(idézet: Emlékek, gondolatok – Zsukov)
I.
Elmúlt egy esztendő. A szűcsmesterség alapismereteit elég jól, bár nem könnyen sajátítottam el. A gazda a legkevesebb mulasztásért is kegyetlenül megvert bennünket. A keze pedig nehéz volt. Ütöttek bennünket a mesterek, ütöttek a mesternők és nem maradt el tőlük a háziasszony sem. Amikor a gazda rossz kedvében volt, jobban tettük, ha nem is kerültünk a szeme elé. Minden ok nélkül úgy megcsapott, hogy egész nap zúgott tőle az ember füle.
A gazda néha arra kényszerítette a vétkes inasokat, hogy a szőrme puhítására szolgáló vesszőkkel verjék egymást. Közben így biztatta őket: „Erősebben, még erősebben verd!” Zúgolódás nélkül kellett tűrnünk.
Tudtuk, hogy a gazdák mindenütt ütik az inasokat, ez volt a törvény, a rend. A gazda azt tartotta, hogy az inasok teljesen rá vannak bízva, és soha senki sem kéri tőle számon a veréseket, a kiskorúakkal való embertelen bánásmódját. De nem is érdekelt senkit, hogy hogyan dolgozunk, mit eszünk, milyen körülmények között élünk. Legfőbb bírónk a gazda volt. Így húztuk a nehéz igát, amely sok felnőtt erejét is meghaladta volna.
Múlt az idő. Tizenhárom éves lettem és már sokat tudtam, sokat tanultam a műhelyben. A nagy megterhelés ellenére is találtam időt arra, hogy olvassak. Mindig hálával gondolok tanítómra, Szergej Nyikolajevics Remizovra, aki felkeltette bennem a könyvek iránti érdeklődést. Gazdánk idősebbik fia, Alekszandr is segített a tanulásban. Egyidősek voltunk, és jobb szívvel volt hozzám, mint a többiek.
Kezdetben az ő segítségével olvastam el az „Ápolónővér” című regényt, Pinkerton vonzó históriáit, „Sherlock Holmes kalandjait” Conan Doyletól és sok más kalandregényt, amely az olcsó könyvtár sorozatban jelent meg.
Mindez érdekes volt, de nem nagyon tanulságos. Én pedig komolyan akartam tanulni. De hogyan? Elmondtam szándékomat Alekszandrnak. Helyeselte törekvéseimet és azt mondta, hogy segíteni fog.
Hozzáláttunk az orosz nyelv, a matematika, a földrajz tanulásához és népszerű tudományos könyvek olvasásához. Rendszerint kettesben tanultunk, főleg amikor a gazda nem volt otthon és vasárnaponként. Bárhogy rejtőzködtünk is a gazda elől, mégis tudomást szerzett tanulásunkról. Azt hittem elkerget vagy nagyon megbüntet. De – várakozásunk ellenére – megdicsért bennünket az okos foglalatosságért.
Így tehát több mint egy évig elég eredményesen tanultam önállóan, és beiratkoztam egy esti, általános műveltséget nyújtó tanfolyamra, ahol a városi iskolák tananyagát tanították.
A műhelyben elégedettek voltak velem, a gazda is elégedett volt, bár időnként megrugdalt vagy nyaklevest adott. Eleinte nem akart elengedni az esti tanfolyamra, de aztán fiai rábeszélték és beleegyezett. Nagyon örültem. Igaz, hogy a leckét az illemhely melletti deszkaágyon, éjjel kellett készítenem, ahol egy-két gyertya pislákolt állandóan.
A záróvizsga előtt egy hónappal, egyik vasárnap, amikor a gazda elment a barátaihoz, leültünk kártyázni. Úgy emlékszem huszonegyeztünk. Nem vettük észre, hogy a gazda hazajött és belépett a konyhába. A bank nálam volt, szerencsével játszottam. Hirtelen valaki pofon vágott. Hátranéztem, és ó borzalom! – a gazda volt! A meglepetéstől egy szót sem tudtam szólni. A gyerekek eliramodtak.
– Ahá, ehhez kell neked a műveltség! A kártyát kell összeadni? Mától kezdve sehova nem mész többet, Szaska pedig ne merészeljen foglalkozni veled!
