(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
1
A következő vasárnap is vidám hangulatban telt el Hosszúhegyen. Maradt a jókedvből másnapra is. A század vidám nótaszóval vonult ki a munkahelyre. A románok kezdték, a magyar rabszakasz sem akart lemaradni. Ők is rázendítettek. A végén már egymást akarták túlszárnyalni.
A vidám hangulat átragadt a kísérő őrökre is. Csak az erdészünk, Kővári Károly maradt komor.
Kiérkeztünk. A csapatok munkába fogtak. Kővári a csúszdához indult. Elkísértem. Mikor kettesben maradtunk, megkérdeztem.
— Mit szól a kórusversenyhez? Mintha szabadságra indultak volna. Csak az erdész úr nem dalolt.
— Van is nekem kedvem kurjongatni. Behívóparancsokat osztanak mostanában, nem szabadságos leveleket.
— Csak nem hívták be katonának? — ijedtem meg. Minden okom megvolt, hogy ragaszkodjam Kővárihoz. Most még inkább. Őt is számításba vettem a „feladathoz”.
— A sógorom kapott behívót. Inkább én jutottam volna az eszükbe.
Szép tisztásra értünk.
— Pihenjünk egy kicsit — mondta az erdész, és rögtön leheveredett a sűrű fűben.
Időnk volt. A csúszdán már alig eresztettek le rönköket.
Leheveredtem magam is a fűre. Nem sokáig hallgattunk. Kőváriból kikívánkozott nagy gondja-bánata.
— Sógorom, Varga Gyuri a falu másik végében lakik. Csak akkor szoktunk találkozni, ha valami bajunk van. Hát most van baj, de nagy.
Vacsoraidőre érkeztem sógoromékhoz. Zsófi néném nagy tál tepertőt, jó darab sült kolbászt, hideg oldalast hozott. Reggel sütött lágy kenyeret vett elő az asztalfiából. Gyuri meg hozta a karcost.
Jó színben voltak mindketten. Mi lehet itt a baj?
— No, sógor, te aztán jól rászedtél — mondom neki. — Rám ijesztesz, hogy jöjjek sürgősen. Otthagyok csapot-papot. Miért nem üzented meg, hogy disznótoros vacsorára hívsz?
Gyuri gondterhesen nézett rám. Zsófi néném zavarában az orrát fújta. Szomorúan hallgatott a kis Gyuri is. Erre aztán elment a kedvem a tréfától.
Letettem a kést, villát. Én addig egy falatot nem eszem, míg meg nem mondják, mi történt. Gyuri elkezdte komoran, hol rám, hol a feleségére, hol meg a kisfiára vetve tekintetét.
— Ennivalónk az vóna most, mer van kereset is. Azóta, hogy a fűrésztelepen dógozok. Elég jól fizetnek. Pengő ötven az órabér. Lehet dógozni, naponta tíz-tizenkét órát. Hát vettünk egy fél malacot. Az öreg Hegedűs ölt tegnapelőtt.
— Akkor mi a baj? — szakítottam félbe türelmetlenül.
— Végre már van munkám, jó keresetem. Most csap be a ménkű — folytatta Gyuri. — Mert olyan ez, ha nem rosszabb. Behívtak. Jelentkeznem kell Szatmáron.
— El kell neki mennie a háborúba! — vette át a szót a nővérem.
Zsófi ijedten nézett kis Gyurira. Már bánta, hogy ezt a szörnyű szót kimondta. Szájához tette zsebkendőjét, hogy hangosan el ne sírja magát. Már késő volt. Kis Gyuri arcán potyogtak a könnyek. De azért bizakodva nézett rám. Szüleinél is jobban meg volt győződve róla, hogy én majd segítek.
— Nem kell azért mindjárt a háborúról beszélni — korholta a feleségét Gyuri. — Jönnek azért vissza onnan is.
— Én már voltam az első világháborúban. Úgy látszik, ezt nem tudják odafenn. Vagy az nem számít? Nem szeretnék még egyszer elmenni. Éppen most. Ki tudja, mi lesz itt? Ebben kéne segíteni. Te ismered a főjegyzőt, ő segíthetne.
— Mennyiben függ ez Aranyossytól? — kérdeztem. Ha ő is akarja, akkor én nem leszek katona — magyarázta Gyuri. — Mert itt felmentik azokat, akikre a fűrésztelepnek szüksége van! Akik ott állandó munkát végeznek. A baj csak az, hogy mikor a névsort készítették, én még nem voltam alkalmazásban. Azt a névsort kellene kiegészíteni az én nevemmel. Ezért hívtalak.
— És hol van az a névsor? — kérdeztem.
— A főjegyzőnél, Aranyossynál. Ez a baj. Ezért kellene a te segítséged …
Megígértem, hogy másnap, szombaton felmegyek a főjegyzőhöz.
— Csak hazafelé menet kezdtem el azon gondolkodni, hogyan fogok én másnap odaállni Aranyossy elé. Jó sokáig hánykolódtam az ágyban. Újra átéltem a sok csalódást, megaláztatást, keserűséget, amit személy szerint nekem okozott.
— Én azt hallottam, hogy a főjegyző nem él jól a feleségével. Úgy látszik, Lápossy Etelka már megbánta, hogy hozzáment Aranyossyhoz — vetettem közbe.
