Alekszandr Fagyejev
Második rész
63.
Barátom! Drága barátom! … Elbeszélésem leggyászosabb fejezetéhez érek, és önkéntelenül rád gondolok.
Ha tudnád, milyen izgalmat éltem át azokban a távoli, gyerekkori napokban, amikor együtt utaztunk a városba tanulni! Több, mint ötven verszt választott el tőled, és én nagyon féltem, hogy nem talállak otthon, hogy már elutaztál, hisz egész nyáron nem láttuk egymást.
Ennek puszta lehetősége kimondhatatlan bánattal fojtogatta szívemet, amikor apám háta mögött összekuporodva bekocsikáztunk a falutokba, és a fáradt ló iszonyú lassan vánszorgott az utcán. Még el sem értük a házatokat, mikor leugrottam a kocsiról. Tudtam, hogy a szénapadláson alszol, ha pedig nem vagy ott, akkor – egyáltalán nem vagy … De még nem volt olyan eset, hogy ne vártál volna meg; tudtam, hogy inkább elkésel az iskolából, csakhogy ne maradjak egyedül … Hajnalig le sem hunytuk a szemünket, lábunkat lóbálva ültünk a szénapadláson, és beszéltünk, beszéltünk. Időnként olyanokat csaptunk a tenyerünkbe, hogy a gerendán ülő tyúkok ijedten rebbentek fel. Szénaszagot éreztünk, az erdő mögül az őszi nap hirtelen arcunkba sütött, s csak akkor láttuk meg, mennyire megváltoztunk a nyáron.
Emlékszem, mi, fiúk egyszer ott álltunk a patak zöld vizében, nadrágunk felgyűrve, s te bevallottad, hogy szerelmes vagy –ó… Őszintén megmondom, hogy a lány nem tetszett nekem, de azt mondtam:
– Végeredményben te vagy szerelmes, nem én! Legyetek boldogok …
Nevettél, és azt felelted:
– Hogy megmentsünk valakit a ballépéstől, végül is szakítani is lehet vele, de vajon adhatunk-e tanácsot a szerelemben? Hányszor történik, hogy a legközelebbi rokonok gyámkodásukkal beleavatkoznak ilyesmibe; közvetítenek, elválasztanak, megsúgják, miket beszélnek városszerte a párodról … Ha tudnák, mennyi bajt okoznak ezzel, hány tiszta percet mérgeznek meg, amelyek aztán soha többé vissza nem térnek.
Emlékszem, amikor eljött ez az N., nem akarom megnevezni, és gondtalanul, víg mosollyal kezdett fecsegni barátairól. „Ez fülig szerelmes abba, a másik egyenesen a térdén csúszik a lány előtt, amannak meg piszkos a körme – de ez maradjon köztünk. És az a bizonyos pedig – ismeri? – tegnap úgy berúgott a vendégségben, hogy hányt is – de ez köztünk maradjon … Az a harmadik meg ócska ruhában jár, szegénynek tetteti magát, voltaképpen fösvény; biztosan tudom, hogy nem szégyell más számlájára sörözni -, de ez köztünk maradjon …”
Ránéztél, és azt mondtad:
– Tudja mit, N., kotródjon innét, de minél hamarabb …
– Hogyhogy? – kérdezte csodálkozva N.
– Úgy, ahogy hallja: kotródjon innét! Nincs undorítóbb az olyannál, aki semmit sem tud a másik arcáról mondani, mert mindig hátulról nézi! És van-e visszataszítóbb, mintha egy fiatal teremtés folyton pletykál?
Milyen elragadtatva néztem rád, mert én is pontosan így gondolkoztam, bár lehet, hogy nem tudtam volna ilyen keményen fellépni …
De mindennél jobban megőriztem lelkemben annak a nyárnak emlékét, amikor távollétedben megértettem, hogy nincs más utam, mint belépni a Komszomolba …
És mikor ősszel a szokott módon találkoztunk a szénapadláson, mintha egy kissé elhidegültél, eltávolodtál volna, és ugyanezt éreztem én is. Akkor is, mint gyermekkorunkban, lelógattuk meztelen lábunkat és hallgattunk. Azután azt mondtad:
– Lehet, hogy nem értesz meg, sőt el is ítélsz azért, hogy előzetes megbeszélés nélkül döntöttem, de egymagam élve itt, nyáron beláttam, hogy nincs más utam. Tudod, elhatároztam, hogy belépek a Komszomolba …
– De hiszen akkor új kötelezettségeid, új barátaid lesznek és én, én? – kérdeztem, hogy kipróbáljam barátságunkat.
