(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
II.
Teljes erővel folyt már az első világháború, amikor 1915. augusztus 7-én a Kaluzsszkaja kormányzósághoz tartozó Malojaroszlavec járási székhelyre behívtak. A lovassághoz soroztak be, és én nagyon örültem, hogy ott fogok szolgálni. Mindig tetszett nekem ez a romantikus fegyvernem. Barátaim mind gyalogosok voltak és sokan irigyeltek.
Egy hét múlva a behívottakat a gyülekezési helyre rendelték. Osztagokba soroltak bennünket és így elváltam egyidős földijeimtől. Körülöttem mindenki ismeretlen volt, de ugyanolyan tejfölösszájú, mint jómagam.
Este tehervagonokba raktak bennünket és rendeltetesi helyünkre, Kalugába szállítottak. Hosszú idő óta először éreztem nagy bánatot és magányosságot. Ifjúkorom véget ért. Képes vagyok-e a nehéz katonai szolgálatra, és mi lesz, ha majd harcba kell mennem? – tettem fel magamnak gondolatban a kérdést. Eddigi életem megedzett és úgy hittem, hogy katonai kötelességeimet becsülettel tudom majd teljesíteni.
A tehervagonok, ahová negyvenesével raktak be berniünket, nem voltak berendezve ülő- vagy fekvőalkalmatosságokkal, ezért egész úton állnunk kellett, vagy a piszkos földre ülhettünk. Voltak, akik énekeltek vagy kártyáztak, volt, aki sírt és a szomszédjának öntötte ki szívét. Mások összeszorított szájjal ültek, mereven egy pontra szegezve tekintetüket, jövendő katonasorsukra gondoltak.
Éjjel érkeztünk Kalugába. Egy teherpályaudvari holtvágányon raktak ki bennünket. Vezényszavak hallatszottak: „Sorakozó”, „Igazodj!” A várossal ellenkező irányban indultunk el. Valaki megkérdezte az őrvezetőtől, hogy merre visznek bennünket.
A szemmel láthatólag jóindulatú őrvezető őszintén ezt válaszolta:
– Mondok nektek valamit, gyerekek. Sohase kérdezzetek ilyent a parancsnokotoktól. A katonának szó nélkül kell teljesítenie a parancsot és a vezényszavakat, az pedig, hogy a katonát hová viszik, a parancsnok dolga.
Mintegy szavai megerősítéseképpen a menetoszlop élén felhangzott az osztagparancsnok harsány hangja.
– Beszélgetést befejezni ott a sorban!
Új barátom, Kolja Szivcov meglökött a könyökével és ezt súgta:
– Látod, kezdődik a katonáskodás.
Három órája meneteltünk és bizony alaposan elfáradtunk, amikor egy kis pihenőre megálltunk. Közelgett a hajnal, nagyon álmosak voltunk és amint a földre ültünk, mindjárt mindenünnen hortyogás hallatszott.
A vezényszó azonban hamarosan ismét felharsant: „Fel!” Újra elindultunk és egy óra múlva megérkeztünk a táborba. Barakkokban helyeztek el bennünket csupasz priccseken. Azt mondták, hogy reggel hétig pihenhetünk. Már volt ott körülbelül 100 ember. A sok résen és törött ablakon keresztül befújt a szél. De még ez a „szellőztetés” sem használt. A barakkban fojtó „illat” volt. Reggeli után sorakoztattak bennünket és kihirdették, hogy a 189. tartalék gyalogos zászlóaljnál vagyunk. Itt alakul majd meg az 5. tartalék lovasezred. Mostantól, amíg csak kijelölt rendeltetési helyünkre nem irányítanak, gyalogsági kiképzést kapunk.
Kiadták a gyalogsági gyakorlópuskákat. Sahvorosztov őrvezető, a rajparancsnok ismertette a belrendet és kötelességeinket. Szigorúan figyelmeztetett bennünket, hogy „hacsak nem okvetlenül szükséges”, senki sem távozhat el, mert különben büntető zászlóaljba kerül … Tagoltan és indulatosan beszélt, minden szavát ökölrázással kísérve. Apró szemében olyan harag izzott, mintha esküdt ellenségei lettünk volna.
– Bizony – mondták a katonák -, ettől a sötét alaktól jót nem várhatunk!
Azután egy altiszt állt a sor elé. Őrvezetőnk „Vigyázz”-t vezényelt.
