(idézet: Máramarosi erdő – Szatmári György)
Újra nyílott az ajtó. Egy zsák kenyeret adtak fel meg egy csajka gyümölcsízt kis darabokra vágva. Kiderült, hogy a vagonnak rabparancsnoka is van, Sinkó Miska, egy jól megtermett, lapos orrú, árkász-csizmás honvéd. Ő vette át az ennivalót, és mindjárt hozzá is fogott az elosztáshoz.
Három rab kapott egy kincstári kenyeret — egy napra —, meg egy darabka kocsonyás marmeládot reggelire. Beemeltek a vagonba egy nagy kondér meleg vizet is: köménymaglevest. Egy merőkanállal kapott belőle mindenki.
Én Ehrenreich csajkáját kértem kölcsön. A meleg löttyöt egyhajtásra kiittam.
A reggeli hamar lebonyolódott. A vagon ajtaját ránk zárták.
Azt már tudtuk, hol vagyunk, de azt nem, hová visznek bennünket. Próbáltuk faggatni Tuskót, de ő szokása szerint csak gúnyolódott:
— Előre megyünk, zsivány urak. mindig csak előre.
Nem maradt más, csak a találgatás.
— Erdélybe megyünk. Nagyváradon át csak Erdélybe vihetnek. Utat fogunk építeni. Oda kell most a rabmunkás, az útépítéshez — állította Csinger.
— Jobb dogunk lesz, minthá idegenbe, Németországbá vittek volná — jegyezte meg Pista.
— Nagyon jó dolgunk lesz. Valóságos főnyeremény munkaszolgálatosnak lenni. Akár a sárga csillagot is feltehetjük valamennyien — éledt fel újra Hánzi.
— Ne búsulj, Hánzi — ugratta Pista. — Nem lettél SS, de átminősítenek itt is. Mágyar királyi fegyencből mágyar királyi muszossá ávanzsalsz. Géppisztoly helyett lapátot kápsz. Csuda jól fog állni neked, májd meglátod!
Ehrenreich tekintélye, amióta felfedezte Nagyváradot, láthatóan megnőtt. Valósággal záporoztak rá a kérdések.
Milyen az élet Erdélyben? Lehet-e ennivalót kapni? Csak pénzért, vagy jószívűek arra a népek? Nagyon hideg van-e télen, meleg van-e nyáron?
A legtöbben még sohase látták Erdélyt, nem sokat tudtak róla.
Ehrenreich elemében volt. Minden kérdésre egy-egy kis előadást tartott. Az adatok pontosságában nem lehetett hiba nála. Talán túl sok is volt, amit egyszerre el akart mondani.
Deske megirigyelte Ehrenreichot. Ö is Erdélyről kezdett beszélni.
— Úgy ismerem ezt az országrészt, mint a tenyeremet — hencegett. — Már a bécsi döntés előtt is bejártam a déli részt is, nemcsak az északit. Legutóbb 1938-ban egy cserkészcsapattal. A Damokled csúcsáról gyönyörködtünk Herkulesfürdő színes villáiban. Olyanok azok, mint valami cifra építőkockák. A távolban meg az Al-Duna csillogott ezüstösen.
— Herkulesfürdő nem Erdély — jegyezte meg a pontosságra kényes Ehrenreich.
Deske nem vitatkozott. Folytatta.
— Székelyudvarhelyről gyalog mentünk a homorodalmási barlanghoz. A borvízforrások bugyborékoló vizével enyhítettük szomjunkat. Bandukoltunk a Békási-szoros meredek sziklafalai alatt, melyeken úgy díszelegtek a sziklákon megkapaszkodó fenyők, mintha csak dekorációnak tűzte volna őket oda a természet nagy rendezője. Megfürdöttünk Szovátán a Medve-tóban. Úszni sem kellett benne. A sós víz tetején nyújtózkodhattunk kedvünkre, mint a gyerek az anyja kötényén. Mint megannyi múzeumot látogattuk végig Erdély városait.
— Siebenbürgen. A Hét vár. így hívták Erdélyt.
Deske előadását ezúttal Hánzi szakította meg. Deske vitába szállt.
— Latinul Transsylvaniának nevezték — az erdőkön túli országnak.
Hánzi nem engedett.
— Az már régen volt, hogy a rómaiak erre jártak. Az örökükbe a germánok léptek. Erdélyben is. Csak egy példát. A kolozsvári egyetemet a magyarok Ferenc Józsefről, a románok I. Ferdinánd királyról nevezték el. És mik voltak ezen illusztris férfiak? Se nem magyarok, se nem románok. Német volt mind a kettő. Az egyik Habsburg volt, a másik Hohenzollern.
