XI
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
1
– Emberek – ez volt Kalla bácsi szavajárása ma kettőt kell fordulni a lajttal, levest meg vágott-borsófőzeléket főzünk. Két birkát is vágunk.
– Gyerünk, emberek, vízért, gyerünk, gyerünk, mert nem lesz énekes halott sem belőlünk délben.
Trojkába fogtam a három kis orosz lovat, amelyeket még valahol Sztarioszkol előtt „szerzett” Rotyits. Még sokat vesződtem a komettal, melyet csúcsos végével lefelé kellett a lovak nyakába akasztani, aztán megfordítani a szerszámmal együtt. Persze hogy a sok forgatástól úgy összegubancolódott sokszor az egész szerszám, hogy csak Rotyits ismerte ki magát közöttük. Ahányszor szerszámoztunk, mindig ott állott szétvetett lábakkal, dülledt szemekkel, lesve, hogy hol tévesztünk el valamit, hogy aztán a mindig keze ügyében levő bikacsökkel végigverjen rajtunk.
Kurszk óta Oláh Ferkó volt a konyhakocsis. Soha még csak ostor sem volt a kezében azelőtt, Rotyits szinte naponta véresre verte.
– Hogyan tartod azt a gyeplőt? Te barom!
Már csattant is Oláh hátán a bikacsök. Engem még sohase ütött meg, csak szidott. Azért aztán lehetőleg mindig én szerszámoztam.
Rotyits a homokfutóba is befogatott. Azzal kísért el vízért bennünket vissza a városba. Úgy ült hátul a birka-, ló- és tehéntolvaj, mintha a környék földesura volna.
Elöl Rotyits a homokfutóval. Előtte a bakon Oláh ült. Az ostor a főtörzsnél volt. Sohasem a lovakat, mindig a kocsist ütötte vele.
A trojkát a lajtos kocsival én hajtottam. Csikvári is velünk volt. Ónodi a hordó tetején gubbasztott.
Már napok óta tanyázunk az erdőben, de a kocsi-, gép-, emberáradat azóta egyre zúdul a front felé. Azért most is csak az út szélére húzódva, meg-megakadva, lassan jutunk a város felé.
A város szélén, a nagy gyárral szemben, melynek az udvarán a kút van, a téglás gödör peremén most is egészen közel egymáshoz, ott állt lövésre készen tartott fegyverrel a német őrség. A téglás gödörből állandó fegyverropogás hallatszott fel.
Egyes puskalövések, hármas, ötös sorozat géppisztolyból. Az őrség mögött nagy tömeg figyeli, mi történik ott lent a gödörben. Németek, magyarok tolonganak, ágaskodnak, hogy jobban lássanak. Egy lövés vagy sorozat után nagy röhögés. Egymás hátát csapdossák gyönyörűségükben.
Mi lehet ott?
Mi a lajtos kocsival beállunk a gyárudvarra, ahol százak tolonganak az egyetlen kút körül. Kulacsba, csajkába, vödrökbe szivattyúzzák a vizet, amelyet mohón szürcsölnek. Még délelőtt tíz óra sincs, de már olyan nagy a tolongás, mintha delelő lenne. Mindenki tolakszik. Sofőrök a gyár előtt álló autóhoz szeretnének vizet vinni. Sietniük kell. A kocsi elállja az utat. Kocsisok lovakat szeretnének itatni. Felfordulnak mindjárt a szomjúságtól. Ezt állat nem bírja ki. A tisztiszolgák a legszemtelenebbek, nekik a legsürgősebb. Az alezredes, a százados, a főhadnagy úr vár.
– Engedjenek, mert ha idejön, jaj lesz maguknak!
Nekünk munkaszolgálatosoknak szavunk sem lehet. Csak azért, hogy vízhez jussunk, félóráig cibáljuk a szívóskút karját. Közbe-közbe odacsempésszük a mi vödrünket is. Nehezen telik így a hordó.
A gyár nagy raktárépülete (ajtaja pár lépésnyire van a kúttól) most gyűjtőtábor. Orosz katonákkal van zsúfolva. Három szuronyos magyar baka áll az ajtóban, mögöttük a foglyok százai. Foglyok, akik mind-mind kifelé figyelnek. Szemek ezrei mind egy helyre tapadnak: a kútra.
