VII
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Másnap aztán megkezdődött az első halálmarsunk. Halálmars, mert akik épségben érték el Kurszkot, azok is az egyhetes, teljes felszereléssel történő megerőltető gyaloglás után testileg-lelkileg úgy összetörve érkeztek meg, hogy már csak emberroncsok voltak.
Útközben az első nap egy hatalmas kolhozistállóban szállásoltak el bennünket.
Holtfáradtan, úgy, ahogy voltunk, felszereléssel dőltünk végig az almon, melyen egészen friss volt még a tehénganaj.
Egész nap nem kaptunk egy falat ennivalót sem. Vacsoránál osztották szét az ebédet is. Kivételesen bőségesen, de a legtöbben még enni sem tudtunk a fáradtságtól.
Alkalom kínálkozott, hogy orosz lakossággal beszélgessünk. (Ritkán adódott ilyen szerencsénk.) Eleinte csak messziről néztek bennünket. Később odasereglettek körénk a kolhozisták, és élénk érdeklődéssel figyelték: mi történik itt. Ilyen hadsereget ők még nem láttak. Civilek katonasapkában, akiket szuronyos őrök kísérnek.
Étel nemigen kellett egyikünknek sem, de egy pohár tejért az üdvünket is odaadtuk volna.
Ónodi óvatosan magyarázgatta, hogy kik vagyunk. Nem mindig bíztunk a helyi lakosságban sem. Hiszen aki tehette elmenekült. De azt is tudtuk, hogy a visszamaradottak többsége gyűlölte a németeket és magyarokat. Azért az óvatosság sohase árt.
Sok volt a gyerek körülöttünk, azokat iparkodtunk megnyerni, és egy félóra múlva egész gyerekraj kúszott óvatosan felénk teli tejesköcsögökkel. Valósággal vedeltük az édes, friss falusi tejet.
A következő nap: Szumi. A keleti front később egyik igen sokat szereplő városa. Mindjárt a város szélén egy félig romba dőlt iskolába helyeztek el bennünket. Most már nemcsak a fáradtság, az éhség is kínzott bennünket. Üres „dörrgeműse” a mai ebéd. Persze, a keret és a tisztek külön főzetnek. Segítenünk kell magunkon. Az őrség is kissé lazább. Hamar megtaláljuk itt is az érintkezést a lakossággal. Vaj, tojás, rengeteg retek, hagyma vándorol a kerítésen át hozzánk. Kissé pótoljuk a dörrgeműse „táperejét”.
Másnap reggel a városon megyünk végig feltűzött szuronyok között. Macskaköves utcáin eltévedünk. Vagy háromszor kerüljük meg a várost. Az ablakok tele virágokkal. A virágok közt kíváncsi figyelő szemek. Sok részvétet kifejező intést látunk. A szemekből olvassuk ki, hogy tudják, kik vagyunk, mi járatban vagyunk, s hogy együtt éreznek velünk.
A város végén, a német városparancsnokság előtt, zöld, széles gyepen végre letelepedünk. Kihirdetik, hogy aki beteg, aki nem tud továbbmenni, az jelentkezzen, és itt maradhat. Majd ha meggyógyulnak, utánunk küldik őket.
Csupa véresre tört lábú, felsebzett vállú ember, akik inkább vonszolták idáig magukat, mint jöttek. Kurszk még három-négy nap. Persze hogy jelentkezik mindegyik századból több mint a fele. Mi Beszkártisták hamar megbeszélést tartunk. Nem maradunk a németek kezén. Együtt maradunk. Mi a mi keretünket kisebb rossznak tartottuk, mint a németeket. Akkor még nem tudtuk, hogy tévedtünk.
Mikor a jelentkezetteket sorba állítják, kiderül, hogy továbbinduló alig-alig maradt. Közben percenként kerekedik fel közülünk egy-egy: meggondolták, maradni akarnak.
