Alekszandr Fagyejev
Második rész
62.
Három könnyűgéppuska-fészek lőtte, mint egy háromszög minden egyes sarkából, a dombok közötti völgyet, mely egy kétpúpú teve nyergéhez hasonlított. A golyók szétfröcskölték a havas sarat. Célt tévesztett golyók sivító „i-ú … i-ú”-val fütyültek el a füle mellett. De Szerjozska már a nyereg túlsó oldalán volt. Két erős kéz elkapta csuklóját, és behúzta a fedezékbe.
– Nem szégyelled magad? – mondta a nagy szemű, de apró termetű tizedes, tiszta kurszki nyelvjárással. – Miféle dolog ez? Orosz gyerek és ilyet … Megijesztettek, vagy talán ígértek valamit?
– Én a tiétek vagyok, a tiétek – és Szerjozska idegesen felnevetett. – A papírjaim a vattabélésbe vannak bevarrva, vigyenek a parancsnokhoz. Jelentést kell tennem neki.
A hadosztály vezérkari főnöke és Szerjozska ott álltak a parancsnok előtt a tanya egyetlen ép házában. A házat valamikor akácos vette körül, most ezt az akácost a tüzérség és a légierők szétbombázták. Itt volt a hadosztály parancsnoksága, csapatok erre nem vonultak, gépkocsin tilos volt erre járni, s éppen ezért a tanyán is, a házban is nagy volt a csend, leszámítva a dombok mögött zajló száztorkú harci morajt.
– Nemcsak a papírokból ítélek, hanem abból is, amit ez a legényke mond. Úgyszólván mindent tud: ismeri a terepet, a nehéztüzérség állásait, még a 27., 28., 17. négyzetek tűzállásait is – a vezérkari főnök még felsorolt néhány számot. – Amit mond, az sokban megegyezik a felderítés adataival, sőt helyenként még pontosabb. Mellesleg a part erősen szakadozott. Emlékszik? – kérdezte a vezérkari főnök, egy göndör hajú fiatal ember, ezredesi rangjelzéssel. Időnként szája sarkán szívta be a levegőt, amitől arca fájdalmasan megrándult – fájt a foga.
A hadosztályparancsnok nagy figyelemmel nézte Szerjozska Komszomol-tagkönyvét és elég kezdetlegesen kiállított „hivatalos” papírját, melyen Turkenyics parancsnok és Kasuk politikai biztos saját kezükkel igazolják, hogy Szergej Tyulenyin tagja a Krasznodon városában működő Ifjú Gárda földalatti szervezetnek. Alaposan áttanulmányozta a tagkönyvet és az igazolványt, aztán mindkettőt visszaadta, de nem a vezérkari főnöknek, akitől kapta, hanem Szerjozskának, miközben nyers és őszinte érdeklődéssel nézte végig.
– Ú-ú-úgy … – mondta a hadosztály parancsnoka.
A vezérkari főnök arca valósággal eltorzult a fogfájástól, mikor a szája szögletén megint levegőt szívott a fogára, és ezt mondta:
– Fontos jelentenivalója van, amelyet csak önnel akar közölni.
Szerjozska mindent elmondott az Ifjú Gárdáról, és kifejezte azt a véleményét, hogy a hadosztálynak kétségkívül azonnal támadásba kell lépnie, hogy a börtönben ülőket kiszabadítsa.
A vezérkari főnök meghallgatta Szerjozska Krasznodon elleni haditervét. Elmosolyodott, de ugyanabban a pillanatban csöndesen felsóhajtott, és az arcához kapott. A hadosztályparancsnok nem mosolygott, nyilván nem tartotta olyan nagyon valószínűtlennek a krasznodoni támadást. Megkérdezte:
– Kamenszket ismered?
– A déli végét és a környékét. Onnan jöttem …- Fjodorenko! – kiáltotta olyan hangosan a parancsnok, hogy valahol megzörrentek a konyhaedények.
Rajtuk kívül senki sem volt a szobában, de Fjodorenko mintha az égből pottyant volna le, már ott termett a parancsnok előtt, és úgy csapta össze a sarkát, hogy valamennyien egyszerre jókedvre derültek.
– Parancsára!- A gyereknek csizmát – először. Ebédet – másodszor. Aztán hadd aludjék a melegben, amíg nem hívom.