Tegnap még mi is így epekedtünk a víz után. Háttal álfok a raktárnak, mégis úgy érzem, hogy a láztól tüzelő szemek égetnek. Ónodi váltott le. Két vödör vizünk van már. A lajtba akarom, önteni.
A raktárból egy őr tízes csoportot kísér a kúthoz. Mind sebesült. Mocskos kötésükön átüt a genny. Messziről bűzlenek. Ordítás.
– Ide ne engedd őket! Még mit nem.
Egy gonosz képű tizedes már harmadszor engedi tele a csajkáját. Kétszer utolsó cseppig kiitta. Most már csak néhány kortyot iszik, a többit a sebesültek képébe löttyintette. Azok inkább tréfának veszik, mint sértésnek. Ott állnak, öt méternyire a megváltó víztől. Mégsem jut nekik egy csepp sem.
A kút körül nagy tócsa. Egyre nő, lassan már csörgedezik. Arra, a foglyok felé. Észreveszik. Lehajolnak. Inkább lágy iszapot, mint vizet markolnak fel. Azt veszik a szájukba, és mint egy jégdarabot, forgatják. Aztán köpködik ki a sarat.
Ónodi félrelép a kúttól. Húzzon más. Újra van két vödör vizünk. Ez nem kerül a lajtba. Jóska bácsi egyenesen odaviszi az egyiket a sebesültekhez. Ezek piszkos pléhdobozokkal, füstös csajkával merítenek bele. Most nem nyögnek, vadul öntik magukba a vizet. Az őr már tereli is vissza őket. Most újabb csoport jön. Annak én adom oda a másik vödörrel. Ezek nem tolonganak. Egyiknek tűrhetően tiszta kulacsalja van a kezében, az merít mindegyiknek kettőt-kettőt. Maga is iszik. Merítés közben figyel rám. Szemünk összetalálkozik.
Megértettük egymást.
Nem köszönték meg a vizet, szemükben mégis köszönet volt.
Már délfelé járunk, és a lajt még félig sincs teli. Mit csináljunk? Minket félrelöknek. Kerettag meg nincs velünk. Csikvári is bement a városba Rotyitssal együtt a homokfutón. Erőlködünk a vízért. Fél lajtnyival nem mehetünk vissza. Meg keretkísérő nélkül sem.
Odakintről, a téglás gödör felől be-behallatszanak a lövések.
A gyárkapu mellett kisebb épület. Olyan portáslakás-féle lehet. A raktárból néha-néha két-három őr kíséretében kisebb fogolycsoportokat kísérnek be ebbe az épületbe. A foglyok közül majdnem mindegyiknek jobb ruhája van. Tisztfélék. Az épületből kijövő foglyok nem mindegyikét kísérik vissza a raktárba. Sőt, csak ritkán-ritkán egyet-kettőt. A többit a kapun kísérik ki. Hová?
Akkor még nem tudtuk. Csak jó félóra múlva.
– Ki van ezzel a lajtos kocsival? – áll elénk egy főhadnagy.
Egyszerre ugrottunk Ónodival.
– Alássan jelentjük, mi, főhadnagy úr.
– Miféle bagázshoz tartoztok?
– A 401-es különleges büntetőszázadhoz.
– Ah, ahhoz? No, cikkor le a hordóval!
– Alássan jelentem, félig van már vízzel. Nem tudjuk ketten letenni.
– Hát ki mondta, hogy vízzel együtt tegyétek le? Ki a vízzel! Minek a zsidóknak víz?
– Alássan jelentem, nem vagyunk zsidók.
– Nem? Hát mik?- Keresztények.
– Mii? Keresztények? Keresztény nincs különleges században. Csak zsidók, betörők, gyilkosok. Ja meg kommunisták.
– Betörők vagytok vagy kommunisták?
– Alássan jelentem, szakszervezeti emberek vagyunk. – Már odacsődült körénk az egész udvar. Pecsenyére vártak. Akarom mondani, vízre.
Mi meg védtük Ónodival a vizet. Ebédről, a század hosszú napok óta első ebédjéről volt szó.
– Tudom, tudom. Szakszervezet. Ezek is kommunisták – szólt oda a mögötte álló egyik tisztesnek.
– Na, pofa be! Le a hordóval!
Öten is ugrottak a csaphoz, és engedték a vizet. A mi keservesen összegyűjtött vizünket. Zabálták, szívták magukba a mi vizünket. A 401-es különleges század életét.
