NEGYEDIK RÉSZ *
* A Pravda 1937 július—novemberi számaiban közölt tudósításokból.*
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
4
SZEPTEMBER 29
Mire lehet jó egy lelőtt és zuhanás közben teljesen kiégett német hárommotoros Junkers?
Hát erre:
A tönkretett, megcsonkított madár hatalmas testrészeit gondosan összerakták. Itt van széttört mellkasa, emitt hosszú gólyalábai, meggörbült, kifordult szárnyai, amott pedig majdnem az egész farka. Az meg ott a hosszú feljárólépcső, ezen jártak be a fasiszta repülők a fémragadozó potrohába. Mindez összevissza törve, agyonfüstölve, deformálódva, de végeredményben most is ugyanaz, ami volt – fém.
Két legény érkezik felváltva motoros targoncájával a fémhalomhoz, ráraknak kocsijukra egy adagot a gépmadár testrészeiből és belsőségeiből, s már szállítják is az elektromos kemencéhez. A fasiszta madár itt a saját zsírjában sül – más szóval: beolvasztják a dúralumíniumot.
A kemence a gyárudvar közepén áll, körülötte munkások sürgölődnek művezetők és mérnökök irányítása mellett. Az öntöde kemencéje, akárcsak az egész gyár, teljes kapacitással dolgozik. Madridban dolgozik, a főváros szélén, pontosan egy kilométerre a lövészárkok első vonalaitól. Valahol egészen közel működik a tüzérség, de senki sem reagál az ágyúszóra; az ágyúzás csupán azt juttatja az emberek eszébe, hogy a hadseregnek lőszerre van szüksége, s hogy a lőszer nem terem a fán, mint az olajbogyó.
Itt egy szerény kis gyáracska dolgozott, különféle vízvezeték-alkatrészeket gyártott. Most mindenhová új gépeket, kovácskalapácsokat állítottak be, kibővítették a modellezőt, a formázót és a tisztítóműhelyt. Lázas munka folyik mindenütt. Szünet nélkül, három műszakban dolgoznak, a munka végeztével nem sietnek el, s gyakran kérnek engedélyt, hogy egy-két órával tovább dolgozzanak, nehogy valami befejezetlenül maradjon.
A munka irányítója Para, egy zsémbes, morcos, de jólelkű öreg. Olajos fekete zubbonyán kapitányi rangjelzés. Fémmunkás, párton kívüli. Két fia a fronton van, ő maga meg már fél éve egyetlen éjszaka sem ment haza aludni. Állandóan a műhelyeket járja, és csak késő éjjel fekszik le rövid időre az irodában egy durva matracra.
Csak a legnagyobb lelkesedés hangján lehet szólni arról, ahogyan az ostromlott Madridban, a szó szoros értelmében ellenséges tűzben kialakult és megerősödött a köztársasági hadiipar. A munkások kezdeményező kedve, a proletár lelkesedés csodákat művelt. Madridban ma teljes erővel és szünet nélkül dolgoznak mindazok a fémfeldolgozó és elektrotechnikai üzemek, amelyekben nem tett kárt a tüzérség és a légierő. Egyre újabb hadfelszerelések s a háborúban nélkülözhetetlen különféle gépezetek gyártását vezetik be.
A köztársasági hadseregnek égetően szüksége van nagyméretű légvédelmi fényszórókra. Most már megmondhatjuk: a nyár elején az egész köztársaság területén mindössze tizenkét ilyen fényszóró volt! Ez a gép igen drága, bonyolult, és Spanyolországban sohasem gyártották. Kilencszáztizennégy különféle alkatrész van benne, köztük egy másfél méter átmérőjű konkáv tükör … Miután a megrendelést különböző helyeken teljesíthetetlennek minősítették, a madridiak felajánlották a teljesítést. Vettek egy legújabb típusú külföldi fényszórót, áttanulmányozták a rajzait, és elkezdték a gyártást. Most kisebb-nagyobb fényszórókat gyártanak az öreg Para irányítása mellett, óriási, szinte mámoros igyekezettel.