Rotyits jön, a főtörzs. Mindenki sorakozó. Beszédet tart. Ő nem akar senkit sem lebeszélni a maradásról, de akik maradnak, gondolják meg jól, mert mi megyünk azonnal tovább. A németek meg majd csak holnap tartanak orvosi vizsgálatot. Jaj annak, akit nem fogadnak el holnap betegnek. Azt kivégzik. Ismét és ismét a kivégzésekről beszél. A németek utálják a zsidókat és a kommunistákat. Nehogy azt higgyük, hogy itt életben hagyják őket. Aztán, ha valakit nem fogadnak el, és utána küldik a századnak, és az úton kíséret nélkül találják, akkor a helyszínen agyonlövik.
Hirtelen felére apadt a maradni szándékozók csoportja. Újra indulásra sorakozunk. Búcsúzkodás.
– Maradj!
– Gyere, mert baj lesz! Ne bízd magad a németekre!
Ki tudja, melyik a helyes döntés?
Lázár Tibor jó elvtárs, a maradókkal tart.
– Ne bízz a németekben, gyere – biztatom.
Lázár határozott.
– Rotyits, Sponer sem jobb a németeknél – maradok.
A végén a két századból vagy hetvenen maradnak. Még ha akarnának sem tudnának tovább jönni. Vállalják a német rizikót. Nekik, a legtöbbjüknek már úgyis minden mindegy.
A nap késő délutánig kibírhatatlanul, forrón süt. Ég rajtunk a bakancs és a ruha. Az emberek minden lépésnél nyögnek egyet. A szomjúság őrjítő. Felcserzett nyelvünk olyan, mint kiszikkadt tapló.
Apró faluban tartunk pihenőt. A 402-esek engedélyt kapnak arra, hogy a csomagjaikat kocsival vitethessék, de csak a betegek.
A faluban bérelnek kocsit. Blau egyezett meg egy öreg paraszttal.
Lapos, orosz kocsi egy lóval, a szomszéd faluig tizenöt márka. Blau csomagonként tíz márka hozzájárulást kér. Akinek van, szívesen megfizeti. Egy kocsi már megtellett. Még egyet bérelt Blau. A mi csomagjainkat is vállalja. Tőlünk is tíz márkát kér. Ráfér a pofájára.
Szólok neki, hogy legalább Lukács Ernő csomagját tétesse fel fizetség nélkül. Ő Knopp helyett gyalogol. Vorozsbán átadta Knoppnak a vonaton a helyét. Most borzalmasan sebes lábával kell gyalogolnia. Igaz, hogy egyedül ő az, aki jajszó, egy árva panaszszó nélkül jön. Ha érdeklődünk tőle hogyléte felől, csak kedvesen mosolyog.
Blau ragaszkodik a tíz márkához.
Elfutott a düh.
– Megállj, te dög, ha hazakerülünk, megnyúzlak- ígértem neki.
Az örökké nyugodt Szabó Pali már ütésre emelte kezét, amikor váratlanul Láng hadapród termett ott.
– Mi történik itt?
Elmondtuk. Azt is, hogy Blau zsarolja a két századot. Láng mindenkivel leszedette a csomagját a kocsiról, aztán a betegek felrakhatták. Összesen, együttesen kellett a tizenöt márkát összeadni.
Blau dühös szemekkel méregetett végig. Én meg mutogattam neki, hogy meg fogom fojtani. Többé nem mert még a közelünkbe sem jönni.
Csak a 402-esek beszélték el további aljasságait. Amikor utoljára találkoztam Sztarioszkolban Wetzler Jóskával a 402-esektől, az mesélte, hogy Blaunak már sok ezer márkája van meg rengeteg órája és aranygyűrűje. Pénzeket vesz fel és ad kölcsön. Továbbszedte a vámot a frontnyomorúság után. Nem tagadta meg önmagát.
(Sok haszna nem lett a márkákból, órákból meg az aranygyűrűkből. Akik vele voltak, mesélték el, hogy mily nyomorultul pusztult el a voronyezsi áttörésnél. Elmenekült a fasiszta tisztekkel együtt visszafelé a szovjet csapatok elől, és ott fagyott csonttá valahol a végtelen orosz hómezőkön.)
