A polgárháborúban – 1

(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)

III.

Teljes pusztulásba sodorta az országot a cári kormány. A helyzet még bonyolódott, amikor az intervenciósok és a pártütő fehérgárdista csapatok több gazdaságilag igen fontos területet foglaltak el.

Az intervenciós csapatok és a fehérgárdista hadseregek tűzgyűrűjében a fiatal szovjet köztársaság elkeseredett harcot vívott. Mindazok, akik a Nagy Október eszméiért éltek, dolgoztak és fegyveresen harcoltak, jól tudják, milyen nehéz időszak volt ez a szovjet nép életében.

1918 tavaszán Északon és Távol-Keleten antantcsapatok törtek be. Az angol-francia tömb szolgálatába szegődött csehszlovák hadtest májusban az Urálban, Szibériában és a Volga vidéken kezdte meg tevékenységét a szovjethatalom ellen. A német csapatok elfoglalták Ukrajna és a Balti-országok jelentős részét.

Az imperialisták és fehérgárdisták hadereje Oroszországban 1918 második felében körülbelül 1 millió korszerűen kiképzett és felfegyverzett tisztből és katonából állt.

Lenin, miközben a kialakult helyzet veszélyességére nyíltan rámutatott, arra szólított fel, hogy a párt és a dolgozók sokszorozzák meg erőfeszítéseiket az ország védelmi képességének megszilárdításáért. 1918 szeptemberében az ÖKVB dekrétumot adott ki a köztársaság egységes katonai táborrá való átalakításáról. Novemberben Lenin elnökletével megalakult a Munkás-Paraszt Honvédelmi Tanács. A Honvédelmi Tanács egyesítette a katonai és a védelemmel kapcsolatos más hatóságok, így a Vörös Hadsereg ellátását biztosító rendkívüli bizottság tevékenységét, döntött a csapatszervezés és ellátás fontos kérdéseiben, intézkedett a régi hadseregtől maradt fegyverek és lőszer felkutatására és összegyűjtésére, erőfeszítésre mozgósította az ipart, összekovácsolta az arcvonalat és a hátországot. A köztársaság Honvédelmi Tanácsa és Forradalmi Haditanácsa mindent megtett azért, hogy megvalósulhasson egy hatalmas reguláris hadsereg létrehozásának lenini terve.

1919 elején a Vörös Hadsereg 42 lövészhadosztályból állt. Felszerelésük „Maxim” rendszerű géppuska, puska, revolver és kézigránát volt. A lovasság 40 ezer lovaskatonát számlált, a hadseregben 1700 ágyú volt, fejlesztették a páncélos erőket, amelyekhez a következők tartoztak: az orosz hadsereg páncélvonata (egy páncélozott mozdonyból, két páncélozott kocsiból és 2-3 ellenőrző nyitott teherkocsiból állt), valamint páncélgépkocsi osztagok, amelyek kb. 150 páncélgépkocsit számláltak. A repülőerők mintegy 450 repülőgéppel rendelkeztek, a flottának (a folyami és tavi flottilákon kívül) 2 sorhajója, 2 cirkálója, 24 torpedórombolója, 6 tengeralattjárója, 8 aknarakója, 11 szállító- és egyéb hajója volt.

Péterváron légvédelmi törzs alakult, megszervezték az első légvédelmi ütegeket, javult a hadsereg hadtápszervezése, rendeződött az egészségügyi szolgálat, bővült a parancsnokokat képző tanfolyam hálózata.

Mindez természetesen eléggé szerény fegyveres erőt jelentett. Annak megértése tehát, hogy a Vörös Hadsereg hogyan győzte le a sokkal jobban felszerelt ellenséget, csak akkor lehetséges, ha figyelembe vesszük a munkás- és parasztcsapatok nagyszerű hazafiságát, különleges erkölcsi és politikai tulajdonságait, hiszen mindannyian új, szocialista hazájuk szabadságát és függetlenségét védték.