– Parancsára: cipő, ebéd, hadd aludjon, amíg nem hívatja!
– Melegben … – és a parancsnok figyelmeztetően emelte fel ujját. – Mi van a fürdővel?
– Meglesz, tábornok elvtárs!
– Na, eredj!
Szerjozska és Fjodorenko őrvezető, aki komázva fogta át a vállán, kimentek a házból.
– A főparancsnok jön – mosolygott a parancsnok.
– Igen ? – kérdezte felragyogó arccal a vezérkari főnök, és egyszeriben elfeledkezett a fogáról.
– Át kell költözni a fedezékbe. Rendeld el, hogy fűtsék be, mert tudod, milyen Kolobok*! – mondta jókedvű mosollyal a hadosztály parancsnoka.
* Kolobok – magyarul: guruló cipó *
„Kolobok”, akiről szó esett, ebben az időben még aludt. Parancsnoki posztján aludt, és ez nem ház, nem lakóhelyiség volt, hanem fedezék az erdőben. Bár a hadsereg nagyon gyorsan nyomult előre, „Kolobok” ragaszkodott elvéhez, hogy ne maradjanak a lakott részben, hanem minden új helyen foglalják el a német fedezékeket, ha pedig azok romosak, ássanak újakat a maga és vezérkara részére. Ehhez az elvhez akkor kezdett ragaszkodni, mikor a háború első napjaiban nem egy kiváló parancsnok és elvtárs ellenséges légitámadásban pusztult el. Nem tartották fontosnak fedezéket ásatni.
A hadseregparancsnok nemrég még azt a hadosztályt vezette, ahova most Szerjozska Tyulenyin került. Ugyanennek a hadosztálynak pontosan fél év előtt együtt kellett volna működnie Ivan Fjodorovics Procenko partizánosztagával. A hadsereg parancsnoka – régebben ennek a hadosztálynak a parancsnoka – ugyanaz a tábornok volt, akivel Ivan Fjodorovics a Krasznodon-kerületi pártbizottság helyiségében személyesen megállapodott, és aki előbb Vorosilovgrád, aztán Kamenszk védelmében és a továbbiakban az 1942. júliusi és augusztusi emlékezetes visszavonulás idején kifejtett mesteri utóvédharcaival tűnt ki.
A hadseregparancsnok apjától, nagyapjától hamisítatlan, közönséges parasztnevet örökölt. Neve e harcok után kiemelkedett a többi hadvezetőé közül, és örök emlékezetében maradt a Felső-Donyec és Közép-Don lakosságának. Most pedig, két hónappal a délnyugati front harcai után, ismertté vált az egész országban, akárcsak a többi hadvezetőé, akik a nagy sztálingrádi hőskölteményben örökítették meg soha nem hervadó dicsőséggel nevüket. Katonái hívták Koloboknak, de ezt ő nem is sejtette.
Ez a név talált külsejére: alacsony, széles vállú, domború mellű, telt, de markáns, egyszerű orosz arcú ember volt. Nehézkes külseje ellenére fürge mozgású. Apró szemű, nyugodt, derűs tekintetű, mozgékony és ügyes. De nem a külseje miatt nevezték Koloboknak.
A körülmények egybeesésével ugyanazokon a helyeken támadott most, amelyeken júliusban és augusztusban visszavonult. Bár az akkor, azokban az emlékezetes napokban lezajlott harcok nagyon súlyosak voltak, elég könnyen szakadt el az ellenségtől, úgy eltűnt ismeretlen irányban, hogy az ellenség bottal üthette a nyomát.
Aztán beleolvadt azokba a csapatokba, amelyekből a továbbiakban a délnyugati front alakult, és velük együtt jól a földbe ásta magát. Ott ült a harcok végéig, amíg a veszett dühvel támadó ellenség pozdorjává nem tört rendíthetetlen ellenállásán. Akkor aztán a többiekkel együtt előmászott a föld alól, s előbb ezzel a hadosztállyal, majd egy egész hadsereg élén zúdult az ellenségre; ezrével szedte a foglyokat, százával az ágyúkat, túlrohanta és maga mögött hagyta a végső leszámolásig a szétvert ellenséges csapatokat; ma az egyik lábával a Donon, a másikkal a Csiren, holnap egyik lábával a Csiren, a másikkal a Donyecen …
Akkor született meg valamilyen katonaszív legmélyén az a kerek kis szó, hogy „kolobok”, és ez örök időkre hozzáragadt.