– Maljavko vagyok, a szakaszparancsnokotok – mondta az altiszt. – Remélem, jól megértettétek, amit a rajparancsnok magyarázott és e szerint híven fogjátok szolgálni a cárt és a hazát. Az engedetlenséget nem tűröm.
Megkezdődött a kiképzés. Mindenki igyekezett pontosan teljesítem a parancsokat, az alaki mozdulatokat és a fegyverfogásokat. Nem volt azonban könnyű a parancsnokok kedvére tenni, még kevésbé kivívni elismerésüket. Belekötöttek abba, hogy az egyik fiú összeesett, és ezért a szakaszparancsnok mindenkit pótfoglalkozásra tartott vissza. Legutolsókként ettük meg vacsorára a hideg löttyöt.
Az első nap nyomasztóan hatott ránk. Jó lett volna mielőbb lefeküdni a priccsre és elaludni. De mintha kitalálták volna szándékunkat, a szakaszparancsnok sorakozót rendelt el és kihirdette, hogy másnap általános esti ellenőrzés lesz, ezért ma meg kell tanulnunk az „Isten, óvd a cárt” kezdetű állami himnuszt. A szöveg- és ének tanulás az éjszakába nyúlt. Reggel hat órakor már talpon voltunk és végeztük a reggeli gyakorlatokat.
A napok olyan egyformák voltak, mint két azonos vízcsepp. Elérkezett az első vasárnap. Azt hittük pihenhetünk, fürödhetünk, de kirendeltek a gyakorlótér és a tábor takarítására. A takarítás délig tartott, a „pihenőidő” után pedig fegyvert tisztítottunk, rendbehoztuk a felszerelést és levelet írtunk haza. Az őrvezető figyelmeztetett bennünket, hogy levelünkben semmire se panaszkodjunk, mert a cenzúra úgysem engedi át.
Nem volt könnyű beleszoknunk a szolgálatba. Az élet azonban eddig sem kényeztetett bennünket, és két hét múltán a többség megszokta a katonás rendet.
A második kiképzési hét végén szakaszunkat megszemlélte a századparancsnok, Vologyin főhadnagy. Azt beszélték, sokat iszik, és ha részeg, nem tanácsos a szeme elé kerülni. Századparancsnokunk külsőleg semmiben sem különbözött a többi tiszttől, de észrevehető volt, hogy minden érdeklődés nélkül ellenőrzi harckiképzésünket. A szemle végén azt mondta, hogy „igyekezzünk jobban, mivel az istenhez küldött ima és a cár szolgálata sohasem hiábavaló.”
Mielőtt az 5. tartalék lovasezredhez irányítottak volna, még többször láttuk századparancsnokunkat, és mindannyiszor úgy tűnt, kapatos volt. Ami a 189. tartalék zászlóalj parancsnokát illeti, kiképzésünk ideje alatt egyszer sem láttuk.
1915 szeptemberében elindítottak bennünket az Ukrajnában levő 5. tartalék lovasezredhez, amely a Harkovi kormányzósághoz tartozó Balakleja városban állomásozott. Balakleját elhagyva, katonai szerelvényünket Szavinci állomásra irányították, ahol a 10. lovashadosztály veszteségeinek pótlásához szükséges menetalakulat felkészítése folyt. A peronon feszes, vadonatúj ruhába öltözött lovassági altisztek és tisztesek vártak bennünket. Egyesek huszár-, mások ulánus, a többiek dragonyos uniformisban voltak.
Az elosztás után, mi, malojaroszlaveciek, moszkvaiak és még néhányan a voronyezsi kormányzóságból a dragonyos lovasszázadhoz kerültünk.
Bosszankodtunk, amiért nem kerültünk a huszárokhoz, természetesen nemcsak azért, mert a huszárok egyenruhája szebb volt. Azt beszélték, hogy ott jobb, és ami még fontosabb, emberségesebb altisztek szolgálnak. És bizony a cári hadseregben az altisztektől függött a katonák sorsa.
Egy nap múlva kiadták nekünk a lovassági egyenruhát, a lószerszámot, és mindenki kapott egy lovat. Nekem egy igen makacs, „Csasecsnaja” nevű, sötétszürke kanca jutott.
