HARMADIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
2
MÁJUS 28
A madame pontosan hajnali háromkor érkezett. Bőröndömet elhelyeztem kis Renault-jában. Ezután egy nagy kertben megbúvó, szép kis villához hajtottunk. A dudálásra kijött a finn tiszt. Szűk zakójában, orrcsíptetőjével inkább könyvelőre emlékeztetett. Az autóban udvariasan beszélgettünk Finnországról, a tavakról, a vízesésekről. Imatra vízesés Finnországban. Kivacs vízesés Oroszországban. Niagara vízesés Amerikában. Victoria vízesés, hol is? Afrikában. Igen, igen, az Egyenlítői-Afrikában.
A Parme repülőtér pontosan félúton van Bayonne és Biarritz között. Sötét hangárok, harmatos fű, a repülőgép körül néhány árnyék. Itt van Laporte: fiatal férfi, fedetlen fővel áll, hallgat; láthatóan rossz hangulatban van.
A Bizottság képviselője megvizsgálta a gépet, és beírta a jegyzőkönyvbe, hogy polgári. Átnézte az iratokat, a pilótáét meg az enyémeket. Zseblámpájával rávilágított a bőröndömre.
– Bocsásson meg, de a formaságok …
– Ó, kérem, kérem, tessék csak …
– Merci. Látom. Nem is kételkedtem. Be lehet csukni. Sohasem hittem volna, hogy valamikor vámhivatalnoki munkát fogok végezni. Nagyon helyes kis bőrönd.
– Pedig nem volt drága. Disznóbőr-utánzat. Ugyanez valódi disznóbőrből négyszer annyiba kerül, és lényegében nincs is különbség a kettő között.
Beültem a gépbe. Megkezdték a kötszer berakását. Nagy bálák minden csomagolás híján, már vékony porréteg borította őket. Három bálát már nem is lehetett berakni. Kár itt hagyni, azt mondják, Bilbaóban egyáltalán nincs kötszer a sebesültek ellátására. Azt mondtam, tegyék ki a bőröndömet, és rakjanak be helyette két bálát.
– Itt hagyom önnél megőrzésre, madame. Útban visszafelé majd érte jövök.
– Nyugodt lehet, teljes biztonságban lesz itt. Ön nagyon kedves. Vissza kell majd adnom önnek a befizetett csomagilletéket.
– Ó, semmiség!
Beindították a motort. Laporte beült a pilótaülésbe, és hosszan nézte a műszereket, mintha most látná őket először. Integetni akartam a madame-nak, de kísérőim belevesztek a sötétségbe.
A pilóta felnyúlt bal kezével, és megnyomott egy csontgombot. Morajlás hallatszott, a kapcsolótáblán kigyulladt a piros lámpa. Újból megpróbálta. Megint ugyanaz történt. Aztán megint, aztán megint.
A légcsavar kitűnően működött. Már lehetett volna indulni. De Laporte makacsul és végtelenül hosszú ideig próbálgatta a tartalék akkumulátort. Csóválta a fejét, és egyre a gombot nyomogatta. Az akkumulátor nem működött.
– Miért kell ez önnek?
Megfordult, mogorva tekintettel nézett rám, majd némi szünet után válaszolt:
– Hogy változtathassam a légcsavar fordulatszámát.
– Megleszünk anélkül is.
– Azzal fokozhatjuk a sebességet.
– Tudom, de hát legfeljebb másfél órát kell repülnünk, nem nagy a különbség.
– Ez különleges út.
– Igen, tudom. Különleges, éppen ezért jó volna, ha már indulnánk. Mi az ördögnek kell változtatnunk a fordulatszámot?! Gyerünk! Mindjárt világosodik.
Válasz helyett kimászott a gépből. Én magam tüntetően és reményt vesztetten ülve maradtam. Már világosan láttam, hogy ez a disznó nem hajlandó elindulni. Világosan láttam attól a perctől kezdve, hogy leült a kormányhoz. Micsoda gyáva kutya! Ráadásul milyen átlátszó ürügyet gondolt ki! A marha!
Valaki odajött a gép ajtajához, és megkért, hogy szálljak ki.
– A gép nem megy. Az akkumulátor kimerült, és a töltéshez 12 óra szükséges.