Szerjozska január közepének azokban a döntő jelentőségű napjaiban került a mieinkhez, amikor a voronyezsi, délnyugati, doni, déli, észak-kaukázusi, Kaukázuson túli, volhovi és leningrádi front gigászi támadása már kibontakozott. Az a támadás, mely a Sztálingrád alatt körülzárt német fasiszta csapatok végleges szétzúzásához és elfogásához, a közel kétéves leningrádi blokád áttöréséhez és másfél hónap alatt a következő városok felszabadításához vezetett: Voronyezs, Kurszk, Harkov, Krasznodar, Rosztov, Novocserkasszk és Vorosilovgrád.
Szerjozska azokban a januári napokban érkezett a mieinkhez, amikor új, hatalmas páncélostámadás kezdődött a német védelmi övezet ellen a Gyerkul, Ajdar, Oszkol – a Donyec bal parti mellékfolyóinak – vonalán, amikor a kamenszk-kantyemirovkai vasútvonalon csapataink megsemmisítették a német helyőrség utolsó ellenállását a megszállt Millerovóban, két nappal megelőzően pedig elfoglalták Glubokaja vasútállomást, és átkelésre készültek a Felső-Donyecen.
Mialatt a hadosztályparancsnok Szerjozskával beszélgetett, a hadseregparancsnok aludt, mert ő is – mint a többi hadseregparancsnok – a legfontosabb hadműveleti munkát éjjel készítette elő és végezte el: éjjel, amikor a többiek aludtak, és így nem zavarták a hadsereg mindennapos ügyeivel. De Misin törzsőrmester, a Nagy Péter-termetű Misin, akinek ugyanaz volt a szerepe a hadsereg-parancsnokságnál, mint Fjodorenkónak a hadosztály-parancsnokságnál, megnézte karján az ajándékba kapott zsákmány órát: ideje van-e már felkölteni?
A hadseregparancsnok voltaképpen sohasem aludhatta ki magát, de most még a szokottnál is korábban kellett felkelnie. A körülmények úgy játszottak össze – s ez egyáltalán nem ritka a háborúban -, hogy annak a hadosztálynak kell majd most elfoglalnia Kamenszkot, amely júliusban a várost védelmezte. Soraiban persze már kevés öreg katona harcolt. Parancsnoka, aki nemrég lett tábornokká, akkoriban egy ezred parancsnoka volt. Még akadt néhány ilyen „agg” tiszt, mint ő, de közlegény bizony már csak elvétve: a hadosztály kilenctized része új emberekből állt, akikkel a közép-doni támadás előtt erősítették meg őket.
Misin törzsőrmester megnézte karóráját, aztán odament a priccshez, amelyen a tábornok aludt. Valójában egy kétemeletes deszkaépítmény volt. A tábornoknak, aki nem szerette a fedezék nyirkosságát, a felső polcon vetettek ágyat.
Misin szokás szerint előbb erélyesen megrázta a tábornokot, aki oldalra fordulva, egy nyugodt lelkiismeretű ember gyermeki ártatlanságával aludt. Ez a rázás természetesen nem szakította meg a tábornok rendíthetetlen álmát, csak bevezetés volt. Misin egyik karját a tábornok alá tolta, a másikkal a hóna alatt könnyedén átfogta, vigyázva, mint egy gyermeket, s úgy emelte le az ágyról.
A tábornok, aki hálóingben aludt, tüstént felébredt. Szeme olyan tisztán tekintett Misinre, mintha nem is aludt volna.
– Igen, köszönöm, – mondta, és lesimítva haját, könnyed mozdulattal leugrott az ágyról, és a székre ült. Körülnézett, hogy hol a borbély. Misin papucsot dobott a lába alá.
A borbély óriási csizmában – a katonablúza fölé húzott fehér köpenyben – a fedezék konyharészén már javában szappanozott. Most nesztelenül ott termett a tábornoknál, nyakába nyomta hófehér szalvétáját, és néhány szempillantás alatt lenge mozdulatokkal hatalmas habtömeget vert az egynapos, kemény, sötétbarna borostákra.
