XXII
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Karácsony közeledett. Sokat gondoltunk haza.
Készülődtünk a karácsonyra. Énekeket tanultunk. A hangulat napról napra jobb lett. Lassan elszállt az amnesztia gőze a fejünkből.
Élelmezésünk is feljavult. Nem a hadvezetőség jóvoltából. A hideg segített. A kemény orosz telet a mi rövid szőrű lovaink nem bírták. Előbb koszosodtak, soványodtak, aztán sorban, egymás után felfordultak.
A dögöket el kellett volna földelni. Azért is, mert nehéz lett volna ilyen nagy gödröt ásni, meg azért is, mert az éhség minden gátlást legyőz, inkább megettük döglött lovainkat.
A konyhán nem volt szabad megfőzni. Nem baj. Feldaraboltuk, elosztottuk igazságosan egymás közt a döghúst. Volt, akinek csak a májából kellett, másik meg csak a szívet akarta. Adtuk kívánságuk szerint.
Esténként, akik nem mentek dolgozni, nagy főzőcskét rendeztek. Pörkölt, húsleves, gulyás váltogatták étrendünkön egymást. Fűszerféléket a konyháról loptunk hozzá.
Lassan mindannyiunk kondíciója feljavult.
Hús már bőviben volt. Még tartalékoltunk is. Hatalmas lócombok függtek a padláson. Szűkösebb napokra is számítottunk.
Már nemcsak a saját lovainkat ettük meg, hanem ha a környéken találtunk elhullott lovat, darabokra vagdalva azt is hazavittük.
Másképp is segítettünk magunkon. Most már hárman voltunk kocsisok: Oláh, Ónodi és én. Lovaink egész nap a háztetőkről leszedett több évtizedes szalmát ropogtatták. Nem volt abban egy fikarcnyi tápérték sem.
Csak reggel adtak részükre egy-egy púpozott csajka zabot, vagy ha az sem volt, árpát vagy rozsot. De se a rozs, se az árpa, de még a zab se került a lovak elé.
Valamelyik felfedezte, hogy a szemestakarmány megfőzve egészen kitűnő muszos táplálék. A hajnali etetésnél már lesett valaki a fiúk közül. Átadtam a lovaknak szánt abrakot. Később még javítottunk a zabkoszton.
Valahonnan hatalmas famozsarakat szereztek a fiúk, abban jó apróra törtük a szemestakarmányt. Úgy főztük meg. Éjjelente tompa, egyhangú, folyamatos zuhogás hallatszott ki a musz-szállásokról. Törték a zabot a mozsarakban.
– Tam-tamolnak a szomszédban – jegyeztük meg, ha a nagy csöndben áthallatszott hozzánk a mozsárütők tompa zuhogása.
Práth Karcsi most a segédkocsisom. Szorgalmasan tanulja tőlem a lovászat mesterségbeli fogásait. Csutakolás, befogás nem is olyan egyszerű dolog városi gyerek számára. Különösen az orosz szerszám feladása igen körülményes. Szerencsénkre lovainkba már csak hálni jár a lélek. Minden gátlás nélkül lehet csutakolni őket. Nincs mitől ficánkoljanak.
Különösen az én lovaim vannak rossz bőrben. Úgy néznek ki, mint lóbőrbe bújtatott csetlő-botló csontvázak. Nem is csoda. Alig kerülünk ki a körlet látótávolságából, máris közéjük csördítek. Futniok kell. Ha lassítanak, már csattog is az ostor a hátukon.
Csak hadd dögöljenek meg. Kell a lóhús a fiúknak. Szánkóval járunk az erdőre fáért, meg a lebontott épületekből bányászunk ki fát a konyhára. A szalmatető viszont a lovak tápláléka lesz.
Az utak jegesek. A lovak patkóján nincs jégsarok. Ha dombnak megyünk felfelé, akkor már az ostor se segít. Ilyenkor a vasvilla helyettesíti az ostort. Lefelé meg fenéken csúsznak a lovak.
Práthnak eleinte nemigen voltak ínyére az én kocsis bravúrjaim, de azért nemigen történt nagyobb baj egyszer sem.
Pedig az egyik útszakasz még nyáron is próbára tette a kocsisok hajtóművészetét. Meredek dombról vitt lefelé az út. Lent a domb alján éles kanyar. Ha a lefelé rohanó kocsi csak egy kicsit is oldalt billent a kanyarban, akkor már lent volt a kocsi, ló, az emberrel együtt az út melletti ingoványban. Most már a mocsár is keményre fagyott. De a forduló most nehezebb volt. A kocsit még csak lehetett fékezni, de a szánkót nem. Jöttünk is lefelé, mint a villám.
Mindig csak az idejében alkalmazott gyeplőrántás meg egy idejében elkurjantott „brr-től” függött, hogy feldőlünk-e vagy sem.
