Bakonyi vihar.
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
1
Úrkúttól csak félóra a Kab-hegy. Persze, aki meg akarja mászni, annak több idő kell. A hegy lábánál, erősen lejtős tisztás szélén állott, még a második világháború végéig is, az Ortozi tanya. Csak a háború legvégén – amikor a németek mindent pusztítva visszavonultak, égették fel a tanyát.
A háború előtt sokat jártunk ide természetjárók, kirándulók. Gyönyörű volt a vidék. Lent a hegy lábánál ritka bükkös, mely elég árnyat adott, de nem tette hideggé az erdőt. Feljebb sötéten égre törő sudár fenyves. A déli oldalon, a tanya felett, jó nagy darab somos terült el. Szeptemberben, kisasszony nap táján mindig kosarakat is vittünk magunkkal. Rubintpiros sommal szedtük tele. Ismertük a vidék minden hajlatát. Ezért is szerettünk idejönni meg azért is, mert Pap bácsi, az öreg erdőkerülő, mindig szívesen látott bennünket. Még maga faragta, gyalulta asztalt is állított fel az egyik hatalmas fenyő alá, a tanyaudvar egyik sarkában, mindjárt az erdő alján, hogy kényelmesebben tudjunk letelepedni.
Az öreget régtől ismertük. Veszprémben az első proletárdiktatúra alatt tagja volt a szakmai direktóriumnak. Akkor csizmadia volt. Már az első háború előtt is szocialistának ismerték. De a háborúból betegen került haza. Inkább csak a neve miatt választották be a direktóriumba. Mégis csúnya vége lett. Megjárta még Siófokot is. Huszadmagával bilincsbe verve, láncra fűzve hajtották a csendőrök végig gyalog a városon. Élve kevesen kerültek haza közülük. Azt mondják, hogy Pap bácsi is úgy ásta ki tíz körmével a barakk alját, úgy szökött meg a kivégzés elől. Aztán ült vagy négy évet a zalaegerszegi internálótáborban is. Mire hazatért, üres volt a ház. Felesége meghalt. Nem bírta ki a nagy szégyent meg a nincset. A nagylánya, Böbe, meg elment cselédeskedni. Jó helyre került, a Melly uraságékhoz. Jól bántak vele. Szorgalmasan oktatták az úri szolgálatokra. Különösen a fiatal uraság nagyon szorgoskodott az oktatásban körülötte. Ez lett a veszte. Böbének kis Böbéje lett. Annyi haszna azért maradt, hogy kárpótlásul az apját felvették erdőkerülőnek az Ortozi-tanyára. Az özvegy Kerekesné költözött össze vele, hitesen, feleségként. Odatették ki hozzájuk gondozásra a kis Böbét az Ortozi-tanyára. Így lett, ezért lett Pap bácsiból erdőkerülő.
Először csak úgy véletlenül találtunk rá Pap bácsira. Ismertük Veszprémből. A múltját is. Azért nem tudhattuk, hogy a nagy hivatal, melyet kapott, mennyire térítette el. Sok ilyesmivel találkoztunk abban az időben. Sokan eladták magukat. Pap bácsi nem. Gondozta a kis unokát, őrizte az erdőt, és szívesen látott bennünket. Mindig volt mondanivalója. Egyszer-másszor meg se kérdezte, hogy ki apja-fiaborja, ha egy-egy elvtársnak néhány hétre szállást, kosztot kellett adni. Fizetni csak a vasárnap délutáni kiránduláson elfogyasztott aludttejért kellett. Olyankor idegenek is voltak.
*
A ……..-i repülőtéren egy BBT-410-es és két kísérő vadászgép állt kifutásra készen. Pilóták és utasok még a gép mellett álltak. Túl világos volt még az induláshoz. A front felett jobb sötétben átrepülni. Különösen ilyen nehéz géppel, mint a BBT-410-es. Zajos is meg nehéz mozgású is. De a mai vállalkozáshoz ez kell, mert messzire megyünk.