– Igen – mondtad szomorúan -, így is lesz. Én megértem, hogy ez lelkiismereti kérdés, de milyen jó lenne, ha te is belépnél …
Nem akartalak tovább ugratni: egymásra néztünk, és hangos nevetésben törtünk ki.
Úgy lehet, soha többé nem volt ilyen boldog beszélgetésünk, mint ez a legutóbbi a szénapadlásotokon. A verandán tyúkok ültek, és a nyárfák mögül ránk mosolygott a nap, amikor esküvel fogadtuk meg egymásnak, hogy soha-soha nem térünk le arról az útról, melyet választottunk, és örökké hűek leszünk barátságunkhoz …
Barátság! Hány ember veszi nyelvére ezt a szót, és kellemes beszélgetést ért rajta egy üveg bor mellett és kölcsönös megértést egymás hibái iránt. De mi köze ennek a barátsághoz?
Nem, mi mindig kíméletlenül összekaptunk, ha nem értettünk egyet, szinte késsel mentünk egymásnak! De barátságunkat ez csak erősítette, férfiasabbá tette, megedzette.
Sokszor voltam igazságtalan hozzád, de ha beláttam, hogy tévedtem, nem bújtam ki a felelősség alól. Persze, az egyetlen, amit ilyenkor tehettem, az volt, hogy bevallottam: nem volt igazam. Mire te azt mondtad:
– Ne bánkódj, semmi értelme … Ha mindent megértettél, feledd el … ez előfordul – ez a harc …
Később úgy gondoskodtál rólam, mint a legeslegjobb ápolónővér, talán még anyámnál is jobban, mert goromba voltál és egyáltalán nem érzelgős.
Most el kell mondanom, hogyan vesztettelek el. Ez nagyon régen volt, nekem mégis úgy tűnik, mintha nem abban, hanem ebben a háborúban történt volna … A nádason át elvittelek a tótól. A véred végigcsurgott a kezemen, a nap elviselhetetlenül tüzelt ránk. A parton biztosan már senki élő nem maradt, olyan golyózápor zúdult erre a náddal benőtt keskeny földsávra. Húztalak magam után, mert el sem tudtam képzelni, hogy te ne élj … És ott feküdtél a nádon, eszméletnél voltál, csak az ajkad volt valahogy egészen különösen szikkadt. Azt mondtad:
– Vizet … Adj egy kis vizet …
De itt már nem volt víz, és korsóm, csajkám vagy kulacsom sem volt, amivel visszamehettem volna a tóhoz vízért. Akkor azt mondtad:
– Húzd le vigyázva a csizmám, még egészen jó …
Megértettem, mit akarsz. Lehúztam nagy, nehéz katonacsizmádat, mely oly sok utat taposott végig – már régóta meneteltünk, kapcát sem váltottunk -, és a csizmáddal visszamentem a tóhoz, odakúsztam a vízhez, mert magam is nagyon szerettem volna inni. Persze, még gondolni sem lehetett arra, hogy ilyen veszett tűzben csillapítsam a szomjamat. Csoda volt az is, hogy sikerült vizet merítenem a csizmádba és visszakúszni hozzád.
