(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
V.
Az egységek kiképzése és nevelése során különös figyelmet fordítottunk annak a készségnek a kifejlesztésére, hogy a parancsnokok bonyolult körülmények közt meg tudják határozni a célokat és a feladatokat. Hogyan történt ez?
A gyakorlat általam kidolgozott elgondolása szigorúan titokban maradt. A gyakorlatra kiszemelt ezredet riadóztattuk és kijelöltük az összpontosítási körletet. Itt közöltük az ezred parancsnokságával a harcászati helyzetet és a harcparancsot, amely szerint az ezrednek nehezen járható mocsaras vagy erdős terepen menetmanővert kellett végrehajtania. Olyan útvonalat választottunk, amely az utak megtisztítása és kiépítése, átkelőhelyek és szükségutak építése miatt jelentős munkát követelt. A feladatok megoldásához rendszerint semmiféle műszaki segítséget nem adtunk, hogy így megtanítsuk a különböző szintű parancsnokokat arra, hogy a nehéz helyzetekből önállóan, helyi eszközökkel találjanak kiutat.
Fizikailag rendkívül megerőltetőek voltak ezek a gyakorlatok. Az emberek néha a szó szoros értelmében „ledőltek a lábukról”, mivel előfordult, hogy alvás és megfelelő ellátás nélkül dolgoztak. De milyen öröm fogta el a katonákat és tiszjeiket, ha egységük a nehéz feladat teljesítésével elérte a kitűzött célt. És amikor legközelebb ismét bonyolult helyzetbe kerültek, nem kételkedtek abban, hogy képesek teljesíteni feladataikat. A parancsnokság, a törzsek és az egész személyi állomány olyan gyakorlati készségekre tett szert, amelyeknek a segítségével becsülettel ki tudta vágni magát bármilyen nehéz helyzetből.
A katonák és tisztek erkölcsi nevelésében nagyon eredményesek voltak azok a baráti esték, amelyeket a politikai munkások szerveztek a gyakorlatok után. Az „ütközetek” résztvevői megbeszélték tapasztalataikat, elvtársi módon bírálták a hiányosságokat, megmosolyogták azokat, akik visszariadtak a nehézségektől, vagy gondatlanságuk, közömbösségük miatt többletmunkát kellett végezniük.
A hadosztály egész személyi állományának erőfeszítései következtében 1935-ben befejeztük az építkezést. Minden egység jó szállást és gyakorlóteret kapott. Alaposan feljavult a hadosztály lóállománya. Erre az időre jó eredményeket értünk el a politikai és harckiképzés minden területén. Megerősödött a fegyelem, valamint az egységek és alegységek általános szervezettsége.
Az 1935-ös évet nagy események tették számunkra emlékezetessé. Elsősorban a felügyeleti szemléken hadosztályunk minden egysége kiváló értékelést kapott, még a lovasság harckiképzésének legnehezebb ágából, a lőkiképzésből is. Másodszor, a hadosztályt a kiképzésben elért eredményeiért a legmagasabb állami kitüntetéssel, a Lenin-renddel tüntették ki.
Több tiszt, tiszthelyettes és harcos kapott emlékérmeket és kitüntetéseket. Engem is Lenin-renddel tüntettek ki. Ez az esemény lelkem legmélyéig érintett. Amikor elolvastam a kitüntetésről szóló parancsot, mélyen elgondolkoztam azon, mit kell tennünk, hogy méginkább javítsuk a hadosztály harckiképzését és általános színvonalát.
Számunkra, katonák számára, még valami miatt nevezetes ez az év: a párt a parancsnoki káderek tekintélyének emelése érdekében bevezette a személyi rendfokozatokat. A Szovjetunió első marsalljai V. K. Bljuher, Sz. M. Bugyonnij, K. J. Vorosilov, A. I. Jegorov és M. N. Tuhacsevszkij lettek.
Nagy esemény volt Bugyonnij látogatása a hadosztálynál. Szemjon Mihajlovics gondosan megszemlélte a hadosztály harckiképzését, különösen a lovas alaki és harcászati kiképzését. A bemutató gyakorlatok ragyogóan sikerültek, és még egyszer igazolták a személyi állomány magas szintű képzettségét.