Tolmács útján beszélgetünk a pilótákkal. Nyugtatnak bennünket. Pontosan bemérték a helyet. Nem lesz tévedés. Néhány gyakorlati tanácsot is adnak. Még abban is megegyeztünk, hogyha szerencsésen földre érünk Lavrentyev, a rádiós, kézilámpájával, három körös jelzést ad.
Indulás!
Junggal, Lavrentyevvel elfoglaljuk kijelölt helyünket. Ejtőernyőinket bekapcsolják az oldószerkezetbe. Negyedóra múlva már a front felett vagyunk. A két kísérőgép fedez bennünket.
Egyszer csak fénycsóva világít be a gépbe. Hirtelen bukás. Gyomrunk a szánkban. A szívem úgy kalapál, hogy szinte hallom. Megint sötétség. Fénycsóvák pásztáznak. – Keresnek bennünket. Hirtelen egészen felfelé emelkedünk. Erősen kapaszkodók, hogy helyemről le ne zuhanjak. Esünk. Zuhanunk. Aztán egyszerre, mintha valaki egyetlen lágy mozdulattal elsimította volna a vihart, minden csendes lesz. A gép egyenletesen búg. Simán repülünk. Már túl vagyunk az első vonalakon. A fénypászták már a hátunk mögött vannak. Aztán elmaradnak.
– No, a legnehezebbén túl lennénk – mondta Lavrentyev.
– Hála isten – mert én rögtön megfulladok vallottam be őszintén.
Jungnak még beszélni sem volt ereje az ijedelemtől. Ezt később vallotta be.
A kísérő gépek elmaradtak. Már messze bent Magyarország felett repültünk. Sehol a legkisebb fénypont. Háború van. Teljes elsötétítés.
Az egyik pilóta jön be hozzánk.
– Még másfél óra. Ki kell kerülnünk Budapestet. Ott erős a légelhárítás. Szlovákián át megyünk. – Térképet mutat. Parányi zseblámpa világítja meg.
– Komárom – mutatja itt fordulunk majd délnek.
– Sok erdő van ott? – kérdi.
Fejemmel bólintok igent.
– Akkor nagyon vigyázzanak a földreérésnél.
Mindinkább erőt vesz rajtunk az izgalom. Jung valósággal remeg. Pedig ő az egyetlen, aki rajtam kívül még ismeri a környéket. Az öreg Papot is. Először van ilyen úton. Én se sokkal dicsekedhetem. Lavrentyevben bízunk. Már számos bevetésen volt. Azért adták mellénk.
Kettőnk felszerelése: géppisztoly, négy tárral. Lavrentyevé: U. K. 13 rádióadó-vevő készülék. Mindegyikünknél még egy tartalék elem is van a készülékhez. Ez most fontosabb a fegyvernél is.
Ezért kell százkilós ernyővel ugranunk.
Az előbbi pilóta jött megint hozzánk.
– Nemsokára ugrunk.
Vodkásüvegből kínált bennünket. Jólesett, mert én bizony fáztam. Jung is jó nagyot húzott. Bátorságot merített.
– Ugrásra felkészülni! Magasság 900 méter.
Először Lavrentyev, aztán Jung és végül én ugrottam.
Görcsösen markolom a tartóköteleket. Izzad bele a tenyerem. Végigfut rajtam a hideg, de a hátamon izzadság csurog le. Fegyelmet erőltetek magamra.
– Minden figyelmet a földreérésre koncentrálni – szólt az oktatás.
Ebben a pillanatban már fagallyak csapdostak, és ugyanebben a pillanatban egy bokorba zuhantam. Szerencsére az ernyő is beleakadt a csalitba. Nem vonszolt tovább. De a heveder kikapcsolása nem sikerült.
Most jó volt az élesre fent tőr. Nem túl soká tartott a tartózsinórok levágása. Így már a hevedert is ki tudtam kapcsolni.
