HARMADIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
7
JÚNIUS 23
Zalka nagyon várta ezt a kongresszust. Izgatta a gondolat, vajon találkozhat-e majd a küldöttekkel. Nagyon szeretett volna találkozni velük.
– Miért ne találkozhatna velük? Micsoda kérdés! Még meg is hívhatja őket a frontra ebédre. Talán fel is kell majd szólalnia. Hogy úgy mondjam, mint az irodalmat kedvelő spanyol tábornoknak.
– Félek, hogy ez kényelmetlen lesz, Mihail Jefimovics. Inkább ültessen valahová a hallgatóság közé, szép csendben elüldögélek a hátsó sorokban. Vagy akár a kakasülőn. Csak láthassam őket. Hiszen jól ismerem én ezeket az embereket.
Nem érte meg a kongresszust, három héttel a megnyitása előtt kellett elpusztulnia …
Az írókongresszust, ha némi késedelemmel is, végül mégiscsak megtartják. Nagyon nehéz volt ezt elérni. Sok „be nem avatkozó” ország kormánya akadályozza az átutazást, megtagadja az útlevelek kiadását, húzza-halogatja a dolgok intézését, ijesztget, lebeszél, óva int. De még az írók körében is akadtak olyanok, akik, miközben baloldalinak és antifasisztának nevezik magukat, kézzel-lábbal kapálóznak a kongresszus ellen.
Azt bizonygatják, hogy Spanyolországban, a háborús körülmények között nehéz lesz komoly vitát folytatni írói és irodalmi problémákról. (Nehéz? Nem is olyan nehéz. Mindenesetre lehet.) Hogy a kongresszus egy Spanyolország melletti rokonszenv-tüntetésbe fog átcsapni. (És miért ne?) Hogy az ötlet túlságosan hivalkodó és hangos. (Nem jobban, mint bármilyen más kongresszus vagy konferencia.) Hogy senkinek sincs joga arra, hogy az írókat a tűzbe taszítsa, s ezzel életüket veszélynek, családjukat pedig izgalmaknak tegye ki. (Ez talán valóban érv, csakhogy senki se taszigál senkit, aki jön, az önként jön; különben is mindent el fognak követni, hogy távol tartsák a küldötteket a veszélynek és a kockázatnak még az árnyékától is. Jöttek már ide mindenféle parlamenti és nőküldöttségek, még angol hercegnők is, és kutyabajuk sem történt!) Hogy ez a kongresszus felrázza a fasisztákat, és az lesz a vége, hogy Franco összehív egy másik kongresszust, más írókkal, s az övé esetleg még jobban is fog sikerülni a miénknél. (Erre már csak legyinteni lehet.)
Nincs olyan dolog a világon, amelynek végrehajtása közben ne akadnának aggályoskodók és lebeszélők. Ha Arkhimédész megtalálta volna azt a bizonyos fix pontot, amely a Föld kifordításához szükséges, még nem lett volna túl a nehezén. Még meg kellett volna küzdenie a második nagy nehézséggel, az aggályoskodók és lebeszélők hadával. Ezek ott lábatlankodtak volna Arkhimédész körül, s ráncigálták volna a tógáját: Hagyd ezt a dolgot! Ne ártsd bele magad! Rajtavesztesz! Minek ez neked? Mi értelme van? Hiszen mi nem vagyunk az ellenségeid, jóakaratúan tanácsoljuk: hagyd az egészet, fütyülj rá! …
Aragon azt írja Párizsból, hogy trockista írók járják kollégáik lakását, és igyekeznek lebeszélni őket a spanyolországi útról.
JÚNIUS 25
A köztársasági rendőrség sokáig vacillált, sokáig alkudozott Irujo igazságügyminiszterrel, végül is elvesztette a türelmét, és megkezdte a POUM legjelentősebb fészkeinek felszámolását, a trockista vezérek letartóztatását. A köztársasági gárda osztagai lefoglaltak Barcelonában néhány házat és szállodát, ahol POUM-isták laktak. A házakat el is rekvirálták. Abban a villában, ahol a POUM Központi Bizottsága székelt, sok értéktárgyat és nyolcmillió peseta értékű ércpénzt koboztak el. (Barcelonában a lakosságot egy teljes hónap óta igen érzékenyen érinti a váltópénzhiány.) Az elrekvirált épületekre kitűzték a köztársasági lobogót. A zászlók előtt tapsoló emberek csoportosulnak.
