(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
1
Vagonunk mozdulatlanul állott, csak azt nem tudtuk, hol. Azt sem, túljutottunk-e az országhatáron vagy sem. Mindenki az ablakhoz szeretett volna férkőzni, hogy kipillanthasson a deszkarepedésen. Majd ő megmondja, hová hozták a transzportot. Csak annyit tudtunk megállapítani, hogy vagy erdőben állunk, vagy erdő mellett.
Füleltünk, hátha úgy tudunk meg valamit. Csak lépéseket hallottunk, azt is ritkán. Nyilván a vagont őrző csendőrök koptatták bakancsaikat körülöttünk. Csak jó későn élénkült meg odakint a mozgás. Már hangfoszlányok is hallatszottak és parancsszavak: jöjjön ide, menjen oda.
Azért mégsem hallgatóztunk hiába. Egyszer csak tisztán, érthetően harsant Tuskó hangja. A vagonban se szalma-zizegés. de még szuszogás se hallatszott. El ne vesszen egy szó is abból, amit Tuskótól megtudhatunk. Tuskó ez alkalommal is kioktatott valakit:
— Ilyet az isten se látott! Öten jönnek. Vacak puskákkal. Ha még géppisztolyuk lenne. Maguk azt hiszik, hogy jámbor búcsúsokat kapnak? Előimádkoznak nekik valamit, ők meg mennek majd, mint a nyáj a szamár után? Sajnálom, de velem nem ilyen portékát küldtek. Ez már mind ott állott egyszer az akasztófa alatt. Ki gyilkolt, ki rabolt, ki szökött. Elhihetik nekem. Olyan is van, aki a feljebbvalóját ütötte le. Ezeknél jobbakat is akasztottak már. Csak bajnak hagyták meg őket. Hogy mit művelnek ezek az erdőben, nem is jó rágondolni. Még a legjobb az lesz, ha simán megszöknek. Én csak annyit mondok, nem szeretnék a maguk bőrében lenni.
Nem volt sok időnk, hogy találgassuk, miért és kinek tart ilyen dikciót Tuskó. Kinyitották a vagonajtót.
Tuskó bekiáltott:
— Hozza mindenki a cuccát! A vágányok mellett sorakozó!
Egyikünk kivételével pillanatok alatt ott álltunk felsorakozva a sínek mellett. Csak Reich toporgott még mindig a vagonajtóban. Kétségbeesetten könyörgött:
— Segítsenek, emberek, meghálálom!
— Mi lelte magát? Nem tud lemászni egyedül? Megbénult vagy mi az ánti lova?
Tuskó nem értette a szituációt. Én sem. Hamar megtudtuk, mért nem mászik le a vagonból Reich. A bőröndjeit se otthagyni nem akarta, se leemelni nem bírta egyedül. Nem gondoskodott arról, hogy beszervezzen valakit alkalmi hordárnak.
— A bőröndjeim! A bőröndjeim! — nyöszörgött tehetetlenül.
Tuskó káromkodott, mint a záporeső. Nem így Sinkó Miska, a vagonparancsnok, aki hamar rájött, hogy neki is van valami köze a bőröndökhöz. Nemcsak volt, de még lesz is meghívott vendég a Reich asztalánál. — Gyere, csávó, segítsünk — szólt oda a cigánygyereknek. Egy percig sem tartott, és a két vasalt koffer ott állott a sor végére csoszogó Reich előtt.
A vasúttól jobbra-balra erdő sötétlett. Előttünk géppisztolyos csendőrök álltak sorfalat mögöttünk katonák lövésre kész puskákkal.
Tuskó meg egy honvéd altiszt lépett elénk. Ő volt a katonák parancsnoka. Hamar megkapta becenevét. Ő lett Tuskó II. Tuskó I. listát vett ki a zsebéből.
— Aki a nevét hallja, lépjen egyet előre! — adta ki a parancsot.
Tuskó I. felolvasta a rabok névsorát. Az én nevem nem volt a listán. Egyedül álltam, egy lépéssel a többiek mögött. Hátha szabadon engednek — csillant meg bennem a remény.