A németek nemcsak királyokat adtak Erdélynek. Ők építették, a hét erdélyi várat meg a városokat. Ők hozták ide a nyugati civilizációt.
— Erdélyben nemcsak hét város van. És még az úgynevezett szász városokat se csak a szászok építették — jegyezte meg Ehrenreich.
— Maguk egyikhez sem raktak egy téglát sem. Maguknál csak egy ember dolgozik, a sachter — támadt Ehrenreichre Hánzi.
— Maga nem járt még nálunk Máramarosban. A saját szemével láthatott volna pajeszos, szakállas erdei favágókat.
Sziréna búgott fel. Légitámadás. Azt már tudtuk, hogy vidéken főleg a pályaudvarokat bombázzák az amerikaiak. A mi vagonunk meg éppen ott állott. Egyszerre csönd támadt a vagonban; Deske, Hánzi, Ehrenreich arca fehér lett, mint a fal. Mi tagadás, rossz érzés vagonba zárva tehetetlenül várni a bombák hullását.
— Ki kellene kopogni. Vigyenek óvóhelyre bennünket! — nyöszörögte Reich, amikor a sziréna elhallgatott.
Hánzi újra levette bakancsát, és verni kezdte az ajtót. Verhette tíz percig, egy negyed óráig, hol dühösebben, hol lankadtad, ezúttal nem jött semmi válasz. Szerencsére becsapódás se hallatszott. A bombázók nyilván csak elrepültek Nagyvárad felett. Jó egy óra múlva újra felbúgtak a szirénák.
A légiveszély elmúlt.
Egész délelőtt ott vesztegeltünk a nagyváradi állomáson.
Reich, úgy látszik, megéhezett az átélt izgalmaktól. Kibontotta kisebbik kofferjét, és az éhezőkkel nem törődve kirakta a magával hozott ennivalót. Készült a bő tízóraira Deske is, odatelepedett Reich mellé, de ő nem rakott ki semmit, csak az étvágyát vitte a falatozáshoz. Hánzi is odasomfordált. Arra figyeltünk fel, hogy Hánzi és Reich acsarkodik egymásra, mint két rossz kofa.
— Akkor adja ide azt, amit nekem hoztak be! — ordította Hánzi.
— Magának nem hoztak be semmit — vágott vissza Reich. — Az ennivalót az utolsó falatig nekem hozták. Csak a maga nevére adták be. Megkapta érte, ami járt, már ott a börtönben. Miért zabálta meg? Miért nem tett el belőle az útra? Mit gondol, örökre az én kosztomon fog élni?
— És Deske? — ellenkezett Hánzi.
— Magának ahhoz semmi köze, hogy a sajátomból kit vendégelek meg. Annak adok, akinek akarok.
Reich ezzel elintézettnek vette a dolgot, átnézett Hánzi feje fölött, és tele szájjal társalogni kezdett Deskével.
— Az igazat megvallva — mondta Reich —, én még életemben nem voltam Erdélyben. De azért volt nekem is egy esetem mindjárt a bécsi döntés után. Fiatalember keresett fel rózsadombi villámban. Azt mondta, egyetemi hallgató. Először azt hittem, megint valami hazafias célra gyűjtenek. De nem. Az ifjú a legnagyobb meglepetésemre textilmintákat vett ki aktatáskájából. Képzeljék, uraim! Szövetet akart eladni nekem, a textilkereskedőnek.
— Mikor felvilágosítottam, hogy ruhaanyagszükségleteimet nem vándor kereskedőktől szoktam beszerezni, önérzetesen tiltakozott. Ő nem vigéc. Ő a székelyeken akar segíteni. A Székelyföldet akarja felemelni gazdaságilag. Azért vállalta önként és ellenszolgáltatás nélkül a házalást a székely szőttessel. Hogy piacot találjon a székely áru Budapesten és az egész országban.
— Elöntött a düh, de türtőztettem magam. Udvariasan felajánlottam a látogatómnak, vegyen magához az én mintakollekcióimból is vagy kettőt. Pártolja az anyaországi szövetet is, ne csak a székelyföldit. Ígértem neki tíz százalék jutalékot. Mit gondolnak, elfogadta? Kikérte magának, és sértődötten távozott, mintha a becsületébe gázoltam volna.