1919 tavaszán az imperialisták közös hadjáratot szerveztek a szovjethatalom ellen.

Abban az időben az ország keleti részén a Perm-Omszk arcvonalat tartó Kolcsak-hadsereg állt. Az uráli fehér kozáksereg Urálszknál helyezkedett el és elfoglalta Gurjevet. Gyenyikin fehér hadai a Tyerek folyónál álltak teljes készültségben, elfoglalták Novocserkaszkot, a Don menti Rosztovot, Juzovkát és a Donyec-medence más pontjait. Az antant és az ukrán ellenforradalmi kormány (az úgynevezett direktórium) csapatai elfoglalták Ukrajnát és megerősítették a Herszon-Nyikolajev-Zsitormir-Korosztyeny vonalat. A fehér lettek a Savli-Mitava vonalon álltak, Jugyenyics és a fehér észtek csapatai a Volmar-Narva vonalon Pétervárt vették célba. A fehér finnek, intervenciósok és fehérgárdisták, az ország északi területeit elfoglalva, Pétervár, Vologda és Kotlasz ellen készültek. Krasznovodszkban, Batumiban, Novorosszijszkban, Szevasztopolban, Ogyesszában szintén az intervenciósok garázdálkodtak.

Az imperialista kormányok, miután elhatározták a szovjethatalom felszámolását, országunk felosztásában állapodtak meg egymás között. Tervbe vették Ukrajna, Belorusszia, a Balti-államok, a Kaukázus, az északi rész bizonyos területeinek és más igen fontos területeknek az elszakítását.

Az antant „legfőbb kormányzó”-nak ismerte el Kolcsakot. 1919 tavasza táján csak az ő hadserege 300 ezer jól felszerelt katonából állt, akik főleg tehetős parasztokból, a Bajkálon túli vidék és Szibéria ellenforradalmár kozákjaiból, valamint Orenburg és Uralszk fehér kozákjaiból verbuválódtak össze.

A Kolcsak-féle csapatok mögött ezenkívül 150 ezer amerikai, francia, angol, japán és olasz intervenciós katonát összpontosítottak, továbbá a lázadó csehszlovák hadtestet és még több ország csapatait.

A nyugati hatalmak fokozottan gondoskodtak Gyenyikin hadseregéről. Az antant „alkormányzó”-i rangra emelte Gyenyikint. Ezzel csapatainak katonai jelentőségét és Gyenyikin személyes szerepét hangsúlyozták.

1919 tavaszán a Vörös Hadsereg jelentős erővé nőtt. Létszáma elérte az 1 millió 800 ezer főt, amelyből 400 ezer elég jól felszerelt katona közvetlenül az arcvonalon harcolt. Ezek a csapatok már megedződtek a harcokban és rendelkeztek harci tapasztalatokkal. A Vörös Hadsereg harcosai jól tudták, hogy milyen eszmékért harcolnak az intervenciósokkal és a fehér seregekkel, s hogy miért harcolnak és milyen célokat követnek ellenségeik.

Kolcsak, Gyenyikin seregei és a többi fehér hadsereg katonái természetesen jobban voltak felszerelve, mint a vöröskatonák. Jó ruhájuk és fegyverük volt, gazdag élelmiszerkészlettel ellátott hadtápra támaszkodtak, bőségesen kaptak az antanttól fegyvert, lőszert, felszerelést és egyéb anyagi eszközöket.

Bár a szovjetköztársaság belső helyzete némileg megszilárdult, egészében véve mégis súlyos maradt.