A lovassági szolgálat érdekesebb volt a gyalogságinál, de lényegesen nehezebb is. A közös foglalkozások mellett lovaglást, kardforgatást tanultuk, és ehhez járult még a lóápolás. Most már nem hat órakor kellett kelnünk, mint a gyalogságnál, hanem ötkor, és egy órával később feküdtünk le. A legnehezebb a lovaglás, a vágtató lovon való torna és a szálfegyverek – a lándzsa meg a kard – kezelése volt. A lovaglás sokakat feltört, de tilos volt panaszkodni. Mindig ugyanazt mondták: „Tűrj kozák, atamán leszel”. Mi pedig tűrtünk mindaddig, amíg aztán jól megültünk a nyeregben.
Szakaszparancsnokunk, egy Durakov nevű altiszt, rácáfolt a nevére (Durak oroszul bolondot jelent. – A ford. megj.), mert okos és jó embernek bizonyult. Igényes parancsnok volt, de nem sértette meg katonáit és mindig mértéktartóan viselkedett. A másik parancsnok, Borodavko őrmester viszont teljes ellentéte volt: hangos, ideges, és rettenetesen ütött. A régebben szolgálók mondták, hogy nemegyszer kiverte a katonák fogát.
Különösen kegyetlen volt, amikor a lovaglást irányította. Nagyon éreztük ezt szakaszparancsnokunk rövid szabadsága idején. Borodavko mint szakaszparancsnok teljesen megfeledkezett magáról. És mennyit gúnyolódott a katonákkal! Nappal végkimerülésig hajszolt bennünket a foglalkozásokon. Főleg azokat nevette ki, akik a behívás előtt Moszkvában éltek és dolgoztak, mert írni-olvasni tudó, túlságosan is okos embereknek tartotta őket. Éjjel pedig több alkalommal ellenőrizte a belső rendet, vadászott a szunyókáló naposokra és megverte őket. A katonák teljesen kimerültek.
Egyszer összebeszéltünk, meglestük egy sötét zugban és egy sátorponyvát borítva a fejére, ájulásig vertük. Egyikünk se kerülte volna el a hadbíróságot, de akkor tért vissza szakaszparancsnokunk, aki mindent elrendezett, azután pedig áthelyeztette Borodavkót egy másik lovasszázadhoz.
1916 tavaszán lényegében már kiképzett lovaskatonák voltunk. Közölték, hogy megalakul egy lovas menetszázad, és amíg a frontra irányítanak bennünket, tábori kiképzésben részesülünk. Helyünkre az 1897-es. születésű újoncok kerültek, bennünket pedig új állomáshelyünkre, Lageri faluba készültek áthelyezni.
A legjobban képzett katonák közül kiválasztottak harmincat, hogy altisztekké képezzék őket. Közéjük kerültem én is. Nem örültem ennek, de a szakaszparancsnok, akit őszintén tiszteltem eszéért, a katonák iránti szeretetéért és rendes magatartásáért, rábeszélt a tanulásra.
– Leszel te még a fronton barátom – mondta -, de előbb tanulj bele jobban a katonai mesterségbe, hasznodra válik még. Biztos vagyok benne, hogy jó altiszt leszel.
Azután kicsit elgondolkozott és hozzátette:
– Látod, én sem nagyon sietek vissza a frontra. Egy év alatt az első vonalban igazán megismertem a frontot és sok mindent megértettem … Kár, nagy kár, hogy népünk ilyen oktalanul pusztul és – vajon miért? …
Többet nem mondott. Ennek az embernek a lelkében már érezhetően feltámadt és feltört a katona és állampolgári kötelesség közötti ellentmondás, s nem akart megbékélni a cári rezsim önkényével. Megköszöntem a tanácsát és beleegyeztem, hogy a harkovi kormányzósághoz tartozó izjumbeli altiszti iskolára vezényeljenek. Különböző csapatoktól kb. 240 ember érkezett ide.
Mindenkit magánlakásban szállásoltak el, és hamarosan megkezdődtek a foglalkozások. Elöljáróinkkal nem volt szerencsénk. A szolgálatvezető altiszt rosszabb volt Borodavkónál. Elfelejtettem a nevét, csak arra emlékszem, hogy a katonák „Négy és fél”-nek csúfolták. A csúfnevet azért kapta, mert jobb kezének mutatóujja csonka volt. Ez azonban nem zavarta abban, hogy öklével leüssön egy katonát. Engem sem szeretett jobban a többinél, de kerülte, hogy megüssön. Viszont a legkisebb hiba miatt is megdolgoztatott, vagy néha egyszerűen csak belém kötött és mindenféle büntetéssel sújtott.