De mire odaértem, már meghaltál. Az arcod nagyon nyugodt volt. Először figyeltem meg, milyen nagy vagy – nemhiába gyakran összetévesztettek bennünket. Szememből kibuggyantak a könnyek. Kibírhatatlan szomjúság gyötört, és rávetettem magam csizmádra, katonabarátságunk e durva, keserű kelyhére, és sírva fenékig ittam …
Nem érzett se hideget, se félelmet, meggyötörtén, félig fagyottan, éhesen, mint egy nőstényfarkas, barangolt, barangolt Valja a front mentén tanyáról tanyára, olykor a sztyeppen aludt a szabad ég alatt. A visszavonuló német csapatok hullámai a front előrenyomulása következtében mind közelebb és közelebb vitték szülővárosához …
Napok óta, már egy hete barangolt, és maga sem tudta, miért. Lehet, abban reménykedett, hogy átjut a fronton, aztán maga is elhitte, amivel Szerjozskát bolondította: igaz is, miért ne jöhetne ide a Vörös Hadsereg valamelyik ezredével? Szerjozska azt mondta: „Föltétlenül eljövök.” Ő pedig mindig beváltotta ígéretét.
Azon az éjszakán, amikor Kamenszkben fellángolt a harc, és a tűzvész fekete füstoszlopai több kilométernyire elszállottak, Valja egy Kamenszk közelében fekvő faluban talált menedéket. Itt nem voltak németek, és Valja, mint legtöbben a faluban, egész éjjel nem hunyta le a szemét, a tűzvészt nézte. Valami egyre ösztökélte: várni, várni …
Másnap tizenegy órakor megtudták, hogy a Vörös Hadsereg egyes részei behatoltak Kamenszkbe, a harc már a városban folyik, és a németeket a város legnagyobb részéből kiszorították. Tudták, hogy a városból kiszorult katonaság nemsokára ide zúdul, s a legiszonyatosabb az a német, akit a harcban megvertek … Valja újra vállára dobta hátizsákját, melybe háziasszonya könyörületből egy kis darab kenyeret csúsztatott, és eltávozott a faluból.
Ment, és maga sem tudta, hová. Az olvadás egyre tartott, de a szél irányt változtatott, hidegebb lett, köd ereszkedett alá, és szétfolyó, havas fellegek borították be az eget. Valja ott állt az út közepén, sokáig, sokáig, vállára vetett hátizsákkal. Nedves sapkája alól kicsorduló szőke fürtjeit a szél cibálta. Aztán lassan megmozdult, átvágott az elázott, hóvizes tanyaúton, és Krasznodon felé indult.
Ugyanebben az időben Szerjozska bénán lelógó karral, véres kabátujjal, fegyvertelenül odaért a falu túlsó, legszélső házához, és bekopogtatott az ablakon.
Nem, a sors nem akarta, hogy most pusztuljon el … Sokáig feküdt a piszkos, nyirkos havon, ott, a vasútállomás körüli negyed közepén, míg a németek el nem csendesedtek. Abban nem reménykedhetett, hogy a mieink az éjszaka folyamán megint betörnek ide. El kell menni, ki kell jutni az arcvonalból. Polgári ruhában volt, a fegyvert itt hagyhatja. Nem először megy át ellenséges vonalon.
Szürke, zavaros reggel volt már, amikor nagy nehezen feltámasztotta sebesült karját, és átmászott a síneken. Ilyen időben a jó háziasszonyok már felkelnek, és meggyújtják a mécsest. De most gyerekeikkel együtt a pincében ültek.
Szerjozska vagy száz métert kúszott a síneken túl, aztán felállt és elindult. Így ért el a tanyához.
Egy szőke hajú kislány, aki vödörben vizet hozott, valami öreg holmival bekötözte a sebét, kimosta a vért kabátujjából, és bedörzsölte hamuval. A háziak féltek, hogy a németek minden pillanatban rájuk törhetnek, még meleg étellel sem kínálták meg Szerjozskát, csak odanyomtak valamit a kezébe.
És Szerjozska, aki egész éjjel nem aludt, elindult, hogy a front menti tanyákon megkeresse Valját.
Mint a donyeci sztyeppen gyakran, az idő most is hirtelen megkeményedett. Hó esett, s most már nem olvadt meg. Aztán beállt a hideg. Január utolsó napjainak egyikén Szerjozska nővére, Fenya, aki gyerekeivel külön lakott az öregektől, a piacról haza jövet, zárva találta az ajtót.
– Mama, egyedül vagy? – kérdezte az ajtó mögül a nagyobbik fia.