A négyéves imperialista háború tönkretette a fejletlen iparral rendelkező agrárországot. Munkaerő- és nyersanyaghiány miatt több gyár és üzem már a cárizmus idején bezárt. A vasérc, a kőszén, az olaj, a gyapot túlnyomó többségét, a nyersvas, az acél, a cukor körülbelül háromnegyedét, a gabona nagyobb részét az országnak azok a területei adták, amelyeket az intervenciósok és a fehérgárdisták megszálltak. Csak a párt és a nép valóban hősi erőfeszítése tette lehetővé a Vörös Hadsereg ellátásának megszervezését. Ráadásul még a szűkös anyagi-technikai tartalékokkal állandóan manőverezni is kellett, oda irányítva őket, ahol az adott pillanatban az ország sorsa dőlt el. Még a legszükségesebb fémből, üzemanyagból, ruházatból és kenyérből sem volt elegendő.

Emlékszem ezredünk kirakásának pillanatára Jersov állomáson. A Moszkvában kiéhezett vöröskatonák a vagonokból mindjárt a boltokba rohantak, cipókat vásároltak és azonnal enni kezdték, úgyhogy sokan megbetegedtek. Moszkvában bizony csak egy negyed font rossz kenyeret, és lóhússal vagy hallal főtt scsit kaptak.

Miután tudtuk, hogy mennyire éhezik Moszkva, Pétervár és a többi nagyváros dolgozó népe, és milyen rosszul ellátott a Vörös Hadsereg, fokozódott a kulákok, az ellenforradalmár kozákok és intervenciósok iránti osztálygyűlöletünk. Ez a körülmény elősegítette, hogy a Vörös Hadsereg harcosai még inkább gyűlöljék az ellenséget és felkészüljenek a döntő összecsapásra.

Az antant első egyesített támadása országunk ellen 1919 márciusában a keleti arcvonalon Kolcsak csapatainak támadásával indult meg. Nem volt itt több mint 100 ezer katonánk és azok is szétszórva a rendkívül széles arcvonalon. Kolcsak Szibériai Hadserege nehezen törte meg 2. és 3. hadseregünk katonáinak szívós ellenállását, nem is érte el a kitűzött feladatot, hiszen másfél hónap alatt – elfoglalva Szarapult és Votkinszkot – mindössze 80-130 km-t nyomult előre.

Kolcsak Nyugati Hadserege a Szibériai Hadsereg csapása után kezdett támadni. Különösen heves harcok bontakoztak ki Ufa irányában, ahol a Keleti Front 5. hadseregének 26. és 27. lövészhadosztálya harcolt hősiesen. Ennek ellenére a kolcsakisták március 14-én elfoglalták Ufát. A városhoz vezető utakért folytatott elkeseredett harcokban 5. hadseregünk nagy veszteségeket szenvedett, az elesettek, sebesültek és nyomtalanul eltűntek száma meghaladta az 50 százalékot. Az 5. hadsereget akkor Zs. K. Blumbert vezette, április elején pedig M. N. Tuhacsevszkij vette át.

A keleti arcvonalon a helyzet az eszerek szította kulák lázadások miatt rendkívül bonyolulttá vált. Lázadás tört ki a szamarszki, szizranszki, szengilejevszki, sztavropolszki és melekesszki járásban. Szamarában fellázadt a 175. ezred és magával vitte a fegyvert meg a lőszert. A főkolomposok, akik az ezredben a felkelést szították, tevékenységüket összehangolták a kolcsakistákkal. A lázadásokat és zendüléseket hamarosan elfojtották, de hatásuk súlyos volt és jelentős csapatokat vont el.

Az 5. hadsereg, a súlyos veszteségek ellenére, a fegyveres vasutas és munkásosztagok támogatásával továbbra is feltartóztatta az ellenséget. Kolcsak Nyugati Hadserege április elsejéig nem ért el sikert és nagy veszteségeket szenvedett.

Április elején Dutov orenburgi fehérkozák hadserege elfoglalta Aktyubinszkot, átvágta az orenburg-taskenti vasútvonalat, aminek következtében Turkesztán ismét elszigetelődött Szovjet-Oroszországtól. Amint a fehérek közeledtek Orenburghoz, kuláklázadás kezdődött az Urál folyó menti kozák falvakban.

