XX
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Nemsokára nagy változás következett be a században. Az 52-esektől visszajött a Németh szakaszvezető parancsnoksága alatt álló „félszázad”. Már amennyien visszajöttek. Nem sokan.
Már így együttesen alig voltunk hetvenen. A többit „elvezényelték”.
Az eddigi három házban nem fértünk el. Egy új házat foglaltunk el. Így is szűkösen voltunk, mert mindegyik házban csak egy-egy szoba volt lakható. A középső házban még ott volt a szabó- és cipészműhely is.
Századszabó: Egri Ferenc villamoskalauz.
Századcipész: Brack Emil cipőkereskedő.
Ha megmaradtak volna a század iratai, akkor azokból az lenne kiolvasható, hogy itt kellő gondoskodás történt lábbeliről és ruházatról egyaránt. A papír türelmes. Elbír bármilyen hazugságot, képmulatást is.
Persze hogy volt századszabó a keret és tisztek részére.
Volt századsuszter: a keret és tisztek részére.
A muszosnak se ruhára, se cipőre a foltot se varrhatták fel. Legfeljebb éjjel. Nagy titokban.
Néha – ha lehetett – tűt, cérnát loptak nekünk, hogy összetákolhassuk ruhánkat, cipőnket.
Annál többet dolgoztak a tiszteknek meg a keretnek.
Először csak az egyenruhájukat adjusztálták. Aztán, ahogy hűvösödött, az egyik kerettag szép háziszőttesből ujjas mellényt csináltatott magának. Erre valóságos láz tört ki. Mindenkinek ujjas mellény kellett. Mindegyik finomabbat akart a másikénál.
Rotyits zsákmánya között volt egy szép, barna teveszőr-takaró. Jól ismertük, kié volt. Csak kettő volt ilyen a századnál: Somló Tamásnak meg Grünwald Andornak. Somlóéból csináltatott Rotyits, Somlót még az elsők között „vezényelték” el.
Úgy járt-kelt egész nap a barna teveszőr-ujjasban, zubbony nélkül, mint a falusi kislány az új ruhájában vasárnap a templom előtt.
Spóner hamar megirigyelte. Ő is szeretett volna pont egy ilyet. Melegen érdeklődött Egrinél, hogy honnan szerezte a főtörzs részére az anyagot.
– A főtörzs úr hozta – világosította fel Egri.
– Nem tudja, van-e még belőle neki?
Egri munka közben csak a vállát húzta fel, jelezve, hogy nem tudja.
– Péter – szólította meg Rotyitsot Spóner -, nem tudnál nekem is egy ilyen anyagot szerezni?
– Szerzek én, öregem, légy nyugodt.
Másnap megint meglátogatott a Jancsi huszár bennünket. Többek között Grünwald Andort is elkísérte. Az övé volt a másik barna teveszőr-takaró.
Mindenki teljes felszereléssel ment el. Grünwald nyakában koszorúra fűzve ott volt a barna takaró, amikor elindultak.
Harmadnap Spóner beállított Egrihez.
– Mennyi idő alatt tudna nekem ebből egy ujjast csinálni? – és egy barna teveszőr-takarót adott át.
A Grünwald takarója volt.
Az esti kivonulásnál megint nem volt elég „egészséges”. Húsz a kivonuló létszám. Még csak tizenöten vannak. Terelik ki a betegeket. Öten a szakácsok, kocsisok, csicskások közül jelentkezünk önként a betegek helyett.
Tiszarovits parancsot ad a kovácsnak és a bognárnak, hogy készítsenek egy kétkerekű kocsit. Ezután mindenkinek ki kell vonulni. Aki nem tud menni, azt a kordén a többiek viszik, húzzák ki.
Másnap megint nincs meg a létszám. Újra mind az öten jelentkezünk. Még így is kettő hiányzik. Rotyits feltetet két haldoklót a kordéra.
– Gyerünk most már! Indulás.
Körülfogjuk a kordét. Néhányan húzzuk, a többiek tolják.
Útközben találkozunk Tiszarovitssal. Elszánom magam, és elébe lépek.
– Hadnagy úr, alássan kérem, engedje meg, hogy a két beteget visszavigyük. Mi, akik kimegyünk, inkább többet dolgozunk. Helyettük is.
Keményen nézek a szemébe. Várom a választ. A fiúk mind körülöttem. A két beteg erőlködik, hogy felüljön.
Tiszarovits félrelép előlem. Kikerül, odamegy a kocsihoz, és megnézi a két félholtat.