Csinger vette át a szót, talán abban a reményben, hogy a végén őt is megkínálják. Erdélyi története volt neki is.
— Önérzetes volt az én papom is. Aki miatt rám sózták az öt évet. A vonatban ismerkedtem meg vele. Nagyvárad és Kolozsvár között, mikor szerencsétlenségemre először életemben én is leutaztam Erdélybe. Úgy mutatkoztam be neki, mint herceg Eszterházy jószágkormányzója. Frankón megörült, mikor meghallotta. Engem a gondviselés hozott össze vele. Én biztos szállíthatnék a falujának pár mázsa zsiradékot. Mi volna az az Eszterházy-uradalomnak? Semmi. Ő megfizetné a hatósági árat, még valamivel többet is. Jön a tél. Nagyon kellene az a kis segítség az anyaországból — mondta ő is a szónoklatot a Székelyföld megsegítéséről.
— Megegyeztünk. Kolozsváron egy szállóban szálltunk meg. Pertut ittunk, összebarátkoztunk. A papom a végén már arra kért, szerezzek neki valami állást az Uradalomban. Már régen foglalkozik a gondolattal, hogy otthagyja a plébániáját, és megnősül. Van már menyasszonya, a tanítókisasszony. Hozzá is menne, ha mint világi ember biztosítani tudná a mindennapit. „Ezen nem fog múlni a boldogságotok” — biztattam, ahogy egy jószágkormányzóhoz illik.
— Hogy megnyerje a bizalmamat, maga a pap ajánlotta fel az előleget. Én eleinte szabadkoztam. Szállítok én zsírt anélkül is. De aztán mégis elfogadtam a pénzt, ezer pengőt. Nyugtát is adtam róla. Hogy küldtek-e zsírt Eszterházyék a Székelyföldre, nem tudom. De én egy dekát se küldtem. A papom, a gyalázatos persze, feljelentett. A rendőrségen, ahol sajnos megőrizték a pofalemezemet, egyből rám bökött, hogy én voltam az Eszterházy jószágkormányzója. Csak arra ne vigyenek most. A paptól nem félek. A híveitől annál inkább. Rám mutatnak — ez lógott meg a zsírpénzekkel!
Vagonunk még jó ideig ott vesztegelt az állomáson. Ott fogyasztottuk el ebédünket. Attól ugyan nem lakott jól egyikünk se. Rabtársaim sorra leheveredtek a szalmára. Ha elalusznak, nem érzik az éhséget.
A vonat szép lassan elindult, mintha zakatolásával akart volna álomba ringatni bennünket.
— Megyünk á Kárpátok felé — mondta Pista.
Éhes voltam magam is. El is álmosodtam. De egy ideig még hallottam a vagon kerekeinek ütemes csattogását. Egy régi, cserkészeknél tanult induló szövegét idézték fel emlékezetemben. Pista volt benne a ludas, aki a Kárpátokat emlegette. Miatta nem tudtam szabadulni az egykori indulótól.
… Előre, cserkész, bátran nyújtsd kezed,
Vár a Kárpát, kéri szívedet …
Vár a Kárpát … Vár a Kárpát … De sokat hallottuk, ismételtük, fújtuk kipirult arccal: Vár a Kárpát, vár a Kárpát. Ha Pistának igaza van, akkor most oda megyünk, a Kárpátokba. Vár-e a Kárpát igazán, ahogy az induló ígérte? Minket aligha. Mi sem megyünk hozzá énekelve, lelkesedéstől hevülő szívvel. Hiszen nem is megyünk, csak visznek, szállítanak bennünket. Kiért, miért?
Vár a Kárpát, vár a Kárpát — ismételgették makacsul a kerekek.
4
Mikor felébredtem, vidáman robogott velünk a vonat. A többiek még aludtak. Ehrenreich maga mellé hívott, Pista kofferjén állt, úgy nézett ki az ablakon, a deszkák résein át. Suttogva közölte:
— Nem Erdélybe visznek. Nem keletnek megyünk, hanem északnak. Most robogtunk át a Berettyón.
— Nem kellene szólni a többieknek? — kérdeztem. Ehrenreich legyintett.
— Nem sürgős. Ha felébrednek, majd megtudják. Változtatni úgyse tudnánk az irányon. Ha értelme volna, akkor sem.
Ottmaradtam én is a kofferen. Néztem ki a deszkarepedéseken.