Mi csak néha dűltünk fel. Ilyenkor jó nagyot huppantunk a hóba. A lovakat kiszabadítottuk az összevissza gubancolódott istrángok közül, valahogyan talpra állítottuk és az útra toltuk a szánkót, és felkászálódtunk újra. És gyi-gyi, gyerünk tovább!
A legnagyobb veszély azonban akkor volt, ha összetalálkoztunk a környék rémével. Csathó vezérkari alezredessel. Négy ló vontatta szánon repült. Elöl a kocsis mellett csőre töltött géppisztolyos őrmester ült, aki azonnal tüzelt, ha valaki nem tért le az útról, azonnal, ahogy meglátták Csathó repülő szánját. Igaz, hogy előbb egy hosszú sípból néhány figyelmeztető jelzést adott le.
Ilyenkor nem néztük, hogy hová, hogyan térhetnénk ki, hanem egyenesen bele az út menti árokba. Ott is vigyázzba kellett állni, míg Csathó elrepült mellettünk. Törött kezek, lábak, összetört szánok, kocsik jelezték Csathó útját, amerre elhaladt. A legénység is gyűlölte. Velük is hasonlóképpen bánt. Még a tisztek is behúzódtak az út menti árokba előle. Volt okuk rá.
A falu másik részéből fával megrakodva jöttünk Pirókkal meg Óláhval. A dombról lefelé óvatosan eresztettem a lovakat. Nem akartunk feldűlni. Jó hosszú, erősen lejtős út volt.
Egyszer csak a domb aljáról felhangzott az ismerős sípjelzés. Gondolkodás nélkül fordultunk bele az árokba. Csak annyi időm volt, hogy Pirókot, Oláht figyelmeztessem.
– Ugorjatok le. Bele az árokba.
Én is megpróbáltam leugrani, hogy a fa, kocsi rám ne dőljön. A gyeplőt a lovak közé hajítottam, és ugrottam. Amikor az ugrás után a hóból kikecmeregtem, láttam, hogy most nem dőlt fel a szánkó, csak jó nagyot billent, és a két csonttá aszott gebe tovább húzta az út menti magas hóban.
Megdermedtem az ijedségtől, de egy pillanat alatt felismertem a helyzetet. Ráordítottam Pirókra és Oláhra.
– Feküdjetek!
Azok mukkanás nélkül vágódtak el a hóba. Szinte belefúrták magukat a magas hóba. Csathó őrmestere nem ismer tréfát. Hallottuk, mikor a négy fújtató ló elvágtatott mellettünk. Megkönnyebbülten lélegzettünk fel.
No, ezt megúsztuk – gondoltam.
Mi igen, de csak azért, mert a mögöttünk jövő szán, amit mi nem is láttunk, nem tért ki Csathó szánkója elől. Erre még nem volt példa.
Egy géppisztoly-sorozatra ijedten torpantak meg a szembejövő szán lovai. Csathó négyesfogata prüszkölve, toporzékolva állt meg. Az őrmester leugrott. Ordított. Géppisztolyát a szánkón ülő két tisztre fogta.
Még mindig a hóban lapulva figyeltük az eseményeket. A beszédet nem értettük, de azt láttuk, hogy Csathó is kászálódik lefelé. A két tiszt is feltartott kézzel üggyel-bajjal leszállt. Mikor Csathó elé álltak, még akkor is magasban volt a kezük. Az őrmester lövésre készen szegezte rájuk géppisztolyát.
Az egyik idősebb tiszt volt. Nagyon kemény hangon vitatkozott Csathóval. Nem sokáig. Hatalmas pofon csattant az arcán. Csathó adta.
Csathó most lovaglópálcájával a fiatalabb tiszten vágott végig, az védekezőleg kapta maga elé kezét.
Az őrmester ordított.
– Kezet fel, mert lövök.
Csathó szabadon ütötte, verte a két tisztet. Még a kezüket se merték védekezésül használni.
A lármától-e vagy mert a kocsis is úgy akarta, a lejtőn álló szán lovai hirtelen megugrottak. Csathó alig tudott félre ugrani, a lovak elől.
Repült a szán lefelé a hegyoldalon. Az őrmester térdre ereszkedett, öt sorozatot eresztett utána. Nem talált.
Mi jobbnak láttuk eltűnni a környékről. A hóban kúsztunk a domb aljáig. Két gebénk ott zihált, nyalták a havat. A menekülő szán már messze járt. Minket nem láthattak, mert egy éles kanyar takart bennünket. Valahogy felvergődtünk az útra. Bent a község elején utolértük az elmenekült szánt. Egy tizedes volt a kocsisa. Segítséget akart vinni tiszt urainak. Senki sem vállalkozott rá.