Valenciában ez a tisztogatás jóval lassabban és vontatottabban halad. Bizonyos láthatatlan, de elég hatalmas kezek akadályozzák a munkát. A trockisták ezt hamarosan megszimatolták, s aki még szabadlábon volt, nagy sietve átköltözött Barcelonából Valenciába.
A trockisták letartóztatását különösen a madridi rendőrség sürgette. Az itt dolgozó szocialisták, köztársaságiak és pártonkívüliek, akik eddig a trockisták elleni harcot a kommunisták magánügyének tekintették, egyszerre olyan POUM-akcióknak bukkantak a nyomára, hogy teljesen kizökkentek lelki nyugalmukból.
Madridban újabb fasiszta felderítő szervet lepleztek le. A szálak ezúttal is Barcelonába vezettek. A letartóztatott kémeknek saját rádióállomásuk volt, amely titkos jelentéseket küldött Francónak a köztársasági csapatok elhelyezéséről és átcsoportosításairól.
Madridban a szervezetnek több mint kétszáz tagját tartóztatták le. Ezek közt vannak vezérkari tisztek, tüzértisztek, harckocsizó tisztek és géhás tisztek. A szervezet beépítette ügynökeit a Hadügyminisztérium tájékoztatási osztályára is.
A kémszervezetben a régi reakciós arisztokrácia és a Falange Espanola képviselői mellett a POUM vezetői is részt vettek. A kémtevékenységen kívül olyasmik is szerepeltek a terveik közt, hogy meghatározott pillanatban fasiszta fegyveres felkelést robbantanak ki Madrid utcáin.
A kémeket sikerült elfogni. Leleplező dokumentumokat találtak náluk, s ez beismerő vallomásra kényszerítette őket. Egyiküknél megtalálták Madrid térképét, melynek másik oldalán a rendőrség felfedezett egy vegytintával írt dokumentumot. Megfelelő vegyi beavatkozás után a következő szöveg került napvilágra.
„A generalisszimusznak személyesen. Jelentem: most módunkban van tudomására hozni mindazt, amit a vörös egységek mozdulatairól tudunk. A leadónkon küldött legutóbbi értesülések tájékoztató szolgálatunk jelentős javulását bizonyítják.”
A továbbiakban rejtjeles rész következett, s ezt sehogy sem sikerült megfejteni. A rendőrség a sötétben botorkált. A nyomozónak az az ötlete támadt, hogy a vezérkarhoz fordul. Itt akadt néhány Francóéktól elcsípett rejtjel-kulcs. Az egyik pontosan illett az íráshoz. A levél folytatása így hangzott:
„A hátországban az erők csoportosítása és összegyűjtése kissé vontatottan halad. Jelenleg mintegy 400 akcióképes emberünk van. Ezek, tekintve, hogy jól fel vannak fegyverezve, kedvező feltételek esetén a mozgalom rohamcsapataként szolgálhatnak. Parancsát, mely szerint embereinknek be kell szivárogni a szélsőségesek és a POUM soraiba, sikeresen teljesítjük. Nincs propagandavezetőnk, aki tőlünk függetlenül elkezdené ezt a munkát, hogy nagyobb biztonságban működhessünk. Parancsa értelmében Barcelonában voltam, és találkoztam N.-nel, a POUM vezető tagjával. Közöltem vele az ön utasításait. Az önök közti kapcsolat megszakadásának az az oka, hogy N. adókészüléke elromlott; akkor kezdett újra működni, amikor ott jártam. Bizonyára megkapta már válaszát a legtöbb kérdésre. N. a leghatározottabban kéri önt és külföldi barátait, hogy én legyek az egyetlen személy, aki tartja vele a kapcsolatot. Megígérte, hogy a POUM munkájának élénkítésére új embereket küld Madridba. Így a POUM Barcelona után Madridban is mozgalmunk reális támaszává válik. A B. útján küldött jelentések aktualitásukat vesztették. A közeljövőben újabb adatokat fogunk közölni. Az együttműködési csoportok szervezését meggyorsítjuk. A délen készülő hadműveletek kérdése továbbra sincs tisztázva.”