Para rámordul egy ifjúmunkásra: miért nem adta még le az alkatrészt? A fiú úgy tesz, mintha nem hallaná, újra és újra csiszol valamit a kis alátétlemezen. Végül odamegy az öreghez, két tenyerén két alkatrészt tart: a külföldit és a magáét. Az övé sokkal tisztább és pontosabb – ezt még a zsémbes Para is elismeri. A csiszolómunkás elmegy, ravaszul hunyorítva a szemével. Spanyolról a mi nyelvünkre lefordítva ez annyit jelent: Mi sem tegnap bújtunk ki a tojásból!
A munkások, hogy el tudják látni üzemüket nyersanyaggal, külön fémgyűjtő brigádokat alakítottak. A háborúban sok a fémhulladék. A fiúk bejárják a harcmezőket, és fonott kosarakba gyűjtik az elhasznált fémet. A brunetei hadművelet három hétre ellátta az üzemeket nyersanyaggal. Különösen fontosak a lelőtt repülőgépek. Ez a legpompásabb zsákmány, királyi vad: könnyű és színesfémek … A madridiak egész expedíciót indítottak Aragóniába, és onnan szép csöndben kétkerekű kocsikon, öszvérháton elhordták a fémhulladékot. Az csak természetes, hogy a brigádok saját városukat is átkutatják.
Para mester végigmegy a műhelyeken, otthonosan kinyitja a hátsó ajtót – s egyszerre csodálatos látvány tárul elém. Alig hiszek a szememnek: tizenöt földmunkás egy nagy, legalább hatvan méter széles alapárok ásásának befejezéséhez közeledik. Egyik szélén már a téglaalapot rakják. Ugyanitt olvasztókemencét szerelnek.
– Új öntödét építünk! A régiben már nem férünk el. Jöjjön el három hét múlva, akkor fogjuk üzembe helyezni.
Franco hadserege Madridban akarja tölteni a telet. A madridi munkások pedig ezalatt új üzemrészeket építenek. Míg a két testvér puskával a kezében nyugodtan tartja vissza az ellenséget, apjuk ugyanolyan nyugodtan rakja le az antifasiszta védelmi ipar új üzemrészének alapjait.
Vajon ez a Para, ez a munkás-kapitány az egyetlen, aki fiait a fronton, építőművészetét pedig Madridban állítja a szabadságharc szolgálatába?
Próbálom megfigyelni, hogyan készülnek az új, nagy fényszórók. A megrendelést szétosztották tizenöt vállalat között, és mindenütt lázas munka folyik. Ha korog is a gyomor, nagy a lelkesedés.
Egy üres autóbusz-szín alatt egy ugyancsak kapitányi rangjelzéssel ellátott munkás, Jesús Bareira Sánchez teljesen új hadiüzemet rendezett be. Hogy honnan mindenhonnan szedte össze az üzem számára a gépeket! Madrid egyik sűrűn lakott részében egy üzem a tűzvonalba került; kétszáz méterre voltak tőle a fasiszta lövészárkok. A lövedékek természetesen megrongálták a gyár tetejét, átlyuggatták a falait. Bareira elhatározta, hogy elszállítja onnan a gépeket és a rézkészletet. A rézzel nem is volt semmi baj: éjnek idején vitték el szamarakkal a lövészárkokon át. De a gépekkel micsoda cirkusz volt! Amikor a brigád éjjel kopácsolni kezdett, a lázadók azt hitték, hogy valami nagy támadás készül, és valósággal elárasztották a gyárat lövedékekkel. Az még csak eszükbe sem jutott, hogy ezek az őrültek a gépeket akarják elszállítani … De az „őrültek” mégis elérték céljukat. A gépek most biztonságban vannak, a szíjak forognak.