— Eggyel többen vannak — csodálkozott Tuskó I.-re Tuskó II.
— Hogy az istenben? Megszaporodtak volna? — vakarta a fejét Tuskó I. Rám kiáltott:
— Maga ott hátul, jöjjön ide!
Az altisztek elé siettem.
— Hogy hívják? Hogy kerül ide?
Latolgattam, milyen nevet mondjak.
— Mi az, megkukult? — sürgetett Tuskó I.
— Alázatosan jelentem, Barta Márton vagyok, erdélyi menekült. Egy úr kísért a vonathoz a Hadik-laktanyából.
— Ja, persze — ütött homlokára Tuskó I. — Maga az, aki nincs még elítélve.
Vérszemet kaptam.
— Nem vagyok elítélve. Ártatlan vagyok, ahogy a törzsőrmester úr is mondta. Alázatosan kérem, helyezzenek szabadlábra. Nem tudom, miért hoztak ide.
— Mert Bálint katona — adta meg a gúnyos választ Tuskó, de hozzátette:
— Miért nem kérdezte meg a Hadik-laktanyában? Mi úgy kezeljük, mint a többit, ez a parancs. Végeztem.
Tuskó II. átvette Tuskó I.-től a kísérő iratokat az enyémmel együtt. Ezzel hivatalosan „át voltunk adva” a magyar királyi honvédségnek.
— Harmincnyolc elítélt és egy internált — összegezte az aktust Tuskó II.
Már csak egy rövid beszédet kellelt meghallgatnunk, amit új gazdánk tartott, valóban keresetlen szavakkal.
— Mától kezdve ti mindannyian az én felügyeletem alatt lesztek. Nem szeretném, ha csalódnátok. Ezért megmondom már most az elején, szigorú ember vagyok. És nem félek senkitől. Tőletek se. Én is csak egy halállal tartozók. És azt se felejtsétek el, hogy statárium van. Aki megszökik, azt kinyiffanják. Végeztem.
Rabtársaim egy cseppet sem rettentek meg az altiszt fenyegető beszédétől, magától az új parancsnoktól még kevésbé. A statáriumot hallva Pista félig hangosan megjegyezte, hogy még nem is ettünk. Mint megtudtam, a börtönben minden ebéd után felolvasták nekik a hadtestparancsnokság rendeletét a rögtönbíráskodásról — utolsó fogásnak.
A csendőrök búcsú nélkül elvonultak. Az erdőből két condrás férfi lépett elő. Román munkaszolgálatosok voltak. Nagy kosarat cipeltek. Elléptek előttünk, és mindegyikünknek a kezébe nyomtak egy 20 dekás kenyéradagot meg egy darabka szalonnát. Tuskó II. kiadta az utasítást „a villás reggeli” elfogyasztására. Nem kellett neki a parancsot megismételnie.
Reggeli közben megtudtuk, hogy az 501-es munkásszázadhoz osztanak be bennünket. Alig oltottuk szomjunkat a vasút mellett álló bakterház kútjából, már indultunk is a munkahelyre, Hosszúhegyre. A vonat ott állt meg a lábánál. Otthagytuk vagonunkat őrizetlenül, árván, mint valami kiürített perselyt. Lopni nemigen lehetett belőle, ha csak az almot nem.
2
Hosszúhegy olyan volt, mint egy óriási erdővel benőtt szalmakazal. Gidres-gödrös, elhanyagolt út vezetett a hátára. A hegyet dús erdő borította, lent bükkös, a tető felé fenyves. A hegy nyugati orma, ahol a század tevékenykedett, tulajdonképpen vadaskert volt. Magas drótkerítés húzódott körülötte. Ide jártak a mágnások és vendégeik hódolni az ősi szenvedélynek. Kényelmes magaslesekről lövöldöztek szarvasokra, vaddisznókra, és ha olykor szerencséjük volt, került a puskacsőre a már itt is ritkaság számba menő medve is.