A Lenin-rend átadásához a hadosztály a város egyik terén lóháton sorakozott fel. A személyi állomány emelkedett hangulatban volt, az egységek szárnyain azok a harci zászlók lobogtak, amelyek alatt a hadosztály veteránjai indultak harcba a fehérgárdisták és fehérlengyelek ellen.
A jelentést megelőző vágtát és a jelentést követő ünnepélyes csendben Bugyonnij felment az emelvényre. Jeladása után kezemben a hadosztály zászlóját tartva a kísérőkkel együtt Sz. M. Bugyonnij elé léptem, aki föltűzte a zászlóra a Lenin-rendet, majd rövid vágtában végighaladtunk az egységek előtt.
A több ezer torok hurrájában és a nagyszabású díszsortűzben a hadosztály egész személyi állományának szívből jövő hálája fejeződött ki a párt és a kormány iránt, amely magas kitüntetéssel jutalmazta a tiszthelyettesek és tisztek békeidőben végzett oktató és kiképző munkáját.
Szemjon Mihajlovics elvonult az egységek előtt, majd rövid beszédet intézett hozzánk. Érezni lehetett felindultságát. De hogy is ne lett volna meghatódott! Az általa nevelt hadosztályt a legmagasabb kitüntetésre érdemesítették. Megjegyzem, hogy a lovaskatonák nagyon tisztelték Bugyonnijt, különösen azok, akik vele együtt küzdötték végig a polgárháború nehéz éveit.
Bugyonnij meleg szavai után én szólaltam fel, s valamennyi harcos nevében kértem Szemjon Mihajlovicsot, tolmácsolja a párt Központi Bizottságának és a kormánynak, hogy a 4. hadosztály féltve őrzi és gyarapítja hagyományait, s mindig kész a haza bármely parancsának teljesítésére.
Az ünnepség az egységek díszmenetével ért véget.
A díszszemle után a hadosztályparancsnok ebédet adott, ahol Szemjon Mihajlovics és a lovashadsereg régi tagjai felelevenítették a polgárháború epizódjait, hadjáratait, azoknak a dicső hősöknek az emlékét, akiknek nem jutott osztályrészül, hogy megérjék a győzelmet. A legjobb elbeszélőnek ezúttal is Vaszilij Vasziljevics Novikov, a 4. gépesített ezred parancsnoka, a hadosztály veteránja bizonyult. Csodálatosan éles emlékezete megőrizte a katonaélet legapróbb részleteit is.
Parancsnokságom következő néhány évében Szemjon Mihajlovics háromszor látogatta meg a hadosztályt. Érkezése mindig rendkívül örvendetes esemény volt a személyi állomány számára. Bugyonnij értett a harcosok és parancsnokok nyelvén. Elfoglalt ember lévén nem vezetett gyakorlatokat vagy törzshadijátékokat a személyi állomány részére, de ezt senki sem rótta fel hibájául.
A hadosztályt néhányszor meglátogatta I. P. Uborevics, a Belorusz Katonai Körzet parancsnoka. Uborevics igazi szovjet katonai vezető volt, aki tökéletesen uralta a hadműveleti-harcászati kérdéseket. A csapatoknál mindig akkor jelent meg, amikor a legkevésbé várták. Érkezése általában az egységek riadóztatásával kezdődött, és csapatgyakorlattal vagy parancsnoki foglalkozással fejeződött be.
Uborevics először 1934-ben kereste fel a hadosztályt. Miután üdvözöltük egymást, azt mondotta, azért jött, hogy megnézze, miként tanul a hadosztály. Azt feleltem, nagyon örülök, bár őszintén szólva izgatott voltam.
– Négy óra áll rendelkezésére – közölte Uborevics. – Vigye ki a 21. lovasezredet a gyakorlótérre és mutassa meg, hogy mit tud. A témát belátására bízom. Segédtisztjét a 4. lövészhadosztály törzsénél várom.
– Harcászati gyakorlat megszervezésére kevés ez az idő – próbáltam ellentmondani. – Még arra sem elég, hogy tájékoztassuk a döntnököket és kijelöljük az „ellenség”-et.
