(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
5
Tobzódott a nyár. A fenyves fényárban úszott. A munka szinte teljesen leállt. Rabok, munkaszolgálatosok szanaszét hevertek. Ki a napon barnult, ki az árnyékban hűsölt. Követte a példát az őrség is. Különösen mikor megjött a hír, hogy új kormány alakult Budapesten. Tábornok lett a miniszterelnök. Azt a feladatot kapta, hogy a román példát követve vigye át az országot a másik oldalra, „.nyargaljon át”. Ezt Hosszúhegyen úgy értették, hogy nemsokára megyünk haza.
A munkaszolgálatosok már kezdtek is szökdösni, főleg azok, akiket a környékről hívtak be. A többi maradt, hogy kivárják még azt a néhány napot.
A rabok sem azért nem szöktek már, mert féltek a statáriumtól. Inkább azért nem távoztak el, mert nem volt pénzük útiköltségre. Mégiscsak messzire voltunk Budapesttől. És minek szökni? Egy-két hét, és jön az amnesztia. Ingyen utazunk haza: kapunk még úticsomagot is.
Haza készült az őrség is, talán az egy Tuskó kivételével. Ő ki sem jött már a vágási területre, hogy meg ne üsse a guta. Kupleráj ez már, nem tábor — köpött ki megvetőn. Zebegényinek hiába jelentette a teljes bomlást. Az őrnagy egyre csak olvasta a klasszikusokat, és csak akkor tette le az éppen kezében levő antikváriumi példányt, ha Budapest, London vagy éppen Moszkva legújabb híreit mondta a Standard világvevő.
Én is szentül meg voltam győződve róla, hogy amnesztiát kapunk. Az csak természetes, hogy az első intézkedések között kerül majd sor a háború miatt bebörtönzöttek szabadon bocsátására. Az internáltakat, közöttük jómagamat, az elsők között fogják elengedni, ez nem kétséges. Néhány nap, és mint szabad ember távozom Hosszúhegyről. Az első utam Drágosékhoz vezet majd.
És ha már benne voltam az ábrándozásban, nem álltam meg Nagypetrinél. A legjobb lenne, tervezgettem, ha Nelli és én ugyanarra az egyetemre iratkoznánk be. Pécsre? Nem, az túl messzire esne Nagypetritől. Kolozsvárra? Az meg nekem lenne távoli. A legjobb lesz, ha felmegyünk mindketten Budapestre. Nem lesz nehéz Nellit rábeszélni. Nelli tud magyarul. Aztán majd letelepedünk együtt valahol, ha már meglesz a diplománk.
Az éjszakák is kellemesek voltak. Senkinek sem akarózott elaludni. Sorra-rendre elmondta mindenki, milyen terveket szőtt, ábrándokat kergetett a fenyvesek alatt heverészve. Sanyi, a cigánygyerek eltökélte, ő addig nem megy haza, míg egy új öltönyt nem kap. Katonaöltönyt vagy civilt, az neki mindegy. Legalább annyit adjanak, ha már ingyen dolgoztatták. Csinger azt latolgatta, kezdjen-e új életet. Van neki tisztességes foglalkozása — műszaki rajzoló —, de mit lehet azzal keresni? Majd elválik. Éliás bácsi, aki nem tudni, mi okból, elég rossz bőrben volt, az Úr diadalát zengte, akinek jósága mégiscsak meghozza a békét. Sinkó Miska nem csinált titkot abból, hogy neki van némi elszámolnivalója Budapesten a Rákóczi tér körül. A lebukásában „benne volt” valaki, azt még neki le kell kvittelni. Losonci Pista meg folyton csak a falujáról beszélt. Az idén szüretkor már ő fog puttonyozni.
— És a kolhozba belépsz-e majd? — gúnyolódott Hánzi.
— Ott is jobb lesz, mint itt, a pajtában.
— Közös vályú, közös paplan, közös asszony — mondta Hánzi az ismert szöveget.
— Mit járatod a szád? — támadt neki Pista. — Láttál már kolhozt? Nem láttál. Én láttam nem is egyet.
— És annyira megtetszett?
— Te csak beszélj a koncentrációs táborodról.
Hánzi elsomfordált.
Pista hozzám fordult.
