(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
8
Bálint szakaszvezető, Tuskó helyettese vezetett bennünket vissza körletünkbe. Már a rabszakasz is úgy festett, mint a vert sereg. Rongyosak voltak a rabok is, mint a román muszosok. Arcunk kipirult a tűző naptól. A tenyereket a szerszámok, a lábakat a rosszul tekert kapcák, cipőbe csúszott rongyos zoknik vagy a kövek és a tövisek törték fel. Akinek még volt ereje, akarata, az a forráshoz ment tisztálkodni. De sokan alig vánszorogtak a pajtáig. Nem tisztálkodtak, le se vetették ruhájukat, úgy estek vackukra, mint akiket leütöttek. Volt, aki abban a minutában el is aludt. Nem érdekelte őket, mi történt Tuskóval.
A póruljárt őrparancsnokért mentőkocsi jött fel a nagypetri kórházból. Nelli jött a kocsival. Már azon bánkódtam, hogy nem jöttem be én is a körletbe a sebesülttel. Csak az vigasztalt, hogy Nelli megüzente, másnap feljön kötözni, ne menjek addig munkába.
Mindannyiunkat meglepett, hogy Reichet is levitték. Nem hozták vissza Tuskót, de ott maradt a kórházban Reich is. Csinger esküdözött, hogy Reichnek semmi baja nincs. Hazugság még az aranyér is. Mégis lent maradt.
— Az aranyérmei, nem az aranyere miatt — viccelődött Csinger.
A szélhámosnak Tuskóról is volt találó jó szava.
— Megkérdezték Tuskót, ki hasított bele a lábába. Tuskó büszkén vágta ki: — Én magam, mégpedig fél kézzel!
Sinkó Miska káromkodott, mint a záporeső. Reich magával vitte mindkét kofferjét. Hiába cipelte fel őket Miska Hosszúhegyre a részesedés reményében. Reich nem hagyott neki semmit.
Még vacsora előtt megjelent a másik „dezertőr” is. Deske. Sikerült neki elintéznie, hogy ott háljon a könyvtárban. A cuccáért jött le a pajtába. De volt neki más ügye is. Félrehívott. Négyszemközt akart velem beszélni.
— Kőváritól, az erdésztől hallottam, hogy érettségije van. Sőt végzett jogot is. Engedd meg, hogy mint az idősebbik, én mondjam először: — Szervusz.
— Szervusz — ismételtem különösebb öröm nélkül. Közben azon kezdtem aggódni, nem lesz-e baj abból, hogy Deske is megtudott rólam olyasmit, amit addig titkoltam. Az újdonsült könyvtáros folytatta:
— Nekem segítségre lenne szükségem. A könyvtárban komoly munka van. Egyedül nem győzöm. Neked megvan a végzettséged. Nem vagy rab, csak internált. Nem lenne nehéz elintézni az őrnagy úrnál. Még a méltóságos úr is elfogadna, hogy mint az én kisegítőm ott dolgozz a könyvtárban. Nála előnyödre válna az is, hogy erdélyi vagy.
Ha a javaslatot tegnap kapom, örömmel igent mondok. De közben megismerkedtem Kővárival. A hossztoló munka őmellette kecsegtetőbb volt annál, mint hogy egész nap a poros könyveket rakosgassam. Deske helyett is nekem kellene dolgoznom. Egy Deseő nem cipelhet könyveket, még egy bárói könyvtárban sem. Hirtelen eszembe jutott Ehrenreich.
— Nagyon kedves tőled, hogy rám gondoltál, de én már kaptam nekem megfelelő munkát. Ha megengednéd, volna egy javaslatom: Itt van Ehrenreich. Ő szeret régi könyvtárakban, irattárakban böngészni. Bizonyára szívesen vállalkozna rá.
Ehrenreich éppen kilépett a pajtából. Az esti lehűlés miatt zakóját is magára vette, amelyen ott éktelenkedett a sárga csillag. Deske nagy szemet meresztett rá.
— Nem. Ehrenreich nem lenne alkalmas. Mit szólna a méltóságos úr, ha meglátná!
— Majd leveszi a sárga-csillagot.
