XIX
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Nagy botrány volt az egyik musz körletben.
Elveszett egy egész komiszkenyér. Elveszett? Ellopták. Krauszé volt, akit csak az aranyszájú Krausznak hívtunk, teljes arany-fogsora miatt.
Krausz mérgében elszaladt a tiszteskörletbe, és jelentette a kenyér ellopását.
Több se kellett Rotyitsnak meg Bedőnek! Mindenkit, aki odahaza tartózkodott a kenyér eltűnése idején, berendeltek a tiszteskörletbe. Hatan voltak, köztük Krausz is, a kárvallott. Gyulai, Kohn Sándor, a kis Müller, Dus István és Merényi Árpád sorakoztak Krausszal együtt a keretszállás ajtaja előtt.
Rotyits, Bedő, Reichord jöttek ki. Mindegyik kezében jókora furkósbot.
– Na, megvan már a kenyér? – kérdezte Bedő.
– Nincs, jelentem alássan – felelte Krausz.
– Hát melyikőtök ette meg? Jelentkezni! Egy-kettő! – ezt már Rotyits harsogta.
– Na, egy-kettő! Nem jelentkeztek? No, akkor hátra arc!
Megfordultak.
– Három lépést előre! – vezényelt Rotyits tovább.
– Nadrágot letolni.
A konyhaablak odanézett a keretszállás udvarára.
Kalla bácsival meg Németh Pistával onnan néztük végig a történteket.
Krausz úgy tett, mintha neki nem szólt volna a parancs.
– Az anyád aranyszájú zsidó istenit, hát te nem tolod le a nadrágot?! – vágott végig Bedő Krausz hátán.
– Gatyát is le! – ordított Rotyits.
Négykézlábra állni!
– A hat munkaszolgálatos meztelen fenekét mutatta a három pribék felé.
Nem sokáig.
Ordítás, üvöltés és a furkósbotok csattogása messzire hallatszott.
Hatan hatfelé szaladtak volna. Nem lehetett, mert a letolt nadrágtól nem tudtak lépni sem.
Ezt pokolian eszelték ki Rotyitsék.
Másnap reggel az éjjeli munkán levők eggyel kevesebben jöttek haza. Az aranyszájú Krausz hiányzott.
Bedő őrmester, aki a csoportot az este kikísérte, azt a hírt terjesztette, hogy átszökött az oroszokhoz.
Hetek múlva Bedő Egrit, a századszabót hívatta magához. Birkás mellényt akart szabatni magának. Degeszre tömött hátizsákjából húzott elő egy szép, habfehér birkabőrt. A birkabőrrel együtt kirántott egy arany-fogsort is a földre.
Krauszé volt. Egri felismerte.
Azóta Egri állandóan rettegésben élt, félt, hogy „elvezénylik”. Kellemetlen tanú lehetne valamikor még.
Néhány nappal a botozás után a kis Müller jött hozzám tanácsért. Amikor Tápiósülyre bevonultunk, az apja, aki a budapesti vasasok egyik titkára volt megkért, hogy vigyázzak a fiatal gyerekre. Jóval a húszon alul volt. Nemcsak én, a többi elvtársak is vigyáztak rá. Megérdemelte. Jó elvtárs volt.
– Pista bácsi, mit csináljak? Van egy óraláncom. Reichord már napok óta alkuszik rá. Mindent ígért érte. Nem akarok megválni tőle. Emlék. Már félek, ha Reichordot látom. Olyan furcsán néz rám.
– Add oda neki – tanácsoltam -, ha semmit nem ad érte, akkor is. Te ajánld fel neki.
– Inkább azt mondanám, hogy elveszítettem, és eldugom.
– Add csak oda. Ne sajnáld azt a vacak aranyat. Nem a lánc a fontos, hogy megmaradjon, hanem te.
Nem hallgatott rám. Mikor Reichord újra alkudni akart rá, azt mondta neki, hogy az este, kinn a munkán elvesztette.
Aznap délután nagy kutatás volt a szálláson, ahol a kis Müller lakott. Ilyen alapos kutatás még soha nem volt. Reichord serénykedett legjobban.
Este a munkába indulókat nemcsak Reichord, hanem a Jancsi huszár is elkísérte.
Reggel megint kevesebb volt a létszám. Müller nem jött vissza.
Senki sem kereste. A holmiját lakótársai levitték a századirodába. Senki se érdeklődött utána, mikor, hogyan tűnt el. Nincs. Elég az. Legalább eggyel megint kevesebb a létszám.
– Az a jó, ha hamarább fogynak – mondotta egyszer nekem Feldmayer őrmester, amikor részegen beszélgetett velem. – Maguk keresztények ne féljenek. Maguknak nem lesz semmi bajuk. Csak a zsidókat nyírják. Ha ezek elfogynak, akkor hazamegyünk.