– Igen, kevés – hagyta rám Uborevics -, de a katonaéletben minden előfordulhat.
Megértettem, hogy minden ellentmondás hiábavaló, cselekedni kell. Miután távbeszélőn közöltem Muzicsenkóval, a 21. lovasezred parancsnokával a gyakorló riadó jelszavát és a megindulást körlet helyét, egy rövid harcászati feladatot adtam meg térképről.
Míg a feladatot gépelték, a hadosztály törzsfőnöke és helyettese gyorsan elkészítették a feladat-térképeket, és személyesen elvitték a 21. ezredhez, hogy a parancsnoki állomány megismerkedhessen vele. A kitűzött időre minden készen volt.
Uborevics pontosan négy óra múlva érkezett meg segédtisztem kíséretében a gyakorlótéren levő megindulási terepszakaszra.
Üdvözölte a 21. ezred parancsnokát, és utasította, hogy jelentse a helyzetet és elhatározását.
Muzicsenko ügyesen jelentett Uborevicsnek. A parancsnok mosolyából láttam, hogy elégedett a harcászati gyakorlat kezdetével.
– No, akkor lóra! – mondta. – Megnézzük az ezredet gyakorlat közben. – A harcászati gyakorlat öt óra hosszat tartott. Ezalatt a parancsnok végig tudta látogatni az ezred valamennyi alegységét, amelyek a „hadosztály előrevetett osztagaként” tevékenykedtek. Több mint 80 km-t lovagolt, s láthatóan fáradtan adott parancsot a gyakorlat lefújására.
Az értékelés után, amelyet egyenesen a nyeregből tartottam a felsorakozott ezred előtt, Uborevics mindenkinek megköszönte a gyakorlaton végzett munkáját, majd a hadosztály vezetőitől búcsúzva így szólt:
– Korszerű módon képezik ki az egységeket. Sok sikert kívánok! Tovább nem maradhatok. Sietnem kell a határra, de a hadgyakorlat előtt még meglátogatom önöket.
Mindnyájan elégedettek voltunk a gyakorlattal, és őszintén szólva azzal is, hogy Uborevicsnek nem volt több ideje a hadosztálynál tartózkodni.
Nagyon sokszor vettem részt a katonai körzet csapatgyakorlatain. De különösen értékes hadműveleti-harcászati tapasztalatokra tettem szert a katonai körzet hadgyakorlatain. Meg kell hagyni, hogy Uborevics, B. I. Bobrov, a körzet törzsfőnöke, N. A. Sumovics, a körzet harckiképzési osztályának vezetője és a körzetparancsnokság többi munkatársa értettek ahhoz, hogy tanulságos módon szervezzék meg a hadgyakorlatokat, mesterien vezessék mindkét fél harctevékenységét, és elemezzék az eredményeket.
Különösen emlékezetes számomra az 1936. évi hadgyakorlat és ezen belül is a Berezina folyón való átkelés, ahol annak idején 1812-ben Napóleon elvesztette Oroszországból visszavonuló csapatainak maradékát. Tudtuk, hogy a gyakorlatot megtekinti Vorosilov honvédelmi népbiztos és több más katonai vezető is. Természetes, hogy minden egység és magasabbegység várta Vorosilov érkezését. Mi az ő nevét viselő 4. „Doni” kozákhadosztály tagjai természetesnek tartottuk, hogy a népbiztos feltétlenül meglátogat bennünket. Azt szerettük volna, ha látogatásakor jó idő van, amikor vidám és színpompás képet nyújtunk. Sajnos, amint ez ősszel gyakori, esett az eső.
Miután az átkelés körzetében befejeztük a hadosztály egységeinek összpontosítását és azok a folyótól 4 km-re elterülő erdőkben jól álcázták magukat, a parancsnokokat a harcálláspontra hívtuk, hogy tájékoztassuk őket a szomszédos egységekkel a folyóátkelés utáni harcászati együttműködésről. Még szinte arra se volt időnk, hogy a térképet szétnyissuk, amikor egy gépkocsisor érkezett a harcállásponthoz. Az első gépkocsiból Vorosilov, Jegorov és Uborevics szállt ki. Bemutatkoztam a honvédelmi népbiztosnak, és röviden jelentettem, hogy a 4. hadosztály felkészült a folyóátkelésre, az egységparancsnokokat összehívtam, hogy megadjam számukra az utolsó utasításokat.