— Kitudódik, aztán még nekem lesz bajom belőle. Sok itt az irigy. Hánzi lenne az első, aki feljelentené. Én a báró vendége vagyok. Nem élhetek vissza a méltóságos úr bizalmával.
Azzal váltunk el, hogy azért gondolkozik még a dolgon. Holnap reggel munkába indulás előtt ad végleges választ.
Ehrenreichhez siettem. Deskét Hánzi fogta karon. Elvitte egy sötét fenyő alá, ahonnan nem hallatszott el a beszéd a körletig. Mi Ehrenreichhel a térség ellenkező sarkába húzódtunk. Megkérdeztem tőle, nem volna-e kedve a könyvtári munkához. Hátha Deske a végén mégis elfogadja a javaslatomat, gondoltam.
— Nem. Nem megyek a könyvtárba.
— Deske miatt?
— Nem. Megtanulok fát dönteni. Kihasználom a ritka alkalmat.
— Csak nem mondja ezt komolyan? Be akarja bizonyítani Hánzinak, hogy tud bánni a fejszével?
— Nem Hánzi miatt. Ez nekem a nősüléshez kell.
Ehrenreich tekintetében pajkos fény villant. Mosolyogva folytatta.— Nekem menyasszonyom van. Erről még nem beszéltem. Sajnos nem sikerült eddig összeházasodnunk, mert a mésalliance: a nem egyenrangúak közötti házasság nálunk ma sem megy könnyen.
Elnéztem Ehrenreich okos, megviselt arcát, amely szinte átszellemült az emlékek idézésétől.
— Boriska, a menyasszonyom a cselédünk volt. De nem is az enyémek ellenkezésén lepődtem meg a legjobban. Boriska családja, a szegény zselléremberek, még az enyéimnél is jobban ellenezték a házasságot. Nem is vallási meggondolásból. Gondoltam, hosszúra sikerült orrom vagy talán a nevem nem tetszik nekik. E tekintetben még gyerekkoromból hoztam magammal némi érzékenységet. Boriska szülei a szó szoros értelmében lenéztek. Mit keresek én, a tehetetlen, kétbalkezes, csak az üzleteléshez értő vigéc az ő családjukban!
Elszánt, harcias fény csillant Ehrenreich szemében.
— Csak azért nem házasodtunk össze, mert behívtak munkaszolgálatosnak. Ha vége lesz a háborúnak, elmegyek Boriskáért, de már mint szakképzett favágó. Ehhez mit szól? Én kivételesen lefelé akarok asszimilálódni.
Ehrenreich jóízűen nevetett.
— Fog az menni, sose búsuljon. A gallyazásban már valóságos művész, láttam. De azért gondolom a tudományt, a könyveket mégiscsak jobban szereti a favágásnál.
— Nem tagadom. Talán szívesen böngésznék a báró könyvtárában is. De arra most nincs idő.
— Hogyhogy? Soha ilyen jó alkalma nem lesz. Az ember azt hinné, hogy üdülni hoztak bennünket Hosszúhegyre.
— Ne higgye! — szakított-félbe Ehrenreich. — Bár kétségtelenül mond valamit. Ahhoz képest, hogy egyik lábunkkal már a német koncentrációs táborban, a másikkal meg a fronton voltunk, nem is lesz olyan rossz itt. Sőt. Megfogtuk az isten ballábát, ahogy Hánzi mondta. Itt még a bombázás sem fenyeget, s az sem, hogy menetszázadba osztanak bennünket, ahogy a börtönben szokták. Ide nem ér el a háború. Innen meg se igen szökik senki. Úgy hallottam, egy román munkaszolgálatos sem szökött még meg, pedig itt húzódik tíz kilométerre a román határ. Mégsem szöktek át rajta románok. Félnek, ha átszöknek, Antonescu tábornok besorozza őket katonának, és mehetnek a frontra. De a front ide is eljön. Véget vet a nyaralásunknak. Visznek majd bennünket is lövészárkot ásni, aknát telepíteni. Ráhajtanak minket is az aknamezőre. Olyasmit is hallottam, hogy likvidálták a munkásszázadot, nehogy átkerüljön a túlsó oldalra.
— Erre még gondolni is szörnyű — mondtam, és önkéntelenül eszembe jutott a favágók története a szarvasfogásról. Lehet, hogy mi is úgy járunk, mint a szarvas? Eszegetjük a rügyeket, s hurokba dugjuk a nyakunkat?
