(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
IV.
1924 júliusának végén Gaj hadosztályparancsnok magához rendelt és megkérdezte, mit teszek ismereteim gyarapítása érdekében. Azt feleltem, hogy sokat olvasok és az első világháború hadműveleteit tanulmányozom. Sok foglalkozási anyagot készítettem elő az ezred beosztott parancsnoki állománya számára.
– Ez mind jó és dicséretes – mondta Gaj de most nem elegendő. A hadtudomány nem topog egy helyben. A katonai vezetőknek a felmerülő problémák tanulmányozásához komolyabb tanulásra van szükségük. Úgy vélem, hogy el kell utaznia ősszel a leningrádi felsőfokú lovassági iskolába. Igen hasznos lesz ez jövőbeli tevékenysége szempontjából.
Megköszöntem, és azt mondtam, mindent megteszek majd, hogy a bizalmat igazoljam.
Miután visszatértem az ezredhez, nem vesztegettem az időt, elővettem a tankönyveket, szabályzatokat meg az utasításokat és készülni kezdtem a felvételi vizsgákra. A vizsgák könnyűek, sőt bizonyos fokig formálisak voltak, és besoroltak az első csoportba. Ugyanakkor került a tanfolyamra K. K. Rokosszovszkij, I. H. Bagramjan, A. I. Jerjomenko és több más ezredparancsnok.
Mint ahogy a hallgatók többsége, én is első ízben voltam Leningrádban. Nagy érdeklődéssel ismerkedtünk a város nevezetességeivel, jártunk az 1917-es októberi harcok történelmi nevezetességű helyein. Ki gondolhatta volna akkor, hogy 17 év múltán a Leningrádi Front csapatait én vezetem majd, Lenin városát védelmezve a fasisztáktól.
A felsőfokú lovassági iskola vezetője V. M. Primakov, annak a cservonnai kozákokból álló 8. lovashadosztálynak a legendás parancsnoka volt, amely a polgárháború éveiben rémületben tartotta a fehérgárdista csapatokat. Primakov erős, középtermetű ember volt, szép haja, okos szeme és kellemes arca rokonszenvet keltett a hallgatókban. Széles körű műveltséggel rendelkezett. Röviden beszélt, pontosan fogalmazva meg gondolatait.
Kis idő múlva Primakovot kinevezték egy kozák-hadtest parancsnokává Ukrajnába. Utódja M. A. Batorszkij lett, a lovasság neves teoretikusa. Mindannyian örültünk Primakov feljebbjutásának, és meg voltunk győződve arról, hogy tehetsége folytán nagy hadvezér lesz.
Felsőfokú lovassági iskolánkat hamarosan a Lovassági Parancsnokok Továbbképző Tanfolyamává szervezték át, és a tanulmányi időt két évről egy évre csökkentették.
A megterhelés igen nagy volt. Az előadások után sokat kellett egyénileg tanulnunk. Most, életem alkonyán, időnként elcsodálkozom akkori szívósságunkon és roppant akaratunkon, amellyel a katonai ismeretanyagot tanultuk.
Emlékszem egy esetre, amikor utasítottak, hogy készítsek el egy a Hadtudományi Társaságnál tartandó előadást „A hadművészet elméletére ható fő tényezők” címmel. Most ez a téma nem okozna nehézséget, de akkoriban egyszerűen nem tudtam, honnan közelítsem meg, mivel kezdjem és fejezzem be. A pártszervezetünkhöz tartozó elvtársak segítettek. Az előadás még meg is jelent a tanfolyam hallgatói számára összeállított időszakos kiadványban.
Jól emlékezetembe vésődött, hogy a társadalmi és politikai munkában milyen baráti segítséget nyújtottak egymásnak a leningrádi pártszervezet és tanfolyamunk pártszervezetei. Gyakori vendégeink voltak a nagy októberi események résztvevői, a leningrádi üzemek és gyárak munkásai. Feszült figyelemmel hallgattuk a Leninnel való találkozásukról, a Téli Palota ostromáról szóló elbeszéléseket. Mi a magunk részéről előadásokat tartottunk az üzemi munkásoknak és meséltünk nekik a külföldi intervenciósok és fehérgárdisták ellen vívott harcról. Közülünk többen nemrég még ugyanolyan munkások voltak, úgyhogy félszóból is értettük egymást és szilárd barátság szövődött közöttünk.
