HARMADIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
1
MÁJUS 23
A kis pályaudvaron egy lélek sem volt. Még az egyetlen hordár is elment a restibe egy pohárkára. A gyorsvonat egy percig áll itt, de legtöbbször fölöslegesen. Frau Martha lehajolt a bőröndömért. Sőt még Feuchtwanger is utána nyúlt. Ezt már igazán nem lehetett szó nélkül hagyni.
– Könyörgök, hagyják! Majd viszem én magam.
– Ugyan, semmiség. Hiszen egész könnyű. Nagyon helyes kis bőrönd.
– Pedig nagyon olcsó volt. Disznóbőr-utánzat. Ugyanez valódi disznóbőrből négyszer annyiba kerül, és lényegében nincs is különbség a kettő között. Na de igazán adja már ide, hadd vigyem!- Nem adom. Olyan könnyű, mint a pehely. És utóvégre sportlédi vagyok. Azért mondja meg őszintén, ugye nem valami híres vendéglátásban részesítettük. Milyen buta dolog, hogy éppen a megérkezése előtt küldtük szabadságra a szakácsnőnket! Képzelem, mit gondol a főztömről!
Milyen szép volt most ez az asszony! Magas, sudár termetéhez, bronzszínű bőréhez jól illett a fehér kosztüm.
– Ön a világ legjobb szakácsnője és gépkocsivezetője. Valóságos paradicsom volt számomra ez a két nap. Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem a zavarásért. Hány oldalt jelent a Josephusból látogatásom? – fordultam Feuchtwangerhez.
– Tizenhetet. Ne haragudjon az őszinteségemért. De ugyanilyen őszintén meg kell mondanom, hogy nagy örömömre szolgált ez a két nap. Valósággal felrázott. Mindjárt jobb hangulatban írhat az ember a jeruzsálemi erődítmény romjairól, ha tudja, hogy napjainkban a fasiszta Alcázart ostromolják.
– Ezek az ostromlók még nem érdemelték ki a „corona muralis”-t.
– Ami késik, nem múlik. Néha irigység és türelmetlenség fog el, hogy ebben a csendes kis fészekben kell ülnöm …
– Ez a tüzér naiv irigykedése a gyalogosra. Pedig fedett ütegéből messzebbre és nagyobb erővel tud lőni, mint tíz lövész a puskájával.
– A harc sikerét mégiscsak a gyalogság dönti el, nem pedig … nem pedig a könyvtári ágyú. De jön már a vonat. Két perc harminc másodpercet késett. És még húsz másodperc, amíg megáll. Szerencsés utat! Nagyon hálás vagyok önnek!
– Én tartozom köszönettel!
Még egy perc, és a Feuchtwanger házaspár eltűnt a szemem elől. Egyedül maradtam a kalauzzal az üres vagonban.
– Hendaye-ig szól a jegye. Burgosba utazik?-
Ó nem! Bilbaóba.
– Az kinek a kezén van, a kormánycsapatokén vagy a nemzetiekén?
– A kormánycsapatokén.
– Ezen a vonalon többnyire Burgosba utaznak. Ez a vonat Olaszországból jön. Persze azért máshová is lehet menni. Mindenki oda megy, ahol dolga van. Tulajdonképpen azért van a vasút. Nem igaz?
Kalauz-filozófia … Na de most az a fő, hogy holnapután Bilbaóban leszek.
MÁJUS 24
Perpignan kábult némaságba dermedt a rekkenő hőségben. Az emberek üres tekintettel bámulnak a semmibe a kávéházak teraszain. Szamarak és öszvérek bandukolnak lassan, nehéz szekereket húzva. A piacon zöldség, gyümölcs, hús és hal kínálja magát nagy bőségben. Lehetséges-e egyáltalán, hogy valahol itt, a szomszédban háború dúl, éhínség van és arat a halál?