— Én falun nőttem fel. A politikához nem nagyon értek. Ide se a politika miatt hoztak, csak mert hazalógtam a frontról. Eleinte azt hittem, téged is azért vágtak kóterbe. Most már tudom, hogy politikai vagy. Hánzi szerint kommunista, mint Ehrenreich. Mindenki azt mondja, hogy ti győztök. Hogy lesz akkor?
Szerencsére Pista hamar elálmosodott, nem kellett hosszú előadást tartanom a szocializmusról. Hamar kiderült volna, hogy magam se sokat tudok róla. Mikor már az álmosságtól nem bírt követni, Pista csak annyit mondott:
— Az a fő, hogy hazamegyünk.
Drágos Mitru más véleményen volt. Másnap, mikor összetalálkoztunk, neki is úgy köszöntem, ahogy az néhány napja divatba jött:
— Megyünk haza, Mitru bácsi?
— Megyünk Hitler ellen — válaszolt az öreg.
— Ásóval, csákánnyal?
— Kapunk fegyvert is. Ha nem, szerzünk magunk.
Nemcsak a naptár jelezte a szeptembert, de az időjárás is. Szeles napok jöttek. Hideget és esőt hoztak. Nem védett bennünket a legdúsabb levelű fenyő sem. Áztunk-fáztunk, mint az erdei vadak. Beázott a pajta. A földpadlón tócsák keletkeztek. A védettebb sarkokban húzódtunk össze, hogy egymást óvjuk, melegítsük. De így is sokan meghűltek. Nem lehetett aludni a sok köhögéstől, szipogástól.
Mindenkin erőt vett az idegesség. A veszekedések, verekedések egymást érték. Csak Éliás bácsi őrizte meg bibliai nyugalmát. Nem bántott meg senkit, se tettel, de még rossz szóval sem. Igaz, felkelni is alig bírt a láztól. De azért kivánszorgott a munkahelyre, hogy ő se vonja ki magát a megpróbáltatás alól, amit a Gondviselés mért reánk.
Az amnesztiának meg se híre, se hamva. Az átnyargalásnak sem. Hiába vártam reggelenként Kővárit, nem hozta meg a várva várt bejelentést, hogy Magyarország szakított Hitlerrel, fegyverszünetet kért, meg ilyesmi. A szöveget már előre mondtuk volna, csak a kormány nem akarta megtenni, amit az egész ország várt.
A jó hír helyett jött, közeledett a front. Véget vetett a hosszúhegyi békés napoknak, illúzióknak.
Egy reggel parancsot kaptunk, ne induljon a század a vágási területre.
— Megjött az amnesztia!
Sanyi bejelentését fanyar mosoly fogadta.
Tíz óra felé egy zászlós jött fel. Kővári szobájából láttam meg, ahol valami kimutatáson dolgoztam.
Kíváncsian vártam vissza az erdészt, aki az őrnagyhoz ment. Egy negyed óra múlva szomorú hírrel tért vissza. A századot lerendelték a völgybe, a vasúthoz. Nem azért, hogy elszállítsák. Védőállásokat kell építeni a vasút mentén várható szovjet—román támadás elhárítására.
Negyed óra sem telt el, a munkásszázad már vonult is lefelé a völgybe vezető úton. Engem Kővári ott tartott. A jelentések elkészítésénél szüksége lesz rám, mondta. Cseppet sem irigyeltem a munkába menőket. Már eltűntek az útkanyarban, és még mindig hallottam Tuskó szitkozódását. Teljesen feléledt az utóbbi napok letargiájából. Mi lesz odalent? Ez a vadbarom most akarja kiadni minden felgyülemlett dühét.
Már sötétedett, mikor felvánszorgott a völgyből a rabszakasszal kiegészített 501-es munkásszázad. Némán jöttek, mint akiknek már a beszédhez sincs erejük. Addig is rongyos és ázott volt a társaság, de most mintha pocsolyából másztak volna ki. Sebesültek is voltak közöttük. Egyiknek a keze, a másiknak a lába volt átkötve. A kötéseken vérfoltok éktelenkedtek. Mi volt odalent? Tán csak nem tüzeltek rájuk?
Egyelőre csak fedezékeket építettek. Az aknászok mély gödröket robbantottak a köves völgyben. A muszosoknak kellett a törmeléket összeszedni, a formátlan gödröket fedezékké képezni. Szerszámot nem kaptak. Az éles, nehéz kövek nem egynek sebet vájtak kezén, lábán.