Gyakran rendeztek nálunk lovasversenyt, amelyre mindig sok leningrádi jött el. Különösen a műlovaglás, a díjlovaglás, a szálfegyverek forgatásával egybekapcsolt lovaglás örvendett népszerűségnek. Nyáron kedveltük az ugratást és a vadászlovaglást. Ezeken a versenyeken mindig részt vettünk Rokosszovszkijjal, Szaveljevvel, Bagramjannal és a tanfolyam más sportolóival.
Őszi és téli időszakban elsősorban katonaelméleti és politikai foglalkozások voltak. Gyakran folytak elméleti foglalkozások terepasztalon, valamint vázlatok és térképek alapján. Sokat foglalkoztunk a lovasság kérdéseivel – a lovaglással és a hajtással. A csapatparancsnokoknak abban az időben mindezt kiválóan kellett tudniuk. Nagy figyelmet szenteltünk a kard- és tőrvívásnak, de mindezt már inkább öntevékenyen, szabad időnkben.
1925 nyarán elsősorban tábori harcászati kiképzés folyt, amelyet Mihail Alekszandrovics Batorszkij tanfolyamparancsnok személyesen vezetett. Sok ismeretet és tapasztalatot adott át nekünk.
Tanfolyami kiképzésünk erőltetett menettel fejeződött be, amelynek célja a Volhov folyó volt. Itt oktattak bennünket az átúsztatásra és a vízi akadályok leküzdésére.
Az átúsztatás elég bonyolult dolog. Ehhez kevés, ha tudunk ruhában úszni, meg kell tanulni az úszó ló irányítását is. A lovasság felkészítésekor nagy figyelmet szenteltek e jártasságok kialakításának. Felidézek egy mulatságos történetet az ottani kiképzésünkből.
Amikor a foglalkozások befejeződtek, Misa Szaveljev, csoportunk egyik hallgatója, ki akarván tűnni mint vakmerő lovas, azt ajánlotta, hogy bemutatja az átkelést a nyergen állva, nehogy ruházatát és felszerelését bevizezze.
Vezetőink beleegyeztek, de utasítást adtak, hogy mindenesetre két mentőcsónak legyen a vízen. Misa átvetette a kengyelt a nyergen, azután bátran belegázolt a folyóba. A ló miután túlment a sekély vízen, úszni kezdett, a lovas pedig magabiztosan állt a nyergen és a kantárszárat fogta. Először minden jól ment, de a folyó közepe táján a ló valószínűleg elfáradt és nyugtalankodni kezdett. Bárhogy egyensúlyozott is a lovas, végül is kényszerű fejest mutatott be és elmerült. Ha nem lettek volna biztosító csónakok, balul is végződhetett volna virtuskodása. A ló egyedül úszott ki a partra, hamarosan pedig a csónak is kikötött Szaveljevvel együtt, aki úgy festett, mint a kiöntött ürge. Természetesen hangos nevetéssel és tréfálkozva fogadták, de neki nem volt nevethetnékje, felsült az átkeléssel, és még a csizmáját is elvesztette a vízben. A csizmát ugyanis az átkelés idejére nyakába vette. Így is ment a laktanyáig, zokniban …
A tanfolyam befejezése után Szaveljev a 42. lovasezred parancsnoka, Ribalkin a 37. „Asztrahányi” ezred egyik lovasszázadának parancsnoka és én úgy határoztunk, hogy szolgálati helyünkre, Minszkbe nem vonattal, hanem lovon térünk vissza. 963 kilométert kellett megtennünk mezei utakon.
A tervezett lovaglás útvonala Vityebszk-Orsa-Boriszov volt.