Néhány nap múlva elmentem a Tverszkaja utcában levő tanfolyamra és elmondtam a történteket. Mindössze valamivel több mint egy hónap időm maradt a tanulásra. Nevettek rajtam és megengedték, hogy vizsgázzak. A városi iskola teljes tananyagából sikeres vizsgát tettem.
1910-et írtunk. Már három éve dolgoztam a műhelyben és idősebb legénnyé léptem elő. Most már az én felügyeletem alatt is három inas dolgozott. Jól ismertem Moszkvát, mert a többieknél gyakrabban szállítottam haza a megrendelést a város minden részébe. Szüntelenül arra vágytam, hogy folytathassam a tanulást, de semmi lehetőségem nem volt rá. Mindig kiügyeskedtem azonban, hogy olvashassak.
Koleszov mester újságját olvastam, aki mindenkinél többet értett a politikához. Folyóiratokat Alekszandr adott, könyveket én vásároltam megtakarított „villamospénzemből”. Néha a gazda elküldött, hogy vigyem haza a szőrmét valamelyik megrendelőnek a Marina ligetbe, vagy Zamoszkvorecsjébe, adott egy öt- vagy tízkopejkást lóvasútra, én meg gátamra vettem a szőrmés zsákot, aztán nekivágtam gyalog, a pénzt pedig megtakarítottam.
Negyedik tanulóévemben mint erős fiút, engem vittek el Nyizsnyij Novgorodba (ma Gorkij), a híres vásárba, ahol gazdám egy üzletet bérelt szőrme-nagykereskedése számára. Abban az időben igen meggazdagodott, kiterjedt összeköttetései voltak a kereskedők körében, és még kapzsibb lett.
A vásáron főleg nekem kellett az eladott árut csomagolni és eljuttatni a megrendelőhöz a volgai városi kikötőn, az okai Szibéria kikötőn vagy a vasúti szállítóirodán keresztül.
Először láttam a Volgát, nagysága és szépsége elbűvölt, mind ez ideig nem ismertem a Protvánál és a Moszkva-folyónál szélesebb, nagyobb folyót. Kora reggel volt, a Volga teljes szépségében ragyogott a felkelő nap sugaraiban. Néztem elragadtatva, és nem tudtam róla levenni a szemem.
„Most már értem – gondoltam -, miért dalolnak a Volgáról és miért nevezik anyácskának!”
A Nyizsnyij Novgorod-i vásárra egész Oroszországból érkeztek kereskedők és vásárlók. Más országokból is hoztak árut. A vásár a városon kívül volt, Kanavino és a város között, egy alacsony völgyben, amelyet a tavaszi áradás idején teljesen ellepett a víz.
A kereskedőkön és kupeceken kívül a Nyizsnyij Novgorod-i vásárra sokféle ember jött el; ki azért, hogy becsületes munkával, ki meg azért, hogy görbe úton jusson keresethez. Mint a keselyűk úgy lepték el a várost a tolvajok, prostituáltak, szélhámosok és csalók.
A Nyizsnyij Novgorod-i vásár után, még ugyanabban az évben el kellett utaznom egy másik vásárba, a Doni-csapatok területén levő Urjupinóba. A gazda ide nem jött el, hanem segédjét, Vaszilij Danyilovot küldte el. Az urjupinói vásárról nem maradtak olyan élénk emlékeim, mint a Nyizsnyij Novgorod-iról és a Volgáról. Urjupinó eléggé piszkos kisváros volt, az ottani vásár pedig elég szegényes.
Vaszilij Danyilov, a segéd kegyetlen és rossz ember volt. Még most sem értem, miért ütött egy tizennégy éves fiút, a legkisebb ok miatt is, szadista szenvedéllyel. Egyszer már nem tudtam türtőztetni magam, megfogtam egy tölgyrudat és teljes erőmből fejbe vágtam. Az ütéstől elesett és eszméletét vesztette. Megijedtem, azt hittem, megöltem, elszaladtam hát az üzletből. Végül is azonban minden jóra fordult.