A „bevetésnek” volt halottja és egy komolyabb sebesültje is. Éliás bácsi egy kő alatt rogyott össze. A szíve szakadt meg a megerőltetéstől. Hiába figyelmeztették az öreget, hogy ne vigye folyton a legnehezebb köveket. Az aknászok állandóan ordítottak. Tuskó még rajtuk is túltett. Az öreg békét, nyugalmat szeretett volna. Cipelte a nehéz terhet, mint Krisztus a keresztet. Össze-összerogyott alattuk. A végén már fel sem állott.
A sebesült Drágos Mitru volt. Neki a karját tépte fel egy szilánk. Az aknászok, figyelmeztetés nélkül robbantottak. Mitrut a nagypetri kórházba szállították. Szerencséje volt, hogy csak a karját érte az éles kőszilánk.
Este nem sokáig folyt a beszélgetés a pajtában. Fáradt volt mindenki.
Kivitték őket másnap is „sírokat ásni”. Öt munkaszolgálatos az éjszaka megszökött. Tuskó káromkodott. Az őrnagyot unszolta, kérjen erősítést. Ha mást nem, egy szakasz árkászt. Ha a század szétszéled, nekik lesz bajuk. Az ő kezüket sebzik majd fel a kövek. Nekik kell a szétrobbantott törmeléket összeszedni. Zebegényi végighallgatta Tuskót, aztán beletemetkezett egy nemrég felfedezett, kutyabőrbe kötött Iliászba.
Aznap este nem jelentettek halottat, a kórházba sem szállítottak senkit. De azért volt szenzációja annak a napnak is.
Tuskó kiköttette Sinkót. Miskának sebes volt már mind a két keze. Kihallgatásra jelentkezett az árkász parancsnoknál, a zászlósnál. Mint régi árkász kérte, kössék be a kezét, és mentsék fel a munka alól. A zászlós azt mondta, hogy a többinek is sebes a keze. Ha mindenki leáll, ki fogja a követ hordani? Sinkó szerszámokat kért. Nincs — volt a felelet. — Puszta kézzel nem dolgozok — makacsolta meg magát Miska.
A zászlós kurtán odaszólt Tuskónak. Tuskó két keménykötésű árkászt kért, azokkal szabályszerűen kiköttette Miskát. Fel is locsoltatta, mikor úgy látta, hogy Miska elvesztette eszméletét.
— Őt kellett volna kiköttetni, Tuskót — panaszkodott Kormos Sanyi. — Engem is hülyére vert. Azt csinál velünk, amit akar. Miska bácsi is csak mondja, hogy ő szokott elsőnek ütni.
Azt hittem, Sanyi kihúz egy nyaklevest a dühében még mindig fújó Miskától. De Sinkó csak elfordult, ledőlt a vackára, és a fejére húzta szakadozott pokrócát. Akkor se kelt fel, mikor megjött Hánzi a szenzációs hírrel:
— A 2. magyar hadsereg Kolozsvár és Marosvásárhely irányából támadást indított Románia ellen. Átlépte a bécsi döntésben meghúzott román—magyar határt.
Hánzi rákezdte:
Édes Erdély, itt vagyunk …
Szándékosan hamisan énekelte az Erdélyi indulót. Gúnyosan mosolygott hozzá, mintha azt mondta volna, hiába vártátok az átnyargalást, az amnesztiát. Hogy diadala teljes legyen, bemondta a másik friss hírt is. Az őrség egyik tagja most jött fel Nagypetriből. Német katonákat látott a csendőrség udvarán.
— Üzenj nekik, hogy van itt egy volksdeutsch — tört ki a keserűség Losonci Pistából.
— És ha már üzentem?
6
Másnap reggel szokatlan látogató érkezett Hosszúhegyre: egy német százados, halálfejes jelvénnyel a sapkáján. Egy csendőrfőhadnagy kísérte.
Az 501-est és a rabszakaszt felsorakoztatták a román pajta elé. Az SS-kapitány megszemlélte őket, utána Zebegényivel és a csendőrfőhadnaggyal együtt a kastélyba ment.
Egy félóráig lehettek Zebegényi szobájában. Utána elmentek. Az őrnagy ki sem kísérte őket. Hívatta Kővárit. Az erdész lesújtva jött vissza.