– De hát ez ostobaság! Kitűnően repülhetünk anélkül is, hogy változtatnánk a légcsavar fordulatszámát.
Ezzel valamennyien egyetértettek, de senki sem vállalkozott arra, hogy rábeszélje a pilótát. Utóvégre ez különleges út, Laporte-é a döntés joga. Ő pedig már döntött. Azt mondta, fel kell tölteni az akkumulátort. Este hétkor hajlandó indulni. Hát a konspiráció? A repülőtér főnöke, a kémek, a vadászgépek? A madame megkérdezte, nem akarom-e inkább holnap reggelre halasztani az utazást. Szegény teljesen elvesztette a fejét.
– Nem. Ha hétkor, hát hétkor. Bármikor indul is Laporte, vele megyek. Ha nappal, hát nappal, ha hétkor, hétkor, ha kilenckor, kilenckor. De nem hiszem, hogy elindul. Gyáva alak ez a maguk Laporte-ja. Gyáva disznó, még ha százszor francia is.
– Akadnak a franciák között is gyávák.
– Úgy látszik, akadnak, madame.
Egész nap a városban ténferegtem, villamoson elmentem Biarritzba, kószáltam az üres strandon, vettem az utcán valami szélhámostól egy távcsövet – „alkalmi vétel”, ezer frank helyett négyszázért. A távcső vacak volt, még százötven frankot sem ért. Megjöttek a párizsi lapok – a kormány semmiféle lépést nem tett a francia polgári postarepülőgép ellen intézett rablótámadás ügyében. Sőt! A jobboldali lapoknak az a véleménye, hogy az Air Pyrénées gyanús szervezet, s hogy a kormánynak meg kell vizsgálnia és be kell tiltania működését.
Mint megtudtam, a bayonne-i spanyol fasiszták több ízben javasolták Galínak, hogy útban Bilbao felé hajtson végre „kényszerleszállást” a San Sebastián-i repülőtéren. Megígérték, hogy csak az utasokat meg a postát távolítják el a gépből, őt magát továbbengedik. Ezért kétszázhuszonötezer frankot ajánlottak fel neki, azzal, hogy százezer frankot odaadnak előlegül még itt, Bayonne-ban, a többit pedig a San Sebastián-i repülőtéren kapja meg.
A francia légi útvonallal párhuzamosan, ugyancsak Franciaország területén halad keresztül a német stuttgart-burgosi vonal, melyet a látszat kedvéért stuttgart-lisszaboni vonalnak kereszteltek el. A Stuttgartból naponta induló német fasiszta repülőgépek leszállnak Marseille-ben, majd végigrepülnek Franciaország egész déli határán, elrepülnek Biarritz és Hendaye fölött, és nyugodtan leszállnak San Sebastiánban vagy egyenesen Burgosban. A legkisebb mértékben sem akadályozza őket senki. De ha meg is próbálná valaki, a német fasiszták jobban meg tudnák védeni érdekeiket, mint az Air Pyrénées. Nem volnának hajlandók eltűrni. Hat órakor saját elhatározásomból kimentem a repülőtérre. Mindenki együtt volt már: a madame, a finn tiszt, az Havas tudósítója, maga a repülőtér főnöke és még egy csomó ember. Csak egy valaki hiányzott: Laporte. Úgy álltam ott a repülőgép mellett ostoba fehér bőröndömmel, mint valami kötözni való bolond; egy percig sem volt kétséges, hogy Laporte nem jön el, de én azért csak ott álltam. Valaki telefonált és közölte, hogy Laporte Saint-Jean-de-Luzbe utazott a sebesült Galíhoz, akit egy angol torpedónaszád vitt oda. Nyolckor szétszéledtünk. Laporte, miután Galíval találkozott, végleg lemondta a bilbaói utat. Kész öngyilkosság volna, mondta neki Galí. Fegyvertelen vagy és védtelen. Saját kormányod nem véd meg, még csak nem is tiltakozik a meggyilkolásod ellen. Igaz, jól fizetnek, de az ember kobakja drágább. Minek tennéd kockára?
Ezt a beszélgetést a madame mondta el nekem később. Végeredményben a maguk szempontjából nekik is igazuk van – Galínak is, meg ennek a marha Laporte-nak is.
