(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
IX.
Légvédelmi csapatok. A háború előtti években a Szovjetunió elleni légitámadások veszélye észrevehetően fokozódott. Éppen ezért az SZK(b)P Központi Bizottsága nagyobb követelményeket támasztott az ország légvédelmével szemben, konkrét intézkedéseket tett a légvédelem lényeges erősítése érdekében. Elsősorban fontos szervezeti változtatásokat hajtottak végre, az 1932-ben elfogadott légvédelmi rendszer ugyanis alaposan elavult.
Az ország területét légvédelmi övezetekre osztották fel, amelyek megfeleltek az akkori katonai körzetek határainak. Ezek a következők voltak: északi, északnyugati, nyugati, kijevi, déli, észak-kaukázusi, kaukázusontúli, közép-ázsiai, bajkálon-túli, távol-keleti, moszkvai, orjoli és harkovi. A légvédelmi övezetek légvédelmi zónákra oszlottak, amelyek egyes légvédelmi objektumokból tevődtek össze. A légvédelmi övezetek állományába tartoztak a városok és az övezetek területén levő objektumokat védő magasabbegységek és egységek.
A körzetben elhelyezett csapatok parancsnokait jobban felelőssé tették a légvédelemért. Bár az a repülőerő, amelyet légvédelmi célokra kivettek a körzet repülőinek az állományából, megmaradt a körzeti légierő alárendeltségében. Természetesen jobb lett volna, ha országosan egységesítik és központosítják a légvédelem vezetését. Erre már csak 1941 novemberében került sor.
Milyen volt a légvédelmi erők fegyverzete? 1941 júniusában közepes légvédelmi ágyúkkal körülbelül 85 százalékban, kisűrméretűekkel pedig 70 százalékban volt felszerelve! A vadászgépek hiánya 40 százalék volt (közvetlenül a háború előtt légvédelmi célokra 39 repülőezredet különítettek ki, de ezek továbbra is a körzetek repülőparancsnokainak voltak alárendelve, és ők azt más harci célra is felhasználták), a légvédelmi géppuskák 70 százaléka hiányzott, a záróléggömbök és fényszórók is csak fele részben álltak rendelkezésre.
A nyugati határmenti körzetek, továbbá Moszkva és Leningrád légvédelmi egységei és magasabbegységei jobban voltak felszerelve. A nyugati körzetek új felszerelést kaptak és nagyobb mennyiségben, mint más körzetek. Légvédelmi ágyúkkal 90-95 százalékra voltak ellátva, ezenkívül új felderítő és figyelő eszközökkel rendelkeztek. A Moszkvát, Leningrádot és Bakut védelmező csapatok állományában volt a közepes légvédelmi ütegeknek több mint 40 százaléka. A leningrádi és moszkvai légvédelmi övezetben közel 30 RUSZ-2 típusú rádiólokációs állomás működött.
Az SZK(b)P Központi Bizottságához és a Népbiztosok Tanácsához felterjesztett jelentésünk alapján vadászhadtestek felállítását határozták el Moszkva és Leningrád légvédelmének megerősítésére. Mint ismeretes, ezek a hadtestek rendkívül nagy szerepet játszottak a két város elleni fasiszta légitámadások visszaverésében.
A háború kitörésekor a légvédelem működési rendszerét még nem dolgozták ki teljesen, a legújabb technikával való felszerelése még éppen csak elkezdődött, és nem jelölték ki pontosan (az ellenséges bombázók hatósugara alapján) a „veszélyeztetett övezeteket”. A légvédelem a szállítóeszközök terén is gyengén állt.
Haditengerészeti erők. Amikor vezérkari főnök lettem, az idő rövidsége és a Vörös Hadsereggel közvetlenül összefüggő ügyekkel való rendkívüli elfoglaltságom miatt nem ismerkedhettem meg alaposan a haditengerészet állapotával. Azt azonban tudtam, hogy személyi állományának a kiképzése jó, hogy a flották és flottillák parancsnokai és törzsei felkészültek a harctevékenységre. A haditengerészeti főtörzsnek a főnöke akkoriban a tehetséges, kezdeményező, és akaraterős I. Sz. Iszakov tengernagy volt.