Április közepén a fehérek már 85 km-re voltak Kazanytól és Szamarától, 100 km-re Szimbirszktől. Csapataink további visszavonulása a Volgán túlra, Kolcsak és Gyenyikin hadseregeinek egyesülését eredményezte volna. Ez esetben összefüggő arcvonal alakult volna ki Moszkva ellen. A helyzetet csak bonyolította, hogy a fehér- és intervenciós csapatok egyidejűleg aktívan tevékenykedtek az összes többi hadászati irányban is.

Ezekben a nehéz időkben az OK(b)P Központi Bizottsága Leninnel az élen arra szólította fel a pártot, a szovjet népet, hogy minden erejével semmisítse meg az ellenséget, mindenekelőtt Kolcsak hadseregét.

A párt, a munkásosztály és minden haladó ember élénken reagált erre a felszólításra.

Április 11-én a párt Központi Bizottságának Szervezési Irodája jóváhagyta „Az OK(b)P Központi Bizottságának a keleti arcvonal helyzetével kapcsolatos tézisei”-t, amelyeket Lenin írt. Az OK(b)P Központi Bizottságának április 13-i plénumán és a Politikai Bizottság április 23-i és 29-i ülésein megtárgyalták a keleti arcvonalnak nyújtandó segítség szervezési kérdéseit. Határozatot fogadtak el egy új pártmozgósításról, valamint a legbátrabb és legharcedzettebb párttag munkásoknak az arcvonalra küldéséről. Május 13-án a Védelmi Tanács ülésén Lenin beszédet mondott a lőszerellátásról. Ezt megelőzően az ő javaslatára 81 ezer kiváló hadiüzemi munkás részesült a Vörös Hadsereg fejadagjában, s a hadiipari munkásokat mentesítették a katonai szolgálat alól. A tömegek forradalmi lendülete és a párt hatalmas szervező munkája következtében a hadiipar fokozatosan rendbe jött.

Az erők és eszközök országos mozgósítása lehetővé tette a keleti arcvonal kimerült csapatainak megerősítését. A kommunisták közül több mint 15 ezren vonultak be főleg az arcvonalakon küzdő hadseregek sorkatonájaként. Hatalmas politikai erő volt ez, amely összekovácsolta és az ellenség elleni harcra buzdította a csapatokat.

Később, amikor a Vörös Hadsereg Főparancsnokságának és a keleti arcvonal parancsnokságának az intézkedéseit és terveit tanulmányoztam, hamarosan meggyőződtem arról, hogy nem ismerték eléggé a fehér csapatok valóságos csoportosítását, nem szerezhettek tudomást az ellenség elgondolásairól, és ezért nem szervezhettek erős ellenállást sem az ellenséggel szemben.

A keleti arcvonal helyzete akkor változott meg, amikor Frunze odaérkezett és átvette a front Déli Csoportjának irányítását. Frunze helyesen határozta meg a nehéz helyzetben előállott feladatokat: mielőbb elragadni a fehérektől a hadászati kezdeményezést, megingatni erkölcsi helyzetüket és megerősíteni csapatainkban a fehérek feletti győzelembe vetett hitet.

Frunze, a koncepciózus hadvezér, a reá jellemző előrelátással megértette, hogy az ellenség számára a sikeres tevékenység ellenére bizonyos kedvezőtlen körülmények alakulnak ki, amelyek helyes kihasználása a kolcsakisták végét jelentheti.

Azt tartotta, hogy miután Kolcsak seregét feltartóztatja az arcvonalon a turkesztáni 1. és részben a 4. hadsereg erőivel, azonnali és határozott csapást kell mérni Kolcsak arcvonalának elnyújtott balszárnyára, a továbbiakban pedig ezt az ellencsapást kell az egész Keleti Frontunk hatalmas ellentámadásává fejleszteni az Urál és Szibéria felszabadítása érdekében.