JÚNIUS 27
A frontokon mindenütt teljes a csönd, csupán a Jaramánál folynak kisebb csatározások. A köztársaságiak nagy támadásra készülnek Madridnál. Itt összpontosítják a legjobb rohamegységeket, Lister és Walter hadosztályát, jelentős tüzérséget és légierőt vonnak össze. Ám az előkészítés nagyon lassan halad. A támadás legfeljebb július elején indul meg, ha az ellenség meg nem előzi őket.
Éjszaka képtelenség elaludni Valenciában. A hőségtől lélegzetet is alig lehet venni. A nyitott ablakon át a kakaskukorékolás valóságos orgiája hallatszik be. Valenciában ma mindenki kakasokat és tyúkokat tart, mégpedig az erkélyen, amelyet farácsokkal látnak el. A házak udvarán öt-nyolcemeletes tyúkólak díszelegnek.
Perello halászfaluban töltöm az éjszakákat. Öntöző csatornák, rizsföldek között vezet az út; a meleg pára rothadásszagot, maláriát áraszt. A hatalmas, valószerűtlen virágok, a kúp alakú szalmakalapot viselő emberek, a magas, félkör alakú hidacskák Kínát vagy talán Brazíliát juttatják az ember eszébe.
Perello egészen a tenger partjára épült. A hullámverés meleg cseppekkel permetezi be fehér és színes házacskáit, melyek közül igen sok be van szegezve. A többiben is öregek, nők, gyerekek laknak.
A helybeli kuláknak emeletes háza van az útkereszteződésnél. A falusi gazdagoknak az a szokványos „kombinátja” ez, amely a világ minden táján megtalálható. A földszinten a gazda lakása – két kisebb szoba az italmérés – pult, boroshordók, tűzhely, koromtól és zsírtól sötét asztalok -, a bolt – a polcokon vászoncipő, lámpaüveg, likőr, szalmakalap, madridi illatszer, cigarettapapír, filmcsillagok képei; a pultnál a gazda felesége és leánya szolgálja ki a vevőket.
Kelendőbb élelmiszerek már nincsenek, csupán olívaolaj kapható, az is csak sorbaállással, literenként. Az emeleten hat kis vendégszoba, szúnyoghálóval felszerelve. Az udvaron kukoricaraktár és egy kocsiszín, rajta a felirat: „Garázs a szállóvendég urak részére”.
A gazda állandóan járja a házat, emeletre föl, emeletről le. Hihetetlenül kövér ember, hármas tarkója és hármas tokája van. Orosz ingre emlékeztető fekete szatén blúzban jár. Hasát széles, fekete öv fogja körül, akárcsak a földet az egyenlítő. Van ebben az övben gyufa, gyertya, szappan, notesz, kulcsok – talán egy egész bárányt is el tudna helyezni benne. Tegnap éjjel, amikor Soriával ideérkeztünk, elveszett a szobám kulcsa. A gazda sokáig bajlódott a zárral, közben asztmásan szuszogott. Aztán hirtelen megfordult, és hatalmas hátsójával lökött egyet az ajtón. Az ajtó kifordult a sarkából és eldőlt, mint a rend a kasza nyomán. Soria éktelen nevetésben tört ki, de nevettünk valamennyien úgy, hogy felvertük az egész házat. Legjobban maga a gazda: elégedett volt önmagával. Azóta valahányszor meglát bennünket, akár Soriát, akár engem, már messziről hahotázik, mindig eszébe jut az éjszakai eset.