Igaz, a napokban megjelent itt egy olasz repülőraj. Az innen negyvenöt kilométerre levő Cerbére-t bombázta. Házak dőltek romba, emberek sebesültek meg, a Francia Köztársaság állampolgárai. Idegen repülők, olasz repülők sebesítették és gyilkolták meg őket.
Perpignanból Cerbére-be utazott a körzeti ügyész és a helyettese. Megtekintették a rombolást, részt vettek az áldozatok temetésén, beszélgettek a sebesültekkel és a szemtanúkkal. Ezután a perpignani ügyész nyomozást indított a Cerbére-t bombázó ismeretlen tettes ellen.
Az „ismeretlen tettesek” közelsége nagyon erősen érződik Franciaország legdélibb szélén. A közvélemény ezt a vidéket nemrég még úgy tartotta számon, mint a legbiztosabb mögöttes területet háború esetén. Most meg „ismeretlen tettesek” borítanak rá árnyékot szárnyaikkal.
A francia-spanyol határ hossza mintegy ötszáz kilométer. Itt, Perpignan közelében, a tengerpartnál kezdődik, felkapaszkodik a pöttömnyi Andorra köztársasághoz, áthalad a Keleti-Pireneusok és a Nagy-Pireneusok hófedte csúcsain, majd lefut a Kis-Pireneusok zöld lejtőin.
A béke és a háború, az andalító csend és az ágyúdörgés határa ez. Keleti fele a spanyol kormány, nyugati fele a lázadók kezén van.
Éppen középütt búvik meg Tarbes, ez a meghitt városka. A tarka virágok és híres helybéli borok között, a régi, de kitűnő állapotban levő várkastélyban rendezkedett be Lund dán ezredes, a nemzetközi ellenőrző záróövezet parancsnoka.
Igazi nagy vezérkar, legalábbis látszatra: katonai térképek, rajzok, gépírónők, küldöncök, telefonközpont, sürgős beszélgetések Londonnal, Párizzsal, Genffel, határ menti megfigyelőhelyekkel és tábori csendőrségekkel. Lund ezredes szívélyes, de szigorú, barátságos az újságírókkal, de túlontúl áthatja munkája fontosságának és felelősségének tudata. Tizenöt európai hadsereg százötven tisztjével rendelkezik; Napoleon kora óta aligha volt bárkinek is ilyen katonai garnitúra a keze alatt!
Az ezredes elmondja, hogy öt szakaszra osztotta az egész francia-spanyol határt: Perpignan, Foix, Saint-Gaudens, Tarbes és Pau. Az egyes szakaszok élére svéd, norvég, finn, lett és holland tiszteket nevezett ki. Nekik van alárendelve a többi katonai ellenőr; ezek viszont a határőrséget ellenőrzik. A munka igen nehéz, és természetesen nem teljesen sikeres. Egyes személyek, önkéntesek, véli az ezredes, éjszaka minden bizonnyal – még fegyveresen is – belopakodhatnak Spanyolországba. De hogy nagyobb csoportok, fegyverszállítmányok is keresztüljuthassanak a határon – nem, erre az ezredes véleménye szerint most nincs lehetőség.
Igaz-e sok délfrancia lapnak az a megállapítása, hogy a nyugati részen, a lázadók táborával szemben a határt kevésbé szigorúan védik és ellenőrzik, mint a kormány fennhatósága alatt álló keleti részen?
Az ezredes ezt lehetetlennek tartja. Természetesen nehéz dolog egyenlő színvonalra hozni, de még pontosan megállapítani is az egyes ellenőrzési pontokon működő, különféle nemzetiségű tiszt urak szakképzettségét és munkaképességét. Lényegében azonban az ezredes kezeskedik érte, hogy az ellenőrzés a Londoni Bizottság álláspontjával teljes összhangban történik … Bizonyára a londoni stílust követi Lund úr akkor is, amikor a fasiszta lázadókat „spanyol nacionalistáknak” titulálja.