— Parancsot kaptunk, hogy számoljuk fel a tábort. A munkásszázadot és a megbízhatatlan rabokat az SS rendelkezésére kell bocsátanunk. Egy SS-különítmény jön értük. De a megbízható magyar foglyokat — természetesen magát is — itt hagyják. Ezt Zebegényi alkudta ki. Magukat átkísérik valamelyik Dél-Erdélyben harcoló magyar alakulathoz. Maguknak megengedték, hogy önként jelentkezzenek a frontra.
Kővári a padlóra nézett, lehet, szégyellte magát, hogy ilyen hírt hozott. Engem meg mintha letaglóztak volna.
— És mi lesz azzal, aki nem jelentkezik?
— Azt átadják az SS-nek.
— És velük mi lesz?
— Elszállítják őket. Vagy a lengyelországi frontra, vagy Németországba.
— És mit szól ehhez Zebegényi?
— Parancs, parancs.
Kővári még mondani akart valamit. Nehezen szánta rá magát.
— Kínos vitám volt az őrnaggyal. Kifogásoltam, hogy nem próbálja kihúzni a csávából, az SS markából a századot. Akit átadunk az SS-nek, afelett már ki is mondtuk a halálos ítéletet. Tudja ezt ő is. Saját lelkiismeretét se tudta megnyugtatni. Nem volt ellenérve. Nekem támadt:
— Törődjön a saját bajával! A front se jobb a koncentrációs tábornál.
Nem adtam fel a vitát. Megkérdeztem:
— Mi értelme van Dél-Erdély megtámadásának?
Az őrnagy felkapta a fejét. De még mielőtt egy szót is válaszolt volna, megtoldottam:
— Egy töltényt is bűn feláldozni Hitlerért.
Tudtam róla, hogy ő sem hisz már Hitler győzelmében. De a dél-erdélyi akciót helyeselte.
— Lehet, hogy a vörösöket nem fogjuk megállítani sem mi, sem a németek. De egy ideig feltartóztatjuk őket: a Kárpátok szorosaiban, amit Dél-Erdélyben is megszállunk, a Királyhágón, a Tiszánál vagy a Dunánál, ha odáig eljutnak.
— És mit érünk el vele?
— Ha pár hónapra feltartóztatjuk az oroszokat, megelőzik őket az angolszászok. Erdélyt, Kelet-Magyarországot elveszítjük. De Nyugat-Magyarország angol—amerikai érdekszférába kerül. Feltámad az Osztrák—Magyar Monarchia. Habsburg Ottó nem hiába szövetkezett az amerikaiakkal.
*
Este a pajtában Sauermann Hánzi vitte a szót. Azzal állított be, hogy az SS százados, aki a táborban járt, egykori iskolapajtása.
— Norbert idevaló, Erdélybe. Kitűnően beszél románul is, magyarul is. Bejött a könyvtárba, ahol Deskével dolgozunk, mert csak azon át juthatott be a vadászterembe, ahová Zebegényi meghívta.
Norbert dülöngélt egy kicsit, bekonyakozhattak a parancsnoknál. Engem is csak akkor vett észre, mikor nekiment az íróasztalomnak. Arca nem sokat változott. Csak a szemüvege lett vastagabb. Ujján több aranygyűrű csillog. Aranyból van szemüvegének a kerete is.
Norbert a száját is eltátotta a csodálkozástól, mikor rám ismert. Átölelt, megcsókolt. Konyak- és nikotinszag áradt belőle.
— Sauermann! Te itt vagy?
— Igen. A rabszázaddal hoztak ide — válaszoltam, de nem mentem bele a részletekbe. Norbert félreértett.
— Ne félj — nyugtatott. — Velem, az SS-tiszttel bátran beszélhetsz.
Zebegényi figyelmesen magunkra hagyott.
Megkérdeztem Norbertet, mi járatban van.
— Értetek jöttem — felelte kertelés nélkül. — SS vagyok, láthatod. A nem kívánatos elemek kitelepítésével foglalkozunk. Jön a front. Ürítjük a börtönöket, a munkatáborokat. Tiszta hátországot kell csinálni. Itt nem lesz árulás, mint Romániában — tette hozzá.
— Miből gondolod? — kérdeztem.
— A 2. magyar hadsereg átlépte a bécsi döntésnél kijelölt határt. A saját szememmel láttam. 1908-ban gyártott bivalyfogatos ágyúkkal indultak harcba a T—34-esek ellen. Azt hiszik, ezekkel fogják meghódítani Dél-Erdélyt.
— Te nem hiszel a győzelemben? — kérdeztem csodálkozva.