Senki sem állt annyit „kard alatt teljes felszerelésben”, nem cipelt annyi homokzsákot a lóistállóból a tábori sátrakig, senki sem teljesített ünnepnapon annyiszor szolgálatot, mint én. Tudtam, hogy mindez egy nagyon ostoba és gonosz ember dühe. Annak viszont örültem, hogy a foglalkozásokon sehogyan sem tudott belém kötni.
Mikor meggyőződött arról, hogy nem tud megfogni, taktikát változtatott, de az is lehetséges, hogy egyszerűen csak el akart vonni a harckiképzéstől, ahol a többiek élén haladtam.
Egyszer vasárnap magához rendelt a sátrába és így szólt:
– Látom, kemény legény vagy, tudsz írni-olvasni, könnyen megy neked a harci mesterség. De moszkvai munkás létedre minek izzadnál nap mint nap a foglalkozásokon? Te leszel az én nem hivatalos írnokom, vezeted majd a szolgálatba lépők neveit, összegezed a foglalkozásokról adott jelentéseket és egyéb megbízásokat teljesítesz.
– Nem azért jöttem az iskolára, hogy mindenféle ügyeket intézzek – feleltem -, hanem hogy alaposan megtanuljam a harci mesterséget és altiszt legyek.
Dühbe jött és megfenyegetett:
– Majd meglátjuk, elintézem én, hogy sohase leszel altiszt! …
Júniusban befejeződtek tanulmányaink és elkezdődtek a vizsgák. A fennálló rend szerint az iskolaszázad legjobbja a kibocsátás alkalmával altiszti rangot kapott; a többieket pedig címzetes altisztként, azaz az altiszti rang jelöltjeiként bocsátották ki az iskoláról. Barátaim biztosak voltak abban, hogy én leszek az első és feltétlenül megkapom a kibocsátáson az altiszti rangot, azután pedig egy betöltetlen önálló parancsnoki helyet.
Micsoda meglepetés volt mindenki számára, amikor két héttel a kibocsátás előtt kihirdették, hogy fegyelmezetlenségemért és közvetlen parancsnokaimmal szembeni tiszteletlen magatartásomért kizárnak az iskoláról. Mindenki tudta, hogy „Négy és fél” leszámolt velem. Semmit se tehettem.
A segítség egészen váratlanul jött. A mi szakaszunkban kapott kiképzést Szkorino önkéntes, annak a lovasszázad parancsnokhelyettesének a fivére, amelyben az iskolára kerülést megelőzően szolgáltam.
Ez az önkéntes igen rosszul tanult és nem szerette a katonáskodást, de kellemes és barátságos ember volt. „Négy és fél” pedig tartott tőle. Szkorino a kihirdetést követően elment az iskolaszázad parancsnokához és jelentést tett a velem történt igazságtalanságról.
Az iskolaszázad parancsnoka magához rendelt. Nagyon megijedtem, mert eddig sohasem beszéltem tisztekkel. „Na – gondoltam -, elveszett ember vagyok! Úgy látszik, nem kerülöm el a büntetőzászlóaljat.”
Nemigen ismertük az iskolaszázad parancsnokát. Hallottuk, hogy tiszti rangját bátorságáért kapta, és szinte valamennyi György-kereszt és érem tulajdonosa volt. A háború előtt valamelyik ulánus ezredben szolgált továbbszolgáló őrmesterként. Csak néha láttuk az esti ellenőrzéseken, azt beszélték, hogy súlyos sebesülése óta betegeskedik.
Legnagyobb csodálkozásomra szelíd, sőt azt mondhatnám, gyöngéd tekintetű, nyílt arcú embert pillantottam meg.
– Nos közlegény, baj van a szolgálattal? – kérdezte, és egy székre mutatott. Állva maradtam, nem mertem leülni. – Ülj csak le, ülj le, ne félj! … Ugye moszkvai vagy?
– Igen, úgy van, nagyságos uram-feleltem, igyekezve minden szót minél hangosabban és pontosabban ejteni.
– Magam is moszkvai vagyok és a katonai szolgálat előtt Marjinaja Roscsában dolgoztam, műasztalos a mesterségem. De látod, itt rekedtem a katonaságnál, és most úgy látszik, a katonai mesterségnek kell szentelnem magam – mondta kedvesen.
– Nos közlegény, rossz jellemzés érkezett rólad. Azt írják, hogy a négyhónapos kiképzés alatt tíz büntetésed volt és a katonák előtt „bőrnyúzónak” meg más effélének nevezed szakaszparancsnokodat. Így van?