MÁJUS 25
A bayonne-i pályaudvaron beadtam a ruhatárba a bőröndömet, majd gyalogszerrel elindultam a hídon át a város központja felé. Meg kellett keresnem a baszkok képviseletét. Kérdezgettem a járókelőket – nem tudták. Végül egy férfi közömbös szívélyességgel megadta a felvilágosítást: – Menjen a Maréchal Foch avenue-re, ott egy nagy épület előtt hosszú sor áll. Az az a ház. – A nevezett utcán egy üzlethelyiség előtt feketeruhás nők álltak sorba. Szegényesebb és falusiasabb külsejük volt, mint a francia nőknek. Két ablak előtt sorakoztak: az egyiknél a menekült-segélyt adták ki, a másiknál pedig felvilágosítást kaptak férjükről és fiaikról. Oruezabala úr, a baszkok bayonne-i képviselője rokonszenves és tehetetlen fiatalember. Sehogy sem tudott a segítségemre lenni, hogy átjussak Bilbaóba, azt mondta, neki nincs ebbe beleszólása. De egészen könnyen helyet kaphatok egy repülőgépen. Itt működik az Air Pyrénées társaság, rendszeres légijárata van Bayonne és Bilbao között.
Többre tulajdonképpen nem is volt szükségem. Oruezabala vállalkozott, hogy megmutatja, merre van az Air Pyrénées irodája. El akartam hárítani ezt a túlzott szívességet, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elkísér. Nyilvánvalóan örült, hogy alkalma van rövid időre megszabadulni a menekültek könnyeitől, a feszültségtől, az évszázados időtartamra méretezett súlyos márványtáblától, melyen arany betűkkel áll: „A Baszk-föld autonóm kormányának missziója”.
Több mint száz esztendeje, a napoleoni háborúk kora óta a világtól elfeledve szunnyadt ez a városka. Nemrég azonban felkavarta és a világ érdeklődésének középpontjába tolta először a Stavisky-ügy – hiszen éppen itt követte el a hírhedt kalandor utolsó és legnagyobb szélhámosságát -, most pedig a spanyol polgárháború és külföldi vonatkozásai miatt beszél róla a világ.
Bayonne a legfőbb útkereszteződés és nemzetközi megfigyelőhely. Amerikai és angol újságírók ütöttek itt tanyát, és immár tízedik hónapja küldözgetik innen napról napra a hadműveletekről szóló tudósításaikat. A tudósítók egyetlenegyszer sem lépték át a határt – igazi hősei a saját biztonságuknak!
A baszkok képviselőjén kívül van még spanyol konzul is: a köztársaság konzulja. De ez a két iroda csak apró szigetecske. Bayonne telis-tele van spanyol fasisztákkal. A szó szoros értelmében ők adják meg a város jellegét: elfoglalják a kávéházak minden asztalát, hangoskodnak a bulvárokon; amerre néz az ember mindenütt gőgös, degenerált pofák, kihívó pofaszakállak, vastag pecsétgyűrűk. Ott tolonganak az újságosbódék előtt, szétkapkodják a San Sebastián-i újság legújabb számát, és ott helyben, gátlástalanul, hangosan felolvassák. A lap hajmeresztő híreket közöl, üti, szúrja, vágja a köztársaságiakat … Német és olasz sajtószemle, berlini és lisszaboni sportkrónika. Queipo de Llano tábornok legújabb részeg fecsegése – de ez csak az utolsó oldalon kapott helyet; úgy látszik, unják már a dolgot. A lap első oldalán viszont, előkelő helyen Trockij nyilatkozata díszeleg, mely szerint a Komintern és a Szovjetunió napjai meg vannak számlálva A fasiszta újságok zenekarában Trockij nyekergő fagottja mind komolyabb szólószámokat ad elő.