Negyed óra sem telt bele, és a tábornok felöltözve, begombolt köpenyben ott terpeszkedett a kis asztal mellett, és amíg a reggelit tálalták, átfutott néhány iratot, melyet a hadsegéd gyors egymásutánban húzott elő egy piros bélésű bőrtáskából. Elsőnek az éppen most érkezett jelentést adta oda Millerovo elfoglalásáról. De ez nem volt már újság, mert a tábornok tudta, hogy Millerovónak éjjel vagy reggel feltétlenül el kell esnie. Aztán mindenféle hétköznapi dolog következett.
– Az ördögbe is, mért engedték ki a kezükből ezt a csemegét, ha már egyszer a kezükbe került! … Szafronovot Vitézségi Érem helyett a hadi Vörös Zászlóra felterjeszteni! A hadosztályban alighanem úgy gondolkoznak, hogy közkatonákat csak éremre lehet ajánlani. Az érdemrend csak tiszteknek jár ki! … Ezt meg mért nem lőtték főbe? Úgy látszik, ez nem haditörvényszék, hanem az „Érzelgős lelkek” szerkesztősége. Azonnal főbe lőni, különben őket állítom haditörvényszék elé! … Az ördögbe is, mi ez: „Kéretik helyettesítésre meghívatni” … Én katona vagyok, de becsületszavamra, nem szabad így oroszul beszélni. Mondd meg Klepikovnak, aki ezt olvasatlanul aláírta, hogy olvassa el, javítsa ki a hibákat kék vagy vörös ceruzával, aztán jöjjön hozzám személyesen ezzel az írással … Hallod-e, micsoda zöldségeket szedtél össze mára! Várjanak, mindenki várjon – és a tábornok erélyesen nekilátott a reggelinek.
A hadseregparancsnok már megitta a kávéját, amikor egy közepes termetű, nagy, fehér homlokú – amit a kezdődő kopaszodás még jobban kiemelt -, gondosan lesimított, rőthajú, a halántéknál már ezüstös árnyalatú, nyugodt modorú, akkurátus mozgású, aktatáskás tábornok tűnt fel a reggeli mellett. Külseje inkább tudósra, mint katonára vallott.
– Ülj le – mondta a hadsereg-főparancsnok.
A vezérkari főnök fontos ügyekben jött, sokkal fontosabbakban, mint amilyenekkel a hadsegéd foglalkoztatta parancsnokát. Mielőtt a tárgyra tértek volna, a főnök mosolyogva nyújtott át a tábornoknak egy moszkvai újságot. A legfrissebbet. Repülőgép hozta az arcvonalba, és ma reggel már szét is osztották a hadsereg parancsnokságai között.
Az újság közölte a kitüntetett és előléptetett tisztek, tábornokok névsorát, köztük olyanokét is, akiket ez a hadsereg terjesztett elő.
A tábornok, katonás, őszinte érdeklődéssel, gyorsan és fennhangon olvasta végig a névsort. Ha ismerősre akadt az akadémiáról vagy a Honvédő Háborúból, a vezérkar főnökére pillantott, hol elismerően, hol csodálkozva, hol kétkedően vagy pedig egyszerűen örvendezve, különösen, ha a név az ő hadseregéből való volt.
A névsorban szerepelt annak a már többszörösen kitüntetett parancsnoknak a neve is, aki a régebben „Kolobok” vezetése alatt álló hadosztály jelenlegi parancsnoka volt. Ebből a hadosztályból került ki a vezérkari főnök is. A hadosztályparancsnokot most egy régebbi ügyért tüntették ki, de elég sok időbe került, míg az előterjesztés végigjárta az instanciákat, és csak most hozták nyilvánosságra.
– Nem a legjobbkor tudja meg. Most, amikor Kamenszket kell bevennie! – mondta a hadseregparancsnok. – Még el talál puhulni!
– Ellenkezőleg, összeszedi magát – így a vezérkar főnöke.
– Ismerem én a gyengéiket! … Ma fölkeresem és gratulálok … Csuvirinnak üdvözlő táviratot. Harcsenkónak szintén. Ami aztán Kukoljevet illeti, hát annak valamilyen emberi, érted, nem hivatalos, de meleg üdvözletét … Örülök, nagyon örülök neki. Már azt hittem, hogy nem áll talpra a vjazmai sebesülés után – és a hadseregparancsnok egyszerre ravaszkásan elmosolyodott. – Mi van a vállpántokkal?