Bemutattuk tervünket a tanfolyam parancsnokságának, engedélyt kaptunk az útra, de sajnos nem tudták megszervezni számunkra az ellenőrző állomásokat, úti étkezésünket és ellátásunkat. Mégsem mondtunk le elhatározásunkról, bár előre számoltunk a nehézségekkel, amelyekkel majd szembe találjuk magunkat, annál is inkább, mert már beköszöntött a hideg és esős ősz. A 963 kilométeres távolságot 7 nap alatt akartuk megtenni. Ilyen sportkísérlet sem nálunk a Szovjetunióban, sem más országban nem volt még akkor. Szerencsés körülmények között arra számítottunk, hogy világrekordot állítunk fel a csoportos lovaglásban.
A kísérlet fő célja az volt, hogy ellenőrizzük, mennyire felel meg a sportlovak tréningje egy megerőltető feladatot jelentő hosszú távon.
1925 kora őszének reggelén, Leningrád moszkvai sorompójánál gyűltek össze barátaink és a tanfolyamparancsnokság képviselői, hogy szerencsés utat kívánjanak nekünk.
Amikor útra keltünk, úgy döntöttünk, hogy váltakoztatott jármodban, azaz lépésben, majd ügetésben megyünk és ritkán vágtában. Az első nap a tervezettnél 10 kilométerrel rövidebb utat tettünk meg, mivel éreztük, hogy a lovak elfáradtak, sőt az én lovam, Gyira sántítani kezdett. Telivér kancám már 12 éves volt és egy lónál ez már magas kor.
Alaposan elfáradtunk, mielőbb pihenni akartunk. A parasztok szívélyesen fogadtak, ellátták lovainkat, bennünket pedig bőségesen megvendégeltek.
A reggel rosszul kezdődött számomra, lovam még mindig sántított. Miután viasszal beöntöttem a patarepedést és bekötöztem, elhatároztam, hogy Gyirát kantárszáránál fogva vezetem majd. Szerencsére a ló hamarosan abbahagyta a sántítást. Felültem rá. Nem, nincs baj, nem sántít. Ügetésre fogtam, jól ment. Hogy csökkentsem a beteg jobb lábára nehezedő terhet, csak lépésben és ballábas vágtában mentem.
Barátaim sokkal könnyebben haladtak egészséges lovaikon: én gyakrabban szálltam le a lóról, többet vezettem gyeplőjénél fogva és természetesen fizikailag jobban elfáradtam. Viszont barátaim gondoskodtak a pihenőhelyeken a lovak etetéséről és ápolásáról.
Utunk hetedik napján, magunk mögött hagyva Boriszovot, elértük Minszket. A város külterületén vörös zászlókat és transzparenseket vivő embertömeget pillantottunk meg. Kiderült, hogy ezredtársaink és a helyi lakosok bennünket várnak. Megsarkantyúztuk lovainkat, és vágtában mentünk az emelvényhez, ahol jelentést tettünk a helyőrség parancsnokának és a városi tanács elnökének sikeres utunk befejezéséről. Éljenzéssel üdvözöltek bennünket.
Két nap múlva kétkilométeres ellenőrző akadályversenyt, orvosi vizsgát és mérést hajtottunk végre. Az eredmények jók voltak és utunkat pozitívan értékelték. A 7 nap alatt lovaink 8-12 kg-ot, mi pedig 5-6 kg-ot vesztettünk súlyunkból.
Kormánykitüntetést kaptunk, a parancsnokság köszönetét fejezte ki. Ezután rövid szabadságra mentünk. Elutaztam falumba, hogy viszontlássam anyámat és nővéremet.
Anyám távollétem éveiben észrevehetően lefogyott, de továbbra is sokat dolgozott. Nővéremnek már két gyereke volt, ő is megöregedett. Bizonyára a háború utáni esztendő és az 1921—1922-es éhség hagyott súlyos nyomokat rajtuk.
Az unokaöcséimmel hamarosan közel kerültünk egymáshoz. Elfogódottság nélkül nyitották ki bőröndömet és kivettek belőle mindent, ami tetszett nekik.
A falu szegény volt, a nép rosszul öltözött, az állatállomány erősen megcsappant, több helyen nem is maradt háziállat az 1921-es ínséges esztendő után. De ami csodálatos volt, kevés kivételtől eltekintve, senki sem panaszkodott. A nép megértette a háború utáni nehézségeket.