Barmira megmutatja üzemét, mely négy hónap alatt nőtt ki a földből. Ő is részt vesz a fényszórók gyártásában. De ezen kívül is van mivel dicsekednie. A gyárban páncélosok készülnek, éppen itt van belőlük kerek egy tucat. És még néhány játékszer … Bareira gondol a holnapra is: az emeleten üzemi iskolát rendeztek be, itt tanulják az ifjak a lakatos- és szerelőmesterséget. Aztán lemegyünk a föld alá, egy fedett vasbetonalagútba. Az alagút hossza kereken száz méter, se nem több, se nem kevesebb. Itt végzik a páncélkocsik a próbalövéseket, ugyanakkor ez az alagút az üzem munkásainak óvóhelye. Hat hét alatt készült el!
Újra fent vagyunk. Bareira megmutatja az ebédlőt, a zuhanyozókat, a fürdőszobákat, a klubot. Búcsúzóul megmutat egy még nem egészen kész, nagy, ötemeletes lakóházat az utca túloldalán.
– Arra gondoltunk, hogy lefoglaljuk, és a lakásokat a munkásainknak adjuk. Persze bevakoljuk és elvégezzük az utolsó simításokat. Mi a véleménye?
Nincs jogom semmiféle tanácsot adni Bareirának. De nyilvánvaló, hogy ő és társai tanács nélkül is birtokukba veszik az épületet. Volt tulajdonosa biztos messze jár, valahol a lövészárkokon túl. A demokratikus, antifasiszta Spanyol Köztársaságban pedig aligha fogja valaki elvitatni ezt a házat a munkásoktól, akik ott átellenben, anyagi eszközök és beruházások nélkül, hulladékokból nagy teljesítményű hadiüzemet létesítettek, és sok millió értékű hadianyagot adnak az államnak.
… A különféle gyárakban való hosszas csatangolás után végre elvergődtünk oda, ahol a fényszórókat összeszerelik és útnak indítják. A nagy vasúti műhelyekben idős munkások, akiknek ideiglenesen meg kellett válniok rendes munkájuktól, nagy igyekezettel és szeretettel csinosítják a nagy fény-gépeket.
A lelőtt Junkers-ragadozók alumíniumhúsa most azoknak az óriási tükröknek a foglalata lett, melyekben meg lehet pillantani s melyek segítségével le lehet lőni más fasiszta madarakat.
A madridi fényszórók tucatjai védik már Valencia és Barcelona egét.
OKTÓBER 1
A Cortes rendes ülésszakának megnyitását nagy zenebona előzte meg Franco táborában és külföldön egyaránt. A lázadók állandóan azt hajtogatták sajtójukban és rádiójukban, hogy a spanyol parlament már rég megszűnt létezni, hogy egy része a burgosi hatalmat támogatja, másik része emigrált, a harmadik életét vesztette, a negyediket, a „vöröset” pedig nem is kell figyelemre méltatni. Amellett a parlament már rég nem ült össze, a kormány nem számol be előtte, de ha beszámolna, az sem sokat nyomna a latban, mert a parlament jóváhagyásának úgy sincsen semmiféle törvényes ereje.
Mindez szemenszedett hazugság. Jól tudjuk, hogy a népfrontkormány éppen azért jutott hatalomra, mert az ország olyan parlamentet választott, amelyben a demokratikus és baloldali képviselők túlnyomó többségben vannak, a fasiszták pedig csupán maroknyi csoporttal képviseltették magukat. Ezen a maroknyi csoporton kívül a Spanyol Köztársaság parlamentje teljes egészében, függetlenül a pártok közötti politikai ellentétektől, ma is alkotmányosnak és törvényesnek tartja magát, beleértve a mérsékelten jobboldali pártok számos képviselőjét is. Egyesek közülük, így Portela Valladares, a minisztertanács volt elnöke is, külföldről jöttek haza a parlament ülésszakára, ezzel is hangsúlyozni akarván, hogy elismerik a mai Spanyolország rendszerének alkotmányosságát. Mások táviratban jelentették be, hogy betegek vagy – mint az asturiaiak – hogy fizikailag képtelenek eljutni Valenciába. A táviratok küldői egyben üdvözlik a parlamentet és a kormányt. És a Cortes összeült, pontosan az alkotmányban meghatározott időpontban.