A hadiflotta felszerelésének az üteme meggyorsult. Egyedül 1940 tizenegy hónapja alatt 100 aknarakóhajót, tengeralattjárót, aknakereső hajót és torpedónaszádot bocsátottak vízre, amelyek kitűntek kiváló harci tulajdonságaikkal. 1940 végén mintegy 270 különböző osztályú hajó állt építés alatt. Új haditengerészeti támaszpontok létesültek, és további körzetekben épültek objektumok a Balti-, Északi- és Fekete-tengeren. Valamennyi flotta hajórajait jelentősen megerősítik új hajókkal, új torpedóromboló és torpedónaszád magasabbegységeket állítanak fel. A haditengerészet közvetlenül a háború kitörése előtt jól kiképzett víz alatti és felszíni könnyű erőkkel rendelkezett, amelyek alkalmasak voltak a harcfeladatok sikeres megoldására.
Közvetlenül a háború kitörése előtt a flotta harci állományába mintegy 600 hadihajó tartozott, köztük 3 sorhajó, 7 cirkáló, 49 torpedóromboló, 211 tengeralattjáró, 279 torpedónaszád, több mint 1000 partvédelmi ágyú és 2500-nál több repülőgép.
A korszerű flotta – költséges dolog. Különösen a nagy hajók, amelyek még ráadásul jó célpontul is szolgálnak a repülőgépeknek és a torpedóknak. A Népbiztosok Tanácsa mellett működő Honvédelmi Bizottság 1939-ben helyes határozatot hoz, amelynek értelmében csökkentettük, majd teljesen megszüntettük a sorhajók és a nehézcirkálók építését. Ilyen hajók építéséhez óriási ráfordításokra, rengeteg fémre van szükség, azonkívül az építés sok mérnököt, technikust és szakmunkást köt le a hajóépítő iparban.
Viszont a part- és légvédelemnek, az akna- és torpedógyártásnak nem szenteltünk kellő figyelmet. A Haditengerészeti Népbiztosság alaposan elszámította magát, amikor lebecsülte az Északi Flotta fontosságát, amelynek később roppant nagy szerep jutott a háború folyamán.
Egészben véve a szovjet hadiflotta közvetlenül a háború előtt lenyűgöző benyomást keltett, és fel volt készülve, hogy méltóképpen fogadja az ellenséget.
- G. Kuznyecov tengernagy „Előtte” című érdekes könyvében vezérkari főnökké való kinevezésemmel kapcsolatban ezt írja: „Először azt gondoltam, hogy csak nekem nem sikerül megfelelő kapcsolatot kialakítanom G. K. Zsukovval, és hogy vele csak kollégája, I. Sz. Iszakov, a tengerészeti főtörzs főnöke találja meg a közös nyelvet. De Iszakovnak sem sikerült semmi.”
Ma már nem emlékszem, hogy az említett elvtársak „nem tudtak-e boldogulni” velem vagy én „velük” – de ennek most semmi jelentősége sincs.31 Sok emlékirat, könyv és cikk különféleképpen értékeli a Nagy Honvédő Háború alatti tevékenységemet. A jó szóért őszintén hálás vagyok a szerzőknek. Fogyatékosságaimról és baklövéseimről, amelyek, mint minden embernek, nekem is voltak, e könyvben beszélek. Ami pedig különösen az általános, érzelmi jellegű bíráló megjegyzéseket illeti, elhatároztam, hogy ha nincs szó nagy dolgokról, amelyek hibás értelmezése csorbát ejthet az igazságon, nem szállók vitába velük. * A történelmi hűség kedvéért azonban el kell mondanom, hogy általában azokra a megbeszélésekre, amelyeken a flottával kapcsolatos kérdéseket Sztálinnál tárgyalták, sem Tyimosenko honvédelmi népbiztost, sem a vezérkar főnökét nem hívták meg.
Arról, hogy milyen nagyszabásúak voltak azok az intézkedések, amelyeket a párt és a kormány az ország védelmének erősítése érdekében az 1939-1941-es években hajtott végre, fegyveres erőink létszámának az emelkedése is tanúskodik. Ez idő alatt a fegyveres erők létszáma 2,8-szeresére nőtt. Felállítottak 125 új hadosztályt. 1941- január 1-én a szárazföldi csapatoknál, a légierőnél, a haditengerészetnél és a légvédelmi csapatoknál több mint 4 200 000 ember szolgált.