A főhadnagy az előbbi tisztest hagyta ott. Tizedes volt. Mikor az utolsó cseppet is elitták a hordónkból, akkor a tizedes ránk szólt.
– Na, már most aztán ne sokat teketóriázzanak, hanem gyerünk le a hordóval. Nehogy a főhadnagy úr megint kijöjjön.
– Tizedes úr, alássan, mi lesz, ha visszajön a főtörzs úr? Agyonüt bennünket, ha nem leszünk itt, ha nem lesz elég vizünk.
– Majd elintézzük. Odaállni a raktárajtó elé!
Én hajtottam megint a lovakat. Ott álltam meg közvetlenül az őrség előtt. A kocsiról a fejek felett messze be lehetett látni a hatalmas hodályba. Ezrek lehetnek itt. Annyian voltak, hogy csak állni tudtak.
Most a tizedes szólt valamit az őrségnek. Nagy mozgolódás támadt.
Magukkal tehetetlen sebesülteket cipeltek a kocsinkhoz társaik. Hatan-nyolcan egyet. Az egészségesek is borzalmas állapotban voltak. A sebesültek szörnyűek. Láb, kéz nélküliek, ideiglenes kötéssel, melyből a vér, gennyel vegyesen csörgedezett. Nyitott arcsérülések. A rothadó testek bűze szörnyűbb volt minden eddigi bűznél, amit eddig életemben tapasztaltam.
A sebesülteket felraktuk a kocsikra. Gondoltam, bizonyára kórházba szállítjuk őket. Már kezdtem megbocsátani a főhadnagynak a vizet.
A rövid kocsin már tízen is vannak. Mi lesz itt? Hiszen már egymáson fekszenek. Még hoznak vagy tízet. A társaik nem akarják feltenni, a kocsialjban fekvőkre rárakni őket. A puskatus megérteti velük, hogy meg kell tenniök. Színültig rakják a kocsit.
Hiszen ezek nem halottak? Ha kórházba, gyógyítani visszük, akkor minek fojtják meg őket? Ónodi felül mellém a bakra. Négy őr kíséretében indulunk. Kettő-kettő jobbról-balról gyalogol mellettünk.
Kiérünk a kapun. Kérdőn nézek az őrökre: merre? Jobbra? Balra? Egyszerre intenek: előre. Előre? Hiszen szemben velünk az agyaggödör van.
– Oda, oda! – kiabálnak, integetnek mind a négyen. Ezt nem értjük. Se én, se Ónodi. Az agyaggödör szélén utat engednek a szájtátók. Most nincsenek annyian, mint amikor jöttünk. Kordék által kijárt út vezet le a gödörbe. Elég meredek.
– Kössél féket, Jóska bácsi! – szólok oda Ónodinak.
– Nem kell, nem futnak meg itt a lovak.
A keskeny kordécsapáson a három ló egymást taszigálja. Nem tudják visszafogni a kocsit. Elöl a kocsirúd jobbra-balra vagdos. Hol egyik, hol másik lovat vágja pofon.
Sok időnk nincs a gondolkodásra, hogy miért ide, miért nem kórházba szállítjuk a sebesülteket. Már lent vagyunk a gödörben. Egy kis fabódé mellett állunk meg.
Tíz munkaszolgálatos jött ki. Senki se volt velük. Parancs nélkül jöttek a kocsihoz. Szedték le a sebesülteket. Rosszat sejtettem. Nem mertünk egy szót se szólni, se kérdezni a muszosoktól. Próbáltam szemjátékkal beszélni. Nem lehetett. Ezeknek a szemében már nem volt élet. Közönyösen, lélek nélkül, mintha nem is emberek, hanem gépek volnának, cipelték a sebesülteket ketten-négyen oda az agyagparthoz, mely szemben volt a lejárattal.
A kocsink kiürült.
– Gyerünk vissza! – hangzott az utasítás. Nagy nehezen megfordultam. Nehezen, mert nem a lovakra figyeltem, hanem arra, hogy a muszosok után négy német és két magyar katona megy. A németeknél géppisztoly, a magyaroknál manlicher. Egy bunkerból jöttek elő, a fabódé mellől.
Tudtam, hogy a sebesültek sorsa beteljesedett.