Amikor visszaértünk Moszkvába, panaszkodott a gazdának. Az meg, mit sem kérdezve, kegyetlenül elvert.
1911-ben sikerült tíz nap szabadságot kapnom, hogy hazautazhassam. Akkoriban kezdődött a kaszálás, a mezei munkák legérdekesebbje. Férfiak és fiatalok érkeztek a városból, hogy segítsenek az asszonyoknak a fű és a téli takarmány mielőbbi begyűjtésében.
Majdnem gyermekként mentem el a faluból, szabadságra pedig felnőtt fiatalemberként érkeztem meg. Már tizenötödik évemben jártam, negyedik éve tanonckodtam. Ez alatt az idő alatt megfogyatkozott a falu, néhányan meghaltak, mások tanulni mentek, megint mások munkát vállaltak. Egyeseket én nem ismertem meg, mások meg engem. Voltak, akiket meggörnyesztett az élet súlya, a korai öregség, mások ezalatt megnőttek, felnőttek lettek. A malojaroszlavi helyiérdekű vonattal utaztam falura. Egész úton, Moszkvától Protva állomásig (Moszkvától 105 kilométernyire) a vagon nyitott ablakánál álltam. Amikor négy évvel ezelőtt Moszkvába utaztam, éjszaka volt és nem láttam a vidéket. Most kíváncsian néztem az állomásépületeket, a Moszkva melletti erdők és cserjések csodás szépségét.
Amikor Naro-Fominszk állomás mellett haladtunk el, egy ember ezt mondta. a szomszédjának:
– Öt évvel ezelőtt gyakran jártam erre … látod azokat a vörös téglaépületeket, Szavva Morozov gyára ez.
– Azt mondják, demokrata – mondta a másik.
– Burzsoá demokrata, de azt mondják, nem bánik rosszul a munkásokkal. A tisztviselői viszont vérszopók.
– Egykutya az mind! – mondta haragosan a szomszédja.
Amikor észrevették, hogy érdeklődve hallgatom őket (eszembe jutott ugyanis a néhány évvel ezelőtt hallott beszélgetés a vagonban ugyanerről a gyárról), elhallgattak.
Protva állomáson anyám várt. Nagyon megváltozott, megöregedett az elmúlt négy év alatt. Összeszorult a torkom, alig tudtam visszatartani a sírást.
Anyám sokáig sírt, kérges, eres kezével simogatott és egyre ismételte:
– Drágaságom! Fiacskám! Azt hittem, meghalok anélkül, hogy láthatnálak.
– Ugyan már, mama, látod, megnőttem, most már könnyebb lesz neked.
– Adja isten!
Már besötétedett, mire hazaértünk. Apám és nővérem a ház előtt várt ránk.
Nővérem megnőtt, igazi eladó lány lett. Apám nagyon megöregedett és meggörnyedt. Hetven év nyomta a vállát. A maga módján fogadott. Megcsókoltuk egymást. Apám elgondolkozott valamin, aztán megszólalt:
– Jó, hogy ezt megértem. Láttam, hogy felnőtt vagy és erős.
Hogy mielőbb megajándékozhassam öreg szüléimét és nővéremet, kicsomagoltam a kosarat és mindenkinek átadtam az ajándékát. Anyámnak ezenkívül még három rubelt, két font cukrot, fél font teát és egy font cukorkát is hoztam.
– Köszönöm, fiacskám! – örvendezett anyám. – Rég nem ittunk igazi teát cukorral.
Apámnak is adtam egy rubelt kocsmai kiadásokra.
– Húsz kopejka is elég lett volna – jegyezte meg anyám.
Apám megszólalt:- Négy évig vártam a fiunkat, ne keserítsd a találkozást azzal, hogy a szegénységünkről beszélsz.
Egy nap múlva anyámmal és nővéremmel elmentünk kaszálni örültem, hogy viszontláthattam pajtásaimat, különösen Ljosa Kolotirnijt. A gyerekek mind jól megnőttek. A kaszálás elején valahogy nem ment a munka. Fáradt voltam, izzadtam, meglátszott a négyéves szünet. Később belejöttem, szépen kaszáltam, nem maradtam le a többiektől, de a szám mindig kiszáradt, alig bírtam ki a pihenőig.