– Igenis, nagyságos uram-válaszoltam. – De, jelentem, mindenki így viselkedne a helyemben.
Elmeséltem az igazat, úgy, ahogy történt.
Figyelmesen meghallgatott és így szólt:
– Eredj vissza a szakaszba, készülj a vizsgára.
Örültem, hogy minden ilyen jól végződött. A kibocsátáson azonban nem kaptam meg az elsőséget. Szkorino önkéntes kapta meg, és engem – a többiekhez hasonlóan – címzetes altiszti ranggal bocsátottak ki.
Ha most a régi hadsereg altiszti iskoláját értékelem, meg kell mondanom, hogy általában jól oktattak, különösen az alaki kiképzést. Minden végzős tökéletes ura volt lovának, fegyverének és a harckiképzés módszerének. Nem véletlen, hogy a régi hadsereg több altisztje a Vörös Hadsereg jól képzett hadvezére lett az októberi forradalom után.
Ami a nevelőmunkát illeti, ennek alapja a drill volt. A leendő altiszteket nem szoktatták hozzá a katonákkal való emberséges bánásmódhoz, nem tanították őket a katonák lelkének megismerésére. Egyetlen cél lebegett a szemük előtt, az, hogy a katonát engedelmes géppé formálják. A fegyelem kegyetlenségre épült. A szabályzat nem írt elő testi fenyítést, de a gyakorlatban elég sokszor alkalmazták.
Az orosz hadseregről sokat írtak, és én nem szeretnék ismétlésekbe bocsátkozni. Csak néhány, véleményem szerint érdekes körülményt érintek.
Mi jellemezte leginkább a régi cári hadsereget? Mindenekelőtt a katonák és a magasabb rendfokozatú tiszti állomány közötti kapcsolat és egység teljes hiánya.
A háború folyamán az alegységekben (zászlóalj, illetve osztályig bezárólag) mutatkozó elszigeteltség némileg enyhült, különösen 1916-ban és 1917 elején, amikor a nagy veszteségek következtében a tisztikar kiegészült a dolgozó értelmiség képviselőivel, iskolázott munkásokkal és altisztekkel. Változatlanul megmaradt azonban a teljes elszigeteltség a magasabbegységeknél és seregtesteknél. Azok a tisztek és tábornokok, akik sohasem kerültek közel a katonák tömegéhez, akik nem tudták, hogyan él és boldogul a katona, a harcosoktól idegenek maradtak.
A fenti körülmény, valamint a magasabb rangú tisztek és tábornokok általános harcászati, hadműveleti tudatlansága azt eredményezte, hogy ezeknek a parancsnokoknak – kevés kivétellel – nem volt tekintélyük a katonák előtt. A tiszti állomány középső szintjén viszont fordítva, a háború vége felé sok lelkileg és hangulatilag a katonákhoz közelálló tiszt volt. A katonák az ilyen parancsnokokat szerették, bíztak bennük és tűzön-vízen át követték.
A régi hadsereg az altiszti állományra épült, amely a katonák tömegét kiképezte, nevelte és edzette. A leendő altiszteket gondosan válogatták ki. A kiválasztottakat különleges iskolaszázadokban képezték ki, ahol a harckiképzés szinte állandóan mintaszerű volt. Ugyanakkor, mint már említettem, a legkisebb hibáért azonnal fegyelmi büntetés járt, amely veréssel és erkölcsi megszégyenítéssel párosult. Ily módon a leendő altisztek az iskola elhagyása után jó katonai képzettséggel rendelkeztek, és ugyanakkor a cári katonai rendszer követelményeinek megfelelően „gyakorlatuk” is volt az alárendeltek befolyásolásában.
Szóljunk arról is, hogy az alegységek tisztjei teljesen megbíztak az altiszti állomány kiképző és nevelőmunkájában. Ez a bizalom kétségtelenül elősegítette azt, hogy kialakuljon az altisztek önállósága, kezdeményezőképessége, felelősségérzete, és fejlődjenek akarati tulajdonságaik. Az altisztek, különösen a hivatásosak, harchelyzetben általában jó parancsnokok voltak.
Sokéves gyakorlatom azt bizonyítja, hogy ahol nem bíznak az altisztekben, ahol a tisztek állandóan gyámkodnak felettük, ott sohasem lesz igazi altiszti állomány, következésképpen jó alegységek sem.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!