Mi vagyunk a halálkordé kocsisai. Még nem értünk fel egészen a gödörből, amikor mögöttünk megszólaltak a géppisztolyok.
Beteljesedett.
Fönt vigyorgó pofák. Az arcokon állati örömök gyönyöre. Szinte hallani lehet, ahogy a gyilkolás kéjétől pihegnek. A vigyor a pofájukon csak a belső kéjt takarja.
– Jóska, mi lesz? Én rögtön rosszul leszek – szólok oda Ónodinak.
– Én is. Pedig én már láttam ilyesmit. Állatok. Védjük a keresztény kultúrát. Mi meg a németek.
Már a gyárkapunál vagyunk újra. Befordulunk az udvarra.
– Kossa, én nem megyek veled több fordulóra. Lesz, ami lesz. Én ezekkel harcoltam négy évig.
– Én sem. Mit csináljunk?- Állítsd oda a kocsit, aztán úgy teszünk, mintha szükségletre mennénk hátra. Valahogy kijutunk innen.
– És ha elfognak?- Legfeljebb közéjük állítanak. Jobb, mint így.
– Jól van.
Odaálltunk újra a raktárajtó elé. Lekötöttem az istrángot. A lovak fejét cirógattam. A másik lónál Ónodi tett-vett. Félre akartunk menni.
– Hová mennek?
– Csak ide, vizelni, tizedes úr.
– Hej, a szentségit, de finnyásak lettek, nyugodtan szarhatnak, hugyozhatnak itt a kocsi mellett is. Van itt elég. Csak maradjanak itt.
Jelekkel kérdeztem Ónoditól, mit tegyünk?
A vállát húzogatva, a száját biggyesztve jelezte, hogy ő sem tudja.
– Na, gyerünk tovább, vigyék ezeket a dögöket!
Az istráng körül bajlódtam, a szerszámot igazgattam. Már mindent megnéztem, megigazítottam. Mit csináljak? Jóska bácsi kászálódni kezdett fel a kocsira. Én ne menjek? Akkor itt helyben agyonlőnek. Vagy menjek, és más alkalmat várjak a szökésre?
Egyik lábam már a kocsihágcsón volt, hogy fellépjek, amikor a gyárkapun berobogott Rotyits bricskája. Robogott. Rotyits ütötte az ostorral Oláht, az meg nagyokat kurjongatva vadította a lovakat, hogy fussanak.
A kút körüli sokaság ezerfelé ugrott széjjel. Vödrök, csajkák, kulacsok csörömpölve hullottak szerteszét. Volt, aki ijedtében, mint egy póznára, a kút vasoszlopára mászott fel.
Oláh most már fogta volna vissza a lovakat. Nem bírta. A megvadult állatokat az előttük szétrebbenő tömeg még jobban megriasztotta. Az aránylag szűk udvarban a kút körül, mint valami fékevesztett gép, száguldott a két ló a könnyű bricskával. Oláh csak azon igyekezett, hogy fel ne dőljenek. Rotyitsnak már lerepült a fejéről a sapka. Ordított. Hétszentségezett. Mindenáron a gyeplőt akarta Oláh kezéből megkaparintani. Talán az ötödik körben sikerült is. De a lovak nem csillapodtak. Ónodi brrr-gni kezdett a lovaknak. Azok a csillapító hangra lassan engedtek az iramból, és a bricska még egyszer-kétszer megkerülve a kutat megállott, éppen mellettünk.
Eddig nem is jutott eszünkbe a saját bajunk, úgy lenyűgözött bennünket is ez a lóverseny. Rotyits ugrott le elsőnek. A szájtátók azonnal körülfogták a kocsit. Rotyits mindjárt a lovakhoz rohant. Babusgatta, cirógatta őket. A ló volt a szenvedélye.
Hajnalonként, akármilyen út volt mögöttünk, végigborzolgatta a lovak szőrét, jól megcsutakoltatta őket. Egy szemernyi por már dühbe gurította. A század mocskos, bűzös, piszkos, koszos volt, de a lovak ragyogtak. A század éhezett, koplalt, csonttá aszott, de a lovak gömbölyödtek. Nincs kenyér a századnak? Csak zab legyen a lovaknak. A század zuhogó esőben, a szabadban éjszakázik, de a lovaknak fedett hely kell. Azokat kímélni kell. Sok pénzében vannak a kincstárnak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!