A volt valenciai tőzsde épülete előtt reggel óta óriási a tömeg. A népszerű képviselőket és minisztereket éljenzéssel, felkiáltásokkal fogadják, a népszerűtleneket és azokat, akik most tértek vissza az emigrációból, hűvös, de udvarias érdeklődéssel veszik körül. Senki sem támad rájuk, senki sem próbálja darabokra tépni őket, amint azt a fasiszta sajtó jövendölte, amikor megpróbálta lebeszélni őket a valenciai utazásról. A diplomáciai páholyban Nagy-Britannia, Franciaország, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Belgium, Svédország, Csehszlovákia, Argentína képviselői, a brit parlamenti küldöttség és más tekintélyes vendégek foglalnak helyet.
A folyosókon reggel óta sok szó esik arról a nagyszabású ellenzéki beszédről, melyre állítólag Largo Caballero készül. De mire az ülés megnyitására kerül a sor, kiderül, hogy Caballero ma nem beszélhet. Mára tűzték ki az Általános Munkásszövetség Országos Bizottságának ülését, melyen a Bizottság tagjai el akarták ítélni Caballerónak a szövetséget bomlasztó tevékenységét, és el akarták távolítani őt főtitkári tisztségéből.
A makacs öreg tehetetlen haragjában nem gondolt ki se többet, se kevesebbet: bezárkózott a titkárság helyiségébe, és senkit sem engedett be. Az Országos Bizottság másutt ült össze, és estére leváltották Caballerót.
Az ülésszakot megnyitó Martinez Barrio, a Cortes elnöke első szavaival a köztársasági hadseregről emlékezik meg, amely a szárazföldön, a tengeren és a levegőben hősiesen és kitartóan védelmezi Spanyolország függetlenségét és szabadságát.
OKTÓBER 17
Megint heves, elkeseredett harcok dúlnak a fasiszta Zaragozához vezető utakon. Huszadszor mondjuk már, hogy „heves, elkeseredett”, mégsem ismételjük magunkat. A spanyolországi háború minden újabb szakaszában elkeseredettebb a küzdelem, nagyobb a tűzerő, jobb a technikai ellátottság, több az áldozat.
Nem tudom, hogyan fogja értékelni a mai napot a Hadügyminisztérium jelentése. A valenciai lap holnapután érkezik ide, előbb autón szállítják a nagy utakon, aztán motorkerékpáron a mezei utakon, majd pedig öszvéren a hegyi utakon.
De addigra a mai nap már összefolyik a többivel, nehéz lesz visszaemlékezni minden részletére az eddig eltelt négyszáz nap között. Most, amikor csak az imént borult rá az éj fekete fátyla, még szemünk előtt van …
Most senkit sem kell itt agitálni az erődítés szükségességének elismerésére. A repülőgépek mindenkit meggyőztek felőle. Az emberek irigykedve nézik s egymástól kérik kölcsön az ásókat. Akinek egy óránál tovább kell egy helyen maradnia a mezőn, már fürkészi a terepet, nem lát-e valahol valami mélyedést vagy repedést a földben. Ha nem, akkor elkezd ásni, kapirgálni, ha nincs ásó, hát késsel vagy az alumíniumcsajkával; egyesek olyan élesre köszörülik a szélét, mint a kés. Az ásást ma már senki sem tekinti fölösleges időtöltésnek. Ma is, alighogy hozták a kávés kondért, máris megjelentek a repülőgépek.
Nem sokan voltak: négy Junkers tizenkét Fiat kíséretében. Azonnal szemben találták magukat a köztársaságiakkal. Légiharc. A bombavetők elkotródnak. A végén az egyik lezuhan, a másik háromból ejtőernyők válnak ki, egészen közel … Egy órával később egymás után hoznak két fogoly olasz pilótát. A szomszédos brigádból telefonálnak, hogy ott elfogtak egy harmadikat: a sziklák mögé esett és megpróbált védekezni. A negyedik halálra zúzta magát.
