XXI
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
A napokban eggyel szaporodott létszámunk. Két kakastollas csendőr egy megbilincselt katonát hozott. Oda osztották be hozzánk büntetésből, mert ismételten megszökött a csapatától. A hadbíróságon tizenöt évet nyomtak rá. Majd a háború után kell letöltenie.
Első éjjel egy pincébe zárták be, megbilincselve. Másnap Rotyits levette kezéről a bilincseket, és kocsisnak osztotta be.
Csak két napig volt ott. Harmadnap virradóra megszökött. Kiválasztotta éjjel a legjobb ruhát, köpenyt, magához vette az egyik kerettag fegyverét, és eltűnt.
Az egész környéket fellármázták utána, nem tudták elfogni.
Karácsony előtti napokban aztán hivatalos levél érkezett a századhoz. Abban közölték, hogy hátul, Kijevben elfogták, és mindjárt fel is akasztották.
Az első szökése után nemsokára újabb két foglyot kaptunk. Az egyik egy szabolcsi baka volt, a másik Dráva menti szlovén fiú. Ezekkel nem volt semmi baj. Ott dolgoztak velünk együtt. Élték a büntetőszázad-beliek keserves életét, ha ez ugyan még életnek volt nevezhető.
Annál több baj volt a kővetkező jövevénnyel. Ezt négy csendőr hozta. Mindkét keze bilincsekkel keresztben a lábához volt erősítve. Ráadásul két csendőr vezetőláncon tartotta. Ugyancsak főtt a feje Rotyitsnak, hogy mit csináljon vele. Úgy látszik, nagyon rossz véleményt kaphatott róla.
Munkára nem merték beosztani, mert akkor le kellett volna venni a bilincseit.
Rotyits végül is megoldotta a problémát. Az egyik musz-szálláson a falba erős vaskarikát szereltetett, ahhoz láncoltatta hozzá. Jó hosszú láncra, hogy szükségletét az ajtó előtt elvégezhesse.
Az új jövevény senkivel se állt szóba. Annál, többet káromkodott. Csak úgy magának. Néha meg vonított, mint egy veszett kutya.
Általában az volt a vélemény róla, hogy nem normális.
Aztán egy reggel ennek is csak hűlt helye volt. Kihúzta a kezét a bilincsből, és megszökött. Még aznap délután elfogták az első vonalban. A másik hátrafelé szökött, ez meg előre.
– Nem is lehetett ez olyan bolond – állapítottuk meg tudta, hogy merre van a menekülés útja.
Harmadnap már tárgyalták is az ügyét Jablonocsnojeban a hadbíróságon. A keretből is néhányat beidéztek tanúként. Oláh vitte be őket kocsin.
Rövid félóráig tárgyaltak. Aztán egyenesen akasztani vitték őt is.
Bedő őrmester mesélte, hogy a bíróság előtt már tudott beszélni. Rohadt bandának, gyilkosoknak titulálta a hadbíróságot. Amennyi szitok csak kifért a száján, azt mind rájuk zúdította. Végül is nagyot köpött a bíróság asztalára.
Egyébként erről a hadbíróságról nekünk is megvolt a véleményünk. Még a nyár végén történt, hogy egy reggel nyolc-tíz nevet olvastak fel.
– Ezek nem mennek ma munkára, hanem tisztálkodjanak ki, és reggeli után sorakozó a századiroda előtt – adta ki az utasítást a századírnok, Molnár hadapród.
Nem tudtuk, mi lesz velük, elvezénylik őket? Nem, mert felszerelést nem kell magukkal vinniök. Anélkül pedig nem érdemes elvezényelni őket.
Négy kerettag puskával fogta közre a társaságot.
Spóner, Tiszarovits, Rotyits kocsin mentek előttük Jablonocsnoje felé.
Estefelé jöttek vissza. Hadbíróság előtt voltak. Mind kapott három-öt-nyolc évet, azért, mert a vorozsbai kutatásnál pénzt találtak náluk. Csak egyedül Finger Gyulát mentették fel, akinek bal karja hiányzott, akit műkeze miatt előbb kivettek a századból Tápiósülyön, de aztán az utolsó pillanatban, amikor már mozgásban volt a vonat, mégis feltették közénk.
Nála háromszáz pengőt találtak. Azzal védekezett, hogy ő nem volt ott a parancskihirdetésnél, amikor a nálunk levő pénzt le kellett adnunk azzal, hogy majd visszaküldik a családnak, őt olyan hirtelen osztották be az induló vonatra, hogy nem volt ideje leadni.