Tarlók, kukoricaföldek, zsombékok futottak el előttünk. Ehrenreich halkan énekelni kezdett:
Szalárd alatt, Szalárd alatt
Folyik el a Berettyó …
Aztán elhallgatott, tűnődő, elgondolkodó lett az arca.
— Olyan ez a táj, mint egy gondozott kert. Parlagon hagyott föld erre nincs is. Ha nem szántó, akkor szőlő vagy gyümölcsös, vagy legalább kaszáló. Hasznot hajt itt minden négyszögöl. Lekaszálják az útmenti füvet is, levágják a fűzfavesszőt, a lápokon a nádat, de még a kákát is. Nem vész itt kárba semmi. Szorgalmas nép lakik erre.
Ahogy a deszkarésen át láttam, Ehrenreichnek igaza lehetett. Én persze hozzátehettem volna, hogy ez nálunk, a Dunántúlon is így van, de nem szóltam. Dicsérje csak a szülőföldjét, én is dicsérném az enyémet, ha arra vinne bennünket a vonat.
— Ezt a vidéket újra mostohán kezelik. Még a sajtó is csak a Királyhágón túli országrészről ír: Kolozsvárról, a Székelyföldről. Pedig Bihar, Szilágy, Szatmár, Máramaros semmiben sem marad el az erdélyi megyék mögött. Szépek is, gazdagok is. Van itt hegy, síkság, erdő, mező, folyó, minden. Terem itt búza, bor, fa, ami csak kell. Még arany is van, ezüst is meg sok más ásványi kincs.
— Nem ok nélkül harcoltak e vidék birtoklásáért évszázadokon át a törökök, az erdélyi fejedelmek meg a Habsburgok. Végigpusztították néhányszor a tatárok is. De mindig újra benépesült. És mindenféle nép összejött itt. Emlékszem az osztályunk névsorára: Balogh, Barbu, Berger, Demcsuk, Demián, Diószegi, Dorner. Magyar, román, zsidó, ukrán, sváb. Képviselve volt ott minden náció, amit a történelem összehordott ide, a Körös, a Berettyó, a Kraszna meg a Szamos völgyébe.
— Körös, Berettyó, Kraszna, Szamos. Én csak a nagyobbakat említettem. Pedig itt folyik az Ér is, a híres Ér.
— Látom, szereti ezt a vidéket. Mi a foglalkozása?
Ehrenreich biztatásnak vette szavaimat. Magáról kezdett beszélni.
— Apám fakereskedő volt. Jó módban éltünk. Nagy házunk volt Máramarosszigeten. Abban egy szoba tele könyvekkel. Az öreg is szeretett olvasni, pedig csak hat elemije volt. Ha az üzlet megengedte, beült a könyvtárszobába. Sorra olvasta a Jókai- meg a Mikszáth-köteteket, némelyiket többször is. Én az ő példáján felbuzdulva kaptam rá a magyar irodalomra. Apám meg én abban buzgólkodtunk, hogy ne hiányozzon a családi könyvtárból a magyar irodalom egy jelentősebb alkotása sem. Apám erre sohase sajnálta a pénzt. Gyakran felutazott Váradra, Kolozsvárra, Budapestre. Minden útjáról tucatszám hozta haza a könyveket.
— Miért nem hagyta ott a fakereskedést, és iratkozott be az egyetemre? — kérdeztem.
— Nem vettek fel Numerus clausus van. Az egyetemről kitiltottak, de a magyar irodalmat nem zárhatták el előlem. Kölcseyt, Aranyt, Petőfit és Adyt nem tilthatták el tőlem, se Móriczot. se József Attilát. Azt vetik a szemünkre, hogy csak üzletelünk. Én mást akartam. Nem hagytak. Fakereskedő lettem én is kényszerből. Csináltam, amit az apám, nagyapám, dédapám.
— Azért jó volt ez is. Sokat utazhattam. Fát vásároltam, és közben irodalmi hagyományok után kutattam. Nagyvárad és Nagyszalonta, Érmindszent és Zilah, Szatmár, Erdőd, Koltó. El tud-e képzelni magyar irodalomtörténetet e helységnevek nélkül? Csak az a baj, hogy az ittlakók még keveset tudnak róla!
— Engedjenek már engem is fel! Láthassam én is az erdélyi jányokat!
Pista reklamálta a helyét az ablaknál, nem is alaptalanul, hisz az ő kofferjén álltunk. Le is jöttünk róla.
— Ez nem Erdély, hanem a Partium.