Aztán indulni akar tovább. Én újra elébe lépek. Most már könyörgésre fogom a dolgot.
– Hadnagy úr, az Isten áldja meg, engedje meg, hogy visszavigyük őket, hiszen nekünk is csak baj meg akadály, ha ki kell őket vinni.
Vizenyős szemével végignézett, aztán, anélkül hogy válaszra méltatott volna, otthagyott bennünket.
Újra befogtuk magunkat a kordéba. Gyerünk tovább …
A düh fojtogatott. Azt hiszem, valamennyiünket, mert egész úton egy szót sem ejtettünk ki.
Csak a két beteg nyögése zavarta meg a csendet. Meg a kordé kerekeinek a nyikorgása.
Odamentünk dolgozni az 52-esekhez, a Hermándi százados csoportjához. A katonák ugyancsak csodálkoztak rajtunk, amikor a kordéval beállítottunk.
Ezek voltak azok, akik a nyáron olyan ünnepélyes szónoklattal fogadtak. Most nevettek, amikor meghallották, hogy a kordén fekvő két beteg is a létszámhoz tartozik. Annyi emberség azért volt bennük, hogy otthagyhattuk a kordén a betegeket. Nem kellett a lövészárokba is kivinnünk magunkkal.
Szegény Lindit megint alaposan megverték. Hiába lógott a nagy kereszt a nyakában. Zsidónak nézték. A sötétben nekiment az egyik huszárnak a lövészárokban. Ezért verte ököllel agyba-főbe. Reggel csupa vér volt az inge, zubbonya.
A nyakában lógó kereszten vastagon alvadt a vér.
A két betegünk még élt. Pedig biztosan számítottunk rá, hogy reggelre halva találjuk őket.
A kordés menet megindult visszafelé. Most is sokan nevettek rajtunk.
Itt – úgy látszik – már mindenki állattá aljasult.
Ma tankcsapda-ásásra mentünk ki a Kalla bácsival. A szakácsnak is ki kellett vonulnia velünk. Ő volt az őrség.
A szép, kellemes nap után kemény, hideg éjszaka volt. A telihold nappali világosságot árasztott. A tankcsapda ott húzódott el a „Krétavár” lábánál, a falu alatt, összekötve azt mély árokkal a szomszéd dombbal.
Musz századok véreztek el ennél a tankcsapdánál. Kitűnően belőtt terület volt. Alig volt éjszaka, anélkül hogy néhányan ott nem maradtak volna örökre. Egyik-másik század teljesen kipusztult mire a tankcsapda elkészült. Most már az utolsó métereket ástuk.
Annyian dolgoztunk itt hogy egymástól alig tudtunk mozogni. Úgy látszik, sürgős volt a munka. Ha megjelentek az égen a Sztálin-mécsesek, akkor sem volt szabad abbahagyni a munkát.
Ma megint nagy veszteségek voltak. A szigetváriak közé akna esett. Hat halott az eredmény. Fazekas 2 Feri is megsebesült. A jobb karján ment át a golyó. Átütötte az oldalát is. Tüdőlövése lehet, mert a szájából vékony csíkban csordogál a vér. A világos, fehér éjszakában, mintha fehér viaszbábu feküdne a tankcsapda mélyén. Úgy fekszik ott Fazekas. Nehezére esik a beszéd. Jelekkel sürgeti, hogy vigyük a kötözőhelyre.
Kalla bácsi is elkísér bennünket. Útközben megállítottunk egy kocsit. Kalla bácsi addig erőszakoskodik, amíg csak fel nem veszik. Éppen a kórházba mennek. Elbúcsúzunk Fazekastól. Már nemigen értette meg, hogy mi történik körülötte.
Negyednap múlva Oláh megy a vételező kocsival Jablonocsnojeba. Ott van a kórház is. Figyelmeztetem, ha lehet, keresse fel Fazekast.
Késő este jöttek vissza Oláhék. Fazekastól levelet hozott nekem.
– Használd te, nekem már nem kell.
A téli sapkáját küldte el Feri. Orosz katonasapka volt. Ott találta valamelyik lövészárokban. Az ötágú vörös csillagot, mely a sapkát díszítette, kilyukasztotta, és vékony spárgára fűzve hordta a nyakában.
A következő héten kis csomagot nyomtam Oláh kezébe.
– Add át Fazekasnak. Üdvözöljük valamennyien. Ha lehet, kövessen el mindent, hogy hazakerüljön.