Kivételesen kegyesek voltak hozzá. A többinél tíz-húsz-harminc pengőket találtak, azért kaptak három-nyolc évet.
Valamennyien kétségbeesve tördelték a kezüket. Ónodi nevetve vigasztalta őket.
– Nem kell félnetek, mire le kellene ülnötök a háború végén, nem kerültök ti akkor börtönbe. Más világ lesz akkor.
Ónodi, egyébként az utóbbi időben, mind nyíltabban agitált a keret előtt is. Bedő egyszer rá is szólt:
– Hallja, maga vén Beszkártista, maga túl sokat jártatja a száját mostanában!
– Másra úgyse tudom felhasználni – dörmögött vissza Ónodi.
Mi is ehhez a hadbírósághoz kerülünk november végén. Ónodi, Pirók, Pásztor, Németh, Kossa, öt Beszkártista. Meg is mondták, amikor elindultunk, hogy hadbíróság elé kerülünk. Hogy miért? Azt nem mondták meg, csak a vállukat húzogatták. Mi meg egész úton ezen tűnődtünk.
Én váltig állítottam, hogy még a vorozsbai kihallgatás miatt. Úgy látszik, Ághy csendőralezredesnek ide is elér a keze. Ott kicsúsztunk a karmaiból. Most fizet.
Egész nap ott ültünk a hadbíróság épületében, egy kuckóban. Már jó estefelé volt, amikor a velünk levő kerettagokat hívatták be. Csak egy percig voltak benn, már is jöttek ki.
– Gyerünk, indulás!
Visszavittek bennünket a századhoz. Többet nem vittek minket a hadbíróság elé. Hetekig törtük a fejünket, miért volt ez a hercehurca? Talán megint a kereszténységünk segített? Nem tudtuk megfejteni.
Már régen a Szovjetunióban voltunk fogságban, amikor egy zuglói ifjúmunkással találkoztunk. Ő mesélte el a Schőnherzék lebukását, melyben a Villamos Szakszervezet egész vezetősége benne volt. Köztük Tóth Mihály, a főtitkár és Maróti Károly, az elnök. Bennünket is kerestek.
Most értettük az összefüggést. Nem sokkal a hadbírósági ügy előtt kaptam a feleségemtől levelet, melyben ezt írta:
Képzeld apu, Mihályéknak milyen szerencséjük van. Végre kaptak lakást. Méghozzá tizenöt éves szerződéssel. Így legalább biztosítva vannak, hogy nem kell többé költözködniök. És méghozzá egész jó helyen, a Margit körúton kaptak. Károlyék nem voltak ilyen szerencsések, bár közvetlen Mihályék mellett kaptak lakást, de sajnos, csak egészen rövid szerződéssel.
Azt értettük, hogy Tóth és Marótival baj van, hogy a katonai bíróság elítélte őket, arra azonban nem is gondoltunk, hogy a mi nevünk is szerepelt az ügyben.
Akkor még, 1942 novemberében hetekig izgultunk, hogy mikor visznek újra a hadbíróság elé bennünket.
Mostanában ezenkívül is nagy izgalmak közepette éltünk. Valahol, valakitől a kezünkbe került a Pest című újság október 23-i száma, amelyben megjelent az amnesztiarendelet.
Minden este ezt próbáltuk elemezni. Vonatkozik-e reánk? Szó van ott a büntetőszázad-beliek amnesztiájáról is, csakhogy az első feltétellel, az ellenség előtt tanúsított különösen kiváló, vitéz magatartással máris baj van. Ilyen nálunk nem volt. A másik feltétel bírósági ítélet. Nos, közöttünk alig néhányan vannak, akik ítélettel jöttek ide. Se úgy, se így nem illik az amnesztia ránk.
Mégis hiszünk benne. Valóságos hisztéria tör ki köztünk. Vannak, akik már pontos dátumot is tudnak, mikor indulunk haza. Egri a legoptimistább. Minden másnap új, biztos dátumot tud. A szabóműhely is hírközpont, mert most már nemcsak a mi keretünknek, de a szomszéd század tisztjeinek és tiszteseinek is dolgozik. A munkabért Rotyits zsebeli be.
Végső dátum december 6. Horthy névnapja. Ebben már úgy hisznek egyesek, mint a fétisben.
Közben nagy változás. Spóner is szabadságra ment. Új századparancsnokot kapunk. Egy zászlóst, Krémer Pilek Károlyt. Egy szomszédos musz századból helyezték át. Kíváncsian vártuk. Érdeklődtünk utána, miféle ember. Se jót, se rosszat nem tudnak róla.