Bennünket persze nem főúri vadászatra vezényeltek Hosszúhegyre, hanem fát vágni. Nem a bükköst a hegyoldalról, hanem a fenyőt a tetőről.
Az erdőirtást már a tavasszal elkezdte a román parasztokból alakított munkásszázad. A „muszosokat” hevenyészve megépített, pajtaszerű tákolmányban helyezték el. Aki nem akart a csupasz földön aludni, az hordhatott magának almot az erdőből: száraz falevelet, füvet — amit akart. Még az járt jól, aki magával hozta otthonról báránybőr subáját. Annak nem kellett se alom, se takaró, pótolta a suba ezt is, azt is.
Mikor a hegytetőre felértünk, minket is betelepítettek egy frissen eszkábált hatalmas pajtába. A földpadlót ki sem egyengették. Letaposott fű, göröngy, erdei alom, itt-ott kiálló, nagy kődarabok fogadtak bennünket, de oldalról, felülről áradt a frissen vágott fenyőgallyak illata.
Nem teketóriáztunk sokat, akinek volt, leterítette pokrócát, akinek nem, az lefeküdt a csupasz földre. Perceken belül itt is, ott is felhangzott a horkolás.
Váratlanul Tuskó II. jelent meg az ajtónyílásban. Kefehajas koponyájáról vastag cseppekben csurgott a verejték.
— Deseő Dezső! Jöjjön azonnal az irodára! — lihegte.
Deske már szendergett. Ijedten kapta fel a fejét, mikor a nevét hallotta. Néhány pillanatig tétovázott, aztán mintha randevúra hívnák, ugrott fel. A pajta ajtajából diadalmasan visszaszólt:
— Megjött a távmondat. Megyek haza.
Deske eltűnt Tuskóval. A jelenet nem keltett nagy szenzációt. Csak Hánzi tápászkodott fel és ment az ajtónyíláshoz. Nyilván mondani akart valamit, de a távozók már messze jártak. Akik felébredtek, hamar ott folytatták, ahol abbahagyták. Elszenderedtem magam is.
Deske hangjára ébredtem fel újra. Visszahozták, a várva várt szabadító távmondat nyilván nem érkezett meg. Deske mégsem volt elkeseredve. Mocorogni kezdtek az alvók, felébredtek, egyik a másik után … Odahúzódtak a volt írnok köré. Deske élvezte, hogy újra ráfigyel a társaság.
— Tuskó egy kőből épült, erkéllyel díszített, zsindellyel fedett vadászlakhoz vezetett — újságolta. — Hatalmas trófeákkal díszített termen haladtunk át. Nagybátyám kastélyában láttam olyat. Illő kopogtatás után benyitottunk a belső szobába.
— A századparancsnok nagy barokk íróasztalnál ült, az arcát nem láttam. Eltakarta az újság, amit olvasott. Figyelmemet az asztal kötötte le. A pompás bútordarab olyan volt, mint egy díszes oltár. Még faragott angyalkák is röpdöstek rajta. A szobában vágni lehetett a füstöt. A szivarcsutkák kupacban hevertek a hamutartóban.
— Nem sokáig vártam. Alig egy fél pillanatig. A századparancsnok úr felnézett. Be se várta az őrmester jelentését, korát meghazudtolva fürgén felugrott. Hozzám lépett. Kővé meredtem az ámulattól. Tudjátok, ki a századparancsnokunk? Régi ismerősöm, egykori latintanárom, vitéz Zebegényi Lajos. Ő volt egyben az iskolai cserkészcsapatunk parancsnoka. Magunk között Zebi parnoknak hívtuk. Katonásan vigyázzba vágtam magam, de őszintén bevallom, csak dadogtam. Nem tudtam hirtelen, hogyan szólítsam: tanár úrnak, parnok úrnak, ahogy mi cserkészek szólítottuk annak idején.
— Deske fiam, hogy kerülsz te ide? — kérdezte az őrnagy úr — mert ez a rendfokozata. Közben barátságosan kezet fogott velem, egykori tanítványával. Tuskót természetesen kiküldte. A mi közös dolgainkhoz neki ugyebár nem sok köze lehet.