Frunze figyelembe vette Kolcsak balszárny-csapatainak gyengeségét, valamint azt, hogy Kolcsak nem képes főerőivel gyorsan manőverezni, mivel azokat bevonták az arcvonal közepén a Kazany, Szimbirszk és Szamara irányában kibontakozó ütközetbe, hogy kijuthassanak a Volgához.

Lenin jóváhagyta Frunze javaslatait. Az OK(b)P Központi Bizottsága és a Forradalmi Haditanács megerősítette a tervet.

Frunze semmiféle felelősségtől, semmiféle nehézségtől nem riadt vissza, ha a haza sorsáról volt szó. Rövid idő alatt átcsoportosította, kiegészítette és sokoldalúan felkészítette a rábízott Déli Csoportot. Abban az időben, a teljes ziláltság és a vasút szinte teljes bénultságának körülményei között ez nem volt könnyű.

Nem érdektelen emlékeztetnünk arra, hogy mit írt később Frunze a keleti arcvonal helyzetéről:

„Kolcsak csapatai már majdnem elérték a Volgát; a három oldalról bekerített Orenburgot alig tudtuk tartani, a várost védelmező hadsereg egész idő alatt vissza akart vonulni; Szamarától délre az uráli kozákok áttörték az arcvonalat, s észak felé nyomulva Szamarát és a Szamara-Orenburg vasútvonalat veszélyeztették. Majdnem mindenütt visszavonultunk, de azért nem mondhatom, hogy gyengébb félnek éreztük magunkat. Mivel azonban a kezdeményezés a fehérek kezében volt és csapásaik hol ebben, hol abban az irányban megbénították akaratunkat, nem éreztük magunkat nagyon kellemesen. És nemcsak töretlen akaratra, hanem arra a határozott meggyőződésre is szükségünk volt, hogy csak a támadásba lendülés változtathat a helyzeten, és hogy valóban támadást kell kezdenünk. Ugyanakkor nemcsak a visszavonuló csapatok hangulatával kellett számolni, hanem az akkoriban Vacetisz kezében levő főparancsnokság felülről jövő nyomásával is. Vacetisznak az volt a véleménye, hogy folytatni kell a visszavonulást … Ennek ellenére támadásba lendültünk, és ragyogó hadműveleteket indítottunk, amely Kolcsak teljes szétzúzását eredményezte.”⁵ M. V. Frunze: Válogatott művei, II. köt. Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest, 1959. 63. o. *

Miután Bugulmánál és Belebejnél a fehérek, Ufa alatt pedig Kolcsak vereséget szenvedett, egyre többen szöktek meg a fehér csapatokból és erősödött a partizánmozgalom. Kolcsak hadügyminisztériumának egyik csoportfőnöke 1919 májusában ezt írta naplójába:

„… kétségtelen, hogy a kezdeményezés a Nyugati Hadsereg arcvonalán a vörösök kezébe került. Támadásunk kifulladt, a hadsereg visszafelé húzódik és semmibe sem képes megkapaszkodni … Visszavonuláskor a helyi mozgósítottak falvaikba szélednek szét, magukkal viszik ruházatukat, felszerelésüket, néha még fegyvereiket is … A vörösök óriási előnye, hogy bátran feltöltik csapataikat régi, már kiképzett katonákkal, mi pedig úgy félünk ettől, mint az ördögtől, ezért kénytelenek vagyunk még éretlen, 18-19 éves fiatalokat behívni …”

Majd így folytatja: „Az arcvonal recseg-ropog és visszafelé húzódik; már arra is gondolnunk kell, vajon sikerül-e az Urált megtartanunk .. .”⁶ Báró Alekszej Budberg: „Egy fehérgárdista naplója” (A Kolcsak poema) „Priboj” 1929.41 (oroszul). *