Estére egy kolhozba szállásoltunk be. A tisztek az iskolát foglalták le. Nekünk a szokásos istálló a szállásunk. A kolhozisták odasereglettek körénk. Kézzel-lábbal magyarázgattunk egymásnak.
– Nyemci? Nyemci? – mutogatnak ránk kérdően. Annyit már tudtunk oroszul, hogy nyemci németet jelent. Magyarázgatjuk is egyre, hogy:
– Nyet nyemci. Nyet nyemci. Vengri.
– Vengri? – vágják vissza a szót csodálkozva.
Vengri? – Andris! Andris!
Na, ezt már nem értjük, miért mondogatják, hogy Andris.
Előhívjuk Ónodit.
Öregasszonyok, rokkant férfiak, öregemberek veszik körül.
Megint okosabbak lettünk. Itt a magyarokat andrisoknak hívják, mert volt egy öreg, első világháborús magyar, aki itt maradt. Andrisnak hívták.
Itt van a lánya is. Gügyög magyarul, az apjától tanulta. Aztán előkerítenek egy öreget. Az is tud magyarul. Szolnokon volt fogságban. Még magyar nótát is tud.
Fújja is már. Úgy öregesen.
– Sárga a csikóm, sárga a nyereg rajta…
Elakad a nótában. Biztat, hogy segítsünk neki.
Segítettünk.
Aztán újabb nótába kezd. Régi világháborús bakanóták.
Örül az öreg. Szívesen emlékezik vissza. Már a fiatalok is ott vannak körülöttünk. Szép, egészséges, üde kolhozlányok. Sehol egy fiatal férfi.
A lányok nógatnak, hogy daloljunk. Tetszik nekik a magyar nóta.
Kovács Miki a karmester.
A magyar nótákat munkásindulókkal cseréljük fel. Az oroszok velünk dúdolják. Ők is ismerik.
Kórust alakítunk. Még az öregasszonyok is beállnak a sorba. A mi dalárdáink irigykedhetnének erre a rögtönzött négyszólamú kórusra.
A keret néhány tagja is odacsődül. Csodálkoznak is, hogy mi ismerjük az oroszok dalait.
– Mondja – szólítják meg Kovácsot —, hol tanulták maguk ezeket?
– Ezek orosz népdalok. Ezeket mindenütt éneklik.
Persze, most már szöveg nélkül dúdoltunk velük tovább.
Az ismerkedésünkből haszon is származott. Mindig többen és többen jöttek oda a kolhozisták közül. Most már nem üres kézzel. Tej, túró, vaj, hófehér kenyér, tojás, hagyma, szalonna volt a műsor jutalma.
A barátkozás híre a tiszti szállásra is eljutott, mert Spóner jelent meg váratlanul többedmagával. Elzavartatta a lakosságot, minket meg az istállóba tereltek. Az ajtóban őrség állt. Reggelig nem hagyhattuk el az istállót.
Azért a trágyás szalmán végignyúlva még sokáig beszélgettünk a friss élményről, az orosz népről. A háborúról is sok szó esett.
Ez a nép inkább szeret, mint gyűlöl bennünket. Hanem a tiszteket utálják.
– Officir? – kérdezik valamelyik kifent keretlegényre mutatva.
Officir után mindig kiköpnek. Úgy látszik, okuk van rá, hogy a tisztek után köpjenek.
Sudzsa.
Mint minden orosz város, ez is végtelen széles és hosszú, utcákból, hatalmas terekből áll. Egynek-egynek a helyén három-négy magyar város elférne.
Itt egy emeletes iskolában szállásolnak el bennünket. Vételezni megyünk a németekhez. Tőlük még cigarettát is kapunk. Egynapos pihenőt adnak. Tisztálkodásra, pihenésre használnánk fel. Nem lehet, mert percenként szól a parancs: harminc ember udvart takarítani, húsz ember Német szakaszvezetővel a raktárba megy segíteni. Mindenkinek találtak munkát.
Pihenés helyett munka. Estére még fáradtabbak vagyunk.
Én az udvar takarítók közé kerültem. Így épületes jelenetnek lehettem tanúja.