– Hozzák már! – mondta a vezérkar főnöke és mosolygott.
Nemrég jelent meg a parancs, hogy a hadsereg katonáit és tisztjeit vállpánttal látják el. Ez az esemény élénken foglalkoztatta az egész hadsereget.
Elég volt a hadosztályparancsnoknak közölni a vezérkari főnökkel a hadseregparancsnok odaérkezését, a hír villámgyorsan elterjedt az egész hadosztályban. Még azokhoz is eljutott, akik ebben a pillanatban a Donyec nyílt, sztyepp felőli oldalán feküdtek a hóval-sárral gyúrt iszapban, ahonnan jól látszott a túlsó meredek parton Kamenszk, több helyütt füstölgő házaival és a ködbe borult várost bombázó szovjet csatarepülőgépek árnyékával.
Mikor a hadseregparancsnok gépkocsiján a hadosztály második vonala felé tartott – ahol maga a hadosztályparancsnok fogadta, akivel gyalog folytatták útjukat a parancsnoki állásba -, útközben mindenütt közlegények és tisztek jöttek eléje, egyedül vagy csoportosan, mindenki látni akarta, de úgy, hogy ő is észrevegye a katonákat. Valamennyien egészen különös virtussal és katonásan csapták össze sarkukat. Arcukon öröm sugárzott.
– Na, valld be, hogy mindössze egy órája bújtál fedezékbe, az ördög vigyen el, még a falak sem melegedtek át! – kezdte a hadseregparancsnok, miután nyomban leleplezte a hadosztály-parancsnok ravaszságát.
– Parancsára, két órával ezelőtt. De most már nem bújunk ki belőle, amíg Kamenszket be nem vesszük – mondta a hadosztályparancsnok tiszteletteljes, de ravasz tekintettel. Magabízó, nyugodt testtartással nézte főnökét, mintha azt mondaná: itt én vagyok a gazda, és tudom, mért szidsz majd le komolyan. Ez azonban szóra sem érdemes.
A hadseregparancsnok üdvözölte őt kitüntetése alkalmából, és a hadosztályparancsnok, felhasználva a pillanatot, mintegy odavetve megjegyezte:
– Mielőtt a tárgyra térnénk … itt a közelben egy épen maradt fürdőt találtunk. Befűtöttünk. Azt hiszem, tábornok elvtárs is régen fürdött.
– Mi-i? – kérdezte igen komolyan a tábornok. – Már kész a fürdő?- Fjodorenko!
Kiderült, hogy a fürdő csak estére készül el. A hadosztályparancsnok olyan tekintetet vetett Fjodorenkóra, mintha azt mondta volna: ezért még lesz nemulass!
– Csak este … – a hadseregparancsnok azt fontolgatta, nem lehetne-e valamit eltolni, valamit elhalasztani, de egyszerre eszébe jutott, hogy útközben egy bizonyos ügy ékelődött a programjába.
– Majd máskor – mondotta.
A hadosztályparancsnok a hadsereg vezérkari főnökének tanácsai alapján – aki csorbítatlan tekintélynek örvendett az egész hadseregben – kidolgozta Kamenszk elfoglalásának tervét. Most kifejtette elgondolásait a generálisnak. Az meghallgatta, és olykor elégedetlenül közbeszólt:
– De hiszen itt egy háromszög van: a folyó, a vasút és a város szegélye. Mind meg van erősítve.
– Nekem ugyanilyen kétségeim voltak, de Ivan Ivanovics helyesen jegyezte meg …
Ivan Ivanovics a vezérkari főnök volt.
– Átkelsz rajta, aztán nincs merre kifejleszteni az arcvonalat. Ők meg majd tűz alatt tartanak támadás közben – mondta a generális, tapintatosan megkerülve az Ivan Ivanovicsra vonatkozó megjegyzést.
De a hadosztályparancsnok megértette, hogy álláspontját megerősíti Ivan Ivanovics tekintélye és megismételte:
– Ivan Ivanovics azt mondja, hogy ők nem várnak és nem is várhatnak homloktámadást, ezt csak álcázásnak tekintenék, és ezt megerősítik a felderítés adatai is.