Nem véletlen, hogy Bayonne-ban a spanyol lázadók olyan otthonosan érzik magukat. A város a francia fasiszta ligák hatalmában van. Bár formálisan feloszlatták őket, a valóságban korlátlan urak itt. Az ország egész délnyugati részét, a fürdőhelyek vidékét, ahol rengeteg a külföldi turista és a belőlük élő parazita, sűrűn bevonja a fasizmus hálója. A vezető közigazgatási tisztségek itt mind fasiszták kezében vannak. Ebben a kis városkában három fasiszta lap jelenik meg. Igaz, hogy a negyedik, a baloldali újság példányszáma meghaladja a másik három együttes példányszámát. Ezt a lapot szívesen olvassák a bayonne-i munkások, halászok, alkalmazottak. Hangja ellenzéki, harcos, elítéli a helyi állapotokat. És valóban – itt, Bayonne-ban, Biarritzban szinte hihetetlennek tűnik, hogy Franciaország élén olyan kormány áll, mely a népfront pártjaira támaszkodik. Itt már nem érvényesül a kormány befolyása.
… Az Air Pyrénées-re egy női kalapszalon meg egy trafik közötti csöpp kis üzlethelyiségben találtam rá. A pult mögött, egy mérleg mellett nem nagyon fiatal, de szép hölgy ült. Élénken sajnálkozott, hogy a menetrendszerű repülőgép éppen egy órával ezelőtt indult el Bilbaóba, s a következő csak holnap reggel megy. Ez valóban nagyon lehangolt, de hát nem volt mit tennem, vettem egy jegyet a holnapi repülőgépre. Szinte művészi kivitelű, szép, nagy alakú jegyet kaptam. A madame a pult mögé invitált és megmért. Kilóim számát rávezette a jegyemre, és feljegyezte magának is. Ígéretet tettem, hogy holnap reggel a bőröndömet is leméretem. Tíz kilón felül csomagilletéket kell fizetni. – A bombák nem nyomnak sokat, madame – tréfálkoztam. Udvariasan mosolygott. – Ez nem rám tartozik. Ez a benemavatkozási bizottság dolga. Ennek a bizottságnak a képviselője ellenőrzi majd a csomagját. – Aláírtam még egy nyilatkozatot, mely szerint szerencsétlenség esetén sem özvegyem, sem más rokonaim, sem végrendeletem végrehajtói nem támasztanak semmiféle anyagi követelést az Air Pyrénées társasággal szemben.
Nagyon bántott az egynapi időveszteség, de végül ez a hűvös, csendes, magányos este megnyugtatott. Az üres kávéház teraszán egy kisebb társaság – külsejükről ítélve kisiparosok lehettek – sokáig dominózott. Amikor eltávoztak, körös-körül minden teljesen csöndes és néptelen lett. Én is elballagtam a szállodámba, és aludni tértem. Holnap búcsút mondok ennek a csöndnek. A holnapi napot füstfelhő, lángoszlopok és ágyúdörgés közepette töltöm majd Bilbao védelmi övezetében.
MÁJUS 26
Reggel kilenckor a megállapodás szerint ott álltam az Air Pyrénées ajtaja előtt. A helyiség zárva volt, a féltonnás furgon vezető nélkül állt. Nyugtalanul és dühösen vártam tizenegyig. Végre megjött a madame két férfi társaságában. Láthatóan aggasztotta őket valami. A szoba sarkába vonultak és sugdolóztak. A madame közölte velem, hogy a gép még nem tért vissza Bilbaóból, így hát várni kell.
– Hát ez az egyetlen repülőgépük?
– Nem, nem az egyetlen, de a többi mind javítás alatt van.
– Mind javítás alatt van?
– Igen, mind.
Azután megjelent egy ősz bajuszos úr talpig feketében. Fején fekete kalap. Kezében kesztyű és sétapálca, lábán fehér kamásli, mellén a francia becsületrend szalagja. Ő is susogott valamit a madame-mal, majd méltóságteljesen távozott, miközben úgy nézett rám, mint valami élettelen tárgyra. Pontosan ugyanilyen figurát láttam egyszer az asztrahanyi színházban egy francia tárgyú melodrámában.