A kulákok és a kereskedők visszahúzódtak. Bizonyára reménykedtek még a letűnt idők visszatérésében, különösen az új gazdasági politika meghirdetése után. Ugodszkij Zavodban, a területi központban újra kinyitottak a kocsmák és a magánüzletek, amelyekkel a kezdődő szövetkezeti rendszer igyekezett konkurálni.
Amikor a hadosztályhoz visszatértem, megtudtam, hogy új szervezetre térnek át. Ezentúl a hat lovasezred helyett csak négy lesz a hadosztályban. Az én 39. „Buzuluki” lovasezredem beleolvadt a 40. ezredbe. A 41. és 42. lovasezredekből pedig egy új, a 39. „Melekesszko-Pugacsevszki” lovasezred alakul meg.
Minket Szaveljevvel, aki a 42. lovasezred parancsnoka volt, ez a kérdés személyünkben is érintett. Egyikünknek meg kellett kapnia a 39. ezredet, a másiknak pedig egy másik magasabbegységhez kellett átkerülnie. Mindegyikünk szeretett volna ennél a hadosztálynál maradni, amelyet úgy megszoktunk már, mint a családunkat.
A parancsnokság választása rám esett, Szaveljev pedig máshová kapott kinevezést. Megértettem bánkódását, de barátságban váltunk el, és később régi barátokként találkoztunk.
A hadosztály korábbi lovasezredei négy századból álltak, az újak pedig – a katonai reformnak megfelelően – hatból. Két század alkotott egy lovasosztályt. Ezenkívül az ezredhez a következők tartoztak: 16.géppuskával felszerelt géppuskás század, egy ezredüteg, egy önálló híradó, utász és vegyivédelmi szakasz, meg egy ezrediskola, az altiszti állomány felkészítésére.
Számomra és az ezred egész kollektívája számára ismét beköszöntött a nagy munkák ideje.
A katonai reform legfontosabb intézkedése az egyszemélyi vezetés gyakorlati megvalósítása volt a szovjet fegyveres erőknél. Ez két fő formában történt. Abban az esetben, ha a parancsnok kommunista volt, rendszerint egyidejűleg komisszár is lett, összefogva a harckiképzés, az adminisztratív-gazdasági tevékenység és a pártpolitikai munka irányítását.
A politikai ügyek intézésére a parancsnoknak volt egy helyettese. A hadsereg harckészültségével és a fegyelem megszilárdításával kapcsolatban hozott eme fontos intézkedés azokban az években már teljes mértékben megvalósítható volt, mert a parancsnoki állomány számottevően fejlődött.
Ha a parancsnok pártonkívüli volt, csak a harckészültségért és az adminisztratív gazdasági tevékenységért tartozott felelősséggel, a pártpolitikai munkát pedig a komisszár irányította, aki a parancsnokkal együtt viselte a felelősséget az erkölcsi állapotért és az egység harckészültségéért.
Az akkori Forradalmi Haditanács egyik parancsa ezzel kapcsolatban kimondta: „Egy pillanatra sem feledkezve meg arról, hogy a szovjethatalom feladata az egyszemélyi vezetés megvalósítása a hadseregben, a komisszár kötelessége egyfelől a vele együttműködő parancsnok bevonása a kommunista eszmék körébe, másfelől figyelmesen kell tanulmányoznia a katonai kérdéseket, hogy idővel képes legyen a parancsnoki vagy az adminisztratív tisztséget betölteni.”19 A Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumának Levéltára, f. 32. op. 65582. d. 42.1. 394. *
Emlékszem, 1925 tavaszán kaptunk egy utasításul szolgáló, valamennyi pártszervnek szóló levelet a párt központi bizottságától: „Az egyszemélyi vezetésről a Vörös Hadseregben.” Ebben arról volt szó, hogy a pártnak, valamint a katonai szerveknek, a Vörös Hadsereg egészére és a parancsnoki állomány megszilárdítására irányuló korábbi munkája eredményeképpen igen kedvező feltételek alakultak ki az egyszemélyi vezetési elv megvalósításához.