– Mi az Jegoruska, nehéz a paraszti munka? – kérdezte Nazar bácsi, miközben megölelte izzadt vállamat.
– Nem könnyű – mondtam beleegyezően.
– Az angolok géppel kaszálják a füvet – jegyezte meg egy felénk tartó fiatal férfi, akit azelőtt nem ismertem.
– Igen – mondta Nazar -, mi meg a mi régi jó ekénkben és kaszánkban bízunk.
Megkérdeztem a gyerekektől, ki az az ember, aki a gépekről beszélt.
– Nyikoláj, a bíró fia. Kitiltották Moszkvából, amiért részt vett az 1905-ös eseményekben. Nagyon éles a nyelve, még a cárt is szidja.
– Nem baj – mondta Ljosa háta mögött szabad a cárt szidni, csak a rendőrség meg a besúgók ne hallják.
A pihenő véget ért. A nap égetett. A kaszálást abbahagytuk, a lekaszált füvet kezdtük szárítani. Dél felé a nővérem és én, miután ráraktuk a szénát a szekérre, felmásztunk rá és hazamentünk. Már várt ránk a vajas sült krumpli és a cukros tea.
De jólesett mindez akkor!
Esténként a fiatalok a fáradtságot feledve, a hombárok körül gyülekeztek és megkezdődött a vigadalom. Meghitt és szívhez szóló dalokat énekeltek. A lányok erős hangja vitte a gyöngéd melódiát, a fiúk fiatal baritonja és kissé bizonytalan basszusa igyekezett követni őket. Azután végkimerülésig táncoltunk. Hajnal felé tértünk haza, de alig aludtunk el, máris ébresztettek és újra elindultunk kaszálni. Este minden újra kezdődött. Nem is tudom megmondani, mikor aludtunk.
Bizony, úgy látszik, a fiatalság mindent kibír! Milyen jó is fiatalnak lenni!
A szabadság igen hamar eltelt, vissza kellett térnem Moszkvába. Az utolsó előtti otthoni éjszakán tűz volt a szomszédos Kosztyinkában. Erős szél fújt. A tűz a falu közepén kezdődött és gyorsan terjedt át a szomszédos házakra, csűrökre és hombárokra. Még vigadtunk, amikor Kosztyinka felől sűrű füstöt pillantottunk meg.
Valaki elkiáltotta magát:
– Tűz van!
Mindenki a tűzoltófészerhez sietett, gyorsan kigurítottuk a hordót és kézzel gurítottuk Kosztyinkába. A mi segítségünk érkezett elsőnek, még a kosztyinkai tűzoltóság is később jött.
A tűz nagyon heves volt és a szomszédos falvakból odasereglett tűzoltók elkeseredett erőfeszítése ellenére a fél falu leégett.
Amikor egy vödör vízzel az egyik ház mellett futottam, kiáltást hallottam:
– Segítség, megégünk!
Berohantam a házba, ahonnan a kiáltás jött, halálra rémült gyerekeket és egy beteg öregasszonyt vonszoltam ki.
Végül eloltották a tüzet. A tűzvész helyén asszonyok jajveszékeltek, gyerekek sírtak. Sok ember maradt fedél és jószág, némelyek egy falat kenyér nélkül.
Reggel két ötkopejkányi nagyságú égett lyukat fedeztem fel új kabátomon, amelyet a gazda ajándékozott nekem szabadságom előtt (ez volt a szokás).
– A gazda nem fog megdicsérni – mondta anyám.
– Mit csináljak – feleltem -, majd rájön, mi a fontosabb, a lyukas kabát vagy a gyerekek, akiket megmentettünk …
Nehéz szívvel utaztam el. Különösen a tűzvész helyére néztem szomorúan, ahol szerencsétlen emberek turkáltak az üszők között. Kutattak, nem maradt-e meg valamijük. Velük éreztem, mert magam is tudtam, mit jelent fedél nélkül maradni.
Korán reggel érkeztem Moszkvába.
Miután köszöntem a gazdának, a falusi tűzvészről meséltem és megmutattam kiégett kabátomat. Legnagyobb csodálkozásomra még csak meg se szidott, s én hálás voltam ezért.