– Maguk igen, de mi nem, őrmester úr. A zsidók után majd mi jövünk – válaszoltam.
– Ne szarjon be öregem. Hát nem látja, hogy még egy keresztényt sem nyírtak ki?
– Hát Goldmann? Az keresztény volt.
– Fene volt keresztény, csak annak adta ki magát.
– Ebből tudtuk meg, hogy miért kellett Goldmannnak meghalnia.
Másnap igazolódott Feldmayer. Megint jött a Jancsi huszár. Öt nevet olvastak fel az ebédnél. Az öt között volt Szőnyi is. Hosszú, sovány, örökké beteg ember. A Ganz-hajóból hozták el. Idekint teljesen megőszült.
A szokottnál is nagyobb izgalom. Viszik már a keresztényeket is.
Na, Feldmayer – gondoltam -, hát mégis nekem volt igazam.
Ebéd után a szokásos sorakozó a konyha előtt. Az öt elvezényelt teljes felszereléssel várta a Jancsi huszárt.
Rotyits még utoljára szemrevételezte őket.
– Hát te? – kiáltotta Szőnyire mutatva Jancsi huszárnak -, hiszen ez keresztény.
– Ti tudjátok, főtörzs úr, nem én.
– Gyere csak be egy kicsit – intett a fejével a huszárnak Rotyits.
Azt már Gelber Banditól hallottuk, hogy odabenn nagy tanácskozás folyt. Kitöröljék-e a névsorból Szőnyit, és ha igen, ki menjen helyette. Voltak, akik ellene voltak, hogy kitöröljék, örökké betegeskedik.
Végül mégiscsak kitörölték. Szőnyi maradt. Más ment helyette. A halálba.
Tehát ma még Feldmayernek lett igaza. Ki tudja, meddig?
Délután az egyik csoportunk közé, amelyik a faluban dolgozott, akna csapott be. Láng Béla megsebesült. A mellébe fúródott egy aknaszilánk. Nem súlyos a sérülése. Alig látszik nyoma.
Biztatom, kérjen engedélyt arra, hogy a kötözőhelyre elsősegélynyújtásra mehessen, bekötöztetni és megvizsgáltatni magát. Kivételesen megkapta az engedélyt. Vállalkoztam rá, hogy elkísérem. Ezt is megengedték.
Útközben volt időnk beszélgetni.
– Te, Béla! Eddig még senkiről sem tudunk, hogy hazakerült volna közülünk. Pedig már voltak súlyos sebesültjeink is. Egészen biztos, hogy írtak volna már hazulról, ha egy is hazajutott volna közülük. Neked haza kell menned. Legalább egy hírmondó maradjon. Tudják meg otthon, hogy mi történt velünk.
Láng hümmögött.
– Ne hümmögj. Haza kell menned, ha a fene-fenét eszik is. Szimulálj, ahogy csak tudsz. Ha kell napokig ne egyél, hogy gyenge legyél. Végy be valamit, hogy lázad legyen, de hazamenj, mert ha visszajössz a századhoz, agyonütlek.
Ebben egyeztünk meg, amikor az elsősegélyhely kapujában elváltunk.
Napokig vártuk Lángot. Könnyű volt a sebe, biztos, hogy visszaküldik. Azután múltak a napok, hetek, hónapok. Nem jött vissza.
Hazakerült.
Megint ebédosztás van. Szokás szerint Jancsi huszár ott lábatlankodik a konyha körül. Linhardt valamiért váratlanul betoppan a konyhára.
Rémülten hátrál ki, amikor meglátja ott a huszárt.
– Na, miért van öregem olyan nagyon megijedve? – kérdezte Linhardtól.
Annak egy szó sem jött ki a torkán.
– Hogy hívják magát? – emelte fel most már a hangját.
– Linhardt Antal!
– Á, á, a Linhardt? Maga az? Ühüm.
Linhardt már kint is volt. A huszár meg bement az irodába.
Szóval, ez itt már ismer mindenkit.
Ebédosztásnál Linhardt kezében úgy remeg a csajka, hogy el kellett venni tőle, hogy bele tudjam az ételt merni.
– Nem tudsz még semmit? – kérdezte súgva.
Nem — intettem a fejemmel.
Ma egyike volt azoknak a ritka napoknak, amikor Jancsi huszár nem emberekért jött.
Ilyenkor csak jól telezabálta magát, kicsit elbeszélgetett, és odábbállt.
Este a keresztény szálláson nagy vita volt. Linhardt dél óta sem tudott megnyugodni. Nem is csodálom. Akit egyszer a Jancsi huszár szemrevételezett, az eljegyezte már magát a halállal.
Erről vitatkoztunk. Meg arról, hogy mit lehetne tenni.