— Nem tudom — nézett maga elé Kővári. — Hogy egymás iránt mit éreznek, azt ők tudják. Aranyossy engem egy pohár vízben megfojtana. Ebben nem kételkedem. Én mindenesetre felmentem hozzá szombaton, ahogy megígértem. Mikor meglátott, megijedt, mert csak ketten voltunk a szobájában. Ment volna az ajtó felé. Kénytelen voltam elállni az útját.
— Mit óhajt? — kérdezte reszketve.
— Kérésem volna a főjegyző úrhoz — magáztam vissza, pedig a pertut még ott ittuk meg Etelkáéknál.
— Parancsoljon — állott meg, de falfehér volt.
— A sógorom ügyében jöttem. Behívták katonának.
Aranyossy megkönnyebbült. Nagyot lélegzett. Hamar összeszedte magát.
— És ez ellen van önnek kifogása?
— Sógorom a fűrésztelepen dolgozik. Jócskán elmúlt már negyvenéves. A felesége beteg, minden indoka megvan, hogy felmentsék — soroltam érveimet.
— Attól tartok, nem fogják felmenteni — fölényeskedett a főjegyző, akinek újra megjött a bátorsága.
— A sógorom részt vett már az első világháborúban is. Háromszor megsebesült.
Az irodába váratlanul belépett Daróczy.
— Az ön aggodalma fölösleges — nevetett gúnyosan Aranyossy. — Megnyugtathatom, a sógora ezúttal nem kap fegyvert. Csak lapátot. Nem lesz katona, csak munkaszolgálatos. Rohamra nem kell mennie. Csak az árkot ássa majd.
Sógoromnak megmondtam az igazat. Csak azt hallgattam el, hogy nyilván Aranyossy feljelentésére, munkaszolgálatosnak hívják be.
Sógorom nem szólt egy szót sem. Ha neki mondja Aranyossy, amit én hallottam, hiába állott volna mellette Daróczy őrmester.
— És most mi lesz? — Zsófi néném kérdésében már benne volt a tehetetlen kétségbeesés.
Ebéd után sógorom kiment kisfiával a kaszálóba. Levágja még azt a kis sarjút. Ketten maradtunk. Zsófi néném kukoricacsutkát rakott a tűzhely parazsára, megfújta, hogy lángra lobbanjon. Vizet melegített a mosáshoz. Aztán leült ő is a tűzhely mellé.
— Négyszemközt akarok veled beszélni — kezdte nagy erőlködéssel, hogy sírva ne fakadjon. — Nem akarom, hogy Gyuri bevonuljon. Érted? Nem akarom, és nem is engedem el. Odaadom mindenemet, csak el ne vigyék. Segíts nekem! Ő is mindent megtett teérted, csakhogy tanulhass. Most mirajtunk a sor. Ha nem segítünk neki, elviszik. A harctérre viszik, a háborúba, mint szegény édesapánkat. Ha elmegy, sose látjuk többet.
Próbáltam megnyugtatni Zsófit, hogy hamar vége lesz a háborúnak. De ő makacsul ismételgette:
— Nem akarom, hogy bevonuljon, nem engedem a harctérre. Ne járjon úgy, mint szegény édesapánk. Mert ő se halt volna meg, ha akkor nem sajnáljuk a jegyzőtől azt a pénzt.
Te nem tudod, mert még pólyás gyerek voltál. De én tudom, mert én már tizennégy éves voltam, mikor idesapánk utoljára itthon volt szabadságon. Itthon is maradhatott vóna. A jegyző szerzett vóna neki felmentő írást. De oda kellett volna adni érte a fejős tehenünket. Édesanyánk oda is adta volna. Pedig jó tehén volt, adott az húsz liter tejet is, ha jól etettük. De idesapánk nem ment bele. Úgyis víge lesz hamar a háborúnak, ő nem ajándékozza oda azt a jó tehenet a jegyzőnek. Mikor letelt a szabadsága, bevonult újra. Nem is láttuk többet.
Zsófin erőt vett a sírás. El-elcsukló hangon folytatta:
— Édesanyánkat a lelkiismeret-furdalás vitte a sírba. Hogy hagyta meghalni édesapánkat egy tehén áráért. Én nem hagyom Gyurit. Nekem hiába magyaráztok. Pénzért mindent megcsinálnak ma is. A ház az én nevemen van. Kölcsönt veszek rá, eladom. Bánom is én a házat. Annyi pénzt csak kapok érte, amennyibe ez a felmentő írás kerül. Tőled csak azt kérem, tudakold meg, mennyiért adják azt. Te ismered a főjegyzőt. Beszélj vele még egyszer. Csak nem fog olyan sokat kérni. Csak kitelik a ház árából. De arra kérlek, Gyurinak ne szólj egy szót se. Ha meglesz már a felmentő írás, csak akkor. Ugye megteszed? Nem kértem még tőled semmit. Csak most az egyszer. Segíts rajtam.
Zsófi már hangosan sírt, zokogott. Próbáltam nyugtatni. Majd beszélek Zebegényi őrnaggyal, ő majd elintézi, hogy Gyurit odairányítsák, Hosszúhegyre, ahol én dolgozom.
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!