Nem messze tőlem a másik ernyő fehérlett.
Ketten biztosan megvagyunk már – gondoltam.
Egészen közel volt hozzám – otthagytam ernyőmet, és a csalitoson keresztül törtettem a másik ernyő felé. Hármat kakukkoltam – abban a pillanatban már jött is a válasz. Tőlem alig két méternyire. Lavrentyev volt.
– Jung? – egyszerre kérdeztük egymástól.
Csöndben füleltünk. Még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Semmi nesz.
Megint hármat kakukkoltam – az erdő furcsán visszhangzott.
Visszhang ez? Kakukkolnának? Nem? Erősen szorítottam Lavrentyev karját, mintha attól félnék, hogy most elvesztem.
Néma csönd.
– Kakukk … Kakukk … Kakukk.
– Arra-arra – ölelt át egyik kezével Lavrentyev, másikkal meg mutatta az irányt.
– Messzire van. Válaszolni! Válaszolni!
Aztán a megbeszélt jel szerint tíz percenként ismételtem a jelet. Lavrentyev meg előbb a saját, aztán meg az én ernyőmet hajtogatta össze. Már amennyire lehetett. A kis tábori lapát most jó szolgálatot tett, hogy nagyjából elföldeljük az ernyőket.
– Kakukk! – Kakukk! – Kakukk – hangzott tízpercenként valahonnan messziről.
Aztán megindultunk a hang irányába.
Egy nagy tisztás szélén leültünk.
– Pihenő – parancsolta Lavrentyev. – Kell az erő még. – Zsebéből egy kis tábla csokoládét húzott elő. Tényleg jólesett. Erőt is adott. Hanem addig nem mentünk tovább, amíg újabb jelzést nem kaptunk.
– Kakukk! – Kakukk! – Kakukk! – hangzott egészen közel hozzánk.
Örömömben majdnem felkiáltottam.
Lavrentyev szinte betapasztotta a számat.
– Várni! És ha nem ő az?
Fülünket a földre szorítva hallgatóztunk. Messziről lépéseket lehetett hallani. Lassan szabad füllel is, mert egy-egy apró reccsenés jelezte, hogy valaki jár a közelünkben.
Lavrentyev örömmel emelte felfelé mutatóujját jelezve, hogy ember közeleg.
– Jelezni!
– Kakukk! – Kakukk! – Kakukk!
– Hol vagytok? – kiáltott fel tőlünk néhány méterre Jung.
Abban a pillanatban már egymás nyakában is voltunk. Úgy isten igazából megöleltük egymást. Igaz örömmel és szeretettel.
– Egészségesek vagyunk? – Már megint Lavrentyev gondoskodása térített vissza az életbe bennünket.
– No, ez jó partraérés volt mi? Fiúk! Csak így tovább. – Mi még örültünk egymásnak, de Lavrentyev megint csak közbeavatkozott.
– Mennyire van ide a tanya?
Erre aztán már mindegyikünk vakarta volna a fejét, ha a pilótasapka engedte volna. Azt se tudtuk, hol vagyunk. Más ám szép napos időben vagy akár télen is, ha pontosan ismerjük az utat, amikor minden fa, bokor ismerős, s megint csak más így becsöppenni éjjel egy erdő kellős közepébe, és azon keresztül-kasul vándorolni, amikor minden egyformán szurokfekete.
– De hol? … Hol lehetünk?
– Várjuk meg a reggelt – javasolta Jung.
– Egy napot veszítünk akkor – mondta Lavrentyev. – Itt a térkép meg az iránytű is. Próbáljunk kiigazodni.
Hárman összeborulva a földön a kis zseblámpa fényénél kerestük a Kab-hegyet.
– Itt van! – mutatott rá Jung.
– És mi?
Csönd volt a válasz. A helyet nem tudtuk pontosan megállapítani.
– Induljunk el hegynek felfelé – javasoltam reggel úgyis kell tájékozódnunk, mert másképpen nem ismerjük ki magunkat.