E könyv valamelyik első fejezetében néhány szóval érintettem az általános katonai kiképzés szerepét. Az a hagyomány, hogy polgári lakosságunkat, különösen pedig a fiatalokat, behívás előtt felkészítettük a haza védelmére, nagyon népszerű volt. Közvetlenül a háború előtt a polgári védelmi tömegmunkával az Oszoaviahim foglalkozott. 1941. január 1-én az Oszoaviahimnak több mint 13 millió tagja volt, évente sok tízezer lelkes repülő, ejtőernyős, lövész és repülőműszerész tanulta a szakmát a több mint háromszáz repülő- és autós klubban, repülőiskolában és vitorlázórepülő-klubban. Mennyire kapóra jött később az itt elsajátított jártasságuk a népfelkelésnek és a partizánoknak!
Ami pedig a minden rendű és rangú parancsnokok szakmai kiképzését illeti, több százezren járták ki a jó iskolát a Vörös Hadsereg és a Hadiflotta több mint kétszáz katonai tanintézetében, tizenkilenc akadémiáján, a polgári felsőoktatási intézmények és a hét felsőfokú haditengerészeti tanintézet katonai fakultásain. A Katonai Főtanács határozata és a honvédelmi népbiztos 120. sz. parancsa értelmében tökéletesítették a katonai tanintézetekben folyó kiképzést.
Amikor a felügyeletem alá tartozó Vezérkari Akadémián jártam, több ízben meggyőződhettem róla, hogy a katonai tanszékeken, az irodalomban, a tantervekben és a jegyzetekben a hallgatóknak már a háború előtt is korszerű katonai elméletet adtak elő, amely jelentős mértékben figyelembe vette a már kitört második világháború tapasztalatait.
A hallgatókba belenevelték azt a gondolatot, hogy a mai korban nem üzennek hadat, hogy az agresszor igyekszik kihasználni a meglepetésszerű támadás minden előnyét. Tényként fogadták el, hogy a hadműveletekben kezdettől fogva részt vesznek az egymással szemben álló felek főerői. Az ebből következő hadászati és hadműveleti sajátosságot, lényegét értették. Hangsúlyozták a fegyveres küzdelem kérlelhetetlenségét, elkeseredett jellegét, azt, hogy esetleg elhúzódik és mozgósítani kell az egész nép erőfeszítését, arcvonalnak és hátországnak össze kell fognia a küzdelemben.
A hadászat főként arra a helyes tételre épült, hogy csak támadó tevékenységgel lehetséges az agresszor szétzúzása. Ugyanakkor a harctevékenységi fajták közül a találkozó ütközetet, a kikényszerített visszavonulást, a bekerítésben vívott harcot (természetesen, ha nem az egyes műveket, hanem a katonai tárgyak előadásának a tartalmát tekintjük) nem tárgyalták kellő alapossággal.
Újból elkezdve a munkát a Honvédelmi Népbiztosság apparátusában, régi emlékeim alapján érdeklődtem afelől, hogyan áll a szabályzatok és utasítások szerkesztése, tükrözik-e azok a harc jellegére és fajtáira vonatkozó új, élenjáró nézeteket.
A Vörös Hadsereg Kiképzési Csoportfőnöksége, továbbá más haderő- és fegyvernemek központi csoportfőnökségei az utóbbi két év alatt tucatjával adtak ki és küldtek szét értékes szabályzatokat és utasításokat. De még korántsem vezették be valamennyit a csapatoknál, és közülük sok ideiglenes jellegű volt.
Egészében véve azoknak az éveknek a katonai elmélete, úgy, ahogy az a művekben és előadásokban, a szabályzatokban kifejezésre jutott, alapjában véve a kor színvonalán állt. Ám a gyakorlat némileg elmaradt az elmélet mögött …
Hadműveleti-hadászati kérdésekben tájékozódva arra a megállapításra jutottam, hogy egy sor lényeges hiányosság van a hatalmas országunk védelmével kapcsolatos kérdésekben. Ugyanígy vélekedtek a vezérkar magas beosztású munkatársai is, akik közölték, hogy elődeim is nemegyszer ilyen értelemben nyilatkoztak. Az a tény, hogy Kelet-Poroszországban, Lengyelországban és a Balkánon hatalmas német erőt vontak össze, különösen nyugtalanított bennünket. Ugyanakkor aggódtunk a nyugati katonai körzetekben állomásozó fegyveres erőink elégtelen harckészültsége miatt is.
Miután e kérdéseket alaposan átgondoltam, N. F. Vatutyinnal közösen részletes jelentést tettem a honvédelmi népbiztosnak csapataink szervezésének és harckészültségének fogyatékosságairól, a mozgósítási tartalékok helyzetéről, különösen a tüzérségi lőszer és a repülőbombák tekintetében. Ugyanakkor megállapítottuk, hogy iparunk nem képes teljesíteni a harci technikára adott rendeléseinket.