– Mégis, mikor repülhetek, madame?
– Azt bajosan tudnám megmondani. Nézzen be estefelé vagy holnap reggel.
– Miért olyan későn? Hiszen a repülőgép minden percben visszatérhet, vagy nem?
Elnevette magát:
– Aligha. Elromlott az idő …
Nem volt mit tenni, elmentem reggelizni. A Papagáj étterem előtt vettem egy friss párizsi lapot, amely most érkezett a vonattal, és egyszeriben világossá vált minden. A lap beszámolt arról, hogy tegnap ennyi és ennyi órakor az Air Pyrénées társaság polgári repülőgépét Bilbao és Franciaország között fasiszta vadászgépek megtámadták és lelőtték. A pilóta és az utasok súlyosan megsebesültek.
Reggeli után azonnal visszamentem a társaság irodájába. Az ajtót zárva találtam. Vártam, míg visszajött a madame. Megkérdeztem, mik a kilátások …
– Őszintén szólva nem tudom, monsieur … Az idő ma aligha fog megjavulni. Nyugodjék meg: társaságunk visszaszolgáltatja az utasnak a jegy árát, ha huszonnégy órán belül nem kerülhet sor az utazásra.
– Nem nyugtalankodom a pénzem miatt, madame. Hiszen látta: aláírtam a nyilatkozatot mind a magam, mind pedig özvegyem nevében. Az Air Pyrénées-nek sohasem volt még ilyen szerény utasa. Madame, beszéljünk mint férfi a férfival. Az a szegény pilóta remélhetőleg túléli a szerencsétlenséget, de gépre ülni nem fog egyhamar. Milyen kilátásaik vannak egy másik pilótára és egy másik gépre?
Egyszerre elvesztette a talajt lába alól, és elsírta magát. Igazán nagyon kedves és sajnálatra méltó volt ebben a pillanatban. Már azon voltam, hogy megsimogatom a vállát vagy a haját – ez minden síró nőnek jólesik.
– Ah, monsieur, oly nehéz az én helyzetem! A férjem Párizsban van, sehogy sem tudja elintézni a formaságokat, itt meg olyan szörnyű most minden! Amerre néz az ember, mindenütt spiclik, kémek, riporterek, provokatőrök, tűzkeresztesek. Elvesztem a fejemet!
Elmondta, hogy az Air Pyrénées tulajdonában levő légi flottára mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nagy. A tegnap lelőtt jó, masszív gépen kívül csak egy öreg, egymotoros kis Lockheedjük van, pilótája Laporte. Kisegítő szolgálatot lát el Párizs és Bayonne között. Az igazgatóság, vagyis a férje most vesz egy új angol Air-Speedet, nem akarom-e megvárni, míg ideérkezik? Nagyszerű gép.
– Igen, madame, tudom, az Air-Speed kitűnő gép. – Nagyot sóhajtottam.
– Azt akarja mondani, hogy túlságosan sokáig kellene várni?
– Kitalálja a gondolataimat, madame.
– Hát mit lehetne tenni?
– Na és a Lockheed?
– Ez nagyon kockázatos. A tenger fölött kell repülni, a part majdnem egészen Bilbaóig a lázadók kezén van. A gép is öreg, meg Laporte-ról sem tudom, vállalkozik-e az útra. Szegény Galí, olyan bátran repült ezen a vonalon! A fasiszták többször figyelmeztették, hogy le fogják lőni. A gazemberek, meg is tették!
– Ne beszéljek én a maguk Laporte-jával?