Egymás mögött, libasorban mentünk. Elöl Jung, utána Lavrentyev, hátul én.
Az október eleji éjszaka már hűvös volt. Jó friss szél is fújt, mégis kimelegedtünk. Jung lassabbra fogta a lépéseket. Szinte osontunk az éjszakában. Most már jó lenne egy-két csillag. Bezzeg az ugrásnál jobb volt a vaksötétség. Akkor annak örültünk, hogy olyan borús, felhős az ég.
Jung hirtelen megállt.
– Azt hiszem tudom, hogy hol vagyunk. Hermin-majornál. Ott ilyen ritka a bükkös. Feljebb már fiatalabb erdő van meg fenyő.
– Menjünk csak tovább – biztattam Jungot. – Egyébként az ernyőddel mi van?
– Elástam, ahogy tudtam.
Félóráig szó nélkül szuszogtunk Jung után.
Az órám világító számlapja reggel négy órát jelzett.
– Pszt. Állj! – vezényelt hátra Jung.
Sáros, rögös, kocsinyomos erdei út volt előttünk.
– Ez a Nagyvázsonyi út. Csak azt tudnám, hogy aztán most merre? – aggódott Jung.
– Akkor itt van valahol a Pandúr-kút is – állapítottam meg ha ez a vázsonyi út.
– Itt most a ti szavatok dönt – szólt közbe Lavrentyev, aki még egyre lihegett nehéz terhe alatt.
– A Pandúr-kút a Nagyszénás alján van – állapítottam meg. – Oda meg felfelé vezet az út. Menjünk tehát balra, felfelé.
Tíz perc se tellett bele, és az erdő alja kitárult. Nagy legelő szakította meg az erdőt. Most már biztosan törtettünk az erdő szélén felfelé. Tényleg ott volt a Pandúr-kút.
– Csak egy kicsit fújjuk ki magunkat, álljunk meg – javasoltam -, hátha vizet is tudunk inni. Reggel előtt már úgyse tudunk beérni az öreg Paphoz.
A hosszú, háromfolyókás vályúban ezüstösen csillogott a víz. Először kézzel próbáltunk meríteni. Aztán hosszába ráhajoltunk a vályúra, és úgy szürcsöltük a friss, jóízű, életet adó vizet. Még egy kicsit le is ültünk a vályú szélére. Inkább csak odatámaszkodtunk. Ez is segített.
Innen már úgy mentünk tovább, mintha a városban járnánk. Hiszen erre csaknem minden fát ismertünk. Már pirkadt.
– Jó lenne eldönteni, hogy mit csinálunk – indítványozta Lavrentyev.
Gyors tanácskozás.
Nagy ívben az Ortozi-tanya mögé kerülünk. Ott van egy horhos. Abban meghúzhatjuk magunkat estig. A tanyából nem tudnak felfedezni bennünket. Mi meg majd jól belátunk a tanyaudvarra is. Ott majd eldöntjük, hogy hogyan tovább.
Tiszta világos volt, mire a horhos kapaszkodójára értünk.
– Még egy kicsit szorítsd meg – biztattam Jungot, aki már alig támolygott.
– Mennyi még? – érdeklődött Lavrentyev, akiről patakokban ömlött a verejték.
Felmutattam az eső által kimosott nagy mélyedés fölé.
– Csak odáig!
Végre fent voltunk.
Egy félóráig szó nélkül feküdtünk a nedves, hideg földön. Mindenről megfeledkezve pihentünk.
Éles kakukkszó riasztott fel bennünket. Szinte beleremegtünk. Junggal egyszerre kaptunk fegyverünkhöz. Élesre állítottuk. Az utat és a hegyoldalt kémleltük. Gyorsan mindhárman egy mogyoróbokor alá húzódtunk.
Hamar alábbhagyott ijedtségünk.
A hegyoldalról visszhangzott a kakukkszó.
Igazi kakukk volt.