– Mindezt jól tudja a vezetés. Úgy gondolom, hogy jelenleg az ország képtelen többet adni – állapította meg újból Tyimosenko.
Egyszer magához rendelt és ezt mondta:
– Tegnap Sztálinnál jártam a sorozatvetők ügyében. Érdeklődött, átvetted-e az ügyeket K. A. Mereckovtól és hogyan érzed magadat az új beosztásban? Megparancsolta, hogy személyesen tegyél neki jelentést.
– Mire készüljek fel? – kérdeztem.
– Mindenre – felelte a népbiztos. – De ne feledd, hogy nem hallgatja meg a hosszú beszámolót. Azt, amit nekem néhány óra alatt mondasz el, neki tíz perc alatt kell jelentened.
– De hogyan jelenthetem tíz perc alatt? Nagy kérdésekről van szó, komoly hozzáállásra van szükség. Hiszen meg kell érteni fontosságukat és meg kell hozni a megfelelő állami intézkedéseket.
– Azt, amit te jelenteni készülsz, lényegében tudja – mondta a népbiztos -, igyekezz csak a döntő problémákra szorítkozni.
Összeírtam a kérdéseket, amelyekről jelentést szándékoztam tenni és szombat este Sztálinhoz utaztam a nyaralójába. Sz. K. Tyimosenko és G. I. Kulik marsallok már ott voltak. A Politikai Iroda néhány tagja szintén jelen volt.
Az üdvözlés után Sztálin megkérdezte, ismerem-e a sorozatvetők (a „Katyusák”) ügyét.
– Csak hallottam róluk, de még nem láttam őket – feleltem.
– Nos, akkor Tyimosenkóval, Kulikkal és Aborenkovval a közeli napokban menjenek el a lőtérre és nézzék meg őket működés közben. Most pedig beszéljen a vezérkarról.
Röviden megismételve azt, amit a népbiztosnak már jelentettem, azt mondtam, hogy a bonyolult katonapolitikai helyzet miatt sürgős intézkedéseket kell tenni és idejében ki kell küszöbölni a nyugati határok védelmében, valamint a fegyveres erőknél meglevő hiányosságokat.
- M. Molotov félbeszakított:
– Hogyan, Ön úgy véli, hogy harcolnunk kell a németekkel?
– Várj … szólt közbe Sztálin.
Sztálin meghallgatta a jelentést és utána mindannyiunkat meghívott ebédre. A félbeszakadt beszélgetés folytatódott. Sztálin megkérdezte, hogyan értékelem a német légierőt. Elmondtam azt, amit gondoltam:
– A németek légiereje nem rossz, repülőszemélyzetük a szárazföldi csapatokkal való együttműködésben nagy gyakorlatra tett szert. Ami az anyagi felszerelést illeti, a mi új vadászgépeink és bombázóink semmivel sem rosszabbak, sőt jobbak az övéiknél. Csak az a kár, hogy igen kevés van belőlük.
– Különösen vadászgépből – tette hozzá Tyimosenko.
Valaki replikázott:
– Szemjon Konsztantyinovicsnak szívügye a védelmi légierő.
A népbiztos nem válaszolt. Azt hiszem, csökkent hallása miatt nem mindent hallott meg.
Az ebéd igen egyszerű volt. Az első fogás – sűrű ukrán borscs, a második jól elkészített hajdinakása és sok főtt hús, a harmadik – kompót és gyümölcs. Sztálin jó hangulatban volt, sokat tréfálkozott, könnyű grúz bort, „Havancsarkát” ivott és másokat is kínált, de a jelenlevők inkább a konyak mellett döntöttek.
Végül is Sztálin azt mondta, hogy át kell gondolni és fel kell dolgozni az elsőrendű kérdéseket és döntés végett a kormány elé kell terjeszteni őket. De reális lehetőségeinkből kell kiindulnunk, nem fantáziálva azon, amit anyagilag egyelőre nem tudunk biztosítani.
Amikor késő éjszaka visszaérkeztem a vezérkarhoz, mindent feljegyeztem, amit Sztálin mondott és megjelöltem azokat a problémákat, amelyeket elsősorban kell megoldanunk. A javaslatokat a kormány elé terjesztettük.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!