A kulák szobáiban azonban nagyon fülledt a levegő. Dorado az utca túloldalán levő házban szerzett nekem éjszakai szállást, az itteni sofőrnél, Ramónnál. Ramón magas, esetlen, összenőtt szemöldökű fickó, fél szemére erősen kancsal. Jelenleg nem dolgozik. Nemrég nősült, özvegy apja halász volt, a télen a tengerbe fulladt. Ramón apja házában lakik ifjú feleségével. A háznak egyetlen szobájában agyagpadló, tűzhely, nagy halom illatos fű. Gyékényterítőkkel elkerítettek nekem egy sarkot az ablaknál, odaállították Ramón legényágyát; ő maga a széles szülői ágyban alszik feleségével.
Jobban mondva nem alszik. És én sem tudok tőlük elaludni. A késő reggeli órákig nem csitul a suttogás és nyöszörgés.
– Ramón, gyönyörűségem! Ó, micsoda gyönyörűség ez, Ramón!
– Kicsit elfáradtam, Matilda.
– Ugye, csak egy icipicit fáradtál el, Ramón? Ne aludj el, Ramón. Nem hagylak aludni. Nézd, milyen erősen ölellek. Aludj, Ramón! Én nem fogok aludni, téged nézlek, szerelmem.
– Akkor én se alszom el.
– Ó, Ramón! Nem tudsz aludni, amikor itt vagyok melletted? Gyönyörűségem! Ugye őrültek vagyunk, Ramón?! …
Ramón reggel nehézkes, ernyedt mozdulatokkal feje fölé emeli a korsót, a szájába önt egy kis vizet, leöblíti az arcát meg a nyakát. Matilda az öreg, széles ágy szélén ül, lelógatja hosszú, vékony lábait. Látom az ócska gyékényen át. Tizenkilenc éves. Hosszú fekete haja van, sápadt teste még egészen kislányos. De mégsem ő az, akit kínoznak. Ő kínozza a nagy darab, esetlen Ramónt.
Ramón szívesen csatlakozik a reggelihez, melyet Doradóval a gépkocsiból hozunk. A sajt, kenyér, paradicsom mellé hoz egy korsó savanyú fehér bort apja hordójából. Matilda úgyszólván semmit sem eszik. Közömbösen hallgatja a beszélgetést.
– Tudunk mi harcolni – mondja Ramón megmutattuk, hogy tudunk. Vallja be: nem várta, hogy a spanyol nép így fog verekedni!
– Miért ne vártam volna? Vártam.
– Vallja be: mégsem várta. Senki sem várta. Micsoda katonák, micsoda tisztek, mi? Hát még a sofőrjeink! – lelkesedik Ramón. – Biztosítom, sehol a világon nem talál olyan bátor sofőröket, mint nálunk. A fronton a spanyol sofőr bebizonyította, hogy bárki másnál többet ér. Én mint sofőr különösen büszke vagyok erre.
– És maga hány éves?
– Én? Huszonhat.
Borospohárral és egy szelet kenyérrel a kezében, álmodozó, együgyűen büszke tekintettel néz a távolba. Nem érti meg, hogy szökevény.
A perellói halászok húzzák a hálókat. Messziről húzzák őket. Előbb halászbárkával, majd partot érve, a homokon. Nagyon, nagyon sokáig tart ez.
Most mintha kibukkanna a háló a világoskék vízből. De nem, erre még mindig nagyon sokáig kell várni. A halászok – tizenketten vannak – majdnem mind öregek. Nem beszélgetnek egymással. Elég keserves dolog kihúzni a nehéz hálót. Gondolom, lehet benne vagy háromszáz kiló. Húzzák, húzzák, és a háló még mindig nem látszik.
Végre előbukkan. Teljesen üres. Mégis végighúzzák a homokon a nehéz és most értelmetlenül nagy hálót. Az öregek komoran, nehézkesen bontják ki a nedves csomót. Vagy másfél kiló apró halacska nyüzsög ott, olyasmi, mint a mi stintünk. Ez minden, amit a gazdag Földközi-tenger adott a tizenkét embernek. Öt órai munka eredménye.