– Nincs több pilótám – mondta a madame. – A járat megszűnik. Elérték, amit akartak.
– Azt hiszem, fogok találni maguknak pilótát.
– Francia?- Igen, francia. Vannak a franciák között bátor emberek, madame.
Elbúcsúztunk, most már talán utoljára. Nem repültem Bilbaóba. Aligha jutok oda, habár újra meg újra meg fogom kísérelni. Június 15-én Valenciában megnyílik a Nemzetközi írókongresszus, néhány napon belül ott kell lennem. De hogy jutok el a baszkokhoz?! Bilbao már úgyszólván minden oldalról be van kerítve. Nehéz helyzetben vannak ott az emberek. És én nem vagyok ott. Nem jutottam el Bilbaóba … Nem vagyok arcátlan? Túlságosan sokat képzelek magamról.
MÁJUS 29
Bayonne most a legfőbb központ, ahonnan Franco északi területeit segítik. Óriási folyamként hömpölyög Bayonne-ból az élelmiszer-, ember- és fegyveráradat. Persze Portugálián keresztül még kényelmesebb. Kényelmesebb, de hosszadalmasabb. A háború pedig nem tűr késlekedést. Vannak tárgyak, amelyeket lehetetlen sokáig, kerülő úton szállítani.
Bayonne-ban van a támaszpont. Biarritzban, Hendaye-ben, Béhobie-ban pedig az összekötőhelyek. Azonkívül ott van még a Nacho Enea. Mágikus szavak!
Minduntalan ezt a két szót hallja az ember az egész határövezetben, mihelyt a határ ellenőrzésére, az önkéntesekre, Franco fegyverellátására terelődik a szó, vagyis mindarra, ami a fasiszta spanyol területre vonatkozik.
– Ez az ember összeköttetésben áll a Nacho Eneával …
– Forduljon csak a Nacho Eneához …
– Ezek az értesülések a Nacho Eneától származnak …
– Vigyázzon, a Nacho Enea felfigyelt önre! …
Senki sem hiszi el, hogy nem hallottam még a Nacho Eneáról, és nem tudom, hol székel. Hát Saint-Jean-de-Luzben, természetesen!
Elindultam megkeresni a Nacho Eneát.
Saint-Jean napsütötte városka. Egyik oldalát a nép egyszerű fiai, halászok lakják. Az öbölben sok száz halászhajó, a szurok meg a kender illata átható halszaggal keveredik. A csónakokból nedves kosarakba szórják a súlyos, ezüstös halász-zsákmányt. Itt vannak Franciaország legfontosabb szardíniafeldolgozó telepei. A város másik végén, a strandnál elegáns villák sorakoznak. A révben hatalmas, szürke hadihajók ringatóznak csendesen – angolok, franciák, amerikaiak.
Az információs iroda tükrös ablakain csalogató feliratok: „Látogassa meg Spanyolországot, a csodálatos tájak és emberek hazáját, pihenjen nyári és téli üdülőhelyein!” Persze ezek a feliratok nem most készültek. Az információs irodában ülő kisasszony nyugodtan magyarázza: most nem lehet San Sebastiánba utazni. Nincs idény. A háború miatt. És három napra? Három napra sem lehet. Háború, benemavatkozás, ellenőrzés. A turisztika átmenetileg szünetel. A monsieur, ugye, turista? Hát persze, hiszen most mindenki turista …
Mindketten elmosolyodunk.
– Honnan is jött a monsieur?
– Hollandiából, természetesen.
A kisasszony nevet.
– Miért okvetlenül Hollandiából? Vannak olyanok is, akik egyenesen Németországból jönnek. De hiszen ön bizonyára úgyis tudja, hová kell fordulnia.
– Elfelejtettem … Valami érthetetlen két szó.
A kisasszony kacéran szigorú:
– Ha elfelejtette, én nem fogom az emlékezetébe idézni. Fel kellett volna írnia. Arra jobbra kell menni, túl a Baszk Báron, aztán felfelé a fasorban, a park mellett.
A téren a biztonság kedvéért megkérdezem a rendőrt, merre van a Nacho Enea.
– A Baszk Bár után, a fasorban.