Nálunk jól mutatkozott be.
Első délután sorakozót rendelt el. Parancskiadás. Ilyen már hónapok óta nem volt nálunk. Az egész század nincs már egy szakaszra való. Mindenki ott áll a sorban. Még a félhalottak is. Egyet-egyet ketten támogatnak ki.
Beszédet tartott előttünk. Körülbelül így:
– Én tudom, hogy milyen életük volt maguknak itt eddig. Azt is tudom, hogy mi történt azokkal, akik nincsenek itt. Nos, hát legyenek nyugodtak, többet senkit sem fognak elvinni innen. Senkihez sem nyúlhat hozzá többé egy kerettag sem. Ha valaki mégis megfeledkeznék erről, azonnal jelentsék.
– A szállásukat takarítsák ki. Mindenki huszonnégy órán belül készítsen priccset magának. A földön feküdni holnaptól kezdve tilos. A betegek holnap reggel jelentkezzenek, orvos fog jönni. Mindenki bátran jelentkezhet. A legkisebb panasszal is bátran hozzám fordulhatnak. Kéréssel is jöhetnek, amit lehet, teljesítek.
– Megértették?
– Igenis!
Úgy csattant az igenis, mintha legalább egy újoncszázad felelt volna vissza.
Este megint volt miről vitatkozni. Most volt aztán csak bizakodás a közeli hazamenetel lehetőségében.
Egri fejtette meg legelőször a változás okát. Előbb rendbe akarnak egy kicsit szedni bennünket, mert így, ilyen állapotban nem vihetnek haza. Abból otthon botrány lenne.
– No, várjunk csak egy kicsit – hűtött le bennünket Ónodi.
Azért másnap nagy takarítást csaptunk. Kerítéseket bontottunk el. Priccseket készítettünk belőle.
Estére egy egész kocsi friss szalmát hoztak. Bevihettük a priccsekre. Rotyitsot majd a frász törte ki, hogy alánk került a drága, friss szalma és nem a lovak alá, pedig azokra is ugyancsak ráfért volna. Szívesebben is adta volna a lovaknak.
Rövidesen Rotyitstól is megszabadultunk. Szabadságra ment. Reméltük, hogy ő se jön vissza, mert eddig még egy se tért vissza szabadságról.
Fellélegeztünk. A betegek kórházba kerültek, az orvos mindenkit megvizsgált. Naponként jött hozzánk. Bekötözte a sebeket. Orvosságot adott. Valahol a hetedik mennyországban éreztük magunkat.
Csak az élelem nem javult. Németh továbbra is árulta az ellopott élelmet a doni bazárban. A vételezés meg amúgy is romlott.
Most már rend, tisztaság volt a szálláson. Esténként öt-tíz ember ment csak ki munkára. A többi gyengélkedő volt. Mégsem tudtak a fiúk erőre kapni. A szörnyű hideg is kínzott bennünket. Jobb élelmezés kellene.
Tanácsot tartottunk.
Le kell buktatni Némethet, de hogyan? Ez volt most már a kérdés.
– Menj be a zászlós úrhoz, és tégy te panaszt – tanácsolta nekem Ónodi -, te ismered a konyha körüli dolgokat legjobban.
– Könnyű ezt mondani, de ki jön el tanúskodni? Senki. Mi lesz, ha nem tudok bizonyítani? Németh már nagyon érti, hogyan kell a tanúkat eltüntetni. Igaz, hogy a Jancsi huszár már nem jár hozzánk, mióta Rotyits és Spóner elmentek. Csak néha-néha látjuk sítalpakon elsiklani előttünk. Némethtől mégis kell tartani, mert elszánt bandita.
Valami okosabbat kell kitalálni. Az új parancsnok a régi századtól áthozott magával egy munkaszolgálatost. Most az irodán dolgozik. Ágról-szegről állítólag valami rokona.
Egrivel jóban van. Esténként mindig Egrinél tereferél.
Megállapodtunk, hogy annak mondjuk el Németh dolgait. Az majd továbbadja a parancsnokság felé.
Így is lett. Másnap reggel hivatott Krémer zászlós.
– Mi a maga foglalkozása?
– Villamosellenőr.
– Nem úgy értem, hanem a tanult foglalkozása. Szakács?
– Nem.
– Hát hol tanult maga főzni?
– Itt kint, zászlós úr.
– Akkor ki a konyháról! Többet be ne tegye a lábát! Kimegy munkára.
Mindez elég hangosan zajlott le. Mindenesetre nem úgy, ahogy vártuk. Szóval, Németh maradt felül. Gondoltam, hogy így lesz. Most már mindegy. Lesz, ami lesz.