Tizenegykor a köztársaságiak megindítják az első rohamukat. Át kell törni Fuentes de Ebrónál, a Zaragoza környéki egyik fontos frontszakaszon. Zaragoza maga is erőd, régi és híres erőd. De most a németek a körkörös védelmi pontok egész csoportjával egészítették ki erődjeit: Belchite, Mediana, Quinto, Villamayor, Fuete. Egy részük már elesett, egy részük tüzérséggel, újabb erődítményekkel és csapatutánpótlásokkal megerősítve védekezik.
Az első roham nem sikerült. 13 óra 30 percre tűzték ki a másodikat. Pontosan 13 óra 20 perckor motorzúgás hallatszik; mindenki elrejtőzik a fedezékekben, de néhány pillanattal később már ki is ugranak: kormányrepülőgépek közelednek. Egészen alacsonyra ereszkednek, hogy felismerhetővé váljon a felségjelük, majd felemelkednek, és egy perc múlva izgatottan látjuk, hogy a fasiszta lövészárkok fölött az egész látóhatár füstbe burkolózott.
Máris előrenyomul a harckocsik csoportja. Egynémelyiknek a páncélján gyalogosok ülnek, rohamozok, vakmerő spanyol fiatalok.
Innen, a szikláról jól lehet látni a roham minden részletét. Most a harckocsik elérik a szögesdrótot. Most áttörik. Itt a harckocsikon ülő gyalogosoknak nyomban le kell ugraniuk és hasra kell vágódniuk. De ezek az őrült fiúk továbbmennek. Miért? Miért?! Már kaszálják is őket a géppuskák és a tankelhárító ágyúk. Nem, ezt nem lehet nézni! Úgy hullanak, mint az alma a fáról. Vajon közöttük van-e az a fedetlen fejű, tizenhat éves önkéntes is, aki fél órával ezelőtt előttem ugrott fel a tankra? …
A lázadók valóságos tűzfelhővel fogadják a harckocsi-csoportot.
A lövedékek becsapódásai szoros gyűrűként követik a tankokat útjukon. A tankelhárító lövedékek egy része egészen idáig eljön; ezek a lövedékek nem fütyülnek, hanem vonítanak; ellenszenves, mély vonítás ez, olyan, mint a köszörűkő hangja, robbanásuk pedig, amikor kőhöz ütődnek, éles és hangos.
A fasiszta lövészárkokban kitört a pánik. Az emberek kiugrálnak, kegyelmet kérőén magasra emelik puskájukat. De amikor a tank átgördül a futóárkon és továbbnyomul, azok, akik életben maradtak, magukhoz térnek és tovább lövöldöznek. Ezt sehogyan sem lehet elkerülni, így a tűzfüggöny, ha nem is szorosan, de összezárul a harckocsik mögött. A gyalogosok közül nem soknak sikerült utánuk szivárogni. De a balszárny felől a köztársaságiak elfoglalták és szilárdan tartják az ellenfél lövészárkait.
Az első vonalban a spanyolok amerikaiakkal együtt támadnak. A spanyol katonák némán verekednek. Egészen gyerekes módon öklükkel verik a puskájukat vagy géppuskájukat, ha csütörtököt mond vagy ha nincs töltény. Az amerikaiak szünet nélkül hosszú, kacskaringós káromkodásokat morzsolnak a fogaik közt. Csak egyikük, egy ősz hajú, beesett arcú, régimódi fémkeretes szemüveget viselő munkás kúszik át csendben, szótlanul egyik géppuskától a másikhoz, és kijavítja a hibákat. A spanyolok „jenkinek” nevezik, és szeretettel veregetik a vállát. Válaszképpen csak a fejével bólogat. De hát valóban, minek itt beszélni? Szavak nélkül is világos minden: a géppuska nem működött, most működik.