A Keleti Front sikeres ellentámadásával és a Kolcsak-csapatok visszavonulásával egyidejűleg súlyos helyzet alakult ki Urálszknál, ahol a fehérkozákok ostrom alá vették a várost és elvágták a Déli Csoport csapataitól. Az ostromlottak hősiesen ellenálltak és nem adták át Urálszkot az ellenségnek, de a helyőrség helyzete súlyos volt. Lenin, aki a keleti arcvonal minden eseményét figyelemmel kísérte, június 16-án a következő táviratot küldte Frunzénak:

„Kérem, tolmácsolja az uráli elvtársaknak, az ostromlott Urálszk ötvennapos védelme hőseinek forró üdvözletemet, és azt a kérésemet, ne csüggedjenek, tartsanak ki még néhány hétig. Urálszk védelmének hősies ügyét győzelem fogja koronázni”.⁷ Lenin. Katonai levelezés (1917-1920). Zrínyi Kiadó. Budapest, 1959. 244. old. *

Frunze azonnal parancsot adott a 25. „Csapajev” hadosztály átdobására az ostromlott Urálszk körzetébe. A legendás Csapajev vezetése alatt álló híres hadosztály az urálszkiak segítségére sietett.

Az 1. Moszkvai lovashadosztályunk, amelyben akkoriban szolgáltam, Frunze alárendeltségébe tartozott. Amikor kijutottunk Sipovo körzetébe, megtudtuk, hogy Csapajevék már Urálszknál vannak. Harcosaink hangulata emelkedett volt. Mindenki meg volt győződve arról, hogy az urálszki fehérkozákokat szétverik.

Ezredünk az ellenséggel először a Sipovohoz vezető úton ütközött meg. Az ellenség szilárdan ellenállt, hol feladta, hol újra visszafoglalta állásait. A fehér katonák számbelileg felülmúltak bennünket. Emlékszem a kétségbeesett vagdalkozásra a falu közvetlen közelében.

Körülbelül 800 főnyi kozák lovaserő támadott bennünket. Amikor már egészen közel jutottak, a töltés mögül egy ott rejtőző lovastüzérség rontott elő. A merész tüzérek teljes vágtában foglaltak tüzelőállást és rajtaütöttek a fehérek szárnyán. A kozákok között teljes volt a zűrzavar. A tüzérek pontos lövései továbbra is nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek. Végül a fehérek nem állták tüzünket és visszafordultak. A kozákokkal való sikeres összecsapás fellelkesítette a lovasokat.

Június első napjaiban különösen elkeseredett harcok lángoltak fel. Hadosztályunk csapatai bátran verekedtek, de lassan jutottak előre Urálszk felé.

Ugyanakkor örömteli hír járta be a csapatokat: Csapajevék szétverték a fehéreket, elfoglalták a várost és egyesültek Urálszk hős helyőrségével.

Az urálszki harcok idején abban a szerencsében volt részem, hogy láthattam Frunzét. Akkoriban személyesen irányította az egész hadműveletet.

Frunze Kujbisevvel együtt a 25. „Csapajev” hadosztályhoz tartott. Megállt a mezőn és elbeszélgetett ezredünk harcosaival. Érdeklődött hangulatunk, ellátásunk, fegyvereink felől. Megkérdezte, mit írnak az otthoniak a falvakból, mi lenne a kívánságunk. Egyszerűségével, kedvességével, kellemes külsejével megnyerte a harcosokat.

Frunze különös melegséggel és szeretettel mesélt Leninről, s beszélt arról, hogy aggódik az urálszki terület helyzete miatt.

– Most nem mennek rosszul a dolgok – mondotta – az urálszki fehérkozákokat szétvertük és biztos, hogy hamarosan szétzúzzuk az egész ellenforradalmat. Le fogjuk verni Kolcsakot. Megszabadítjuk az Urált, Szibériát és a többi területet az intervenciósoktól és a fehérektől. Akkor majd újjáépítjük hazánkat!

Később gyakran gondoltunk vissza erre a találkozásra …

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!