Ónodit nagyon bántotta a dolog. Saját magát okolta miattam.
Délután Udvardit hívatta Krémer. Ugyanakkor Némethet is. Udvardi lett a szakács. Némethet meg még aznap áthelyezték egy rendes katonai alakulathoz.
Szóval, Némethtől is megszabadultunk. Jobban sikerültek a dolgok, mint ahogy azt elképzelni is mertük volna.
Igaz, hogy már nem jár hozzánk az orvos mindennap, de elmehetünk mi hozzá, ha van kedvünk az öt kilométernyi utat megtenni.
Az amnesztia húzódik. Elmúlt december hatodika is. A fiúk biztatnak, hogy menjünk be Krémerhez, beszéljünk vele.
– Hát menjünk – mondom Ónodinak.
Krémer tudott az amnesztiáról. Szerinte csak keresztényekre vonatkozik. Ő megteheti, hogy bennünket keresztényeket hátraküld, és ott majd egyénileg döntenek arról, hogy ki megy át katonának és ki megy majd haza. Ő azonban nem ezt akarja. Ő az egész századot, mármint az összes élőket akarja hazavinni.
– Ha magukat eleresztem, akkor a zsidók sohasem kerülhetnek innen haza. Azért a pár zsidóért nem tartják fenn a századot tovább, hanem hozzácsapják valamely másik századhoz.
– Hát ha akarják, akkor a maguk ügyét néhány nap alatt elintézem.
– Köszönjük, majd megbeszéljük előbb.
Aznap éjjel senki sem aludt. Vagy vitatkozott, vagy hallgatódzott.
A zsidó elvtársak nem akarták tanácsolni, hogy maradjunk, bár a végén mindegyik odalyukadt ki. Mi meg röstelltük volna mondani, hogy megyünk, mert mit szóltak volna a visszamaradó elvtársak?
Hát hiszen, ha csak pár hétről lett volna szó, akkor szívesen maradnánk, hogy együtt mehessünk. De ki hisz már itt? Hátha megint becsapnak bennünket, és mi is meg ők is itt maradnak? Ez is lehetséges.
Hátha úgy járunk, mint a szökéssel, hogy nem szöktünk meg, nehogy a visszamaradókat megtizedeljék. Pedig ha megszöktünk volna, akkor sem lett volna ekkora veszteségünk, mint amekkora mar eddig van.
– Nem álhumanista szempont az, ha megint maradunk? – vetette fel valaki a kérdést.
– Nem bajtársiatlanság-e, ha elmegyünk, ha a többieket cserbenhagyjuk? – adta fel most más a kérdést.
Már hajnalodott, de nem jutottunk közelebb a kérdés megoldásához.
– Sorsoljunk – indítványozta Pirók.
Ónodi majdnem nyakon vágta érte.
– Hát lehet ilyen kérdést fej vagy írással elintézni?
Itt döntenünk kell.
Oláh kért szót.
– Maradjunk, ha eddig kibírtuk rosszabb körülmények között, most már talán kibírjuk tovább is.
Elfogadtuk a javaslatát. Maradunk, de azért kérni fogjuk, hogy adjanak rendes katonaruhát, mert már így nem lehet kibírni ezekben a rongyokban.
Másnap közöltük Krémerrel, hogy együtt akarunk hazamenni. Megdicsért bennünket. Meghatódottságában még a ruhát is megígérte.
Hoztak is rettenetesen ócska, selejtes, véres, piszkos katonaruhákat. Azért jól jött, mert a legtöbbnek még ilyen sem volt.
Egri meg utasítást kapott, hogy a használhatatlanokból szabjon össze új ruhákat.
A napok lassan múltak, mert örökké az amnesztia foglalkoztatott bennünket.
Észrevettem, hogy esténként egy csoport, melybe Pásztor, Pirók, Csik és Lindauer tartozott, állandóan külön súg-búg. Nagyon titkolództak. Már napok óta. Láttam, hogy Oláh is tud a dologról. Kifaggattam.
Pásztorék most az ezredtörzshöz jártak dolgozni, ott összeismerkedtek egy főhadnaggyal, Andréka nyilas képviselővel.
Szörnyen felháborodott, mikor megtudta, hogy keresztényeket zsidókkal együtt osztottak be egy századba.
Megígérte a fiúknak: intézkedik, hogy azonnal vigyenek haza bennünket. Hol egyik, hol másik beszélt vele naponta. Ezt sugdosták maguk között.