— Alázatosan jelentem … — kezdtem el a mondókámat, ahogy egy kicsit magamhoz tértem.
— Félre a formaságokkal. Ha ketten vagyunk, szólíts csak nyugodtan Lajzi bá’nak, mint a cserkésztáborban. Nem sokat változtál. Egy kicsit megemberesedtél. De a fejed lágya — úgy látszik — nem nőtt még be. Különben nem adtad volna magad kalandokra. Mit mondtam folyton? Quidquid agis, prudenter agas — bármit teszel, cselekedj megfontoltan. De nektek hiába beszél az ember. A rács mögé, zsiványok közé kerültél. Még szerencséd, hogy ide hoztak az én századomba.
— Elmondtad neki a balhédat? — érdeklődött Hánzi.
— Láttam rajta, hogy nem tart bűnösnek. Céljaink azonosak voltak az iskolában, a cserkészetben, azonosok ma is. Csak módszerben van közöttünk eltérés. Én, a forró vérű fiatal, nem követhettem az ő példáját, tanácsát.
Lajzi bá’ a szoba sarkában álló kis asztalhoz vezetett. Egy szekrényből üveget, poharakat vett ki. Leültünk az asztalhoz. Töltött. Ittunk a viszontlátás örömére. Azt hittem, álmodom, őszintén megkérdeztem, mivel érdemeltem ki ezt a barátságos fogadtatást.
— Az életemet mentetted meg — mondta, és nagyot nevetett. Nekem is nevetnem kellelt a felidézett eseten.
— 1938 nyarán együtt utaztuk be Erdélyt egy cserkészcsapattal, Zebi parnok — hogy őszinte legyek — egy kicsit furán festett a kamaszokra tervezett egyenruhában. A rövid nadrág látni engedte lúdtalpban végződő pipaszár lábát. Hátul semmi sem domborodott ki a rövid nadrágból, de elöl, mintha egy nagy dinnyét rakott volna bele az öreg. A felső ruházatból meg hegyes könyöke, naptól vörösre sült, gyűrött bőrű pulykanyaka, sötét szemüvegének támasztékul szolgáló kiugró csontos orra vált ki és maradt meg emlékezetemben.
— Zebi parnok mindezzel nem törődött. Mások külföldről, száz kilométereket utazva jöttek el, hogy gyönyörködjenek Erdély szépségeiben. De az öreg a legszebb tájak iránt sem mutatott különösebb lelkesedést. A Damokled-csúcsról úgy nézett le az ezüstösen csillogó Al-Dunára, az ősi Herkulesfürdő színes, játékskatulyáknak tűnő villáira, mintha csak egy falusi templom tornyából nézné a szürke ködbe borult egyhangú határt. Nem lelkesedett a hűs vizű borvízforrásokért, amelyekből mi boldogan töltöttük meg kulacsainkat. Még a Békási-szoros lélegzetelállító, meredek sziklafalai között is egykedvűen bandukolt. De mikor egy-egy történelmi nevezetességű helységbe értünk, várat, szobrot, emlékművet tekintettünk meg, Zebi parnok maga köré gyűjtött bennünket, és órákig mesélt, magyarázott, oktatott. Ha nem tudta befejezni a helyszínen, amit mondani akart, este a tábortűznél folytatta. Három hétig úgy jártuk Erdély városait, falvait, nevezetességeit, mintha egy nagy múzeumot látogattunk volna. Zebi parnok folyton a múltról beszélt, a dicső múltról.
— Zebi parnok sportban, kézügyességben kevésbé volt tehetséges. Úgy látszik, a természet ebben volt szűkmarkú, és ezért áldotta meg kitűnő emlékezőtehetséggel. Egyaránt kívülről fújta Horatiust és Shakespeare-t. De kétbalkezes volt mindenben.