– Azonkívül alighogy behatolnak a városba, azok végigsöpörnek az utcákon, az állomáson …
– Ivan Ivanovics …
A hadseregparancsnok látta, hogy addig nem jutnak előre, amíg el nem hárítja Ivan Ivanovicsot.
– Ivan Ivanovics téved.
Ezek után udvariasan elmagyarázta, hogyan lehet a várost más oldalról átkarolni és megrohamozni, széles, kerek keze apró ujjaival rámutatott a térképen minden egyes kérdéses pontra.
A hadosztályparancsnoknak akkor eszébe jutott az a kisfiú, aki a város szegélyén épp abból az irányból, melyet a hadseregparancsnok a főcsapás irányául jelölt meg, átjött az arcvonalon. És a város megrohanása egyszerre könnyű és világos lett előtte.
Éjszaka a hadosztály-parancsnokságon mindent elintéztek, ami fontos és döntő jelentőségű volt, és továbbították az intézkedéseket az ezredekhez. Ezután a parancsnokok fürdőbe vonultak, abba az egyetlenegybe, mely a szomszédos, valamikor falunak nevezett romok között épen maradt.
Reggel öt órakor a hadosztály parancsnoka politikai helyettesével kiutazott a csapatokhoz, és megvizsgálta az ezredek harckészségét.
Kononyenko őrnagy, ezredparancsnok egész éjjel virrasztott fedezékében, mert szakadatlanul érkeztek a felsőbb parancsnokságtól az alantasabbaknak szóló parancsok és magyarázatok, melyek látszólag kis és részleges, voltaképpen döntő jelentőségű feladatokat tartalmaztak.
Annak ellenére, hogy minden parancsot és magyarázatot kiadtak, a hadosztályparancsnok egészen aprólékos türelemmel, rendkívül módszeresen megismételte és megmagyarázta az előző este kiadott parancsokat, és ellenőrizte, mit valósított meg mindabból Kononyenko őrnagy.
Kononyenko őrnagy, ez a fiatal parancsnok és jellegzetes- „hadimunkás”, gimnasztyorkája alól kiráncosodó szvetterben, vattázott kabátban és vattázott nadrágban, köpeny nélkül (hogy szabadon mozoghasson), elszánt sovány arccal halk megjegyzéseket téve, türelmesen, de nem túlságos érdeklődéssel hallgatta parancsnokát, mert mindezt már tudta; aztán jelentette, hogy mit hajtott végre.
Ebbe az ezredbe került Szerjozska. Visszafelé „megmászta” az egész szolgálati lépcsőt hadosztály-parancsnoktól századparancsnokig, kapott egy géppisztolyt, két kézigránátot, és beosztották abba a rohamosztagba, melynek elsőnek kellett betörni a Kamenszk mellett fekvő vasútállomásra.
Az utóbbi napokban meleg szélvihar dúlt a Kamenszket környező halmokon és a terep gyér bokrai fölött. Később a szél dél felől ködöt hozott. A nyílt területeken még volt némi hó, de olvadni kezdett; a víz eláradt a földeken, utakon.
A repülőbombák és a tüzérségi előkészítés alaposan szétverték a Donyec mindkét partján megbújt falvakat és tanyákat. A katonák régi fedezékekben, állásokban, sátrakban vagy egyszerűen a szabad ég alatt helyezkedtek el, és nem raktak tüzet.
A rohamot megelőző ködös időben egész nap látni lehetett a folyó túlsó oldalán a meglehetősen nagy várost; üres utcái keresztül-kasul szelték. Látni lehetett az állomás víztornyát, mely a lakóházak teteje fölé emelkedett, a gyárkürtöket és a harangtornyokat. Szabad szemmel láthatták a város előtti dombokon és a város szegélyén elszórt német kiserődöket.
Nehéz érzés fogta el a katonaruhába öltözött szovjet embert, amikor ilyen lakott helység felszabadítására – megtámadására – készült. Persze, felemelő érzés, hogy íme, ő, a katonaruhás ember rohamra megy, hogy felszabadítsa földjét. De mennyire sajnálja a várost és lakóit, az anyákat és kisgyerekeket, akik hideg pincékben, nyirkos vermekben húzzák meg magukat. Irgalmatlanul gyűlöli az ellenséget, aki – mint a tapasztalat mutatta – megkettőzött, megháromszorozódott elszántsággal fog ellenállni, hiszen tudja, hogy rémtetteinek megtorlása vár rá.