Az öregek nem beszélnek. Feltekerik a hálót egy fahengerre. Aztán újból kimennek a vízre.
Odaszólok Doradónak:
– Öt órát dolgozni minden eredmény nélkül! Tizenkét embernek!
– Mégiscsak volt ott majdnem két kiló hal – feleli. – Ezt eladják Valenciában, ahol besózva fogyasztják a bárokban a vermuthoz.
– De hiszen csak fillérek jutnak egy-egy emberre!
– Igen, fillérek. De hát mit gondolt? Az itteni halászok nem milliomosok.
JÚNIUS 29
Szörnyű kapkodás és fejetlenség a kongresszus előkészítésében. Egyszerre két kormány foglalkozik vele – a központi és a katalán, s mindegyikben három minisztérium – a Külügy-, a Belügy- és a Művelődésügyi Minisztérium -, azonkívül a Hadügyminisztérium, a főbiztosság, az Írószövetség és boldog-boldogtalan. Mindezekkel az Írószövetségnek kell vitatkoznia és alkudoznia. Spanyolországban a bürokrácia lomha és naivul fellengzős. A minisztériumi tisztviselők legfőbb gondja elkendőzni a küldöttek elől azt az illetlen tényt, hogy Spanyolországban most háború van. Ehhez ezerféle trükköt eszelnek ki. A kongresszus színhelyéül távol eső, csendes vidékeket, parkok mélyén rejtőző palotákat javasolnak. A kirándulások programjába különféle turistáknak való ostobaságot iktatnak be: horgászást, ősi romok és a történelem előtti ember településeinek megtekintését. Próbálom magyarázni, hogy ha a küldöttek csöndet és szórakozást kerestek volna, valószínűleg találtak volna alkalmasabb országot is a kongresszus számára. Ám a tisztviselőket ez nem győzi meg. Az az elgondolás, hogy az írók látogassanak el Madridba, egyenesen rémületbe ejti őket. – De hát mit láthatnak ott? Egy elpusztított, elhanyagolt várost. Mi értelme, hogy a küldöttek elutazzanak Valenciából? Itt van a kormány, valamennyi minisztérium, itt van most a főváros, itt van minden, ami érdekelheti őket.
JÚLIUS 3
Reggel a kongresszusi küldöttek elé utaztam. Benicarlóban, a tengerparton, egy turistapavilon verandáján tálalták fel a villásreggelit. A spanyolok összeszedték minden erejüket, pompás menüt készítettek, szépen szervíroztak, kitűnő borokat hozattak. Körös-körül virágok, a kék hullámok, a Földközi-tenger partjának bősége és elegáns szépsége. – Hol van itt háború? – csodálkoznak a vendégek. – Hiszen ez tömény líra, földi paradicsom.
A világ minden részéből összesereglett ismerősök, barátok szállnak ki a gépből. Párizsiak, amerikaiak, balkániak, oroszok. Fáradtak, de felajzottak. Mohón tekingetnek körül, kérdezgetik a spanyol „őslakókat” – Ludwig Rennt, Ralph Batest, Ehrenburgot, Nordahl Grieget -, kíváncsian érdeklődnek a részletek felől, feszült figyelemmel hallgatják a beszélgetéseket, nehogy véletlenül elszalasszák a legfontosabbat. Egyesek patetikusan lelkesek: Mühlenstein, González, Tunon, Visnyevszkij azt követeli, hogy itt nyomban adjanak a kezükbe puskát vagy valamit, hogy haladéktalanul mehessenek harcolni. Mások – Anna Seghers, André Chamson, a portugál Cortesa, az angol Spender – tragikus megvilágításban látnak mindent. A harmadik csoport, a legkiegyensúlyozottabbak, lassan, körülményesen alámerülve, mint a búvárok, a maguk búvárharangjából szemlélik a spanyol örvényt, és elraktározzák benyomásaikat. Ezek közé tartozik Tolsztoj, Erich Weinert, Julien Benda, Fagyejev, Marchwitza, Moussinac. A negyedik csoportbeliek csakis közéleti szereplésük szemszögéből nézik a kongresszust és a körülötte zajló eseményeket; felszólalásukkal, az ülések menetével és rendjével, a gyorsírói jegyzettel, az újságok beszámolóival vannak elfoglalva.