— Senki sem gondol erre szívesen. Itt mindenki úgy érzi magát, mint Marci Hevesen. A veszély meg közeledik. Sütkérezünk az erdőben, mint valami ringó csónakban. Pedig az ár a zuhatag felé sodor bennünket, az örvénybe a sziklák közé. Ha csak időben ki nem szállunk …
— Hogy lehet innen kiszállni?
— Az őrség igazán nem okoz gondot.
— De hova szökhetnénk? Se papírunk, se pénzünk. Nem ismerjük a vidéket sem.
— A vidéket én elég jól ismerem. Igaz, a családomat elhurcolták, barátaim közül sokat behívtak, letartóztattak. Azért még mindig akadna, aki a segítségünkre lenne.
— Ha volna valamilyen szervezet, mozgalom, amihez csatlakozni lehetne — vetettem fel.
Kíváncsian vártam Ehrenreich válaszát. Sejtettem már, hogy köze van ilyesmihez. Ehrenreich kitérő választ adott.
— Biztosan lesznek, akik segítenek rajtunk, ha szükségünk lesz rá. Ha mi is akarunk másokon segíteni, nem leszünk egyedül.
A rövid beszélgetés alaposan felkavart. Azt hittem én is, hogy ott fogom megérni a háború végét, az illatos fenyvesben andalogva. Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek, Ehrenreichnek igaza van.
Be kellett látnom azt is, hogy itt nem lehet már szó sima szökésről, dekkolásról. Hosszúhegyről csak szervezetten lehet lelépni. Még mielőtt idejön a front. De kivel és hogyan?
Ehrenreich megmondta, lesz kivel. Kicsit többet vártam tőle. Ő nyilván a kommunistákra gondol, ha nem nevezte is őket a nevükön. Magáról se mondta egyszer sem, hogy kommunista. Pedig Hánzi szerint azért tartóztatták le, nem irodalmi előadásokért.
Szinte hihetetlen, milyen keveset tudtam jogi végzettségem ellenére a szocializmusról, kommunizmusról. A marxizmusról nekünk azt tanították, nem érdemes vele foglalkozni. Rég megcáfolt elmélet.
Próbálkoztam én információkat szerezni magánúton. Nem volt szerencsém. „Rossz vonalra” kapcsolódtam.
A papi gimnáziumban, ahol tanultam, volt egy kellemetlen vitám a hittantanárommal. Tapasztalatlan kamasz voltam. Inkább kötekedni akartam, mikor a hittanórán kijelentettem, hogy nincs igazság a mennyországban sem. A gazdag oda is könnyebben bejut, mert több misét fizetnek érte.
Szerencsémre nem vágtak ki a gimnáziumból, de mint „szociális kérdések iránt érdeklődő fiatalt” elvittek az EMSZO* Egyházközségi Munkás Szakosztály. * egyik gyűlésére. Így hívták a katolikus egyházközségek mellett szervezett munkásszakosztályokat. Egy pap tartott éppen előadást. Lehetett úgy száz kiló. Vagy húsz-harminc töpörödött öreg melós hallgatta.
Az előadó azt fejtegette, hogy a társadalmat meg kell reformálni a pápai enciklikák szellemében. Hogy jobban megértsék, mit akar, hasonlattal élt. Nem toldozni-foldozni kell a nadrágot. Új nadrág kell! Ezt a hallgatóság megtapsolta. Az előadó abba is hagyta a reform magyarázatát, és áttért a reformátusokra. Csepülte őket könyörtelenül. Kommunizmusról ott szó sem esett, a szocializmusról sem.
Többet nem mentem az EMSZO gyűlésére. A reformátusokat a papnál jobban ismertem. Rokonaim között is volt néhány.
Annál inkább kíváncsi voltam a kommunistákra. Eggyel sikerült is megismerkednem. A „Szőlőfürt”’ vendéglőben, ahova egy este bementünk osztálytársammal, Mácsayval, az építész fiával egy pofa sörre.
Fiatal munkás ült az egyik asztalnál. Mellé telepedtünk. Mácsay ismerte, az apjánál dolgozott. Bemutatta. Csak annyit értettem, hogy Janinak hívják.