Végül akaratlanul megérti, hogy a halál közel van, s a feladat igen nehéz. És hány szív szorul össze a félelem természetes érzésétől?
De nem akadt egyetlen harcos sem, aki kimutatta volna ezt az érzést, mind jókedvűek voltak, vastag tréfákkal ugratták egymást.
– Ha egyszer „Kolobok” kezébe vette a dolgot, hát be is gurul – mondták a harcosok olyan magától értetődően, mintha tulajdonképpen a mesebeli kenyércipó feladata lenne begurulni a városba.
Annak a rohamosztagnak, melybe Szerjozska került, ugyanaz a tizedes volt a vezetője, akibe az arcvonal átlépésekor belebotlott. Alacsony, fürge, vidám ember, ezer és ezer apró ránccal, keresztül-kasul szántott arccal, nagy kék szeme úgy szikrázott, mintha minden pillanatban színét változtatta volna. A neve Kajutkin volt.
– Szóval Krasznodonból való vagy? – mondta a tizedes, és hangjában egyszerre öröm és valami bizalmatlanságféle csengett.
– Jártál arra? – kérdezte Szerjozska.
– Volt egy barátom, egy odavalósi kislány – folytatta Kajutkin kissé elszomorodva. – Evakuált. Az úton ismerkedtem meg vele. Nagyon derék kislány Átvonultam Krasznodonon – mondta némi hallgatás után. – Én védtem Kamenszket is. A védők elpusztultak vagy fogságba estek, én meg újra itt vagyok. Szereted a verseket?
Belém csíptek egyszer-másszor:
Visszacsíptem jó néhányszor,
Körülzártak a gazok:
Kibújtam, és itt vagyok!
Néha persze rettentően
Meleg van az angyalbőrben,
De ha jók a védfalak,
Minden csontod ép marad.
Mint jelentették korábban:
Párszor már az út porában
„Szétkergettek” részben, sőt
Részben „felkoncoltak” ők.
– Ezt olyanokról költötték, mint én vagyok – mondta Kajutkin nevetve, és rákacsintott Szerjozskára.
Így múlt el a nap, így jött el az éj. Ugyanabban az időben, amikor a hadosztályparancsnok Kononyenko őrnagynak ismételten elmondta a feladatot, a harcosok, akiknek ezt meg kellett valósítaniok, mélyen aludtak. Aludt Szerjozska is.
Reggel hat órakor a naposok felébresztették őket. A katonák felhajtottak egy-egy pohár vodkát, megettek egy fél csajka sűrű húslevest, utána jó adag köleskását. És a köd oltalma alatt, vízmosásokon és cserjéseken át lassan gyülekeztek a rohamvonalra.
Az előnyomuló harcosok lába alatt piszkos iszappá vált a havas agyagföld. Nem láttak messzebbre kétszáz méternél. Most felmordultak a nehézágyúk. A katonák utolsó csoportjai is odahúzódtak a Donyec partjára, és lefeküdtek a sáros földre.
Az ágyúk sorjában és módszeresen lőttek, de olyan sokan voltak, hogy a lövések és becsapódások döreje folyamatos robajban egyesült.
Szerjozska Kajutkin mellett feküdt, és látta a ködben a folyó felett átrepülő kerek, hol meg égő farkú, piros gömböket, hallotta tovacsúszó sistergésüket, látta a túlsó parton élesen felrobbanó lövedékeket, hallotta a távolabb fekvő városban feldübörgő robbanásokat. Ezek a harsogó dörejek izgalommal töltötték el őt is, társait is.
A németek csak aknákat dobtak azokra a helyekre, ahol gyalogságot véltek gyülekezni. A városból olykor megszólalt a hatcsövű aknavető. Kajutkin némi aggódással jegyezte meg.
– Hallod, zörög már …
Egyszerre messziről, Szerjozska háta mögül mennydörgő robaj hullámzott előre. A robaj egyre erősödött, és mindinkább szétterjedt a láthatáron, majd a parton fekvő harcosok feje fölött búgott, orgonázott. A túlsó partot fekete, vastag füstbe burkolt, lángoló robbanások szórták végig.