Később kiderült, hogy egyszerűen csak szerencsém volt. Előző nap a gazda igen előnyösen adott el egy tétel szőrmét és sokat keresett rajta.
– Másképp úgy elvert volna, mint a kétfenekű dobot – mondta Fjodor Ivanovics.
1911 végén befejeződtek tanulóéveim. Segéd lettem. A gazda megkérdezte, mi a tervem, ottmaradok-e a műhely melletti lakásban, vagy kiveszek egy szobát.
– Ha itt maradsz a műhelyben és továbbra is az inasokkal eszel együtt, a konyhában, akkor a fizetésed tíz rubel lesz. Ha szobát bérelsz, akkor tizennyolc rubelt kapsz.
Kevés volt még az élettapasztalatom, és azt mondtam, hogy maradok. Úgy látszik, a gazda elképzelésének ez nagyon megfelelt, mert miután a mesterek befejezték a munkát, mindig talált nekem valami sürgős munkát, amit nem fizetett.
Kis idő múltán a következőképp határoztam: „Ez így nem megy. Szobát bérelek, esténként pedig inkább olvasok.”
Karácsonyra újra hazamentem a faluba, most már önálló emberként. Tizenhatodik évemben jártam, és ami a legfontosabb, tíz rubel fizetéssel rendelkező ember voltam, ami akkoriban bizony ritka volt.
A gazda megbízott bennem, nyilván meggyőződött becsületességemről. Gyakran küldött a bankba, hogy csekkre pénzt vegyek fel, vagy hogy folyószámlájára pénzt fizessek be. Becsült engem, mint engedelmes munkását, gyakran vitt el az üzletébe, ahol szűcsmunkán kívül az áru csomagolásával és továbbításával is foglalkoztam.
Ez a munka jobban tetszett nekem, mint a műhely zaja, ahol a mesterek káromkodásán kívül mást nem is hallottam. Az üzletben az ember többé-kevésbé intelligens emberek között mozgott, hallhatta beszélgetésüket a legújabb eseményekről.
A mesterek ritkán olvastak újságot, és Koleszovon kívül a műhelyben senki sem értett a politikához. Azt hiszem, ugyanígy volt ez más szűcsműhelyekben is. A szűcsöknek akkor semmiféle szakszervezetük nem volt, mindenki csak önmagára hagyatkozhatott. Csak később alakult meg a bőripari munkások szakszervezete, ahová a szűcsök is tartoztak.
Abban az időben a szűcsök nem érdeklődtek különösebben a politika iránt. Csak szórványos kivételek voltak. A szűcsmesterek a saját érdeküket képviselték, mindegyiknek megvolt a maga kis világa. Néhányan becsületes vagy becstelen úton kis tőkét gyűjtöttek és iparkodtak saját üzletet nyitni. A szűcsök, a szabók és egyéb kisipari műhelyek munkásai az igazi proletároktól, az üzemi és gyári munkásoktól lényegesen különböztek, elsősorban ideológiailag és abban, hogy hiányzott belőlük az igazi proletárszolidaritás.
Az üzemi munkások nem is álmodhattak saját műhelyről. Ehhez sok ezer rubel kellett. Ők pedig csak garasokat kaptak, amiből étkezésre is alig-alig futotta. A mostoha munkakörülmények, a munkanélküliség állandó veszélye a kizsákmányolok elleni közös harcra egyesítette a munkásokat.
A bolsevik párt politikai munkája akkoriban az ipari munkásokra összpontosult. A kisipari műhelyek munkásai közé a mensevikek, eszerek és egyéb álforradalmárok férkőztek be. Nem véletlen, hogy 1905-ben és a Nagy Októberi Forradalom idején a harcoló proletárok soraiban kevés kisiparos volt.
1910 és 1912 között a forradalmi hangulat észrevehetően megélénkült. Egyre gyakrabban robbantak ki sztrájkok Moszkvában, Péterváron és más iparvidékeken. Szaporodtak a diákmegmozdulások és -ülések. A falvakban a nyomor az 1911-es éhínség következtében kibírhatatlanná vált.