Egy kerékpáros, egy gyerekkocsit toló pesztonka és egy vastag szemöldökű hölgy nyájas hangon ugyanoda irányít. Egy spanyol pap kérdésemre röviden válaszol:
– Jöjjön utánam. Én is oda megyek.
A bejáratnál, bár az óra delet mutat és pokoli a hőség, nagy a sürgés-forgás, öt gépkocsi áll egymás mögött, az egyikből éppen kiszállnak, a másikba beülnek. A kapun lakonikus felirat: „Nacho Enea”. Baszk nyelven: otthon. A kőfal mögött, mélyen bent a kertben nagy ház rejtőzik, melyhez nyilak és feliratok vezetnek. A házban nem baszkok, hanem spanyol fasiszták laknak. De „otthon” vannak itt.
A ház belseje szakasztott olyan, mint valami követség vagy konzulátus. A fogadószobában várakozók ülnek, a falon fasiszta, monarchista plakátok és zászlók, perselyek a lázadó hadseregnek és a Falange Espanolának szóló adományok részére, San Sebastián-i, sevillai, burgosi szállodák prospektusai. A kandalló fölött nyomtatott tájékoztató mutatja, hogy mi szükséges a határ átlépéséhez: 1. francia kiutazó vagy átutazó vízum, 2. a katonai hatóságok engedélye, 3. a csomagok átvizsgálása a vámhivatalban, 4. gyalogos átkelés a hídon …
A titkár egy halom papirossal a hóna alatt járkál fel-alá. Egyes látogatókkal ő maga tárgyal, másokat beenged a hét lakattal elzárt ajtón, a magas főnökséghez … Nekem a titkár is elegendő.
– Mit óhajt?
– Néhány napra San Sebastiánba szeretnék menni. Hollandiából.
A titkár útlevelem után érdeklődik, azt azonban jobbnak láttam a szállodában felejteni.
– És a francia kiutazó vízum? Az már megvan?
– Még nincs.
A titkár gondolkodik.
– Akkor forduljon Berinville úrhoz. A Baszk Bárban fogja megtalálni, lent, a fasor végén. Vigyen magával egy kérdőívet, aztán majd juttassa vissza kitöltve.
A kérdőív az ilyenkor szokásos kérdéseket tartalmazza, és címzettje a burgosi 6. hadosztály parancsnoka.
Bizonyos kiábrándultsággal hagyom el a Nacho Eneát. Nincs itt semmiféle titokzatosság! Egész egyszerűen a fasiszta lázadók francia területen levő követsége.
A Baszk Bár ízléses francia mulatóhely. Az ilyenfajta intézmények rendesen csak éjjel tartanak nyitva. Itt azonban most is van közönség. Két asztalnál tagbaszakadt fiatalemberek söröznek, közben tereferélnek – berlini dialektusban. Hajuk körös-körül lenyírva, fejük búbján beolajozott választék – tipikus Reichswehr-frizura! Nem fér hozzá kétség: turisták, természetesen hollandok …
A pultnál álló pincér mindjárt tudja, hogy nem táncolni jöttem ide délben.
– Monsieur Berinville-et tetszik keresni, nemdebár? A Nacho Eneába ment, minden percben itt lehet. Ezek az urak szintén őt várják.
– Köszönöm, majd benézek máskor.
Berinville úr a helybeli fasiszták vezére, és ő irányítja az embereknek Francóhoz való átszállítását. A Baszk Bár a fogadószobája. Ez még mind rendben volna. De van itt más, ami sokkal nyugtalanítóbb. Háromszáz lépésnyire a Nacho Eneától, egy másik villában lakik a fasiszta lázadás kezdete óta megszakítás nélkül Jean Herbette, aki mind a mai napig Franciaországnak a köztársasági Spanyolországban akkreditált nagykövete.
… Nem messze van ide Béhobie. A folyón átívelő hidat itt nemzetközi hídnak nevezik. A hídnál francia vámhivatal, csendőrök, rendőrök és egy őrházikó. Olykor autók állnak meg, jómódúnak látszó urak szállnak ki belőlük, egy másodpercre benéznek a házikóba, és máris mennek tovább, át spanyol területre.