Szerjozska ült a szobában, egyik kezével az asztalra támaszkodott, a másik keze lelógott. A fiú mindig cingár volt, de most úgyszólván csont és bőr. Arca szürke lett, de a szeme csillogó, régi mosolyával fogadta nővérét.
Fenya beszámolt a letartóztatásokról a központi műhelyekben, és elmondta, hogy csaknem mindenkit lefogtak az Ifjú Gárdából. Marinától megtudta, hogy letartóztatták Kosevojt is. Szerjozska szótlanul hallgatta, csak a szeme égett. Aztán kis idő múlva azt mondta:
– Ne félj, mindjárt elmegyek …
Érezte, hogy Fenya nagyon nyugtalankodik miatta, és a gyerekeiért is.
Nővére átkötözte a karját, női ruhát adott rá, azt meg, ami a fiún volt, kis batyuba csomagolta. S mikor beesteledett, hazakísérte szüleihez.
Apját úgy megkínozták a börtönben, hogy majdnem állandóan ágyban feküdt. Anyja még valahogy tartotta magát. Nővéreit nem találta otthon, sem Dasát, sem Nagyát, akit legjobban szeretett. Elmentek azok is valahová a front felé …
Szerjozska megkérdezte, nem tudják-e, merre van Valja Borc.
Az ifjúgárdisták szülei ebben az időben gyakran találkoztak egymással, de Marija Andrejevna nem beszélt a lányáról Szerjozska szüleinek.
– Nincs „ott”? – kérdezte Szerjozska nagyon komoran.
Nem, Valja nem volt a börtönben, ez biztos.
Szerjozska levetkőzött, s egy hosszú hónap óta először feküdt tiszta ágyba, a saját ágyába.
Az asztalon kis bádoglámpa égett. Minden úgy volt, mint gyerekkorában, de ő most semmit sem látott. Apja a szomszéd szobában feküdt, és úgy köhögött, hogy a fal beleremegett. Szerjozskának mégis úgy tűnt, hogy a lakás ijesztően csendes: hiányzott a testvérek szokásos perlekedése. Csak kis unokaöccse csúszkált a padlón „nagyapó” körül, s csacsogott valamit a maga módján.
Anyja háztartási ügyben eltávozott. „Nagyapó” szobájába most benyitott a szomszédból egy fiatal nő. Szinte mindennap benézett hozzájuk, és Szerjozska szülei ártatlan együgyűségükben sohasem gondolkoztak azon, miért ez a sűrű látogatás. A fiatal szomszédasszony leült, és beszélgetett „nagyapóval”.
A kis unokaöcs a padlón mászkált, felszedett valamit, odacsúszott Szerjozska ajtajához és becsacsogott:
– Bácsi … bácsi …
A fiatal nő lopva a szobába pillantott, meglátta Szerjozskát, egy darabig még beszélgetett az öreggel, aztán elment.
Szerjozska összekuporodott ágyában és elcsendesedett.
Apja és anyja aludtak. A szoba sötét és csendes volt, de Szerjozskának nem jött álom a szemére. Bánkódott.
Egyszerre erős dörömbölést hallott az ajtón.
– Kinyitni!Néhány percre még azt hitte, hogy kimeríthetetlen életereje, mely eddig minden megpróbáltatáson átsegítette, végleg elhagyta, hogy ezt az erőt derékba törték. De abban a pillanatban, hogy meghallotta a dörömbölést, fiatal teste azonnal rugalmassá, acélossá vált. Nesztelenül kiugrott az ágyból, az ablakhoz szaladt, és kissé félrehúzta a függönyt. Odakint minden fehér volt. A hold egyenletes, szelíd fénnyel ült az éjszakán. És nemcsak a géppisztolyát lövésre készen tartó német katona, hanem még az árnyéka is élesen belevésődött a kéklő hóba.
Szülei felébredtek, félálomban ijedten mondtak valamit, aztán elhallgattak, és mozdulatlanul figyeltek, hogyan döngetik az ajtót. Szerjozska fél kézzel – már betanult – felhúzta ingét, nadrágját, cipőjét, azonban a hadosztálynál kapott bakancsszíját fél kézzel nem tudta befűzni, és átment szüleihez.