– Rendben van – mondta a népbiztos -, meghallgatjuk az utasításait. Kliment Jefremovics igen érdeklődött az olyan folyóátkelések műszaki problémái iránt, amelyek a BT-5-ös harckocsi magasságát meghaladó vízben a folyó fenekén történtek. A gépesített ezred parancsnokának részletes jelentése után a népbiztos az 1. Lovashadseregből ismert parancsnokokhoz és komisszárokhoz fordult.
– Hogy megváltozott a lovasságunk! – mondta. – A polgárháborúban Bugyonnijjal az egész Első Lovashadseregben csak néhány primitív páncélautóval rendelkeztünk. Most pedig minden lovashadosztálynál egy egész ezredre való nagyszerű harckocsi van, amelyek képesek leküzdeni a bonyolult vízi akadályokat.
– Mi a véleményed a harckocsikról – öreg barátom? – fordult a népbiztos Fjodor Jakovlevics Kosztyenkóhoz. – Elég megbízhatóak? Vagy a ló talán mégis jobb?
– Nem, Kliment Jefremovics – felelte Kosztyenko. – A lovat, a szablyát és a pikát egyelőre még megtartjuk a hadseregben. Azt hiszem, korai lenne meghúzni a lovasság felett a vészharangot, mert még hasznára lehet hazánknak. De a harckocsicsapatoknak komoly figyelmet szentelünk, mert ez egy új, rendkívül mozgékony fegyvernem.
– Mit szól ehhez a komisszár? – kérdezte a népbiztos A. Sz. Zincsenkót, akit szintén ismert az 1. Lovashadseregtől.
– Úgy gondolom, hogy Fjodor Jakovlevics helyesen jelentett Önnek, Kliment Jefremovics, – rossz, pontosabban alkalmatlan komisszára lennék a gépesített ezrednek, ha kételkednék a páncélos technika nagy jövőjében. Véleményem szerint bátrabban kell szervezni a gépesített csapatokat, különösen a harckocsi-magasabbegységeket, amelyekből kevés van nálunk.
– Nos, Alekszandr Iljics – fordult Vorosilov a vezérkari főnökhöz -, ne zavarjuk a hadosztály parancsnokságát. Sok sikert kívánok mindnyájuknak. Még találkozunk és beszélgetünk majd.
Megértettük, hogy a népbiztos meg fogja várni a folyamátkelést. A gépkocsisor hadosztályunk küszöbön álló gyakorlatának színhelye felé indult. Harmincperces tüzérségi előkészítés után hadosztályunk egységeinek előrevetett osztagai széles arcvonalon megközelítették a folyót. Alacsonyan szálló repülőgép-kötelékeink ködfüggönyt vontak, amellyel sikeresen leplezték az „ellenség” elől az első deszantlépcső tevékenységét. Mikor a köd oszlani kezdett, az előrevetett alegységek már megvetették lábukat a túlparton. Valahonnan hurrá kiáltás, lövöldözés és géppuskasorozatok hallatszottak. Amikor pedig a köd végleg eloszlott, jól lehetett látni, amint a gépesített ezred 15 harckocsija nagy motorzúgás közepette feltűnt az „ellenség” által védett folyóparton, és menet közben tüzelve gyorsan megközelítette az elfoglalt hídfőből támadó alegységeket. Hamarosan az egész hadosztály a folyó másik partján volt, kivetette állásaiból az „ellenséges” csapatokat és sikeresen nyomult előre.
A hadgyakorlat értékelésekor a népbiztos elismerően nyilatkozott hadosztályunkról, dicsérte a folyóátkelés jó megszervezését, a harckocsizok bátorságát, akik megkockáztatták, hogy átkeljenek egy olyan mély folyón, mint a Berezina.
Az ezredgyűléseken mindezt elmondottuk a katonáknak, tiszthelyetteseknek és a tiszteknek, akik még sokáig beszélgettek. Élénk véleménycserét folytattak a végrehajtott hadgyakorlatról.