A mi főtörzsünk, Rotyits és a 402-esek egyik őrmestere csúnyán összevesztek az udvaron azon, hogy ki parancsol a másiknak. Eddig puszipajtások voltak. A két gonosz képű briganti jól megértette egymást.
– Őrmester! Ha velem beszél, álljon vigyázzba! – ordított Rotyits a 402-esre.
– Nézd, öcsém, te még gomboztál, mikor én már katona voltam. Hogy képzeled te azt. Ki vagy te nekem? Egy rakás sz …
– Őrmester! Vigyázz! Tisztelegj!
– Te senki! Fogd a pofád!
– Őrmester! Ezért felelni fog! Zászlóalj-kihallgatásra rendelem! Hadbíróság élé állítom!
– Engem? Te? Te tolvaj! Te lókötő! Neked már az akasztófán volna a helyed!
Ebben mi is egyetértettünk vele. Csak úgy hallgatólagosan persze. Nem lett az ügyből hadbírósági eljárás, még csak zászlóalj-kihallgatás sem. Csak ettől kezdve Rotyits nem evett a 402-es konyháról. Külön főzetett magának.
A közös konyhának mi fizettük meg mindig az árát. Ételosztásnál először mindig a 402-esek jöttek, csak ha maradt, akkor kaptunk mi is. Sokszor előfordult, hogy az utolsóknak nem jutott.
Volt is tülekedés! Senki sem akart az utolsók között lenni.
A tülekedésért aztán sokszor nagy árat fizettünk, úgy, mint ma is. A 402-esek már repetán is voltak. Bennünket még nem engedtek a kondér közelébe se. Csoda lesz, ha ma a fele kap ebédet. Nem is kapott.
Ferge őrmester osztja az ebédet. Nem meri, hanem vágja az ételt a csajkába. Fele aztán a földre dől.
Hegedűs tartja oda remegve a csajkáját. Gulyásleves van. Egy kevés a csajka mellé löttyent. Éppen csak az kellett Fergének.
Egy rúgással a magasba repítette Hegedűs csajkáját, melynek tartalma gulyásesőként hullott ránk vissza. A nagy ónozott merőkanállal meg, akit csak ért, ott ütött-vert.
Pillanatok alatt szétfutottunk.
Messziről lestük, hogy mi lesz a folytatás.
Ferge visszarohant a kondérhoz, és egy rúgással azt is felborította. A drága gulyás, a mi ebédünk, a mi ételünk piros vérként ömlött szét az udvar porában.
– Földet szórni rá! – ordított a körülötte legyeskedő Blau Sándorra.
Az meg egy helyett kettőt ugorva, szórta a katlan alól a hamut a kidöntött ételre.
Egynapos „pihenés” után újra országúton voltunk. Elérhetetlen álomként emlegettük Kurszkot. Ha néha meg-megpihenhettünk, feltört lábainkat gyógyítgattuk. Hiába. Másnap már az első kilométer után a nyers húst zúzta-marta a bakancs. A sebek meg egyre jobban fertőződtek a piszkos kapcáktól, portól, mocsoktól.
Egyheti gyaloglás után végre Kurszk egyik elővárosában voltunk. Hatalmas téglagyár kemencenyílásai szolgáltak lakhelyül. Legalább száraz volt. Igaz, hogy piszok annál több volt. Ki tudja, kik és mennyien használták már előttünk ezeket a lyukakat lakásnak – vagy klozetnek.
Munkára az állomásra jártunk. Szöges dróttekercseket kellett a vagonokból egy nagy térre kihordanunk. A huszonöt-harminc kilós tekercs kettőnknek kibírhatatlan súlyt jelentett. A munkát a bajai utászok irányították. Vaspálcával. Aki nem mozgott elég gyorsan, azon végigcsattant a vessző. Nemigen válogatták, hol éri az embert.
Ruhánk egynapi munka után cafatokban lógott le rólunk. Kezünket a szeges, rozsdás drót marta véresre. Most már nemcsak a lábunk, de a kezünk is tele volt gennyesedő sebekkel.