Sok-sok éve már annak, hogy először csak gyerekes kedvtelésből, később meg, mert hasznát vettük, megtanultuk a kakukk hangját utánozni. De tudtunk mi füttyenteni, mint a rigó, ciripelni, mint a tücsök, ha kellett csiviteltünk, mint a cinke. Még a harkály kopácsolását is utánoztuk. Az igazi erdei fül azért sohase tévedett. Az igazit meg tudta rögtön különböztetni.
– Hanem most már rendezkedjünk kicsit – indítványoztam.
Lavrentyev feljebb húzódott egy sűrűbe. Rögtön a rádió felállításához kezdett. Tíz percen belül az U. K. 13 már adta is a morzét. a.b.x. – a.b.x. – a.b.x. az első feladatot végrehajtottuk.
Az U. K. 13 olyan csendesen zümmögött, hogy egy lépésről sem lehetett hallani
Jung ottmaradt Lavrentyev mellett. Én meg a lankás pereméről figyeltem, mi történik lent a tanyaudvaron.
Alig volt valami mozgás. Egyszer-egyszer egy kakaskukorékolás, tehénbőgés, kisebb zaj hallatszott fel. Élőlény sehol. Már kellemesen sütött az októberi őszi nap. Jó volt az éjjeli fáradtság után egy-egy jót nyújtózkodni. Erősen kellett tartani magam, nehogy a szemem becsukódjon. Felettünk sötétzöld volt a fenyves, de lejjebb már tarkállott az erdő. Hiába, már ősz volt.
Nyugtalankodni kezdtem. Csak nincs baj az öreggel? Meg kellene tudni, hogy mi van a tanyán!
Odakúsztam Junghoz és Lavrentyevhez.
– Nem kell türelmetlenkedni – intett le Lavrentyev. – Erősen figyelj, ahol állatok vannak, ott emberek is vannak.
Újra elfoglaltam őrhelyemet, ahonnan pontosan oda láttam az öreg Pap ajtajára.
Éppen nyílott. Pap lépett ki rajta. Kezében fejsze. Aztán valahol eltűnt egy fészerben. Favágó tuskót gurított ki.
Most! – Határoztam el magam.
Hármat kakukkoltam.
Figyeltem – Pap éppen lehajlóban volt. Aztán, anélkül hogy felemelt volna valamit, felegyenesedett. A baltáját nézegette, mintha csak azt vizsgálná, hogy elég éles-e? Aztán meg a nyelét gusztálgatta, hogy elég kézre való-e. Szöszmötölt. Tett-vett.
– Kakukk … Kakukk … Kakukk …
Hallattam az erdőben a kakukkolást. Pap meg szép csendesen megemelte a zöld, tollas kalapját. Mintha csak köszönéssel válaszolt volna a kakukkolásra. Aztán szép lassan, komótosan odatámasztotta a baltát a tuskónak, és körülnézett. Úgy látszik, még vár valamit.
– Kakukk … Kakukk … Kakukk …
Próbáltam biztatni, hogy értse meg. Ő meg megint szép komótosan megemelte a kalapját. Köszönt felém, ahonnan a hangot hallotta, és hirtelen bement a lakásba.
Nemsokára megint nyílt az ajtó. Pap lépett ki. Teljes erdőőri díszben. Jobb vállán a kétcsövű puska. Bal vállára csak úgy ráakasztva a bőrtarisznya.
Egyenesen felénk tartott.
Lavrentyev és Jung ott térdeltek mellettem egy szép fenyő tövében.
– Jön – intettem nekik.
– Azért jó lesz óvatosan fogadni – javasolta Lavrentyev, aki a rádióval mindjárt feljebb húzódott, hogy jól rejtőzködhessen.
Figyeltük Papot. A horhos aljánál megállt. Mintha csak valamire várna. Néha-néha körülnézett. Mintha keresne valamit. De nem lépett be a horhosba.
Biztassuk! – javasolta Jung.