Eltelik három óra. A támadás hol fellángol, hol elcsendesedik. A katonák kezdik beásni magukat az ellenségtől elhódított földsávon. Közben a harckocsik szüntelenül csatáznak a tűzgyűrűben. Most törnek át a gyülekező hely felé; azokat a harckocsikat, melyeknek lánctalpa megsérült, a többiek önfeláldozóan vontatókötélre veszik. Csak három tank nem tud áttörni; kettő közülük lángban áll. Fekete füstoszlopok.
A nap lassan eltűnik a hegyek mögött. Itt a hegyvidéken, ősszel hamar sötétedik. A fasiszták egyre lövik a három magányos tankot – lehet, hogy a harckocsizok még védekeznek?
Még egy óra. Minden elmerül a sötétségben. A tankok benzint vesznek fel a gyülekező helyen, de a fiúk pihenésre nem gondolnak. A végsőkig feszült, felcsigázott hangulatban vannak. Meg kell menteni azokat, akik ottmaradtak. El kell vontatni a harckocsikat, meg kell találni társaikat.
Önként jelentkezőkből összeállítottak néhány csoportot: harckocsizok és gyalogosok vegyesen. Előrekúsznak, hogy felderítsék a terepet. Az idős amerikai kéri, hogy ő is mehessen. Megtagadják. Összegörnyedve bemászik a földbe vájt lyukba, s ott, kabátjával eltakarva a gyertyát, géppuskákat tisztogat.
Egyszer csak a mélyedésben, ahol a harckocsik állnak, örömkiáltások hangzanak fel. Mindenki odatódul. A sűrű tömegben három fiú: a három bekerített harckocsi egyikének a legénysége, azé, amelyik nem égett. Mindenki öleli, csókolja őket, mindenkinek könnytől csillog a szeme. Hármuk közül kettő megsebesült. Elmondják, hogy néhány telitalálat megrongálta a harckocsi lövegeinek mozgató szerkezetét és a géppuskát; a toronyparancsnok és a harckocsiparancsnok megsebesült. A fasiszták egészen közel férkőztek a géphez, kiabáltak, próbálták rábeszélni őket, hogy adják meg magukat, ígérték, hogy megkegyelmeznek nekik, fenyegetőztek, hogy felgyújtják vagy pozdorjává zúzzák a harckocsit. A fiúk pisztollyal lőttek, a harckocsi vezetője két fasisztát megölt. Elhatározták, hogy az utolsó három töltényig védekeznek – az utolsó hármat saját maguknak szánták. De aztán minden elcsendesedett, a fasiszták, úgy látszik, reggelre halasztották a dolgot. A fiúk levették a lövegzárt az ágyúkról és a závárt a gépfegyverről, kimásztak a tankból, és eljutottak az öntözőcsatornáig. Nyakig merülve a vízbe, sőt időnként elmerülve benne, elindultak az övéik felé. Végül elérték a köztársaságiak által elfoglalt lövészárkokat.
A harcosok rendkívül izgatottan hallgatják társaik elbeszélését, és elhatározzák, hogy azonnal elindulnak a bajba jutott harckocsik megsegítésére. Hányszor kimentették már bajtársaikat – talán ez alkalommal is sikerülni fog.
A parancsnok zseblámpával belevilágít a táskájába, és jelentést ír. 1700 métert tettek meg a megerősített fasiszta terület belsejében. Az aragóniai éjszaka ilyenkor októberben hideg és szeles. A háború nem holnap ér véget és nem is holnapután. A győzelem kitartásból, türelemből és áldozatokból születik meg.
OKTÓBER 18
Ma megmenekült még egy köztársasági harckocsi legénysége abból a háromból, amely, mint tegnap írtuk, Zaragoza kapuinál a fasiszta vonalak között rekedt. A csoda nem magától következett be: a harcosok határtalan hősiessége, kitartása és saját erejükbe vetett hite művelt csodát.
A három bátor legény csak az imént vergődött el a kormánycsapatok első vonalaihoz. Megöleljük őket – összevissza vannak karmolva, égetve. Lassan, fáradtan, de boldogan beszélnek.