— Hát az meg micsoda? Tan csak nem vittek ki mégis az országból? — ijedt meg Pista.
Ehrenreich sietett megnyugtatni.
— A Partium elnevezés már kiment a közhasználatból. Valamikor ezeket a Tiszán túli részeket nevezték így. Máramarost, Szatmárt, a Szilágyságot. Bihart, Aradot. Ezeket a területeket átengedték a Habsburgok az erdélyi fejedelmeknek.
A magyarázat hallatán körénk gyülekeztek az emberek. Hamar elterjedt a hír, hogy nem Kolozsvárnak megyünk, nem Erdélybe. Találgatták, jót jelent ez, vagy rosszat.
— A Kárpátokba megyünk, erődítményt építeni — vélekedett valaki.
— Nem Erdélybe, hanem Kárpátaljára — egészítette ki egy másik.
Estére értünk be Máramarosszigetre. Ott nyitották ki újra a vagon ajtaját. Vacsora nem volt, csak kiblit ürítettünk. A külvilágból nem sokat láttunk, mert vagonunkat itt is jó messze tolatták az állomástól. És már sötétedett. Mire ránk zárták az ajtót, egymást alig ismertük fel.
Mar késő este volt, vagonunk még mindig ott állt a szigeti állomáson. Vonatok érkeztek, indultak. A pattogó parancsok, a vasutasok kiáltásai, mellettünk elhaladók beszélgetéseinek foszlányai áthallatszottak a vagon falán. Ehrenreich némán figyelt minden neszre. Hátha hall ismerős hangot, gondolta.
— Ha tudta volna, hogy órákig fogunk itt állni, értesíthette volna a családját — próbáltam szóba elegyedni vele.
— Hiába üzentem volna.
— Elköltöztek Szigetről?
— Deportálták az egész családot. Az Öcsém írta meg. Ő munkaszolgálatos, így maradt ki a szállítmányból. Apám, anyám, két húgom otthon volt. Ki tudja, élnek-e még.
— Őket is Németországba?
— Őket nem oda. A fronton van rájuk szükség. Aknataposónak.
Többet nem hallottunk. De ennyi is elég volt. Pillanatok alatt megtudták azok is, akik nem hallották.
— Inkább vittek volna Németországba — jegyezte meg valaki. Ez egyszer nem Hánzi volt.
— A koncentrációs tábornál a front is jobb — jegyezte meg csendesen Ehrenreich.
Nem sokat tűnődtem, mi jobb, helyesebben, mi rosszabb, a front-e vagy a koncentrációs tábor. Azért kerültem a rabszállító vagonba, mert nem akartam ismeretséget kötni a fronttal. És most mégis kivisznek. Nem mint katonát, hanem mint rabot. Hogy így rosszabb lesz, mintha a menetszázaddal mentem volna, az egy percig sem volt előttem kétséges.
— Mégiscsak rosszul tettem, hogy leléptem — öntöttem ki keserűségemet Ehrenreichnek, akit már jó barátomnak éreztem, pedig alig egy napja, hogy összehozott vele a balsors.
— Nem az volt a baj, hogy lelépett. Az inkább, hogy elfogták — javított ki Ehrenreich.
— Nem lehet a frontot elkerülni — keseregtem. — Ha az egyik örvényből kievickél az ember, elkapja a másik. Úgy látszik, jobb, ha megadja magát az ember. A kutya azt harapja meg jobban, aki futni próbál előle.
— Én ezt másképp tudom — vitatkozott Ehrenreich. — Aki szembeszáll vele, azt ritkábban harapja meg.
— Én már voltam a fronton — szólalt meg Pista. — Igaz, akkor katona voltam. Fegyver volt a kezemben, nem lapát. Visszajöttem. A Dontól hazáig. Az volt a baj. Nem erre kellett volna szökni.
— Én meg néni fogom a lapátot, ha ott lőnek fejbe a helyszínen, akkor sem — hallatszott Hánzi hangja a túlsó sarokból.
Aztán döccent a vagon. Újra elindultunk. Már csak a kerekek csattogását hallottuk, meg néha-néha a mozdony éles füttyét. Az ablakdeszka résein sem szivárgott be semmi fény. Lefeküdtünk a már alaposan letaposott szalmára. Ehrenreich újra felajánlotta pokróca felét. Hogy ki meddig virrasztott még a sötétben, azt kitalálni se lehetett. Azt sem, ki mire gondolt, mit álmodott a kemény padlódeszkán.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!