Csathóval később hadifogságban találkoztunk. A tiszti fogolytábor réme volt. Aki a tisztek közül szóba mert velünk állni, azt azonnal kihallgatásra rendelte magához. Jegyzőkönyveztette. Úgy viselkedett, mintha még mindig a vezérkarnál lenne. Amikor a Nemzeti Bizottságot kezdtük szervezni. Csathó volt az egyik legnagyobb ellenségünk. Mindenkit hadbírósággal fenyegetett. Még akkor is hitt a fasiszták győzelmében, mikor a tiszti tábor már tele volt német, magyar, román tábornokokkal, és ott volt a sztálingrádi vesztes: Paulus tábornagy is.
A század egyre fogyott. Linhardt, Szőgyi és még néhányan kórházba kerültek. Szőgyit az ölembe vittem ki a szánkóra. Nem volt a hosszú, nagy ember talán huszonöt kiló se. Csak csontváz volt. Linhardtnak csupa seb, csupa genny volt az egész teste. Szinte már nem is tudta, mi történik vele.
December közepén váratlanul parancs érkezett. Közel hathónapi archangelszkojei tartózkodásunk után továbbköltözünk a szomszéd faluba. Az is a Don partján van. Körülbelül tíz kilométernyire megyünk északra, Vis-Borcsevo a község neve.
Hatalmas hófúvás volt a költözködés napján. Parancs szerint először a konyha és a századiroda költözött. A tíz kilométer utat négy óra alatt tettük meg.
Ott csodálkozva fogadtak bennünket. Nem tudtak érkezésünkről. Nagy szaladgálás kezdődött. Telefonálás jobbra-balra, hátra a parancsnokságokra.
Mi meg közben kerestünk néhány üres házat. Az egyikbe beköltöztettük a konyhát, a másikba a századirodát. Siettünk, mert a szánkóknak még ma vissza kellett menniök. Éppen az utolsó darabokat cipeltük le a szánkókról, amikor újra parancsot kaptunk:
– Vissza az egész! Visszamegyünk Archangelszkojeba.
Estére értünk be régi szállásunkra. A fiúk segítettek a lerakodásnál, mert mi csontig fagytunk.
Utána a kemencéhez húzódva meséltük el, merre jártunk.
Volt egyéb megvitatni valónk is.
Reggel, amikor a századirodát kezdtük költöztetni, Krémer ott őrködött az ajtóban, nehogy valami eltűnjön. Bruza főhadnagy jött arra, Linhardt „keresztapja”. Sokáig beszélgettek. Érdeklődött, hova visznek bennünket. Akkor még azt hittük, hogy hátra valahová.
– Jó is lesz, ha elkerültök innen, mert itt két hét múlva olyan haddelhadd lesz, hogy ember még olyat nem látott – mondta Krémernek.
Susogtak egymással, s hiába figyeltünk, további részleteket nem tudtunk meg.
Most este ezt vitattuk.
Mit értett azalatt Bruza, hogy haddelhadd lesz?
Itt a faluban még két másik munkásszázad van. Azokat is irtják. Talán ezekkel van valami tervük, és azért jó, ha mi elmegyünk?
Ez nem lehet, mert ahogy mi Bruzát ismerjük, annak az lenne jó, ha mi is mielőbb elpusztulnánk.
Talán támadás készül? Az a kérdés, hogy melyik oldalon? Innen indul a támadás? Lehet, mert mindennap várják már hónapok óta a felváltást. Úgy látszik, az új csapatokkal akarnak támadásra indulni.
Vagy az oroszok támadását várják? Lehet, mert az utóbbi időben megint igen gyakoriak az ágyúzások. A szovjet gépek is egyre gyakrabban röpködnek felettünk.
A napokban is meglepetésben volt részünk. Hatalmas köd volt. Csak pár méternyire lehetett látni. Messziről repülőgép-búgását hallottuk.
– Eh, ez nem röpcsi – állapítottuk meg.
– Ilyen időben nem lehet repülni.
Aztán egyszer csak felettünk is volt már a gép. Majd a háztetőt súrolta. Nem volt időnk még félreugrani sem. Csak pillanatra bukkant fel a ködből a farára festett nagy, vörös csillaggal, és máris eltűnt.
– Bár igaz volna, hogy az oroszok támadnak.
Pirók volt a fő katonai szakértő köztünk. Annakidején tizedességig vitte. Sokszor dicsekedett is katonai erényeivel. Mindig a stratégiát meg a taktikát magyarázta.
Legtöbbször felsült vele.
Most azt állította, hogy itt nem várható támadás, mert olyan alaposan kiépített állások vannak a „Krétaváron”, hogy azt nem lehet áttörni. Valahol máshol kell jönnie az orosz támadásnak.
Most végre igaza lett. Nem sok idő múlva.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!