A következő nap reggelén nagyszabású díszszemlét tartottunk. A csodálatosan szép idő, a langyos napsugár szinte a szívünket melengette. A hadgyakorlaton részt vevő csapatok felsorakozva várták a vigyázz vezényszót, hogy fogadják a honvédelmi népbiztost.
Úgy tűnt, a 4. lovashadosztály egységeinek parancsnokai izgatottabbak, mint a többiek. De nem! A katonák és parancsnokok arca nyugodt: minden rendben lesz! Gondolataimat a „Vigyázz! Jobbra nézz!” vezényszó szakította félbe. Közeledett a honvédelmi népbiztos. I. P. Uborevics parancsnok rövid jelentése után a népbiztos a csapatok megszemlélésére indult. Megtekintette a lövészcsapatokat. Hadosztályunk zenekara a fogadási indulót játszotta. Vorosilov egy almásderesen rövid vágtában hadosztályunk elé ért. Először a 19. „Manicsi” lovasezred előtt állt meg, amelynek soraiban nemegyszer indult rohamra a fehérgárdista és fehérlengyel egységek ellen.
– Erőt, egészséget, elvtársak – mondotta K. J. Vorosilov valami különös melegséggel a hangjában, és tekintetét végigjártatta a harcosokon.
A 4. hadosztály szemléje után a népbiztos a 6. „Csongari” kozákhadosztály elé vágtatott, amely ugyancsak kitüntette magát a polgárháború éveiben: hadosztályunkkal együtt eredményesen harcolt az 1. Lovashadsereg zászlaja alatt. Később Vorosilov fölment az emelvényre és beszédet mondott, amelyben röviden vázolta a politikai helyzetet és a pártnak a szocializmus felépítésének ügyéért tett intézkedéseit. Beszélt a nemzetközi helyzetről, az ország védelmi képessége fokozásának szükségességéről, és köszöntötte a csapatokat az őszi hadgyakorlat sikeres befejezése alkalmából. Ezután a zene hangjaira díszmenetben vonult el a gyalogság, majd a lovasság.
A díszszemléken a lovasság általában ügetésben vonul végig, de ez alkalommal a parancsnok engedélyezte a díszvágtát. Valahogy azonban úgy alakultak a dolgok, hogy a népbiztos tribünjéhez közeledve ez harci vágtává, majd amikor a géppuskás tacsankák a tribün elé értek, hosszú vágtává alakult. Tyimosenko, aki hadseregparancsnoki rangot viselt, nyugtalankodni kezdett. Többször jelentőségteljesen rámnézett, de már nem tehettem semmit. A tacsankák úgy röpültek, mint a kilőtt nyíl. Csak egy dologtól féltünk: nehogy kiugorjon valamelyik kereke, ami néha még a moszkvai díszszemléken is előfordult. A népbiztosra tekintettem és megnyugodtam. Tiszta szívből mosolygott és barátságosan intett kezével a hadosztály géppuskásainak.
A következő években a 4. „Doni” kozákhadosztály rendszeresen részt vett a katonai körzet hadgyakorlatain. Mindig jól fel volt készülve, és egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy ne kapott volna elismerő szót a parancsnokságtól.
Szeretnék megemlíteni egy hadgyakorlat előtti harcászati gyakorlatot, amelyet Szluck város körzetében Uborevics és helyettese, Tyimosenko vezetésével tartottunk.
A harcászati gyakorlat témája a „Lövészhadosztály és lovashadosztály találkozóharca” volt.
Ekkoriban a lövészhadosztályok már jól ellátott harci magasabbegységek voltak. Míg tíz évvel ezelőtt egy 12 800 főt számláló lövészhadosztálynak 54 lövege, 189 géppuskája és 81 golyószórója volt, harckocsik és légvédelmi eszközök nélkül, addig 1935-ben egy kb. ugyanolyan létszámú lövészhadosztály már 57 harckocsival, mintegy 100 löveggel, 180 géppuskával, több mint 350 golyószóróval és 18 légvédelmi géppuskával rendelkezett.
A gyakorlat egy kora szeptemberi napon kezdődött, jó időben. Az őszi táj felvidította a harcosokat, mindnyájan jó hangulatban voltak. A személyi állomány még este megismerkedett a harcászati feladattal és az éjszaka folyamán a hadosztály egységei felkészültek ennek végrehajtására. Közelebbi feladatként el kellett foglalni és le kellett küzdeni egy szűk földszorost.