A csomagot visszahozta Oláh. Már elkésett vele. Előző nap temették Fazekast a jablonocsnojei temetőben.
Most már örökre ottmaradt abban az országban, melynek népét olyan nagyon szerette, melyért azonnal vitába szállt mindenkivel, még a kerettagokkal is, ha csak a legkisebb megjegyzést is tették a Szovjetunióra vagy a szovjet rendszerre vagy a szovjet népre. Nem titkolta szovjetbarátságát. Olykor szinte a kihívásig kérkedett vele. Minden kis megjegyzésre dühösen, élesen vágott vissza.
Még Ónodi is csitította sokszor.
Ilyenkor felfortyant.
– Hagyj békében! Nekem nincs olyan huzatos fülem, mint nektek. Én nem tudok képmutatóskodni, mint ti. Nekem, ami a szívemen, az a számon. Én nem bírom a bögyömben tartani, ami nem tetszik.
Nem is tartotta. Velünk szemben is szókimondó volt. A legkisebb hibát is szóvá tette a kollektívában. Egyikünk-másikunk apró emberi hibáit se bírta elnézni. Igaz, hogy ő példaadóan is viselkedett. Magához mérte az embereket, és a mértéket mindig szigorúbbra fogta.
Megint megfogyatkoztunk. Veszünk. Hullunk. Pusztulunk.
Lassan, de biztosan fogy a század.
A keretnek meg nő a reménysége a mielőbbi hazamenetel iránt.
Ám keretünk tagjai is egyre fogynak. Különböző címeken beteget jelentenek. Ma is többen mentek el. Szabadságolás is történik. Tiszarovits szabadságra utazott. Kalla bácsi is búcsút mondott.
Németh István szakasz vezető lett a konyhafőnök, az, aki a félszázad parancsnoka volt az 52-eseknél.
Új rezsim kezdődött a konyhán. Megszűnt az eddigi lazaság. Csak akkor kezdődött meg az ételosztás, ha már mindenki felsorakozott.
Hatalmas furkósbot volt a konyhaajtó mellé támasztva. Németh készítette oda.
– No, most megkeresztelem a zsidókat! – ordította Németh, kiugorva a konyhából.
A furkósbot ott táncolt a sorban állók fején, hátán. Ijedten ugrottak szét az ebédre várók. Ez Kallánál nem volt szokás.
Németh lihegve jött vissza a „keresztelőből”.
Nem tudtuk, mitévők legyünk. Oszthatjuk-e az ebédet.
– Na, kezdjék! – adta ki a parancsot.
Az emberek félve lopakodtak a kondérhoz, ahol Németh ott állott a furkósbotra támaszkodva. Elég volt egy apró, ügyetlen mozdulat, már puffant is a furkósbot.
Előszeretettel célozta a már teli csajkákat, hogy azok tartalma kiömöljön. Ez nagyobb büntetés volt mindennél. Pótlás nem volt.
Ezután ez lett az ebédosztás mindennapi menetrendje.
Néha a keresztényeket a sor elejére állíttatta. Csak amikor már ezek megkapták az ételt, akkor kezdődött a „keresztelés”. Máskor azokkal sem volt kivétel.
– Repetára csak a keresztények jöhetnek – adta ki az utasítást.
Mikor másnap is csak a keresztények jöhettek a maradékért, akkor Ónodi kijelentette:
– Nem kell odamenni érte.
Nem is jöttek. Még Németh is sajnálta a maradék ételt kiönteni. Egyébként meg volt győződve róla, hogy a híg löttyel, amit naponta főztünk, mindenki jóllakott. Értelme nem terjedt a magyar hadsereg szakaszvezetőjének odáig, hogy észrevegye, hogy más okból nem jelentkezik senki a maradékért.
– Tegyék egy fazékba, és vigyék fel a keresztény szállásra. Majd estére jó lesz nekik – adta a jószívűt Németh.
Ónodi meg megszervezte, hogy mindenki sorban kapjon a maradékból. Ez lett aztán a szokás.
Különösen egyesekre vadászott a főszakács úr. Ezek már tudták, hogy verés nélkül nem jutnak ételhez. Iparkodtak a többi között észrevétlen meglapulni. Lesték, mikor van Németh mással elfoglalva.
Annak azonban sasszeme volt. Akármit csinált, abbahagyta rögtön, ugrott a bunkóért, és keresztelt.
Gyulai, Hegedűs, Singer, Priszker, Dús, Mérey voltak a legtöbbször az áldozatok.