– Ó, nem! Nem ismeri önt, nem bízna önben. Majd beszélek vele magam. Talán vállalkozik legalább egy fordulóra, amíg az Air-Speed megérkezik. Persze más feltételeket ajánlok majd neki, megkapja mindazt, amit Galí kapott. El kell hogy vállalja. A társaság nehéz helyzetben van, kötelessége segíteni, helyettesíteni sebesült bajtársát. A Galít megillető feltételeken felül még prémiumot is ígérhetünk neki, csak repüljön. Persze minden attól függ, van-e bátorsága. A fasiszták még mindig fenyegetőznek. De majd meglátjuk. Férjem távollétében én vagyok itt az igazgató, Laporte-nak teljesítenie kell a kívánságomat!
Most különösen kedves volt ez az asszony. Nem látszott többnek huszonöt évesnél. Nem is illene az arcához, ha fiatalabb volna.
– Szegény baszkok, annyi posta gyűlt össze nálam! Gyógyszer, kötszer a kórházak számára; mindez elszállításra vár. A sebesültek meg Bilbaóban várnak. Mindenképpen ráveszem Laporte-ot, hogy repüljön!
– Madame, ez nagyszerű. Nagyszerű mindaz, amit mond!
– Jöjjön el este hét óra felé. Ha addig történne valami, elküldöm önért a sofőrt a szállodába.
– Madame, ön igazi francia nő!
– Ó …
Még sok mindent szerettem volna mondani, de az ajtóban megjelent az asztrahanyi színpadról ismert öregúr. Most figyelme teljes mértékben rám irányult. Kitárta mindkét karját – az egyikben a sétapálca meg a kesztyű, a másikban a fekete kalap.
– Monsieur, már kerestem önt a szállodában! Ösztönöm és szakmai tapasztalatom vezetett ide. Üdvözlöm önt szerencsés megmenekülése alkalmából!
Megjelenése kifogástalan volt, leszámítva a fekete zsakettjének hajtókájára hullott korpát.
– Hozzám beszél, monsieur?
– Igen, igen, monsieur, természetesen önhöz, éppen önhöz! Ki máshoz szólhatnék? Mint az Havas-hírügynökség tudósítója, örömmel köszöntőm mélyen tisztelt kollégámat a nagy veszedelemtől, talán a haláltól való megmenekülése alkalmából. Valóban a sors keze volt abban, hogy tegnap egy órával lekéste a repülőgép indulását, melyet azután oly tragikus körülmények között lelőttek. Azt hiszem, egy kis interjú az ön által átélt benyomásokról …
– Nem éltem át semmit. Nem repültem sehová. Ön téved, monsieur. Nincsenek semmiféle benyomásaim.
– Monsieur, ön túlságosan szerény. Ez becsületére válik, de engem, régi bayonne-i újságírót nem mentesít ama kellemes kötelességemtől, hogy papírra vessem azokat a gondolatokat és érzéseket, melyek egy külföldi kollégámban keletkeztek abban a drámai pillanatban, midőn …
– Bocsásson meg, monsieur, de nagyon sietek. Viszontlátásra, madame. Monsieur …
Távozásom talán túl sietősnek tűnt, de mindannyiunknak hasznára vált. Az Air Pyrénées-nek is, nekem is, magának az öregúrnak is. Mit kapott volna a főnökeitől, ha megtáviratozza, hogy milyen gondolatok és érzések keletkeztek bennem abból az alkalomból, hogy a fasiszták megtámadtak egy francia polgári repülőgépet?!
MÁJUS 27
A madame derekasan kitett magáért. Szerelőket és munkásokat kutatott fel, akik megvizsgálták a Lockheedet, és meghúzták rajta a csavaranyákat, megkereste Laporte-ot és rábeszélte, hogy tegyen egy fordulót Bilbaóba és vissza. Nem tudom, mivel babonázta meg, lehet, hogy ötezer frank prémiummal. Egyébként Laporte kijelentette, hogy nem a pénzért vállalkozik az útra – olyan veszélynek teszi ki magát, hogy azt semmilyen összeggel nem lehet megfizetni. Azért repül, mert francia és semmitől sem fél. Minthogy a fasiszták lelőtték a bajtársát, elvből és az Air Pyrénées társaság érdekében beáll a helyére.