Ez a feladat nagy jelentőségű volt, különösen az előrevetett egységek számára, mivel a mocsaras terület mögött harcászatilag fontos magaslat emelkedett, amelyről jól át lehetett tekinteni a terepet. A terep lehetővé tette, hogy a hadosztály széles arcvonalon bontakozzon szét, ami a találkozóharc körülményei között mindig fontos. A lovashadosztály előrevetett osztagául a 4. gépesített ezred egységeinek egy részét jelöltük ki, amely könnyű harckocsikból, páncélgépkocsikból, gépkocsin szállított gyalogságból és tüzérségből állt. Egy ilyen mozgékony osztag gyorsan elfoglalhatta és leküzdhette a földszorost, kijuthatott a fontos terepszakaszra, arról már nem is beszélve, hogy mihamarabb találkozni akartunk a feltételezett „ellenséggel”.
A haladási irány mentén a legrövidebb úton, nehezen áttekinthető terepen lovagoltak ki a lovasjárőrök. Amint megkaptuk az előrevetett osztag rádiójelzését a földszoros leküzdéséről és arról, hogy az előrevetett alegységek elérték az első vonalat, rádión jelt adtunk a főerőknek, hogy haladéktalanul kezdjék meg a földszoroson való lépcsőzött előrenyomulást, hogy kijussanak a megindulási körletbe és elfoglalják a megindulási állásokat.
Két óra múlva a főerők leküzdötték a mocsaras területet, és elfoglalták helyüket. A hadosztálytörzs és a hadosztályparancsnokság ekkorra már ezeknek az erőknek a központjában volt. Az előrevetett osztagnak és felderítőinek jelentéséből megtudtuk, hogy hadosztályunkkal szemben két ezredből álló, tüzérséggel megerősített menetoszlop halad a főirányban, és egy tüzérséggel megerősített lövészezred külön oszlopban. Az „ellenség” felderítői az elővéd előtt 6-8 km távolságra vannak. Abból ítélve, hogy a felderítő repülőgépek nem köröztek felettünk, meg voltunk győződve: az „ellenség” még nem fedezte föl menetcsoportosításunkat.
Mint mindig, most is váratlanul érkezett a törzshöz Uborevics, Sz. K. Tyimosenko kíséretében.
– Mit tudnak az ellenségről? Hol vannak az önre bízott hadosztály egységei? – kérdezte Uborevics.
Megmutattam térképemen az „ellenség” csapatait, és azt, hol, milyen csoportosításban található a rámbízott hadosztály, majd jelentettem elhatározásomat. Uborevics megkért, hogy mutassam meg és jelöljem ki térképen azt a körletet, ahol meg akarom támadni az „ellenséget”, és jelezzem az ezredek csapásainak irányát.
– Ezek természetesen előzetes elhatározások, és csak akkor érvényesek, ha lényeges változás nem áll be a helyzetben – mondtam.
Tyimosenko arcáról láttam, hogy jó nyomon járok. Ez nagyobb önbizalmat adott.
– Hogyan fogja parancsait eljuttatni az ezredekhez, és hol fog tartózkodni a harc megindulásakor és kifejlődésekor? – kérdezte Uborevics.
– A 20. lovasezred jobb oldali oszlopához -, amelynek az a feladata, hogy lekösse az „ellenség” lövészezredét – Arhipov, a hadműveleti osztály vezetője megy. A 19. lovasezred, amelyet egy tüzérosztállyal és harckocsiszázaddal erősítettünk meg, az ellenség főerői ellen fog tevékenykedni arcból. A parancsot helyettesem, Drejer fogja átadni. A hadosztály főerőinek, amelyeknek a szárnyak felől kell megkerülniük az „ellenség” csoportosítását és annak hátába kell támadnia, személyesen adom át a parancsot. Ott leszek a harc végéig. Most, megbízottaim elindulásakor rövid parancsokat adok rádión az egységeknek.
– Sok sikert! – mondta Uborevics, és Tyimosenkoval együtt gépkocsiba ült, majd az „ellenség” irányába távozott.