Bármennyire rossz volt is a kisiparos mesterek politikai tájékozottsága, mégis tudtunk a lénai bányamunkások agyonlövéséről és a forradalmi megmozdulások fellendüléséről szerte az országban. Fjodor Ivanovics Koleszovnak néha sikerült megkapnia a „Zvezda” és a „Pravda” című bolsevik újságokat, amelyek egyszerűen és érthetően magyarázták meg, miért kibékíthetetlen az ellentét a munkások és a kapitalisták között, a parasztok, a földesurak, valamint a kulákok között, bebizonyították a munkások és a falusi szegénység érdekazonosságát.
Abban az időben kevéssé tudtam kiigazodni politikai kérdésekben, de megértettem, hogy ezek az újságok a munkások és parasztok, a „Russzkoje Szlovo” és a „Moszkovszkije Vedomosztyi” című lapok pedig a kapitalisták, a cári Oroszország gazdáinak az érdekeit képviselik. Amikor a falunkba érkeztem, már magam is elmondtam és elmagyaráztam egyet-mást barátaimnak és a falubelieknek.
Az első világháború kitörését a külföldi tulajdonban levő moszkvai üzletek elleni pogrom tette számomra emlékezetessé. Hazafias jelszavak mögé bújva, a titkosrendőrség és a „Fekete Százak” emberei szervezték a német és osztrák cégek elleni pogromot. Sok olyan embert vontak be, akik egyszerűen hasznot akartak ebből húzni. Mivel azonban a nép nem tudta elolvasni az idegen feliratokat, a többi külföldi üzletet, a franciát és az angolt is elpusztította.
A propaganda hatására, hazafiúi érzésektől vezérelve, sok fiatal, de főleg idősebb ember önként jelentkezett katonának. Alekszandr Pilihin szintén elhatározta, hogy a frontra siet, és engem is igyekezett rábeszélni.
Először tetszett az ajánlata, de aztán elhatároztam, hogy megtanácskozom a számomra legtekintélyesebb emberrel, Fjodor Ivanoviccsal. Meghallgatott, aztán így szólt:
– Megértem Alekszandr szándékát, az apja gazdag, van miért harcolnia, de te, szamár, miért harcolnál? Azért, mert apádat kikergették Moszkvából, vagy azért, mert anyád felfordul az éhségtől? … Ha nyomorékként térsz vissza, senkinek se kellesz majd.
Ezek a szavak meggyőztek és megmondtam Szásának, hogy nem megyek harcolni. Ledorongolt és este elhagyta otthonát, hogy a frontra induljon. Két hónap múlva súlyos sebesüléssel hozták Moszkvába.
Abban az időben, mint ahogy azelőtt is, a műhelyben dolgoztam, de már bérelt szobában laktam az Ohotnij Rjadon, a mostani „Moszkva” szállóval szemben. Egy Maliseva nevű özvegyasszonynál béreltem egy ágyat három rubelért. Lányát, Mariját nagyon megszerettem, és össze akartunk házasodni. A háború azonban, mint általában, a mi reményeinket és számításainkat is keresztülhúzta. 1915 májusában, a fronton történt nagy veszteségek miatt, idő előtt hívták be az 1895-ös születésűeket. Olyan fiatalok mentek háborúba, akik még nem érték el a húszéves életkort. Rám is sor került.
Különösebb lelkesedést nem éreztem, mivel Moszkvában lépten-nyomon találkoztam szerencsétlen, frontról visszakerült nyomorékokkal, és ugyanitt azt is láttam, hogy a gazdagok fiacskái ugyanolyan bőségben és biztonságban élnek, mint azelőtt. Moszkvaszerte ízléses fogatokon, „hintókon” jártak, lóversenyeztek és a „Jar” vendéglőben zajos tivornyákat rendeztek. Arra gondoltam azonban, hogy ha bevesznek katonának, becsülettel fogok harcolni Oroszországért.
1915 júliusában megjelent az én korosztályomhoz tartozó fiatalok rendkívüli behívásáról szóló hirdetmény. Elkéredzkedtem a gazdától a faluba, hogy elbúcsúzhassam szüleimtől, és egyben segíthessek is nekik a gabona betakarításában.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!