Néhány elvtárs azt hitte akkor, hogy az egyszemélyi vezetés csökkenti majd a párt befolyását a hadseregben. De hiszen az egyszemélyi felelős parancsnok kommunista. Ezért tehát a párt szerepe nemcsak hogy nem gyengült, hanem ellenkezőleg, erősödött. Nőtt a parancsnok párt előtti felelőssége a hadseregben folyó élet minden területén. Eközben a fegyelem jelentősen megszilárdult és fokozódott fegyveres erőink harckészültsége.
A parancsnok és a komisszár, a politikai munkás viszonya a gyakorlati munkában egyre inkább megszilárdult és jobb lett. Kicsit előreszaladva emlékeztetek arra, hogy 1928-ban a párt központi bizottságának útmutatása alapján a Forradalmi Haditanács parancsa értelmében Szervi Határozvány jelent meg a komisszárokról, az egyszemélyi parancsnokokról és a politikai helyettesekről. Ez a határozvány a komisszárra ruházta a párt- és politikai vezetést, valamint az egység (magasabbegység) erkölcsi-politikai állapotáért való felelősséget, és teljesen mentesített az ellenőrző funkciók alól.
A lovassági továbbképző tanfolyam befejezése után könnyebben ment a munka. Biztonságot és önállóságot éreztem a harci és politikai kiképzés kérdéseiben és az ezred vezetésében.
Abban az időben ezredünknél egészen jól mentek a dolgok. 1926 telén magához rendelt A. P. Krohmal, a 3. lovashadtest komisszárja, és Sz. K. Tyimosenko hadtestparancsnok, aki ugyanazon év tavaszán vette át a hadtestet.
Amikor a dolgozószobámba beléptem, észrevettem, hogy jelen van K. D. Sztyepnoj-Szpizsarnij hadosztályparancsnok, G. M. Stern hadosztálykomisszár és L. I. Bocsarov, a politikai osztály vezetője.
Azért hívattuk önt, hogy felajánljuk: vállalja el az ezredparancsnoki kötelmekkel együtt az ezredkomisszár feladatát is, azaz hogy egyszemélyi parancsnok legyen – mondta Tyimosenko. A hadosztályparancsnokság és a politikai osztály alkalmasnak tartja önt erre. Mi a véleménye?
Azt hiszem a kelleténél kicsit tovább hallgattam, majd azt válaszoltam, hogy a hadosztályparancsnokság és a politikai osztály kellő segítségével remélem meg tudok birkózni új feladataimmal.
Néhány nap múlva egyszemélyi parancsnokká neveztek ki. A 7. lovashadosztálynál ez volt az első ilyen kísérlet, amely sokra kötelezett. A párttitkár és politikai helyettesem segített a szervezési és az ideológiai munkában. Nem szégyenkeztek, amikor pártszerűen meg kellett bírálniuk, vagy jó tanácsot kellett adniuk. Mivel az új munkakörben nem volt tapasztalatom, természetes, hogy eleinte bizonyos hibákat követtem el, és az ügy csak nyert, ha segítettek.
Ahhoz, hogy az elöljáró parancsnok helyesen irányíthassa a politikai nevelést, e téren sokkal műveltebbnek kell lennie alárendeltjeinél. Azokban a nevezetes esztendőkben mi, szakmai parancsnokok a harckiképzés területén lényegesen gyorsabban gyarapodtunk, és erősebbek voltunk, mint a marxi-lenini elmélet elsajátításában.
Ez azért történt így, mert egyfelől mindannyian túl voltunk terhelve adminisztratív munkával, harckiképzési problémákkal és katonai önképzésünkkel, másfelől, sokan nem értékelték eléggé a marxi-lenini elmélet és a hadseregben folyó párt szervezési munka alapos tanulmányozásának szükségességét. A politikai munkások ilyen vonatkozásban természetesen felkészültebbek voltak, mint mi, szakmai parancsnokok.
Hadosztályunk vezetését Sztyepnoj-Szpizsarnijtól hamarosan D. A. Smidt vette át, akit Ukrajnából helyeztek hozzánk. Az előd kapkodó volt, szeretett sokat beszélni, mondhatnám fölöslegesen fecsegni. Smidt okos volt, gondolatait röviden fejezte ki, de sajnos, nem szerette a részletmunkát.