Szerencsénkre csak két napig maradtunk ezen a helyen. Utolsó este híre terjedt, hogy megjött a névsor, melyben a felmentettek vannak, akiket a vorozsbai kihallgatás után érdemesnek tartottak arra, hogy a hadseregbe kerüljenek át katonának. Egyesek névsort is terjesztettek, mely később többé-kevésbé valónak is bizonyult.
Reggel kiadós esőben indultunk meg a város felé. Széles, zuhogó folyó osztja ketté a várost. Amint a hídon átmentünk, kerékpáros küldönc kereste a századparancsnokot, aki most Tiszarovits hadnagy volt, mert a többi tisztek már a megérkezés első napján bementek a városba.
Egy vasúti töltés oldalán pihenőt vezényeltek. Pomóti hadapród a küldönctől átvett levelet olvasgatta.
Névsort olvasott fel hangosan. Előbb a 402-esektől szólított fel ötven embert, aztán tőlünk huszonkettőt. Ezek külön sorakoztak. Most közölték, hogy ezek ettől a perctől kezdve rendes katonák és a hadsereg tagjai. Nagy búcsúzás kezdődött.
Kissé irigykedve tekintettünk a tovatűnők után. Estére ezek katonakosztot kapnak, többé-kevésbé szabad emberek lesznek.
Felcihelődtünk. Mi, a visszamaradtak teljesen letörtünk. Mint vert sereg, vonulunk a városon végig. Egy volt postaépületben kapunk szállást, lent a pincében. Betonpadló. Csak percekig bírjuk rajta a fekvést.
A város a pusztulás képét mutatja. Egész épülettömbök kiégve. Rom, háborús piszok mindenfelé.
De itt már találkozunk a szovjet kultúrával is. Hatalmas, ultramodern épületek. Gyönyörű egyetemek. Örülünk, amikor az épületeken levő évszámból megállapítjuk, hogy ez már szovjet alkotás.
Éjjel orosz repülőtámadás a város ellen. Zeng, remeg az épület felettünk. Hatalmas hasadások a falon, minden percben várjuk, hogy mikor szakad ránk.
Hírek jönnek a kiválasztottakról. Csuda jó kosztjuk van. Még csokoládét is kapnak. Üzentek hozzánk. Szigorúan megtiltották nekik, hogy velünk érintkezzenek.
Másnap Knopp Imre hívott, menjek hozzá dolgozni a konyhára. Az eddigi segédszakácsokat a lemaradók közé tették.
Eleinte vonakodtam. Odahaza még egy rántást sem tudtam megcsinálni. Akkor még nem tudtam, hogy olyan mesterség nincs, melyet egy munkaszolgálatos ne értsen. A kollektíva döntött: menjek a konyhára.
Ettől kezdve kissé elszakadtam a századtól, mert a konyha mindig külön csatangolt, barangolt. Csak a kollektívám tagjaival érintkeztem. Amit meg tudtam magamnak spórolni a konyhán, azt titokban odaadtam nekik. Mindenki irigyelt. Szakácsnak lenni jóllakottságot jelent. Ez pedig mindennél jobb, és felette áll mindennek a munkaszolgálatosok előtt.
Persze, egyelőre krumplihámozásból, mosogatásból, tűzrakásból, faaprításból állott a szakácsságom. Eleinte szégyelltem is. Később megszoktam.
Sok előnnyel járt a jóllakáson kívül is. Nem kellett a hátizsákot cipelni. Fel lehetett lopni a konyhakocsira. Igaz, hogy Spóner meg Rotyits mindannyiszor levettette és cipeltette velünk, ahányszor csak észrevette.
– Szakácsoknak se jár kivétel – ordította Rotyits vagy selypítette Spóner, ha rajta-rajtakapott bennünket, hogy hátizsákunkat felraktuk a konyhakocsira. Hátha még tudták volna, hogy a fél század holmijai ott vannak elrejtve valahol az edények, a konyhai felszerelések között.
Kifogtunk rajta. A holminkat elrejtettük a kocsin, a hátizsákban pedig csak pár rongydarabot hagytunk. Így gyalogoltunk a konyhakocsi mellett. Ha aztán „tisztább volt a levegő”, néha még fel is kapaszkodtunk a kondérok tetejére.