– Kakukk … Kakukk … Kakukk …
Pap megindult a horhosban felfelé. Mi szinte minden lépését láttuk. Néha meg-megállt, és a reggeli lábnyomokat vizsgálgatta. Lassan, tempósan jött.
– Te, én olyan izgatott vagyok – súgta Jung. Kezében a géppisztoly szinte táncolt. Én se voltam különbül.
Még néhány pillanat, és eldől, hogy a második feladatot is végre tudjuk-e hajtani – villant át agyamban, de éreztem, hogy minden porcikám remeg, Pedig most árnyékban voltunk, mégis nagyon melegem lett. Ránéztem Jungra. Éppen egy veríték- csepp gyöngyözött le homlokáról. Még jobban behúzódtunk a mogyorós mögé, hogy ne ő találjon ránk, hanem mi szólíthassuk meg.
Már-már majdnem elment mellettünk, mikor hirtelen megállt.
– No … aztán?… Na mi van? – szólt félhangosan, mintha csak pontosan látta volna, hogy hol vagyunk, és pont hozzánk intézte volna szavait.
Összevillant szemünk Junggal. Kiléptünk a bokorból.
– Jó napot. Pap bácsi! – köszöntöttünk rá. – Remélem még ismer bennünket?
– Akit én egyszer megismertem, azt nem feledem.
– Kezet nyújtott. – Hanem hát hogyan itt? Hogy kerültök ide? Hiszen neked, István, még a halotti leveled is megjött. A magam szemével láttam. A tieid is úgy tudják, hogy hősi halott vagy te is – mondta -, a „hősnél” gúnyosan nyújtotta a szót.
– Én is? – adta vissza a kérdést Jung.
– Hát hogyan áll most velünk. Pap bácsi? – kérdeztem ismét én.
– Veletek? Hátha az úton két géppisztoly közé fogjátok az embert, akkor lehet-e veletek nem egyetérteni – tréfált.
– Tudja maga, miről van szó! – nógattuk a világosabb beszédre.
– Üljetek le! – Puskáját nyugodtan lefektette a fűbe, és felnyitotta a tarisznyáját. Fehér lenkendőt bogozott ki, jó darab barnás kenyér meg paprikás kolbász volt benne. Komótosan szedte elő a bicskáját is.
– Akartok ti is?
Nem kellett válaszolnunk, mert a szemünk égett az éhségtől. Amikor meg a kolbász szaga megcsapta az orrom, azt hittem, rögtön elájulok. Jungban fogódzkodtam meg. Már szinte nyúltam, hogy én kapjam az első falatot, amikor Jung csendesen megszólalt.
– Azért előbb beszélgessünk. Jó, ha szót értünk egymással. Aztán is ehetünk.
– Gyanakodsz tán? – kérdezte Pap bácsi, szembenézve Junggal. – Van okod rá? Nekem inkább volna okom rátok gyanakodni. Hol voltatok? Honnan a puska meg a ruha rajtatok? Én az maradtam, aki voltam. Ti is?
Kicsi híján, hogy el nem bőgtem magam, úgy meghatódtam, hogy az öreget már az is megbántotta, hogy óvatosak voltunk. A sírás fojtogatta a torkom. Azt hiszem, Jungét is. Az se tudott válaszolni.
Intettem: leültünk melléje.
– Akkor mi mondjuk a magunkét – kezdtem. – De mi hárman vagyunk ám.
– Tudom – intett a fejével a hegycsúcs felé. – Ott fent a negyedik fenyőn túl fekszik. – Elnevettük magunkat. Most már könnyebben ment a beszéd. Lavrentyevet hívtuk, leült közénk.
– Öt nem ismerem – intett Pap bácsi Lavrentyev felé.
– Ő is a miénk.
– Akkor jó – folytasd.
Félóra múlva már telt hassal búcsúztunk az öregtől.
– Csak semmi mozgás nélkülem. Sokszor fésülik át mostanában errefelé az erdőt. Sötétedés után itt leszek.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!