— Én a német győzelemben hiszek — mondta Norbert. — Erdély nem lesz a magyaroké. Göring már Antonescunak is megmondta egyszer, hogy Siebenbürgen inkább német, mint román vagy magyar. Holnap átveszünk benneteket — folytatta Norbert. — Ingyen. A kormány még pénzt sem kér értetek. Azt tehetek veletek, amit akarok. Téged átveszlek az SS-be. Te nem leszel rab. Oda veszlek magam mellé. Osztálytársak voltunk, együtt rúgtuk a focit. Auf Wiedersehen.
Norbert szalutált, és botladozva ment ki a szobából.
— Ilyen szerencsés embert még életemben nem láttam — irigykedett Csinger.
— Norbertnek szüksége lesz rám. Én ismerek itt mindenkit — hencegett Hánzi.
Pista nem bírta magában tartani, amit tőlem hallott.
— A katonákat nem adják „át az SS-nek. Bennünket a frontra visznek magyar alakulathoz.
— Csak a megbízható katonákat — javította ki gúnyosan Hánzi. — A megbízhatók névsorát Deskével állítottuk össze. Zebi parnok és persze Norbert döntik majd el, ki marad rajta. Kiből lesz katona és kiből lesz … nem részletezem.
Másnap Kővári gondterhelten jött fel Nagypetriből.
— Mi újság? — kérdeztem izgatottan.
— A magyar csapatok bevonultak Aradra és Tordára. A román csapatok pedig Sepsiszentgyörgyre. Az utóbbiról az újságok hallgatnak. De aki bennfentes, az mind tudja. A hivatalnoksereg menekül. Aranyossy már elhagyta Nagypetrit. Azzal az ürüggyel, hogy „ősi fészkét, a felszabadult Tordát” megy viszontlátni. De a verebek is tudják Nagypetriben, hogy meglógott. Minden értékes holmiját elszállította.
— A feleségét is?
— Akarta, de Etelka nem ment vele. Aranyossy el akarta szállítani a bútorokat is. Azt meg Lápossyné nem engedte. Nem volt közös szerzemény, világosította fel vejecskéjét.
— Megkezdődött a kiürítés?
— Igen, bár hivatalosan ezt mindenki tagadja.
— Elmennek az ejtőernyősök, akik az anyaországból jöttek volt, a jó állásokat betölteni. Mennek velük erdélyiek is, akik félnek a kisebbségi sorstól. Azt mondják, elegük volt belőle a két világháború között. De az erdélyi magyarság zöme itt marad. Több mint félmillió székely egy kupacban a Hargita tövében. Másfélmillió magyar Erdély-szerte …
Kővári jelentkezni ment a parancsnokhoz. Sápadtan jött vissza.
— Nagy baj van. Az SS-különítmény már holnap jön a munkásszázadért. Valamit tenni kellene. Mitru meg lent van a kórházban. Értesíteni kell Mitrut, de hogyan?
Volt Kővárinak még egy híre. Látta azok névsorát, akiket nem adnak át az SS-nek. Az én nevem nincs rajta. Ő ezt azonnal szóvá tette az őrnagynak. Hivatkozott arra, hogy én csak internált vagyok.
Zebegényi egy dossziét tett eléje. Sauermann besúgó jelentései voltak. Rólam is szó volt bennük. Barta Márton titkos kommunista. Ehrenreichhel együtt lázították a rabokat, munkaszolgálatosokat.
Kővári megpróbált védeni az őrnagy előtt. Sauermannt mindenki rágalmazónak, hazudozónak ismeri. Zebegényi őrnagy nem vitatkozott. Csak felhívta Kővári figyelmét, hogy ebben az esetben nem az az érdekes, kinek van igaza. Ha az SS-százados ragaszkodni fog, hogy engem is átvegyen, ő nem tudja megakadályozni.
— A legjobb lenne, ha azonnal lelépne — javasolta Kővári.
— És mi lesz a többiekkel?
— Mitrut kell értesíteni — válaszolt Kővári.
A vége az lett, hogy Kővári egy tarisznyába rakta tartalék erdészöltönyét. A tarisznyát a vállamra vettem, és szépen kisétáltam a kastélyból. Egy ideig ácsorogtam, aztán eltűntem az erdőben. Kővári kioktatott, melyik ösvényen jutok le a faluba úgy, hogy ne találkozzam azokkal, akik a szekérúton közlekednek.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!