Annál szívélyesebb volt a környékbeli katonákkal, akik különösen délfelé látogatták szívesen a konyhánkat. Ilyenkor jól telezabálták magukat. Ami néhány jó falat volt a musz ételben, ezek bendőjébe vándorolt. Nem szívességből.
Pénzért. Öt márka volt egy jóllakás ára. Lassan egész hírünk keletkezett a környéken. Doni bazárnak hívták a konyhánkat, mert nemcsak főtt ételt, de vajat, margarint, konzervet, fűszert, kenyeret lehetett itt venni. Amit Németh a muszosoktól ellopott.
Már egészen szemérmetlenül csinálta. A kerettől is lopott. Apró margarincsomagocskákat csinált. Öt márka volt ez is. Ha nem volt elég katonavevő, a muszosnak is eladta. Szenvedélyesen gyűjtötte a márkákat. Küldözgette haza a feleségének.
Néha vásárolt is. Megszorult katonák egy-egy rablott szőnyeget, fehérneműket, lábbelit kínáltak eladásra. Megvette. Hazaküldte.
A leveleket velünk íratta, olvastatta, mert analfabéta volt. A csomagokat a szabóműhelyben Egrivel varratta zacskóba. Ott ült a műhelyben, vigyázva az utolsó öltésig. Hetenként mentek az ilyen öt- nyolckilós csomagok haza.
Nemcsak tőle. A többiektől is. Rotyits szinte naponta csináltatta a csomagokat. Neki volt a legtöbb rablott holmija. A többieknek sem volt kevés. Mindegyiknek két, három hátizsákja is volt. Az elvezényeltektől „örökölték”. Rablott holmiktól duzzadtak hátizsákjaik.
Állandóan dugták, zárták egymás elől is a „szerzett” holmikat, mert egymást is lopták.
– A Krisztusodat, te Reichord, te voltál a tolvaj, csak te! Más nem lehetett! – bömbölt egyik reggel Rotyits a bamba képű Reichordra, aki puska helyett mindig furkósbottal járt. Most nagy bután Rotyitsra bámult.
– Aztán? Talán a tiéd volt?
Rotyits neki akart ugrani, de Reichord megelőzte. Jó gyakorlatot szerzett már a muszosok között a furkósbot forgatásában. Most is ott csattant Rotyits vállán, és a cigányképű rabló úgy nyekkent el a földön, mint egy béka.
– Jesszusom! – sipított Spóner, aki még az olvasóját is elfelejtette letenni, úgy szaladt ki a kiabálásra, de már csak Rotyits leütött testét látta. Az érzékeny lelkű Spóner még a szemeit is eltakarta. Rotyits úgy feküdt ott kiterítve, mintha halott lenne.
De aztán hirtelen megfordult, talpra ugrott, uzsgyi be a keret szállásra. A másik fő zsivány Reichord tudta miért futott Rotyits. Nem előle, hanem puskájáért. Reichord egy szempillantás alatt Spóner szobájában keresett menedéket. Az ajtóban meg ott állt Spóner. Kifeszített kezekkel, mintha az ajtón feszítették volna keresztbe.
– Főtörzs! Tegye le a fegyverét – sipított Spóner Rotyitsnak.
Az meg már lövésre készült Spóner ellen is, amikor hátulról a többi kerettagok lefogták.
– Rotyitskám drága – nyafogta Spóner -, ezt nem így kell elintézni. Oda minden tekintélyed a muszosok előtt.
Több mint egy óráig folyt a keretszálláson a békülés. Úgy látszik, sikerrel. Rotyits és Reichord karonfogva jöttek ki.
Szeptember közepén engedélyt kaptunk, hogy hazulról téli ruhát kérhetünk. Nem jó jel, állapítottuk meg egyhangúlag.
Németh Pista erősen kardoskodott, hogy ne kérjünk hazulról ruhát, mert úgysem kapjuk meg. Egész éjjel vitatkoztunk: kérjünk-e vagy sem. Végül úgy döntöttünk: kérünk. Németh is kért a kollektíva határozata szerint.
Szerencsénk volt az időjárással. Az éjszakák már hidegek ugyan, s reggelre erősen fagyott, de napközben gyönyörűen sütött a nap. Még egy kis gyors fürdőt is lehetett venni a kertek alatt folyó patakban. És ami a legfontosabb volt, bár nagyon féltünk tőle: nem esett az eső.