1926 nyarán a hadosztály táborba vonult. Festői helyet jelöltek ki számunkra Zsdanovicsji körzetében, Minszktől körülbelül 20 kilométernyire. Most egy nagy tavat létesítettek ott.
A táborban megfeszített harckiképzés folyt. Különleges figyelmet fordítottunk az alegységek, a parancsnoki állomány, a törzs és általában az egység tábori harcászati kiképzésére. Meg kell mondanom, hogy a hadtudomány ágazatai közül a legjobban a harcászatot szerettem, és mindig különleges örömmel foglalkoztam vele.
Mint ismeretes, a hadsereg a háború eszköze, a haza ellenségei elleni fegyveres harc célját szolgálja, és erre a harcra mindenekelőtt harcászatilag kell felkészülnie. Ellenkező esetben az ütközetekben kell azt megtanulnia, nagy veszteségek árán.
A harcászati szemlélet kialakítása céljából ezredünknél sok bemutató és oktató módszertani foglalkozást tartottunk felderítésből, a harc megszervezéséből, és a technikai harceszközökkel való együttműködésből.
Mint ismeretes, a csapatok harcászati kiképzésének mintegy koronája a hadgyakorlat. 1925-től kezdve a Belorusz Katonai Körzetben évente zajlottak le hadgyakorlatok a tábori időszak végén.
Ezeken a hadgyakorlatokon a 7. lovashadosztály is részt vett, és egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor rossz értékelést kapott volna elöljáróitól harcászati felkészültségből. Ehhez számottevően hozzájárult parancsnokainknak a harcászati foglalkozásokhoz való helyes hozzáállása. Meg kell mondanom, hogy hadosztályunk ezredparancsnokai mind eléggé jártasak voltak a harcászatban, és szívesen is foglalkoztak vele.
Abban az időben a 37. lovasezred parancsnoka V. T. Volszkij volt, ugyanaz, aki 1942 novemberében egy gépesített hadtestet vezetett a Sztálingrádi Front állományában és az 51., valamint a 64. hadsereggel együtt csapást mért Kalacs irányában, ahol egyesült a Délnyugati Front csapataival. A 38. lovasezred élén V. A. Gajdukov állt. A Nagy Honvédő Háború idején hadtestet és más magasabbegységeket is vezetett. Tapasztalt parancsnokok álltak a hadosztály más ezredei és szakcsapatai élén is.
Nagy figyelmet fordítottunk a sportra és a testnevelési kiképzésre is. Mi, volt katonák, mindenkinél jobban tudtuk, hogy csak edzett, erős harcosok képesek elviselni a háborús nehézségeket. Az egyes harcosok felkészültségétől függ az egész egység sikere. Háborúban – mint tudjuk – mindenféle időjárási viszonyok között, éjjel és nappal, úton és úttalan terepen hajtanak végre nagy erőfeszítést kívánó erőltetett meneteket és gyors manővereket, menetből bontakoznak szét harcrendbe az ellenség gyors megtámadása céljából, és harc után a teljes megsemmisítésig üldözik az ellenséget. Sikertelen kimenetelű ütközet esetén fontos a harcból való gyors kivonás, és az újabb átcsoportosítás. Minderre csak fizikailag jól felkészült egység képes. Ellenkező esetben gyorsan „kifullad”, mindenről lekésik, nagy veszteségei lesznek, sőt áldozatául is eshet felkészületlenségének.
El kell mondanom, hogy a 39. lovasezred a lovassport minden ágában felvette a versenyt a Belorusz Katonai Körzet legjobb lovasegységeivel. Sikerült az ezreden belül megszervezni egy aktív sportcsoportot, amelyben sok parancsnok is részt vett. Magam is állandóan foglalkoztam a lovassport minden ágával.
Kissé gyengébben ment az éleslövészet valamennyi fegyverfajtából. Ezen a téren mindig legyőztek bennünket a 40. lovasezred mesterlövészei. A lovassportban pedig fordítva volt, mi hagytuk magunk mögött a 40. ezredet.
Úgy látszik, vetélytársainkat ez igen „mardosta”, és igyekeztek bennünket minden áron „beérni”, még ravaszsághoz és meg nem engedett eszközökhöz is nyúltak.