Csak két napot töltöttünk Kurszkban. Hatalmas autó, tank, kocsioszlopok közé beékelve indultunk a városból kifelé. Mintha a világ összes népei katonaruhába bújtak volna, és erre vonulnának. Se vége, se hossza az oszlopoknak. Mi persze csak az útmenti árokban vagy az útmenti mezőkön mehettünk.
Német, magyar, olasz katonák és autók szorítottak le az útról bennünket. Ha nem megyünk le, belénk gázolnak. Sehol egy részvevő szó vagy pillantás. Annál több gyűlölködő tekintet.
Estefelé kicsi faluba érünk. Beszedinó. Nincs szállás. Tele van magyar katonasággal. Minden talpalatnyi helyen ember, gép, felszerelés.
Tovább. A falun túl, az erdőben ütöttünk tanyát. Ebédfőzéshez kezdenénk, de nincs víz. Be kell menni a faluba. Persze hogy nekem kell menni. .Kocsira tesszük a kondérokat.
Az úton felettünk magasan hat Rata húz Kurszk felé. Még be sem értünk a faluba, máris hatalmas dörrenések hallatszanak Kurszk felől. A szovjet repülők bombái robbannak. A város szélén levő erdő felől óriási füstfelhő csap az ég felé. Az elrejtett benzinraktárakat telitalálat érte. Csupa füst, láng minden. A lángnyelvek szinte az égig érnek. Éppen vízhúzáshoz készülődtünk, amikor izgatott kiabálás hallatszott. A Raták egész alacsonyan húznak visszafelé. Egyenesen a falunak tartanak, szép sorjában.
Már itt is vannak. Végiggéppuskázzák a falu főutcáját. A hátam mögött csörömpölve tört ki a ház ablaka. Ijedtemben a kútba ejtem a vödröt, és szaladok fedezéket keresni. Már a második gép puskázik körülöttünk. Be akarok szaladni az udvarba. A kapuban egy magyar baka mannlicherét igazítja, hogy lelője a következő gépet. Nem akar félreállni az útból, félelmemben félretaszítom, és az udvarban egymás mellett álló hordók mögé húzódom. Ebben a pillanatban a kerítést, mint dobpergés, söpri végig az egyik Rata gépfegyvere. Az én bakám ijedten ugrik be a hordók közé, magára rántva az egyiket, amely valami bűzös folyadékkal volt tele.
Az egész hordó tartalma a hegyibe dőlt. Úgy nézett ki, mintha szennycsatornából bújt volna elő.
Már négy gép elment. Előbújok a kapun, és figyelem, mi történik. Jön az ötödik. Szinte a szembelevő ház tetejét súrolja, úgy suhan el. Odább két házzal bomba hull ki a gépből. Csak pillanatok múlva robban.
Itt a hatodik is. Elment. Kiszaladok az utcára, mert a lovak megugrottak. A falu végén repülőtér. Onnan eszeveszetten lőnek a légelhárítók. Az utolsó Rata hirtelen felemelkedik. Szinte felszökik a levegőbe, és egyet fordul tengelye körül, aztán nyílegyenesen zuhan le. Óriási üdvrivalgás az egész faluban. Mindenki a repülőtér felé rohan.
Hamar megmerjük a kondérokat, és indulunk visszafelé. Az út a repülőtér mellett visz el. Százak állják körül a lelőtt gépet. Mi is odakíváncsiskodtunk az őrvezetővel, aki elkísért bennünket.
– Furcsa egy Rata ez – lököm oldalba Ónodi bácsit. Horogkereszt van a farkára festve. A szétroncsolt gépből éppen bontják ki a fiatal, szőke pilóta hulláját. Egész sor horogkeresztes kitüntetése van. Furcsák ezek az orosz pilóták horogkeresztes gépen repülnek, német egyenruhában, német kitüntetéseket viselnek.
Nem értjük a dolgot, Ónodival próbáljuk megfejteni a rejtélyt.