A hideg ellen még csak tudtunk úgy, ahogy védekezni, de az eső ellen nem. Féltünk a hideg, zimankós esőktől. Nem esett. Mi, a bátrabbak, a szabadban fürödtünk még október végén is.
Aztán hirtelen, egyik napról a másikra, ránk köszöntött a tél. A metsző, hideg szél a velőkig hatolt. Minden résen finom lisztként hatolt be a hó.
Előszedtünk minden feltalálható rongyot. A lábakra, kezekre vastagon rákötöztük. Nem sokat segített, mert felsőruhánk, melyben hazulról eljöttünk, már cafatokban lógott. Éktelen, tarka foltokkal próbáltuk ruhánkon a folytonossági hiányokat pótolni.
Nem mindig sikerült, mert tűhöz, cérnához csak nehezen jutottunk. Az én sötétszürke Beszkárt-köpenyem nagy sikert aratott volna odahaza egy jelmezes bálon. Szürke folt fekete cérnával, sárga folt vörös pamuttal, fekete folt fehér cérnával tarkállott köpenyemen. A színek harmóniájára itt senki sem figyelt. Ha akadt egy darab rongy és cérna vagy fonal, akkor már csak megfelelő nagylyukú tűt kellett valahonnan kölcsönkérni, és máris varrtunk. Oda, ahova legjobban kellett. Vigyáztak is ránk, nehogy olyanok szeme elé kerüljünk, akiknek esetleg feltűnne tarka ruházatunk. Még a nyáron történt. Állítólag a hadseregfőparancsnok, Jány járt a környékünkön. De az is lehet, hogy másvalaki. Mindenesetre valami igen magasrangú tiszt. Napokig szigorúan tilos volt elhagyni szállásunkat. Ebédosztásnál figyelő őrszemeket állítottak fel, hogy ha véletlenül közeledne, még idejében el tudjanak rejteni bennünket.
Már jól bent jártunk a télben. Kint méteres magas hó borított mindent. Híre jött, hogy megérkeztek a csomagok a téli holmikkal. A sátoros kocsiról, mely a postát vitte és hozta, ma tényleg rengeteg csomagot vittek be a századirodába.
Harmadnapig semmi újabb hír a csomagokról. Állandóan figyeljük az iroda környékét. Végre három muszost Spónerhoz hívatnak. Pásztor Imrét, Németh Pistát és Pirók Gyulát. Háromnak tehát már van téli holmija. Némethnek gyönyörű, habfehér angórapulóvert, sált, hósapkát, kesztyűt küldött a felesége. Mérgelődött is miatta eleget. Egyetlenegyszer sem vette fel.
Szégyellte volna magát a többi rongyos előtt ezekben az előkelő holmikban.
Némethnek külön szerencséje volt a csomagokkal, mert hetekkel előbb kapott egy másikat is. Igaz, hogy rövidesen kiderült, hogy tévedésből kapta meg. Németh István szakaszvezetőnek kézbesítették ki. A csomagban levél volt. Mivel nem tudott olvasni, névrokonának, Németh Pistának adta át elolvasás végett. Itt derült ki, hogy nem a szakaszvezetőé, hanem a mi Némethünké a csomag.
Most már nem lehetett ellopni. Sokszor hivatkozott is Németh szakaszvezető erre a csomagra, mint becsületességének példájára.
Ezekben a napokban hárman voltunk a konyhán. Lázár, Németh Pista és én. Lázárt Németh szakaszvezető hozta be a konyhára, mikor Kalla után szakács lett. Már az 52-eseknél is Lázár volt a konyhán. Sok mindent tudott az ott kivégzettek dolgáról.
Itt kint a fronton a konyha a hírközpont. Itt mindenki megfordul. Jó falat reményében szívesen mesélnek. A jóllakott embernek hamarabb is ered meg a nyelve.
Lázárnak a konyha lett a veszte. Állandó rettegésben élt. Félt attól, hogy Németh „elvezényelteti”, nehogy esetleg tanúskodhasson.
Sokat faggattam az 52-eseknél történt dolgokról. Sohasem mert őszintén beszélni. Titkát magával vitte, mikor egy este rendkívüli munkára vitték ki. Nem jött többé vissza. Őt sem keresték.
De a fiúk suttogták, hogy bátran halt meg. Katonáktól hallották, hogy mi történt az este kint a vonalban.
– Egy zsidóra rálőtt az egyik bajtárs – mesélték.