Mint ahogy számítottuk, a 19. és a 20. lovasezredek kemény harcba keveredtek arcból az időközben odaérkezett „ellenséggel”, ami megkönnyítette főerőink számára a kialakult helyzet tisztázását.
Mennyire könnyelműnek bizonyult „ellenségünk”! Amikor a szárnyak felől megkerültük és szétbontakoztattuk főerőinket a háta mögött, senki sem fedezett fel bennünket. Az egyik magaslatról láttuk, hogy az „ellenség” egyik lövészezrede arccal nyugat felé harcol a 19. lovasezredünkkel, amely rendkívül kedvező tűzszakaszt foglalt el. Az „ellenség” másik ezrede a szántásokon keresztül bekerítő manővert folytat, azzal a céllal, hogy a 19. lovasezred szárnyát támadja meg, mivel az „ellenség” ezt az ezredet vélte főcsoportosításunknak.
Ugyanakkor a főcsoport mögül harcrendbe bontakozva megindultak a harckocsijaink. Mögöttük a harc előtti alakzatban haladtak a hadosztály főerői. A harckocsik és a tüzérség hatásos tüzet nyitott, majd hangos, több ezer torokból kiáltott „hurrá” hallatszott. Amint ez a találkozóharcnál lenni szokott, a további fejleményeket nehezen lehetett áttekintem.
Próbáljunk mégis végigtekinteni az eseményeken! Melyik fél manőverezett jobban, melyik bontakozott ki gyorsabban és mért sikeresebb csapást? Ezt csak az értékeléskor tudtuk meg, amelyet ott helyben a terepen tartottak. Az értékelést személyesen Uborevics vezette. Miután rámutatott a 4. lövészhadosztály harctevékenységének több hibájára, azt mondta, hogy a 4. lovashadosztály jó benyomást tett rá.
Nekünk lovasoknak kellemes volt hallgatnunk a parancsnok dicséretét, ugyanakkor őszintén lehangolt bennünket a 4. lövészhadosztály sikertelensége, amellyel egy helyőrségben éltünk, és jó barátságban voltunk.
A hadgyakorlaton a 4. lövészhadosztály parancsnokságának ismét nem volt szerencséje. Trosztjanyec körzetében (Minszk közelében) más hadosztályokkal együtt újra bekerítésbe került. Ez még nem lett volna baj, de a lehető legszerencsétlenebb módon vágta ki magát. Fő ellenfele ez alkalommal is, mint a Szluck környékén tartott harcászati foglalkozáskor, 4. lovashadosztályunk volt.
A bekerítésből való kitörés talán a legnehezebb és legbonyolultabb harctevékenység. Ahhoz, hogy az ellenség arcvonalát áttörjük, a parancsnokság részéről kiváló elméleti tudás, erős akarat, szervezettség és a csapatok pontos vezetése szükséges.
Az egységek bekerítésből való kitörésének záloga: rejtett átcsoportosításuk a kitörés helyéhez, nagy erejű tüzérségi és légicsapás, az ellenség harcrendje elleni gyors támadás, tüzérségi megfigyelőinek zavarása füstfüggönnyel stb. Sajnos, a hadosztályparancsnokság nem volt képes ezt a tevékenységet megszervezni.
Uborevics 1936-ban ellenőrizte utoljára hadosztályunkat.
A személyi állomány tagjainak erőfeszítései nyomán a hadosztály remek állapotban volt. Politikai felkészültsége, fegyelme, általános szervezettsége, valamint állandó harckészültsége csak jó és kitűnő minősítést kapott. A dicsérő szót ritkán mondó parancsnok melegen megköszönte a személyi állomány munkáját, és többeket értékes ajándékokkal jutalmazott.
1937-ben a Belorusz Katonai Körzet parancsnokává I. P. Belovot nevezték ki.
Ha végiggondolom az eltelt éveket, a legjobb körzetparancsnok Uborevics volt, aki 1. osztályú hadseregparancsnoki rangot viselt. A parancsnokok közül senki sem adott olyan sokat a parancsnokoknak és a magasabbegységek törzseinek hadműveleti harcászati vonatkozásban, mint ő és a vezetése alatt álló katonai körzet törzse.