A repülőgép rajtam kívül még a kötszert szállítja. Húsz bála kötszer, egyenként nyolc kiló, az én súlyom hatvanöt, a gyógyszeresláda húsz, a bőröndöm tizenkettő, az összesen kétszázötvenhét kiló.
A madame azt mondta, hogy ő maga jön majd értem sofőr nélkül, hajnali három órakor. A szállodából elmegyünk a benemavatkozási bizottságot képviselő finn tisztért, onnan a repülőtérre. Legkésőbb hajnali ötkor el kell indulni, még mielőtt a repülőtér főnöke felébred. Ne adj’ isten, hogy akár csak egy fél órával előbb is tudomást szerezzen az útról!
– Miért, valami törvénybe ütköző dolgot követünk el? Vagy illegális szervezet az Air Pyrénées?
– Ó, monsieur! Nem erről van szó! A repülőtér főnöke fasiszta, a tűzkeresztesek ligájának tagja. Forma szerint nem akadályozhatja a működésünket, mert a mi társaságunk mindenhol be van jegyezve és törvényileg védett. De ott árt, ahol tud. A repülőtéren dolgozó munkások mind a köztársasági Spanyolországgal rokonszenveznek, és segítenek bennünket. Kétséget kizáróan megállapították, hogy Galí vesztét a repülőtér főnöke okozta. A repülőtér mellett lakik, és valahányszor a mi repülőgépünk elindult Bilbaóba, a cselédlánya beszaladt a repülőtéri büfébe, onnan áttelefonált Biarritzba, a Fregatt-villában lakó de los Andes spanyol grófnak. Ott van rádióadó, és a fasiszták mindig értesítették a vadászokat, hogy repüljenek a gépünk elé. Néhányszor sikerült elkerülni őket, de tegnapelőtt jól működött a jelzőberendezés. Hitvány áruló, francia repülők gyilkosa, és még ez nevezi magát franciának! … A repülőtéren van az úgynevezett baszk repülőklub, lényegében a spanyol fasiszták katonai repülőiskolája. De azt hiszem, ez alkalommal sikerül átcsúsznia. Ez a pimasz fráter azt gondolja, hogy megijedtünk, s most egy ideig nem repülünk. A Lockheed megjavítását azzal indokoltuk, hogy Párizsba kell repülnie. A startnál csak két munkás lesz jelen. Fedélzeti repülőgépszerelő nem lesz magukkal … Persze felébredhet a motorzúgásra, de akkor már késő lesz. Nem kockáztatja meg, hogy éjnek idején elküldje a cselédjét telefonálni, no meg a büfé is zárva van olyankor.
– Egy naiv kérdés: nem telefonálhat a lakásáról?
– Nincs közvetlen vonala. A telefonoskisasszony a népfront híve, éjszaka pedig az ügyeletes szerelő kapcsol. Vidéken vagyunk, monsieur.
– Ravasz dolog. De még egy utolsó kérdés. A benemavatkozási bizottság képviselője fogja tudni?
– Már tudja is. Bejelentettem, hogy éjjel elmegyünk érte. Bejelentés nélkül nem törhetünk be hozzá. De nem … nem hiszem! Elvégre semleges! A finn hadsereg tisztje!
– A finn hadseregé?
– Igen.
Alig hallhatóan sóhajtottam.
– Azt hiszi, hogy mégis …
– Kitalálja a gondolataimat, madame!