Később megtudtuk: a visszafelé repülő gépek közül csak négy volt Rata. Az ötödik, hatodik az üldözésre felszállt német stukák közül való volt. Azt lőtte le a magyar légelhárítás. Jó munka volt.
Sötét éjszaka lett, mire az aznapi ebéd elkészült. A fiúk, mint éhes farkasok rohantak a kondérokhoz. Nekem, a jóllakottnak, rossz volt nézni az éhségtől dülledt szemekkel a kondérra bámuló bajtársakat. Mindegyik szinte a szemével akart hipnotizálni, hogy lehetőleg egy mérésre két adag ételt merjek az ő csajkájába. Parancs és könyörgés volt ezekben a szemekben. Jó barát és elvtárs parancsa: kötelességed segíteni! Mások a csak egyéni érdekükkel törődök könyörgő nézése: nekem segíts!
Másnap egy kis tó partján fekvő községben „szállásoltunk” be.
Vaszilkovo.
A szállás a falu szélén levő kis völgykatlan volt. A faluban csak a századiroda és a konyha kapott helyet. Itt székelt a hadseregfőparancsnokság. A szájad feladata az volt, hogy a tiszti szállások köré légóárkokat ássunk, és az utcákat locsoljuk, seperjük.
Délután megeredt az eső. A fiúk lázas igyekezettel odúkat ástak a hegyoldalban, ahová az eső elől behúzódhatnak. Egész éjszaka dolgoztak. Csak reggelre sikerült akkora kuckókat ásni, kaparni, melyben hétrét görnyedve, behúzódhattak.
Reggel Ónodival már hajnali három órakor vízért mentünk a falu egyetlen kútjához, hogy a konyha egész napi vízszükségletét biztosítsuk, mert reggel nyolc órára a sok mérés következtében a víz a kútból kifogyott.
Mindjárt az első hajnalon izgalmas légicsata szemtanúi voltunk. Egy szovjet felderítő szállt el a falu felett. Percek múlva két német vadászgép vette üldözőbe. Szinte szemmel látható volt, hogy hozzák be a távolságot a felderítő gép mögött. Közrefogták a szovjet gépet, és kétoldalról gyilkos gépfegyvertüzet zúdítottak rá.
Egyszer csak hatalmas füst csapott ki a felderítő gépből, és nyílegyenesen bukott le. Tarka felhők borították az eget. Elállt a lélegzetünk. Sikerült a bitangoknak egy „gépünket” lelőniök. A következő pillanatban a szovjet gép bukás közben fekete felhőbe ért. Soha nem került elő. Elnyelte a felhő. A két német gép még sokáig cirkált. Keresték a felderítőt. Az meg kámfort játszott velük. Szívből örültünk neki.
Vízzel telt kondérunkkal a falu szélén felállított, gallyakkal álcázott sátrak sora előtt kell elmennünk.
„Hab.-ság” volt a sátor ajtaja felett kiírva. Én azt hittem, hogy a hadbíróság székel ezekben a sátrakban.
Egy reggel hiányos öltözetben levő tiszt szólított meg bennünket, miután mi a szokásos- tisztelgéssel köszöntöttük.
– Miféle szerzetek maguk?
Mindegyikünkön Beszkárt-egyenruha volt. Csak a fényes gombok helyett csontgombokat varrtunk fel. Fekete Beszkárt-ruha, katonasapka, persze hogy különös formánk lehetett.
– Büntetőszázadbeli munkaszolgálatosok vagyunk.
– Hát az meg mi? Maguk nem zsidók?
– Nem, jelentjük alássan.
– Mi a foglalkozásuk?
– Én Beszkárt ellenőr vagyok, barátom meg kalauz – feleltem.
Közben letettük a kondért, hogy pihenjünk. A tiszt odajött, és elmondatta velünk századunk történetét. Csóválta a fejét. Ilyet ő még nem hallott. Nem is hallhatott. Mi voltunk az első különleges büntetőszázad a fronton.
Kikérdezett, kifaggatott bennünket mindenről. A bánásmódról, az ellátásról. Bizalmat keltő volt a fellépése, és mi mindent takargatás nélkül elmondottunk. Az éheztetést, a brutális bánásmódot egyaránt.