– Az anyja zsidó! Képzeljétek, az ásójával leütötte azt a bajtársat. Na, aztán adtak neki. Úgy verték agyon, mint egy kutyát. Pedig ugyancsak vagdalódzott az ásójával.
A Lázár-ügy újra felkavarta a nyugalmunkat. Már-már azt hittük, vége van a kivégzéseknek.
Jancsi huszár már ritkán látogat meg bennünket. Igaz, hogy ide már nemigen kell golyó. Elpusztul ez a társaság anélkül is. Esténként már nincs tíz épkézláb ember, aki munkára mehetne. A többiekből már kilóg a lélek.
Egy délben – ez még Fazekas sebesülése előtt volt – nagy vita támadt a keretszálláson. Nem tudtuk kifigyelni, hogy miről. De egész délután olyan furcsán nézegetett bennünket egyik-másik kerettag.
Este Bruza főhadnagytól – aki megverte Linhardtot – külön őrség jött öt emberért. Név szerint kérték munkára őket. Csak keresztényeket.
Linhardt Antal, Ónodi József, Pirók Gyula, Pásztor Imre, Fazekas Ferenc az öt ember, akit kérnek.
Semmi rosszra nem gondoltunk. Bruzánál eddig is csak keresztények dolgozhattak. Neki a zsidók által ásott lövészárok vagy bunker nem volt jó.
Hajnalban jöttek be a fiúk. Ébresztő előtt. Ebben az időben pedig már nemigen világosodik korán.
Ónodi dühösen vágta le csákányát.
– Hát ezt megúsztuk, fiúk!
– Mit? Mit úsztatok meg? – kérdeztük ébredezve. Egymásra néztek. Látszott rajtuk, azon tanakodnak, hogy elmondják-e.
Elmondták.
Kivitték az első vonalba őket. Ott véletlenül találkoztak Fazekas egyik közeli rokonával, akit már mind ismertünk, aki itt szolgált a 22-eseknél, aki Fazekason keresztül sokat segített rajtunk.
– Mi az, Feri, ti vagytok itt? Hát nem zsidókat hoztak? Azt mondták, zsidókat hoztak – szólította meg Fazekast.
– Hát mi nem vagyunk jók? – kérdezték a fiúk.
– Hát arra nem, amiért a zsidókat vártuk.
Hamar megtudták, miért várták a zsidókat. Itt akarták legyilkolni őket.
Fazekas rokona rohant Bruzához. Könyörgött neki, hogy ezeket ne végeztesse ki. A főhadnagy úr szokása szerint tökrészeg volt. Nem értette meg, miről van szó. Már többen is próbálták rábeszélni, hogy engedje vissza a csoportot.
Linhardtot kereste. Letagadták, hogy ott van. A sötétben nem ismerte fel.
Hosszú rábeszélés után végre engedett, de kibúvót keresett.
– Nem én hozattam ide őket, hanem Haynal alezredes. Csak az engedheti el őket. Azt meg már ilyenkor nem szabad telefonon zavarni. Parancs, az parancs. Végre kell hajtani.
Aztán mégiscsak telefonált.
Haynal, úgy látszik, nem engedett, mert Bruza levágta a kagylót.
Fazekas rokona nem hagyta abba a dolgot. Ő telefonált az alezredesnek. Könyörgött a fiúk életéért.
– Hiszen ezek mind keresztények, alezredes úr.
– De kommunisták!
– Én ismerem őket, mind kitűnő, jó munkások – és még az érvek légióját sorakoztatta fel, míg végre Haynal engedett.
Ónodiék most elkerülték a halált.
Részint ők beszélték el az egészet, részint Fazekas rokona, akivel napok múlva újra találkoztunk, és maga mondta el azt, hogy mi történt Bruza bunkerjában.
Ezen a hajnalon halt meg a kis Hegedűs is. Az, akinek az apját a tápiósülyi állomáson megverték.
Hetek óta hasmenése volt. Csak csont és bőr volt. Még a többi csontváz-ember között is a legrosszabb állapotban. Csak a nagy, fekete, segítségért könyörgő két szeme élt még.
El kellett temetni. A föld már félméternél is mélyebben fagyott át. Nincs erőnk egy sírgödörnyire. Ott, a ház küszöbe előtt kaparunk egy akkora gödröt, hogy beleférjen. Nagy darab hantokat rakunk rá meg sok havat. Ha megérjük a tavaszt, majd máshová temetjük. Ha meg nem, így is jól van. Takarékoskodni kell az erőnkkel.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!