Felelősségre vontam Pásztort, helyesbe, ha nyilas képviselővel tárgyalnak? Lehet, hogy hazavitet bennünket, de csak azért, hogy otthon a mozgalom ellen propagandát verjenek vele: íme, mi nyilasok még a kommunistáknak is megbocsátunk, ha keresztények.
Komoly veszekedés tört ki közöttünk. Próbáltak meggyőzni, hogy ilyen veszély nem áll fenn.
Én egy pillanatig sem hittem az ígéret komolyságában.
– Lehet – mondottam nekik -, hogyha ettől a főhadnagytól függne, hogy hazamehetünk, talán meg is tenné. De már az ezredparancsnokságon megfeneklene az egész. Odahaza a Hadügyben meg úgyis tudják, hogy itt vagyunk. Ha nem akarták volna, hogy zsidókkal legyünk együtt és kijöjjünk, akkor megakadályozhatták volna. És mi van a határozattal, hogy csak a zsidó elvtársakkal együtt megyünk haza? Most mégis cserbenhagyjuk őket? Vagy a nyilas képviselő úr a mi kedvünkért a másikakat is hazaviteti?
Ez megint egy újabb szalmaszál volt, amibe hiába kapaszkodtak.
Végül is nekem lett igazam. A nyilas főhadnagyot soron kívül hazarendelték. Nem a mi ügyünkben.
Pásztorék restellték is eléggé a dolgot, hogy így felültek.
Ettől kezdve még szorosabbra fogtuk a kollektívát.
A napokban felszaporodott a létszám. Récsei Ernő jött vissza a kórházból. Még a nyáron szakította le a bokáját egy akna. Mi azt hittük, hogy már rég odahaza van. Most két bottal bicegett be a századhoz. Visszajött Lukács Ernő is, akit fagyott sebekkel vittek be. Ebben a ruházatban megint nem sokáig viszi. Félcipő, sportnadrág. A kettő között harisnya helyett rongytekercs a lábszárán. Egy vékony, rövid nyári viharkabát és egy nyári sportsapka egészíti ki az öltözetét.
Odakint jóval húsz fok alatt van a hőmérő higanya. Igaz, hogy ezt csak úgy találomra állapítjuk meg, mert hőmérő nincs. De a bőrünkön érezzük.
Lukács és a két botra támaszkodó Récsei még aznap este bekerültek a munkára menők közé. Érthetetlen volt előttünk Krámer zászlós intézkedése. Szóvá is tettük. Felajánlottuk, hogy a benti szolgálatosok kimennek helyettük dolgozni.
– Nem, értsék meg, hogy nem. Túl sokat beszélnek itt rólam a környéken.
Szóval, már ez is beadta a derekát.
– Mi lesz tovább? – vetődött fel rögtön bennünk a kérdés?
Reggel Lukácsot újra kórházba vitték. Arca, keze s a rongyokból kitakart lába fehér volt, mint a papír. Kemény, mint a kő. Megfagyott.
Néhány nap múlva Oláh bent jár nála a „kórházban”, már haldoklott. Egy üres szobában, a puszta földön feküdtek vagy húszan munkaszolgálatosok. Halottak és halálba készülők. Senki még egy pohár vizet se nyújtott nekik. Munkaszolgálatosok voltak.
Az esténkénti beszélgetések lassanként komoly szemináriumokká alakultak át. Igaz, hogy inkább amolyan ismeretterjesztő szemináriummá, amelyben Herman Laci, az Egyesült Izzó mérnöke vitte a főszerepet. Rögtönzött előadásai érdekesek voltak. Megismertük az izzólámpa-gyártás fortélyait. Sokat beszélt külföldi tapasztalatairól is.
Máskor, hogy változatosabbá tegyük az estéket, éhesen, de szorgalmasan daloltunk. Práth Karcsi meg a kis Somogyi az V. kerületből tanítgatták a munkásindulókat.
Azért a politika sem hiányzott. Néha heves összecsapásaink voltak. Különösen Füredivel, az Egyesült Izzó egyik főtisztviselőjével, aki még most, nyolchónapos különleges büntetőszázadbeli szolgálat és mind azután, ami velünk történt, életre-halálra védte Horthyékat.
Pedig ugyancsak csínján bántunk a kritikával. Füredi ezt is sokallotta. Igaz, hogy neki jó volt odahaza a rendszer. Itt is aránylag ő bírta a legjobban. Már több mint húszezer pengőt szedett fel bonra.
Voltak, akik – ha politikára terelődött a beszéd – rögtön szedték a sátorfájukat, és aludni mentek. Ezek voltak az óvatosak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!