— Ennek mesélj — mondta neki Mácsay. — Ez is kommunista. Még a mennyországot sem tartja igazságosnak.
Mácsay egy idő múlva magunkra hagyott.
Egész este Janit faggattam. Elmondta, hogyan tartóztatták le, kínozták meg. Hat hónapot töltött börtönben. Nagy érdeklődéssel, sőt, rokonszenvvel hallgattam. Bizalmatlanságom ott kezdődött, mikor megkérdeztem Janit, mi a különbség a kommunisták és a szociáldemokraták között. Történelemtanárunktól csak annyit tudtam, hogy az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
Jani szapulni kezdte a szociáldemokratákat, akár az EMSZÓ-s pap a reformátusokat. De hogy mi a kommunista és mi a szociáldemokrata, azt, tőle sem sikerült megtudnom.
Megkérdeztem másnap Mácsaytól, hátha ő tudja.
— Tudom is én. Apám szociáldemokrata. Ha együtt van Janival, folyton egymást marják.
Ez még harminchétben volt. Azóta tudtommal nem kerültem össze kommunistával. Majd most megismerem őket, összehoz velük Ehrenreich.
9
Másnap újra munkába, indult az 501-es század. Az őrnagy hozzájárult a munkásszázad és a rabszakasz összevegyítéséhez. Kővári minden munkaszolgálatos csoporthoz beosztott egy rabot. Ha érti a munkát, dolgozhat, ha nem, megtanulhatja, lesz kitől. Ha pedig nem akar dolgozni, az se baj. De legalább se magában, se másban ne tegyen kárt. Hogy Pista becsvágyán se essen csorba, Kővári kinevezte helyettesnek Drágos Mitru mellé, aki a román század munkavezetője volt.
Én ezúttal nem mentem velük. Tudtam, hogy Nelli feljön, és előre örültem, hogy Reich ezúttal már nem fog zavarni bennünket.
A körletben hárman ácsorogtunk. Rajtam és Deskén kívül Hánzi sem ment ki a munkára. Az őrnagy már beleegyezett, hogy Hánzi is Deskével maradjon. Deske legalábbis ezt mondta, de ez nem volt igaz.
Nemsokára feltűnt a hegyi úton egy ócska, kétkerekű kordé. Öreg gebe fújtatott előtte. A feje lógott, az orra szinte a földet túrta. A kocsis túl járhatott már a hatvanon. Nelli ült mellette, az ő balján meg Zebi parnok.
Az őrnagy szállt le először. El sem köszönt se a kocsistól, se a lánytól.
Deske vágódott a parancsnok elé. Előadta kérését: segíthessen neki rabtársa, Sauermann János, aki érettségizett, foglalkozása nyelvszakos tanárjelölt, neki barátja és így tovább.
— Miért ítélték el? — kérdezte az őrnagy. Csak futó pillantást vetett Hánzira, aki egy lépéssel állt Deske mögött, olyan feszes vigyázzban, mintha az SS sorozóbizottsága vizsgálná.
— Ugyanazért, amiért engem — vágta ki az előre megszövegezett választ Deske. Nem is hazudott. Kémek voltak mindketten. Deske a franciáknak, Hánzi pedig egyik kisebb, szövetségesüknek szolgált.
Az őrnagy szótlanul bólintott, és eltűnt a kastély ajtajában. Elnyelte a kastély a két „legitimista” kémet is.
Ketten maradtunk Nellivel. A „kötözőhelyre” mentünk, a rönk-asztalhoz.
— Meg sem ismertem volna, ha nincs felkötve a karja — nézett végig rajtam a lány. Feltűnt neki, hogy lekerült rólam a parasztgúnya.
— Alkalmi viselet volt. Nem rám szabták, nem is éreztem magam jól benne.
— Akkor miért viselte? Félre nem vezetett vele senkit. Akinek szeme volt, láthatta, hogy maga nem parasztlegény.
Nem fedtem fel magam. Kérdésre kérdéssel válaszoltam:
— Abban is kételkedik talán, hogy erdélyi vagyok?
— Hogy ezt kérdezi, ezen is el kell gondolkodnom.
— A barátomról se hiszi, hogy idevaló. Ő tud románul is.