– Szökni – vágja el a vitát Ónodi.
– Szökni? De hogyan?
Mögöttünk mindenütt német, magyar katonaság. Előttünk a Don.
– Azért jó lesz felkészülni rá – adja Ónodi a tanácsot. – Mindenkinek legyen egy kis tartalék ennivalója, mert a fogság első napjai nehezek.
Aztán órákig beszél fogolyélményeiről, meg azokról a harcokról, melyekben négy éven át vett részt a Vörös Hadseregben, az ellenforradalmárok ellen.
Szokatlan az öregtől, hogy ennyit beszéljen, de most beletüzesedett. Győzelmeknek, vereségeknek, bőségnek és ínségnek egyaránt részese volt. Európai Oroszország, Szibéria, Mandzsúria, Kína, Japán, Ceylon, Törökország, Románia volt az út, melyen hazatért.
– Józsi bácsi, akkor te tudsz kínaiul is? – kérdi tőle Práth Karcsi.
– Hát van, amit Józsi bácsi nem tud? – válaszolt Ónodi helyett Pásztor Imre.
Spórolós napok következtek. Néhány nap múlva mindenkinek volt már legalább egy fél komisz tartalékban meg két doboz hal. Készültünk át. Az oroszokhoz. De többet nem beszéltünk róla.
Az utolsó vitás kérdést is eldöntöttük. Csak együtt szökjünk-e valamennyien, vagy aki tud, az menjen, vállalva a rizikót, hogy szökés esetén a visszamaradottakat megtizedelik.
Könnyű volt a döntés. Már előre megtizedelték sorainkat. Nem is egyszer. Aki marad, az úgyis pusztul. Csak egy segíthet, a szökés. Ezentúl, aki tud, akinek alkalma lesz rá szökjön.
De még sok idő, sok szenvedés volt hátra addig.
Ma még egy feljegyzésre érdemes dolog történt. Vacsoraosztásra készülődtünk. Ott sorakoztak a fiúk a konyha előtt. Türelmetlenül várták az osztás kezdetét. Itt mindenki éhes volt. Most is.
A sorból egyszer csak felkiáltott Engel Miklós:
– Jaj, meglőttek! – és összeesett.
A fiúk segíteni akartak neki. Nem találták a sebet. Se sebnek, se vérnek sehol nyoma se volt. Behozták a konyhába, ott világos volt. Meztelenre vet- kőztették az ájult embert.
– Nincs sebe ennek – csodálkoztunk valamennyien -, akkor mitől ájult el?
Fellocsoltuk. Lassan tért magához.
– Jaj a nyakam! Végem van! – nyögte.
– Nézzük meg a nyakát – indítványozta az egyik bajtárs.
Vért ott sem találtunk. Egy cseppnyit sem. De találtunk a nyakon két kis lyukat. Egymással szemben. Bement és kijött a golyó.
– De miért nem vérzik?
Engel lassan egészen magához tért. Talpra állt. Néztük a sebét. Friss lövés. Nem vitás, hogy golyó érte.
Bevezettük a századirodába. Inkább csak úgy mutatóba vezettük. Tudott ő egészen jól menni.
Spóner is megnézte. Csóválta a fejét. Ilyen sebesülést még nem látott. Mi sem. Azért bekötöztük Engel nyakát, nehogy elvérezzen. Valaki azt mondta, hogy most csak az ijedségtől nem vérzik, később megeredhet a vérzés.
Spóner meg nagy kegyesen adott neki huszonnégy órai pihenőt. Nem engedte kórházba menni.
Mindenesetre csodálatos sebesülés volt. Azt hiszem, kevés volt még ilyen az orvosi gyakorlatban.
Csodálatos volt az is, hogy egyáltalán lövés érhette. A frontról idáig nem tudnak puskával belőni. Nemcsak a távolság miatt, hanem a konyha fekvése miatt sem. Vizsgáltuk, hogy honnan kaphatta a golyót. Mi, a munkaszolgálatosok vizsgáltuk csak. A parancsnokságot nem érdekelte.
Könnyű volt megállapítani a lövés irányát. Csak a keret szállása felől lőhettek oda, ahol a sor állt. Igaz, hogy közeli lövést nem hallottunk.
De ki lövöldözne más itt?
És az is igaz, hogy az ételosztás mindenkor olyan izgalmakkal járt, hogy tőlünk a szomszédban akár ágyúzhattak is volna.
Ez most már a második furcsa sebesülés, aminek a nyitját nem tudtuk megfejteni.
Valamelyik este tankcsapdát ástunk. A környékről odaterelték az összes munkaszolgálatosokat. Lehettünk úgy négyszázan.
Hosszú rajvonalban dolgoztunk. Pirók harmadik volt tőlem jobbra.