Úszni se tudott. De Szovátán, a Medve-tóba mégis bemerészkedett, gondolván, a sós víz úgyis a felszínen tartja. Csakhogy a vízben elvesztette egyensúlyát, és az ijedt rúgkapálózásban az alsó fele került felülre. Én vettem észre kalimpáló lábait, helyre is billentettem az öreget. De addig orvosi rendelés nélkül is ivott pár kortyot a nem éppen élvezetes keserű italból. Ezt nevezte ő életmentésnek, ezért hálálkodott ma is.
— Hogy került ide, a mócok közé? — kérdezte Reich.
— Mint már mondtam, a politikában mi egyet vallunk. Lajzi bá’ is legitimista. Ez a munkásszázad neki is olyan száműzetésféle. Nekem őszintén megvallotta, nem sokat törődik ő a századjával. Rádiózik, olvasgat naphosszat. A vadászkastélyban van Dégenfeld báró magánkönyvtára. Van itt könyv ezrével. Görög, latin, angol, német meg más. Azok közül válogat. Egyik nap Aiszkhüloszt olvassa, a másik nap Goethét.
— Azt mondta, hallgat rádiót, Londont is nyilván. Nem hallott tőle valami jó hírt? — kérdezte Reich.
— Már bocsánatot kérek, de azt, ha mondott volna, se kürtölném világgá — méltatlankodott Deske.
— Szóval a szabadító távmondat helyett a jóistenke ide küldte neked vigasztalásul Lajzi bát — gúnyolódott Hánzi.
A hatás nem maradt el. Többen nevettek. Deske kénytelen volt folytatni a beszámolót. Meg kellett őriznie tekintélyét.
— Megjön az is. A ‘távmondat. Az őrnagy úr fogja megsürgetni.
— A cserkész, ha tud, segít — vigyorgott Hánzi.
— Segít is — vágott vissza Deske. — Az őrnagy úr megmondta, azt ő nem fogja megengedni, hogy egy Deseő fát vágjon.
— Írnok lesz itt is Deseő úr? — hízelgett Csinger.
— Nem. Itt nem kell írnok. Itt könyvtáros leszek. Dégenfeld méltóságos úr, a kastély tulajdonosa, megkérte az őrnagy urat, rendeztesse át a könyvtárát. Eddig nem talált rá megfelelő embert. — Te kitűnően meg fogsz felelni — mondta az őrnagy úr. — Diplomás ember vagy, nyelvtanár. Vállald el, legalább addig, míg szabadulsz — kérlelt az öreg. Elvállaltam. Míg lejön a távmondat. Addig se fogok már raboskodni. Mától kezdve úgy szerepelek, mint a gróf őméltósága vendége.
— A gróf többi vendégei is almon hálnak?
Pista megjegyzésére Deske újból megsértődött.
A hallgatóság két pártra szakadt. Volt, aki kárörvendőn röhögött Pista közbeszólásán. A többség Deske pártjára állott. Szerették volna tovább hallgatni a parancsnok egykori tanítványát, még ha nem hittek is el neki mindent. A rabok senkinek se hisznek. Társaiknak legkevésbé.
— Nektek se lesz rossz dolgotok — szólalt meg újra Deske. — Nekem elhihetitek. A századparancsnok úr bizalmasan közölte velem, hogy ő bizony nektek is engedélyezni fogja a korlátlan csomagbeadást, mint a román muszosoknak. Mindenki annyi csomagot vehet át, amennyit küldenek neki. Nem szeretem az éhező embereket — mondta Lajzi bá’. Az angolnak igaza van: hungry man is an angry man — az éhes ember mérges ember. Az morog, lázadozik, mindenre képes.
— Ez szent igaz — helyeselt Reich. —Milyen jó, hogy ilyen parancsnokot fogtunk ki.
— Megfogtuk az isten ballábát — gúnyolódott Hánzi.
— Az írnok úr majd pártfogol bennünket — hízelgett Csínger.
— Az csak természetes — vállalta a protektor szerepét Deske. — Mondta is Lajzi bá’, hogy rám mindenben számít. Ahogy végigfutotta a névsort, és meglátta a nevem, mindjárt tudta, hogy csak én lehetek. Deseő Dezső csak egy van az országban.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!