– Valamelyiktek nyisson ajtót, csak világosságot ne gyújtsatok – mondta.
Már-már úgy látszott, hogy a dörömböléstől darabokra hull az egész vályogház.
Anyja a szobában támolygott fel s alá, teljesen elvesztette a fejét.
Apja kimászott az ágyból, és Szerjozska jól látta rajta, hogy milyen nehezére esik a járás, s hogy mindez milyen gyötrelmes …
– Nincs más hátra, ki kell nyitni … – mondta apja egészen különösen vékony hangon.
Szerjozska látta, hogy az öreg sír.
Az apa mankójával kopogva az előszobába botorkált.
– Mindjárt, mindjárt …
Szerjozska nesztelenül utána sompolygott.
Anyja nehéz testével kitántorgott az előszobába, ott valamilyen fémtárgyba ütközhetett, kívülről fagyos levegő csapott feléje.
Apja kinyitotta az ajtót és félreállt.
Az ajtó kinyílt, és a holdfény négyszögéből három fekete alak lépett be, egyik a másik után az előszobába. Az utolsó betette maga után az ajtót, és a helyiséget egy villamos zseblámpa erős fényszórója világította be. A fény először anyjára esett, aki az előszoba mélyén az ajtó mellett állott, mely a tehénistállóra nyílt. A fiú homályos búvóhelyén meglátta, hogy az ajtó tolózárja nincs becsukva, az ajtó félig nyitva volt, s hogy anyja az ő számára nyitotta ki. De ebben a pillanatban a villanyfény rácsapott apjára és a mögötte kuporgó Szerjozskára. Arra nem számított, hogy az előszobát megvilágítják lámpával, abban bizakodott, hogy mialatt a szobában tesznek-vesznek, ő kisurran az udvarra.
Egyszerre két erős marok kapott a keze után. Szerjozska felkiáltott, éles fájdalom nyilallt sebesült karjába. Behúzták a szobába.
– Gyújts lámpát! Mit állsz itt, mint egy ma született bárány!
– ordította Szolikovszkij az anyjára.
Anyjának úgy remegett a keze, hogy sokáig nem tudta meggyújtani a lámpát, és Szolikovszkij öngyújtóval maga gyújtotta meg. Szerjozskát egy SS-katona és Fenbong fogta le.
Az anya, amikor odanézett, sírva fakadt, és a földre vetette magát. Súlyos testével valósággal csúszott a padlón, miközben öreges, vastag karját élettelenül húzta. Az öreg, mankójára dűlve állt, feje lekonyult, és egész testében remegett.
Szolikovszkij hevenyében átkutatta a házat. Nem először tette ezt Tyulenyinék lakásán. A katona kötelet húzott elő nadrágja zsebéből, és hátrakötötte Szerjozska kezét.
– Egy fiam van … legyetek irgalommal … vigyetek el mindent, ruhát, tehenet …
Az ég tudja, miket össze nem beszélt. Szerjozska nagyon megsajnálta, de félt rászólni, nehogy elsírja magát.
– Vidd – mondta Fenbong a katonának.
Az anya útjában volt, mire a katona lábával undorodva félretolta.
A katona ment elöl, Szerjozskát lökdösve, Fenbong és Szolikovszkij utánuk. Szerjozska megfordult, és azt mondta:
– Isten veled, mama … Isten veled, apám!
Anyja nehéz testével rávetette magát Fenbongra, és ököllel ütni kezdte, miközben sikította:
– Vérszopók, meg kéne gyilkolni benneteket! De csak várjatok, visszajönnek a mieink!
– Eh, te … megint oda kívánkozol?! – ordította Szolikovszkij, és ügyet sem vetve „nagyapó” rekedt, megbicsakló könyörgésére, kivonszolta Alekszandra Vasziljevnát az utcára, abban az elviselt köntösfélében, melyben szokása szerint aludt. „Nagyapó” éppen csak utána dobhatta kabátját és fejkendőjét.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!