– Jaj! Lövést kaptam – bukott vissza Pirók.
Odaugrottunk hozzá, és felültettük.
– Hol ért a lövés?
A tarkójára mutatott. Vér nem jött. A sötétben nem tudtuk a sebet kitapogatni. Egy köpenyt tartottunk Pirók feje fölé, és gyufát gyújtottunk. A sebet kerestük. Nem volt lövése. A golyó csak horzsolta a nyakszirtjét. Megpörkölte a bőrt, mintha tüzes vasat nyomtak volna oda.
Ezt olcsón úszta meg Pirók.
De honnan jött a lövés? Az oroszoktól? Onnan nem jöhetett, hiszen mi arccal feléjük fordulva dolgoztunk. Ha onnan jött volna, akkor szembe kapta volna Pirók a golyót.
Voltak itt igen furcsa esetek. Aki elesett vagy megsebesült, annál nem vizsgálták, hogy milyen golyó érte. Különösen muszosnál nem.
Megint temetünk. A konyha mellett levő kert a temetőnk. A hatodik sírt ássuk. Martos Sándor halt meg. Természetes halállal. Csak ennek a természetes halálnak előzményei voltak.
Huszonöt ember megy ma dolgozni a tankcsapdához. Állítják össze a kivonulók névsorát. Mindenki beteg. Spóner őrjöng.
– Szimuláns banda! Mindenki kimegy dolgozni.
Sorakozik a huszonöt ember. Martos bácsi is köztük van. Vékony, törékeny emberke. Valamelyik gyár kereskedelmi levelezője volt. Tizenhárom nyelven levelez. Rongyai fölött egy vékony, nyári, szürke felöltő. Az is rongyos. A rongyhalmaz alól is kilátszik meztelen lábszára.
Kilép a sorból. Kéri, hogy bent maradhasson, mert nagyon beteg.
Hárman is nekiesnek. Puskatussal ütik. Ahol éppen csak érik. Már az első ütésre összeesett. Ott vonaglik a földön. Zuhognak rá az ütések. Ottmaradt.
Nélküle ment ki a csoport munkára.
Mi meg Németh Pistával bevonszoltuk szállására. Agonizált. Két napig. Nehezen szakadt ki belőle a lélek.
Eltemettük. Temetésére kivételesen odajött Spóner is. Jó, tisztes távolságban állt meg.
Amikor leengedtük kezénél, lábánál fogva a sírgödörbe, akkor odaszólt:
– Nincs zsidó maguk között, aki legalább egy imát tudna elgajdolni fölötte?
– Nem volt ez zsidó, hadapród úr – szóltunk oda egyszerre hárman is.
– Neem? Hát akkor meg miért dobják csakúgy bele a gödörbe, mint valami kutyát?
Tanácstalanul néztünk Spónerre. Mit akar ez a szent kakas? Imádkoztatni bennünket? Lehet.
Összenéztünk. Aztán halkan kezdtem énekelni:
Ments meg engem Uram
Az örök haláltól.
Ama rettenetes napon minden bajtól.
Midőn az ég és föld
Meg lógnak indulni
S eljössz a világot lángokból ítélni.
A refrént már a fiúk is velem énekelték:
Midőn az ég és föld
Meg lógnak indulni
S eljössz a világot lángokból ítélni.
Hamar elföldeltük Martost. Szekulesz kis táblát eszkábált össze. Tintaceruzával írta rá:
„Martos Sándor muszos, a 401. Klgs. századból.”
Spóner megvárta, amíg a fejfát is leszúrtuk, akkor jött oda megkérdezni:
– Hogy hívták ezt? – bökött fejével a sír felé.
– Martos – feleltük.
– Én nem is tudtam, hogy ez keresztény volt.
Pedig tudhatta volna,, hiszen a században alig volt zsidó. Őskeresztényeken kívül tucatszám voltak, akik már kereszténynek születtek kikeresztelkedett szülőktől, mások meg évekkel előbb tértek ki. Majdnem mindenki kereszténynek vallotta magát.
Csak ők nem akartak erről tudni. Pedig szörnyen vallásos ember volt ez a Spóner. Egész nap imádkozott. Az imakönyv egész nap ott feküdt előtte, kinyitva az asztalon.
Kétségbeesve jajgatott egyszer. Elvesztette a hazulról magával hozott olvasóját. A rózsafüzérjét. Azért nem maradt olvasó nélkül. Spárgából szerkesztett magának. Olyat, amilyen a barátok oldalán lóg. A rózsafüzér gyöngyszemeit most egy-egy csomó helyettesítette a spárgán. Azt morzsolgatta egész nap.
Jó lett volna megkérdezni tőle: Kinek a lelkiüdvéért imádkozik ennyit? A sajátjáért-e vagy az „elvezényeltekéért”?
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!