A harckocsit több találat érte. A fasiszták körülvették. A legénység tizenkét órán át tüzelt, de az ellenség fokozatosan közeledett; a fasiszták sűrűn hajigálták a kézigránátot a harckocsira, aztán nekirontottak.
A legénység bezárkózott és elhatározta, hogy élve nem adja meg magát. A fasiszták felmásztak a tankra, s kiabálni kezdtek a benne ülőknek. A fiúk csendben ültek, halottnak tettették magukat.
A lázadók a velük levő olaszokkal együtt elhatározták, hogy kinyitják a harckocsit. Mászkálni kezdtek rajta, kalapáltak, feszítővasakkal bajlódtak. A harckocsin nem volt semmi rés, légmentesen el volt zárva, mint valami tűzálló szekrény. A reteszek és a csavarok erősen tartottak belülről.
Néhány órai kínlódás után a fasiszták kidőltek; elhatározták, hogy pihennek egy kicsit, és megebédelnek itt, a harckocsi tetején. Ebéd után lefeküdtek a tankra szundikálni. Ebben a pillanatban megmozdult bent az egyik harckocsizó. A lázadók nyomban leugráltak és folytatták a támadást.
Gyújtógránátokat kezdtek dobálni a harckocsi alá. Meggyulladt a gumi. – Ültünk, hallgattunk és szívtuk a cigarettát – meséli a parancsnok tizenkilenc óra telt már el azóta, hogy bekerítettek bennünket.
A tűz fellángolt, majd elaludt. A benzintartályokig nem ért el. A harckocsizok hallották, amint a lázadók tanácskoznak. Elhatározták, hogy egyszer s mindenkorra végeznek a legénységgel; csak akkor hiszik el, hogy halottak, ha saját szemükkel látják a hullájukat, és maguk húzzák ki őket a gépből.
Újabb roham indult a tank ellen. Most már nem volt miben reménykedni. A három harcos elhatározta, hogy abban a pillanatban végeznek magukkal, amint az ellenség behatol a tank belsejébe.
Egyszer csak egy lövedék robbant a közelben, majd egy másik, egy harmadik; sebesültek jajkiáltása hallatszott. A köztársasági tüzérség, majd a köztársasági harckocsik az éjszakai gyalogsági felderítés után megállapították a pontos célt, és tűzfüggönyt vontak a tank köré.
A lövöldözés abbamaradt. A fasiszták nyilvánvalóan elfutottak és elrejtőztek. Elérkezett a döntő pillanat, ki kellett használni percnyi késedelem nélkül. Ez volt az utolsó és egyetlen lehetőség a menekülésre.
A harckocsi parancsnoka nagy nehezen megfordította az ágyút, és három lövést adott le. Aztán levette a lövegzárt, átadta a toronyparancsnoknak és utasította, hogy szaladjon. A fasiszták tüzet nyitottak a szaladó emberre. Az lehasalt a domb mögött. A parancsnok a nyíláshoz helyezte a gépfegyvert, leadott egy sorozatot, és utasította a vezetőt, hogy fusson. Utolsónak ő maga szaladt el.
A lázadók valóságos golyózáport zúdítottak rájuk. A három harcos a domb mögött feküdt, szorosan a földhöz tapadva, míg a fasiszták meg nem unták a lövöldözést. Akkor megint futottak egy darabot, majd megint … Pontosan huszonnégy óráig tartott az ellenállásuk.
Most itt állnak, cigarettáznak, vizet isznak. Részletesen és alaposan adják meg az útmutatásokat azoknak a harcosoknak, akik mindjárt indulnak, hogy tüzérségi fedezet mellett páncélos vontatógéppel elvontassák a harckocsijukat.
Mi mentette meg ezeket az embereket a biztos pusztulástól? Az, hogy engesztelhetetlenül gyűlölték az ellenséget, az, hogy életük utolsó óráját, utolsó leheletüket, szívük utolsó dobbanását, becsületes, fiatal szemük utolsó pillantását sem akarták átengedni a fasizmusnak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!