Egyszer a körzeti lóversenyen a 6. lovashadosztályhoz tartozó egyik parancsnok, aki meg akarta csillogtatni mesterségbeli tudását és lova különleges fizikai állóképességét, a félúton, egy erdőben előre elrejtett egy másik lovat, amely külsőleg hasonlított arra, amellyel indult. Miután maximális gyorsasággal lefutotta a futam első felét, ez az ügyeskedő átadta küldöncének agyonhajszolt lovát, ő pedig átült az elrejtett lóra és vad iramban tette meg a távolság hátralevő részét. A közönség általános örömujjongása közepette átadták a körzet első díját, de a boldogság nem tartott sokáig. A csalást hamarosan felfedték és a bűnös megkapta, amit megérdemelt. A 6. lovashadosztálybeli ellenfeleink azonban mégsem nyugodtak: vagy leszorították a nyilvánvaló konkurenst a pályáról, vagy ugratáskor sajátjaiknak nyers fából készített gerendát, nekünk pedig teljesen kiszárítottat tettek az akadályra, hogy az egy kis érintéstől is leessék stb.
Emlékszem Szemjon Mihajlovics Bugyonnij ezredünkhöz való érkezésére. Korábban nem volt alkalmam találkozni vele. Jól ismertem azonban hazánk védelmében szerzett érdemeit a fehérgárdisták és intervenciósok elleni harcban, és nagyon szerettem volna megismerkedni az 1. Lovashadsereg legendás parancsnokával.
Egyik reggel (1927 őszén történt) megszólalt a telefon. Smidt hadosztályparancsnok telefonált.
– Ellátogat ezredükhöz Szemjon Mihajlovics Bugyonnij, fogadják őt.
– Mikor és hogyan fogadjuk? – kérdeztem.
– Először a harminchetedik ezredhez megy, azután a harmincnyolcasokhoz, majd magukhoz, harminckilencesekhez. A fogadást pedig oldja meg önállóan – ön a parancsnok.
Megértettem, hogy a hadosztályparancsnok nem valami különleges ünnepélyes ceremóniára gondol, és hogy Bugyonnijt úgy kell fogadnunk, ahogy azt a szabályzat a parancsnokra vonatkozóan előírja.
Délelőtt V. A. Gajdukov, a 38. ezred parancsnoka hívott fel:
– Fogadd a vendégeket, elindultak hozzád.
Nem volt időnk a beszélgetésre. Összegyűjtöttem legközelebbi munkatársaimat: Frolkovot, a politikai helyettest, A. V. Scselakovszkijt, az ezred párttitkárát, a törzsfőnököt és A. G. Malisevet, az ezred gazdasági vezetőjét. Kimentünk együtt a feljárathoz és vártunk. Körülbelül öt perc múlva két gépkocsi hajtott be a kapun. Az elsőből Bugyonnij és Tyimosenko szállt ki. Ahogy azt a szabályzat előírja, jelentést tettem és bemutattam munkatársaimat. Bugyonnij mindenkit üdvözölt.
Sz. M. Bugyonnijhoz fordultam:
– Kérem utasításait.
– Ön mit ajánl? – kérdezte Szemjon Mihajlovics.
– Jó lenne megnézni, hogyan élnek és dolgoznak harcosaink és parancsnokaink.
– Jól van, de mindenekelőtt azt akarom megnézni, hogyan élelmezik a katonákat.
Az ebédlőben és a konyhán Bugyonnij részletesen érdeklődött a nyersanyag minőségi feldolgozása és elkészítési módja iránt, majd írt az ebédlő könyvébe. Kifejezte köszönetét a szakácsoknak és az ezred élelmezési főnökének. Bugyonnij ezután a harckiképzés ellenőrzése kapcsán ezt mondta: „Most pedig mutassák meg nekünk az ezred lovait.”
Jelt adtam az ezrednek az „elővezetésre”. A századok tíz perc alatt felsorakoztak, és elkezdődött a lovak elővezetése. Az ezred lóállománya jó állapotban volt, patkolásuk kitűnő.
Bugyonnij megköszönte a vöröskatonáknak a lovak gondozását, azután elment a 6. „Csongari” hadosztályhoz.
SaLa