— Róla többet tudok. Ő valóban idevaló, Máramarosszigetre. Van közös ismerősünk is.
— Hol, Nagypetriben?
— Igen. Nemrég beszéltem vele. Találkozni akar magukkal.
A lány munkához fogott. Az öreg kocsis figyelmeztette, hogy sietniük kell.
— Ne felejtse, kisasszony, el kell még mennünk a betyárcsárdához is.
— Megyek, Tasnádi bácsi, megyek — nyugtatta az öreget Nelli. — Van itt három kilométerre egy tanya, Erdőpetri — magyarázta. — Az ottani kocsmáros baltával bevágott a kezébe. Be volt rúgva. Oda is el kell mennünk kötözni.
Nelli meg volt elégedve a sebemmel. Gyorsan gyógyul. De még legalább egyszer át kell kötnie. Csütörtökön délután hat órára feljön a betyárcsárdához. Menjek oda én is a barátommal, Ehrenreichhel együtt.
Megígértem, ha csak ide nem kötnek bennünket egy fához, elmegyünk.
Nelli gyorsan összeszedte gyógyszereit, kötszereit, és kezet nyújtott.
— Én tudom ám, miért hordott maga álruhát — mondta búcsúzóul, és jelentőségteljesen a szemembe nézett.
A lány felszállt a kordéra. A gebe mintha megfiatalodott volna, vidáman baktatott lefelé a hegyi úton. Integettem a lánynak, míg a kordé el nem tűnt a kanyarban. A legszívesebben mentem volna máris a betyárcsárdához.
Egyelőre a vágási területre mentem. A munka zaja nem nagyon vetette fel az erdőt. Csak imitt-amott zengett a fűrész, hallatszottak a fejszecsapások.
Habok és muszosok játékos gyerekekként lesték az egyik, már aláhajkolt fenyőt. A fa éppen akkor indult el, mikor odaértem. Recsegve-ropogva dőlt a hatalmas törzs, roppanva huppant a földre, még egyszer ugrott egyet, mint a labda, aztán mozdulatlanul terült el az avaron. A nézősereg erre olyan diadalordításban tört ki, mint a sziu indiánok a filmeken. Azok is odacsődültek, akik legalább a látszat kedvéért még dolgoztak. Ott ácsorogtak az őrök is. Arra senki sem gondolt, hogy ebből még baj lehet. Ehrenreich is ott volt a vidám csoportban. Fűrész volt a kezében. Már a hajkolást tanulta, próbálgatta. Nem akartam félrehívni. Majd közlöm vele Nelli üzenetét később, gondoltam.
Se Kővárit, se Pistát, se Drágost nem találtam a közelben. Megmutatták, merre van a csúszda. Odamentek vagy húsz emberrel. Odasiettem én is.
Ledöntött, legallyazott fatörzsek hevertek szanaszét, amerre mentem. Néhány munkaszolgálatos szorgoskodott körülöttük, fura szerszámukkal, a capinnal, amit életemben akkor láttam először. A csákánytól abban különbözött, hogy a vasa kampós volt, mint a karvaly csőre. A muszosok ketten-hárman odaálltak egy-egy irdatlan rönk mellé, a capinokat emelőrúdként használva gurították, csúsztatták a több mázsás fatörzseket. Olyanok voltak, mint a félig kihegyezett ceruzák. A rönkök végét, hogy a csúsztatásnál fenn ne akadjon, a románok megcsúcsozták.
Feltűnt Pista is. Két katonaruhás rab kínlódott vele együtt capinnal a kézben, de a szerszámhoz még nem értettek. A rönk sehogy se akart elindulni.
— Nem mondták ki a varázsszót — ugrattam Pistát.
— Mondtam én, nem is egyet. De úgy látszik, nem tud magyarul — válaszolt dühösen Pista.
Kővárit egy szakadék szélén találtam. Oda gurították a rönköket, onnan eresztették őket lefelé. A szép szál fenyőket, bükköket elnyelte a köd, mely a szakadék fenekén terjengett. Kővári úgy magyarázott, mintha mentegetőzne.