Valamelyik küldött magával hozta André Gide könyvét – immár második könyvét a Szovjetunióról. Átlapoztam. Ez már nyílt trockista szitkozódás és rágalom. Nem is titkolja a dolgot: nyíltan megnevezi azokat a közismert trockistákat és szovjetellenes személyiségeket, akik „szívesen” szolgáltak anyaggal. Ez az „anyag” pedig dogmatikusan előráncigált újságcikk-részletek és régi ellenforradalmi reakciós viccek keveréke.
JÚLIUS 4
Ma reggel hivatalosan és ünnepélyesen megnyílt a kongresszus a városháza nagytermében, amelyben most a parlament ülésezik. A kormány elnöke, Juan Negrin nyitotta meg rövid üdvözlő beszéddel. Az írók nevében a legidősebb küldött, Martin Andersen Nexö válaszolt. Az öreg egy kicsit figyelmen kívül hagyta a helyzet ünnepélyességét. Az egész úton, az autóban, a porban, a trópusi hőségben fekete zakó, szűk, kikeményített ingmell, fekete nyakkendő volt rajta. Itt, a hivatalos ceremónián nyitott, gallér nélküli ingben jelent meg, s még az ingét is kigombolta, úgyhogy öreges, széles mellén kikandikált ősz bozontja. A filmoperatőrök csalódottak voltak, de a terem lelkesen megtapsolta a jó öreg Nexö eleven, egyszerű szavait. Negrin meghívta az elnökségbe, majd átadta az elnöklést és eltávozott.
Álvarez del Vayo, az Írószövetség tagja mint spanyol emigráns vett részt Párizsban az első kongresszuson. Most megkapta küldöttigazolványát, de mint katonai főbiztos üdvözölte a részvevőket.
– Az első vonalakban harcoló katonáink írni-olvasni tanulnak. Fogadalmat tettek, hogy nem lesz köztük egyetlen írástudatlan sem. Ők az önök szövetségesei. Olvasták a lövészárkokban Romain Rolland és Heinrich Mann lángoló szavait. A testvéri felhívásokra vérük hullatásával válaszolnak. A spanyol nép győzni akar, és győzni fog. Visszaverte az ellenséget Madridnál és Pozoblancónál.
Álvarez del Vayónak Kolcov, a szovjet küldöttség vezetője röviden válaszol. Lelkesen éljenzik a Szovjetuniót. A küldöttek az Internacionálét éneklik.
José Bergamin, a spanyol Alianza elnöke hazájának kultúrájáról beszél:
– Az író legfőbb gondja a kapcsolat az emberekkel. Ebben a kapcsolatban gyökerezik az író léte. Ebben rejlik életének és munkájának értelme. Az írónak ez a kapcsolata az időben valósul meg, és megvalósulásának eszköze a szó. A szó olyan, mint a gyermekláncfű magja, s a spanyol nép nem hiába nevezi a gyermekláncfüvet, azt a virágot, mely csak a fuvallatnak köszönheti életét, „emberi szó”-nak. Nagy költőnk, Cervantes azt mondta a szóról, hogy „egyik lábával az ajkakon, a másikkal a fogak között kell lennie”. A szó nemcsak nyersanyaga az írónak; bennünket ez köt össze a világgal. Ezzel hirdetjük magányosságunkat, és ezzel tagadjuk a közösségben való feloldódásunkat. Az idő teljességének érzékelésében, az előrehaladás érzékelésében, e haladásnak, a múlt és a jelen, a jelen és a jövő e kapcsolatának forradalmi tudatában rejlik a népnek mint embernek és az embernek mint népnek az igenlése … A múlt spanyol irodalma a maga egészében nem más, mint a nép reménységeinek, a jövő felé törekvésének dokumentuma. A spanyol kultúra, mely mindig népi kultúra volt, egész gazdagságát abból meríti, hogy művelői mindig a