– Dalolnak a „katyusák” – mondta Kajutkin, egyszerre felderült, és ezerráncú arca kegyetlen-kemény kifejezést öltött.
A hátuk mögött még el sem ült a dübörgés, a robbanások is egyre tartottak a túlsó parton, amikor Szerjozska, aki nem hallott semmiféle parancsszót, meglátta, hogy Kajutkin kimászott és nekiiramodott, mire maga is kiugrott a fedezékből, és futni kezdett a jégen.
Úgy tetszett, hogy teljes csendben rohantak végig a jégen. Valójában azonban a túlsó partról erősen lőttek rájuk, és sokan elhulltak. A gomolygó ködön át fekete füst és kénes szag hullámzott feléjük. De az az érzés, hogy minden helyesen és jól megy, már erőt vett a harcosokon.
Szerjozskát elkábította ez a hirtelen támadt csönd, és csak akkor tért magához, amikor Kajutkin mellett feküdt a túlsó parton, egy gránáttölcsér még füstölgő peremén. Kajutkin iszonyú kegyetlen arccal lőtt géppisztolyával maga elé, és Szerjozska körülbelül ötvenlépésnyire egy félig beomlott résen kinyúló reszkető géppuskacsövet vett észre, mire maga is lőni kezdte a rést. A géppuskás nem láthatta se Szerjozskát, se Kajutkint. Egy távolabbi célt tartott szemmel. De egyszer csak elhallgatott.
A város messze tőlük, jobbra feküdt. A németek már alig-alig lőttek, ők meg a part mellől egyre mélyebbre hatoltak a sztyeppbe. A városi tüzérség jó idő múlva kezdett lőni. A lövedékek körülöttük csaptak le.
A ködbe vesző és Szerjozskának ismerős tanyák felől erős géppuska- és géppisztolytűz fogadta őket. Lefeküdtek, és elég sokáig maradtak ott, amíg utol nem érték őket kézzel tolt könnyűágyúik. Az ágyúk nyílt állásából, alapirányzékkal kezdték lőni a tanyákat; egy csoport katona behatolt oda, és magával vitte ezeket az ágyúkat, melyeket megállás nélkül gurítottak előre a szálas, jókedvű, kissé ittas tüzérek. Mindjárt ott termett a zászló- aljparancsnok is. A híradósok már egy szétlőtt kőépület pincéjébe húzták a vezetéket.
A vasútállomásra irányított támadás jól bontakozott ki – s ez volt az egész művelet végcélja. Ha tankjaik lettek volna, már rég bent ülnének az állomáson, de a tankokat nem küldték harcba, mert nem bírta volna el súlyukat a Donyec jege.
Az előnyomulás most már teljes sötétben folyt tovább. A zászlóaljparancsnok személyesen vezette a harcot, és amint az ellenség megnyitotta a tüzet, kénytelen volt rohamra menni a rendelkezésre álló csoportokkal, mert a főerő még felvonulóban volt. Betörtek a tanyákba. Kajutkin csoportja elég mélyen benyomult egy utcába, és harcot kezdett az iskolaépületekért.
Az iskolából olyan erős tűz fogadta őket, hogy Szerjozska abbahagyta a tüzelést, és arcával a sáros hóba bújt. Bal könyöke fölött golyó súrolta, de nem ért csontot, és nem is érzett fájdalmat a harc hevében. Amikor aztán elszánta magát, hogy felemelje a fejét, már nem volt mellette senki.
Valószínű, hogy társai az erős ellenséges tűz elől visszavonultak övéikhez. De Szerjozska még tapasztalatlan volt, azt hitte, hogy a többiek mind elestek, és szívét fojtogatta az iszonyat. Két német rohant el mellette. Német beszédet hallott jobbról, balról, hátulról is. A tüzelés itt elült, a város szélén azonban egyre erősbödött, aztán ott is elhalkult.
Messze-messze, a város fölött óriási tűzfény festette pirosra nem az eget, hanem a vastagon gomolygó füstöt, és mintha száz torokból ordítanának onnan.
Szerjozska egyedül, sebesülten feküdt a tanya előtt a pocsolyában. A tanyában németek voltak.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!