— Hát ez a mi csúszdánk — az igazat megvallva — nem valami gyönyörűség. Egyszerűen behányjuk a rönköket a szakadékba. Egyik sem ér le épségben. De ki törődik vele! Parancs az parancs. És látná a völgyet, ahol összegyűlik a sok sudár fatörzs. Valóságos tömegsír. Ott rohadnak egymáson. Áztatja őket az eső, szívja őket-a nap. Nincs mivel szállítani.
Fiatal munkaszolgálatos futott felénk a rönkök között bukdácsolva nagy bocskorával. Már messziről kiabált:
— Domnu erdisz! domnu erdisz!
Mikor odaért hozzánk, lihegve jelentett valamit.
— Az egyik rabra rádőlt egy fa — közölte a szörnyű hírt Kővári, és már futott is vissza a döntési területre. Iramodtunk utána valamennyien.
Hamar odaértünk, ahol a baleset történt. Az áldozat arcát nem lehetett felismerni. Egy hatalmas fenyő zuhant rá. Már kiszedték alóla, de csak a ruhája árulta el, ki volt.
Hamar megtudtuk, hogyan történt a baleset. A gyilkos fa köré is összegyűlt a vidám társaság, hogy gyönyörködjék a zuhanásában. A döntési iránytól jobbra álltak fel, mint valami kórus. Csinger lett volna a karnagy, ő vezényelte volna az indián ordítást.
A hajkolást még be sem fejezték, váratlanul megindult a fa. De nem döntési irányba, hanem arrafelé, ahol a kórus állott. Ehrenreich észrevette ezt, felkapta a döntővillát, megpróbálta a dűlő fa alá tartani, hogy elhárítsa a kórust fenyegető veszélyt. A villásrúd akkor volt a kezében először. Ott feküdt mellette kettétörve.
Ehrenreichet a kastélytól nem messze az erdőben temettük el. A koporsót Losonci Pista készítette. Román munkaszolgálatosok fűrészelték hozzá a deszkákat annak a fenyőnek a törzséből, mely alatt társunk halálát lelte. Áradt még belőle az erdő illata, mintha azzal akarná valamelyest engesztelni a halottat. A sziklás talajban nem nagyon mélyre ásott sírnál ott állott az egész hosszúhegyi tábor: rabok, munkaszolgálatosok, keretlegények és maga a parancsnok, Zebegényi őrnagy is.
A gyászbeszédet én mondtam. Hárman is felkértek rá. Deske azzal, hogy az őrnagy úr nem szeretné, ha a halottat csak úgy elkaparnák. Annyit még egy rab is megérdemel, hogy pár szóval elbúcsúzzanak tőle. Kővári is megkért. Ő egyébként összeveszett Tuskóval — aki közben visszajött — a temetési szertartáson. Az erdész azt akarta, hogy búcsúztassák a halottat sortűzzel, mint a katonát, aki a fronton esett el. Tuskó megtagadta a katonai tiszteletadást. Egy rabnak az nem jár. Kővári arra kért, mondjak én — csak azért is — olyan búcsúbeszédet, ami a díszlövésen is túltesz.
Losonci Pista az egész rabszakasz nevében kért fel a búcsúztatásra. — Az én barátom volt, mondta, velem beszélt az úton, meg itt is. Én tudok róla legtöbbet. Megérdemli szegény, hogy emberi temetést kapjon. Az egyetlen volt az egész bandában, aki dolgozni is szeretett.
Hogy felért-e a beszédem egy díszsortűzzel, nem tudom. Csak azt mondtam el, ki volt Ehrenreich. Hogy az apja példájára felárat fizetett a hadiözvegyeknek, rokkantaknak. Ő maga nem lehetett se tanár, se tanító, ami lenni szeretett volna. Családját elhurcolták, nem tudni, hová. Menyasszonya van, aki immár hiába várja.
Mikor a temetési szertartás után szétszéledtünk, ki-ki elmondta véleményét a halottról. — Feláldozta magát, mint a megváltó Jézus — szomorkodott Éliás bácsi. — Oda kellett volna vennem a könyvtárba — szállt magába Deske. — A ruháját is odaadta — ismerte el Kormos Sanyi. Hánzi hű maradt önmagához:
— Mondtam én, hogy maga nem suttyó. Klassz beszédet vágott ki. Elvtársa volt ez az Ehrenreich, ne is tagadja.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!