nép elvárásait és reményeit fejezték ki, szerves kapcsolatban voltak a néppel … Tekintsenek csak vissza a spanyol népi kultúra csúcsaira, Cervantesra, Quevedóra, avilai Terézre, Calderónra, Lope de Vegára. Meg fogják látni, mennyire magányosak voltak, ugyanakkor, mennyire összenőttek a néppel. A nép hangján szóltak. Az egész spanyol irodalom a spanyol nép vérével íródott. „A vér kiált az igazságról a néma könyvekben” – mondta Lope de Vega. Ugyanez a vér most a néma áldozatokban kiált az igazságról. A vér kiált a mi Don Quijoténkban, a halhatatlan Don Quijotéban. Az élet örök igenlése ez a halállal szemben. Íme, ezért kelt harcra humanista hagyományainkhoz hű népünk a halál ellen. A felejthetetlen júliusi napokban vérével pecsételte meg szavait. A spanyol nép most az emberi értékeket – elsősorban a testvériséget – védelmezi az emberi önzéssel szemben.
Ma a kormány ebédet adott a kongresszus tiszteletére a tengerparti Las Arenas étteremben. Itt fesztelenebb volt a hangulat, a beszédek is közvetlenebbek. Előbb a művelődésügyi miniszter beszélt, majd Ludwig Renn, Tolsztoj, Ehrenburg. Az írók elvegyültek a miniszterek és katonák között, ismerkedtek, beszélgettek, csevegtek. Anna Seghersnek nagyon megtetszett egy zömök, kedélyes, szemüveges spanyol, aki szellemes is volt, meg vidám is, amellett kitűnően beszélt németül. Mindenféléről informálta az írónőt, rövid, eleven jellemzéseket adott az asztalnál ülő spanyolokról. – És ön milyen tisztséget tölt itt be? – kérdezte kedvesen Anna, rövidlátó szemével hunyorogva. – Én itt a miniszterelnök vagyok, fel is szólaltam ma önöknél a kongresszuson – válaszolta Negrin.
Az ebéd végére megérkeztek egyenesen Barcelonából a kongresszus elkésett delegátusai. Nagy taps fogadta őket. Az angol íróktól kormányuk megtagadta az útlevelet. Malraux vállalkozott rá, hogy ezt a csoportot néhány német emigránssal együtt minden különösebb formalitás mellőzésével átjuttatja Spanyolországba. Most meglehetősen hatásosan vezette be klienseit a terembe. A lárma és tapsok közepette pajkosan rám kacsintott, és a fülembe súgta: – A csempészek üdvözlik önt.
Éjszaka veszettül bombázták a várost – lehet, hogy éppen a kongresszus miatt. A küldöttek a fárasztó út és a nappali élmények után úgy aludtak, mint a bunda. Így az egészet átaludhatták volna. Utasítottam a Metropol telefonosnőjét, hogy azonnal keltse fel küldöttségemet, és ünnepélyesen levittem őket az óvóhelyre. A szirénák bőgtek, a légvédelmi ágyúk szüntelenül lőttek – mintha hatalmas vászondarabokat szaggatnának. Messziről tompán hallatszottak a bombarobbanások. – Hogy érzik magukat? – kérdeztem mint vendégszerető házigazda. Mindannyian izgatottak voltak és nagyon elégedettek. Visnyevszkij megkérdezte, milyen súlyú bombák ezek. De nem tudtam rá válaszolni. Az ördög tudja, milyen súlyúak. Tolsztoj azt mondta, hogy ott egye meg a fene, akármilyen súlyúak, a lényeg az, hogy bombák. Pompásan festett málnaszínű pizsamájában itt, a pincében.
Jó hangulatban aludtam el. Hát mégiscsak megnyílt ez az átkozott kongresszus, bárhogy intrikáltak is ellene.
Minden jól megy.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!