A nap hátralevő részét gondtalan turista módjára töltöttem. Megnéztem a franciaországi baszkok múzeumát és az itteni születésű Bonnat festőművész múzeumát. Derék művész. Gazdag ember, építtetett egy gyönyörű épületet, összevásárolta a legjobb mesterek képeit, és mindezt odaajándékozta a szülőföldjének. A legjobb mesterek festményei közé felaggatta a maga nagyon középszerű képeit is. De ki akad fenn ilyen apróságon! A látogatók sokáig állnak a kiváló mesterek alkotásai előtt, de jóindulatúan vetnek egy pillantást Bonnat vásznaira is.
Kint a réten, a város szélén rengeteg sátor és málhakocsi jelzi, hogy itt ütötte fel tanyáját a híres Medrano Cirkusz. Műsorában Trubka, a nagyszerű cseh állatszelídítő, a Frantellini-fivérek, világhírű bohócok, Ladoumegue futóvilágbajnok. Kiabáló reklámok és plakátok egész Bayonne-ban és Biarritzban. A cirkusz a két város részére csupán két előadást tart, szombaton és vasárnap. Mégis félig üres a terem. Egy frakkos fiatalember kivezeti a félszeg Ladoumegue-et, és ismerteti érdemeit. A közönség gyér tapssal válaszol. A futó ledobja ruháját, majd rövid sportnadrágban és tornacipőben bemutatja reggeli testgyakorlatait. A nézők közönyösen figyelik. Nálunk ez óriási érdeklődést keltene, vitatkoznának, bírálnának, lelkesednének … Ezután Ladoumegue felkapaszkodott egy bonyolult szerkezetre, és beállt egy forgatható kerék belsejébe. A konferanszié közölte, hogy milyen sebességgel forog a kerék: ez egyenlő azzal a rekordsebességgel, amelynek Ladoumegue a világbajnokságát köszönheti, így hát az igen tisztelt publikum anélkül, hogy a cirkuszt elhagyná, jelen lesz a stadionban a világbajnoki győzelemnél. A kerék megindult, s benne az ember gyors és ütemes mozgásba lendült. Fél perc elteltével a futót ellepte a veríték, és a reflektorfényben még jobban kidomborodott az elegánsan sovány férfitest minden idoma, minden izma. Gyorsan és mind gyorsabban jártak a hosszú, plasztikusan karcsú, tökéletes formájú lábak, a váll alig mozgott, az ostoba elektromos kerék belsejében hihetetlenül finoman beállított, szellemmel megtöltött gép működött – az ember. A sport bálványa, teljes fényében és varázsában, elfogva és kalitkába zárva. Mókus a kerékben! Ladoumegue ma már sehol sem versenyezhet, sporttevékenységét senki sem támogatja, senki sem fizeti meg, senki sem igényli Franciaországban. Csak úgy tud megélni, hogy cirkuszban lép fel, hogy kerékben fut. Nincs hová futnod, Ladoumegue? Fussál hozzánk!
A kerék megállt, a zenekar rázendített egy keringőre; a bajnok meglehetősen hűvös taps közepette a kulisszák mögé futott. Bolyhos törülközőt nyomtak a kezébe. Szemmelláthatóan elfáradt.
A repülőút titkosságára nem lehet számítani – a vidék csak úgy hemzseg a fasisztáktól, kémektől. Megérkezésemről tud az egész város, már maga ez a fekete madárijesztő is alaposan felkavart mindent. A finn hadsereg tisztje … A telefonközponti ügyeletes … A baszk repülőklub … A büfé … A cselédlány … Senkinek sem lehet itt hinni, kivéve a madame-ot és magát Laporte-ot.
Ha senkinek sem lehet hinni, nem kell repülni. Igenám, de én akarok repülni – és fogok is. Arcátlannak kell lenni, legalábbis háború idején. A világ teremtése óta még egyetlen háborúban sem győztek csendes, szívélyes, engedékeny emberek. Ilyesmi még sohasem fordult elő. Igen, ha törik, ha szakad, elutazom. Holnap Bilbaóban kell lennem, és holnap vagy Bilbaóban leszek, vagy sehol.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!