– Tegnapelőtt megint átszökött ide egy altiszt a fasiszta hadseregből – mesélik a határőrök. Azok meg tüzet nyitottak rá! Kész csoda, hogy senkit sem öltek meg közülünk!
– Ne mondja! Átlőttek francia területre?
– De még mennyire! Gépfegyverrel. Tessék, győződjön meg róla.
Valóban, a házaknak a határ felé néző falai tele vannak golyók nyomaival. Néhány golyó eltalálta a francia határjelzést, leverte róla a zománcot.
– És maguk nem válaszoltak erre?
– Nem kaptunk parancsot.
– Gépfegyverrel lövik magukat a határon túlról, és maguk egyszerűen nem reagálnak rá?
A határőrtiszt szomorúan tárja szét a karját:
– Higgye el, ha lett volna módunk rá, megmutattuk volna, hogy meg tudjuk védeni a francia határ becsületét.
– Na és a nemzetközi ellenőrző szervek?
– Ó, azokat ez a legkevésbé sem érinti! Az ő feladatuk biztosítani, hogy oda ne avatkozhasson be senki. Ami az idevaló beavatkozást illeti, igazuk van, amikor azt mondják, hogy attól Franciaország maga is megvédhetné magát.
… Hendaye a fő átkelőhely Franciaország és Franco tábora között. A határt átszelő hídon olyan nagy a forgalom, mint valami sétatéren. Az őrbódéban egy ellenőrző holland tisztnek kellene lennie. Kellene, de nincs. A határőrök felvilágosítanak: ebédel.
– Reggeltől késő estig ebédel. Megtalálhatja a vasúti restiben. Amíg a nemzetközi ellenőrzést fel nem állították, nem is tudtuk, mennyit képes naponta meginni egy hollandus. Minél tovább él az ember, annál több érdekes dolgot tud meg.
A híd másik végén mozdulatlanul állnak Franco tábornok csendőrei. Még most is a régi királyság idejéből ismert, fekete, lakkozott, kétcsúcsú kalapot, a régi citromsárga szíjakat viselik. Hirtelen kihúzzák magukat, fegyverrel tisztelegnek. Elegáns gépkocsi gördül át a hídon felénk. A hátsó ülésen termetes férfi terpeszkedik, leereszkedően int a francia őrnek, majd anélkül, hogy megállna, elrobog az országúton. Ki ez? Troncosco őrnagy, a lázadó Irún katonai parancsnoka.
– Gyakran jön ide?
– Többször napjában. Joga van szabadon utazgatni oda-vissza. Ugyanis rengeteg dolga van itt, Franciaországban.
Az állomáson megpróbálom megkeresni a nemzetközi ellenőrzés képviselőjét. Könnyű dolgom van: mindenki tudja, hol ebédel a hollandus. Ott van ni, asztalkendője a nyaka köré kötve csomóra, hogy le ne essen, előtte egy regiment üveg. Megpróbálok szóba elegyedni vele, de jaj, a holland hadsereg derék képviselője tökrészeg. Mi lesz itt az ellenőrzéssel, jó ha az asztaltól fel tud állni!
Hendaye-ben is tegnap készítettek jegyzőkönyvet arról, hogy spanyol területről ismeretlen személyek lőtték a határt.
Az „ismeretlen” több tonna robbanóanyagot dob le katonai repülőgépekről francia városokra. Az „ismeretlen” géppuskatűzzel megkopasztja a francia határjelzéseket. Az „ismeretlen” angol kereskedelmi hajókat süllyeszt el. Az „ismeretlen” hatalmas fegyveres erejével beleavatkozik Spanyolország belügyeibe, a spanyol népnek a fasiszta lázadók ellen vívott harcába. Nem ment már túlságosan messzire ez a minden gyerek által ismert „ismeretlen”? Nem lépte túl már a türelem végső határát is? Nem volt már elég ezekből a mind arcátlanabbá és vakmerőbbé váló büntetlen hajigálózásokból, merényletekből?
Késő este érkeztem Toulouse-ba. Azonnal telefonáltam ismerőseimnek Párizsba, és megkértem őket, hogy keressék meg Abel Guidez repülőt, ha Párizsban tartózkodik. Csak annyit mondjanak neki, hogy én kérem, utazzon sürgősen Toulouse-ba teniszezni és egyáltalán pihenni.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!