Több mint négy évig dolgoztam hadosztályparancsnokként, és ezekben az években legfőbb gondom az volt, hogy a rámbízott hadosztályt a Vörös Hadsereg legjobb magasabbegységévé alakítsam. Kiképzésére sok erőt, energiát és munkát fordítottunk, arra törekedtünk, hogy felszámoljuk lemaradását, megtanítsuk a parancsnokokat és a törzseket a korszerű harcászatra, az alegységek, egységek és az egész hadosztály irányításának és szervezésének módszereire.
Nem akarom azt bizonygatni, hogy mindent megtettünk annak idején. Voltak hibáink, melléfogásaink, tévedéseink. De nyugodt lelkiismerettel mondhatom, hogy a hadosztály kiképzése terén a parancsnokok és a politikai munkások akkor nem tudtak többet adni, és mindent megtettek, ami tőlük tellett.
1929 és 1936 között a hadsereg élete a szocializmus építése lenini programjának megvalósításával függött össze. Az ország anyagi felemelkedésének, a tudomány és a technika eredményeinek alapján a hadsereget, a légierőt és a flottát új fegyverekkel látták el, tökéletesedett a csapatok szervezeti felépítése, kiszélesedett a káderek technikai felkészítése. A hadsereg hazafias szellemű nevelését segítette a szocializmus győzelme által eggyéforrott népek társadalmi, politikai egységének erősödése, a Szovjetunió népeinek tartós barátsága, a materialista világnézet uralkodóvá válása.
Ebben és a megelőző fejezetekben nem véletlenül időztem néhányszor különböző csapatgyakorlatoknál és hadgyakorlatoknál. Ezekben az években uralkodóvá vált a hadseregben az új technika, a hadügy bonyolult formáinak minden fegyvernemmel való megismertetésének gyakorlata.
A Szovjetunió Forradalmi Haditanácsa, a Honvédelmi Népbiztosság központi és helyi szervei, a parancsnoki állomány felső, középső és alsó szintű rétegei, a politikai szervek, a párt- és Komszomol-szervezetek, valamennyi fegyvernem harcosai állhatatosan, mondhatnám, szenvedélyes lelkesedéssel oldották meg azokat a feladatokat, amelyeket az SZK(b)P Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa tűzött ki az új technika és az ennek következtében tökéletesedő harcászati szabályok elsajátításával kapcsolatban. Több repülő ragyogó ismeretekre tett szert, a szárazföldi csapatokban több ezer kitűnő katonánk volt a harckiképzés és a politikai kiképzés területén.
Természetesen nem mindenütt születtek egyformán jó eredmények. A csapatok személyi állományának harckiképzése bonyolult körülmények esetén néha elégtelennek bizonyult. Sokszor akadozott a vezetés, a törzsek nem sajátították el a különböző fegyvernemek együttműködésének gyors és pontos szervezési módját. Egészében az utóbbi években a kitartó kádermunka nyomán sikerült komoly előrehaladást elérnünk a parancsnokok, a törzsek és csapatok katonai tudásában.
Ebből a szempontból rendkívül tanulságos volt az 1936 őszén, a Belorusz Katonai Körzetben lefolytatott hadgyakorlat, amelynek az volt a célja, hogy ellenőrizze a csapatok nyári harckiképzését. A hadgyakorlaton jelentős technikával ellátott magasabbegységek vettek részt. A parancsnokok és az egységek összességükben bebizonyították, hogy a gyorsan változó helyzetben képesek vezetni és megvívni a harcot valamennyi fegyvernem együttműködésével. Ez, és a többi hadgyakorlat a Vörös Hadsereg növekvő katonai erejéről és arról tanúskodott, hogy a Vörös Hadsereg elsőrendű hadsereggé válik.
Új szolgálati helyemre való kinevezésem után a hadosztály parancsnoka a 21. lovasezred parancsnoka, Ivan Nyikolajevics Muzicsenko lett.
30 év telt el azóta, de mind a mai napig szívesen emlékszem azokra a harcosokra, politikai munkásokra és parancsnokokra, akik a 4. „Doni” kozákhadosztály soraiba tartoztak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!