A fiúk bőrig ázva sorakoztak estefelé a konyha előtt, hogy az ebédet megkapják. Ételosztás közben tiszti csoport jött konyhánkhoz, reggeli ismerősünk vezetésével, aki most századosi uniformist viselt. Megnézte mit főzünk, aztán bementek a századirodába, mely közvetlenül a konyha mellett volt.
A fafalakon keresztül hatalmas veszekedés zaja hallatszott ki hozzánk, Spóner hadapród úr rikácsoló hangja volt a legkirívóbb. A bizottság az élelmezési raktárunkba ment. Itt tört ki azután igazában a vihar. Most Spóner úr hangja inkább bocsánatkérő volt. Sápítozott:
– Ezek zsidók meg kommunisták. Csak nem adjuk ezeket a holmikat nekik? Ha a katonák meglátják, hogy a zsidók is úgy élnek, mint ők, mit fognak szólni?
Erélyes hang intette le Spóner urat, és a százados, kezében két sonkával jelent meg a konyhán:
– Azonnal ossza szét ezeket a legénységnek! Vacsorát is főzzön, és vacsorához még két doboz szardíniát kell mindenkinek szétosztani.
Nem tudtuk elképzelni, ki ez az angyal. Mindenesetre az ő jóvoltából a fiúk ma istenigazában jóllakhattak. Talán először, mióta a vagonokból kiszálltunk.
Vacsoraosztásnál újabb tiszti csoport érkezett. Éppen a szardíniát osztottam. Egy őrnagy vezette ezt a csoportot.
– Ezek azok a zsidók? Az anyátok Úristenit! Rohadtak! Nektek szardínia jár?
Ezzel belerúgott az asztalba, melyen a szardíniás dobozok voltak felhalmozva.
– Ilyen piszkosságot? Majd gondom lesz rá, hogy éhen dögöljenek!
– Zsidó? – mordult rám
.- Nem! – jelentem alássan.
– Nem? Hát nemzsidók is vannak?
– Igenis, alássan jelentem.
– Van zsidó könnyű szolgálatra beosztva?
Összenéztem a főszakács Kalla bácsival, aki addig mindig jó indulatot tanúsított velünk szemben. Szeméből bátorítást merítettem.
– Nincs, jelentem alássan!
– Nem is lehet. Zsidók menjenek aknát szedni!
A vacsoraosztás nagy izgalmak között fejeződött be. Azért mindenki megkapta a maga adagját. A szardíniát is.
Jóval később, egy esztendő múlva a Moszkva melletti 27/a fogolytáborba újabb magyar tiszti hadifogoly-transzport érkezett. Másnap elmentem hozzájuk beszélgetni. Kicsodák? Mi a foglalkozásuk?
Ismerkedtünk. Az egyik Somogyi századosnak mutatkozott be.
– A maga beszéde olyan érdekes zamatú, hogy visszaemlékszem rá, csak nem tudom, hogy hol találkoztunk – fordult hozzám.
Aztán találgattuk.
– Budapest, Kaposvár?
Mindegyikünk járt ott.
– Mi volt a foglalkozása?
– Villamos ellenőr.
– Hopp, megvan! Emlékszik a hajnali beszélgetésünkre a hadseregparancsnokság székhelyén? Én voltam az, aki kifaggattam magukat.
Persze hogy emlékeztem. Sőt, jóleső érzéssel gondoltam vissza rá. Nagy dolog volt az, hogy egy m. kir. százados kiállott a munkaszolgálatosokért, pláne különleges büntetőszázad-beliekért.
Olyan még akadt egy-kettő, aki úgy titokban sajnált bennünket, de egy jó szót a világért sem ejtett volna értünk! Somogyi százados volt az egyetlen, aki fel mert lépni. Igaz, hogy szerénységgel elhárította köszönetemet, melyet most tolmácsoltam. Kötelessége volt, mondotta. Nem hadbíró, hanem hadbiztos volt, akinek éppen az ilyen ügyek tartoztak hatáskörébe.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!