MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
18
MÁRCIUS 23
Mi történt az olasz csapatokkal Guadalajaránál? Érdemes ezen elgondolkodni.
Manzini tábornok expedíciós hadtestét délről, Cádizból és Málagából vezényelték át az aragóniai frontra, onnan Sigüenzán át a guadalajarai frontszakaszra, hogy elfoglalja Guadalajarát, Alcalá de Henarest, és végül teljesen bezárja a gyűrűt Madrid körül. A csapatok hangulata kifogástalan volt – ez kitűnik a foglyok vallomásaiból, a törzsnél zsákmányolt iratokból, és világossá válik, ha megnézzük, milyen körülmények között harcoltak az olaszok a hadműveletek kezdetén. A csapatok remekül kipihenték magukat a „Málaga hősies bevételének” elkeresztelt hadművelet után, mely a valóságban nem volt egyéb, mint egy védtelen, pánikba esett város lerohanása.
Tudott dolog, hogy a málagai parancsnokság jelentős része kapcsolatban állt a fasisztákkal, sőt minden teketória nélkül a városban is maradt bejövetelükig. A szárazföldről és a tengerről indított tüzérségi előkészítés és az elsöprő erejű légitámadás után a gyalogságnak nem maradt más feladata, mint hogy harc nélkül bevonuljon a borostyánsárga boráról híres, napfényes Málagába. E paradicsomi napok emlékét megőrizte valamennyi olasz fogoly notesza. Harckocsival Málagánál nem találkoztak – a köztársaságiaknak a törzsben történt szabotázs miatt mindössze négy kis páncélkocsijuk volt az egész málagai frontszakaszon. Csupán vagy tíz köztársasági vadászgép nyugtalanította az olaszokat; a bomba vetők a fasiszta flottával voltak elfoglalva.
Mindez valóságos diadalmámorral töltötte el a hódítókat. Az abesszin háborúra mindinkább úgy emlékeztek vissza, mint valami szörnyű lidércnyomásra. És valóban, mit ér az az afrikai sivatag a nyomorúságos sárkunyhóival, ha egy macskaugrásnyira ott egy másik Abesszínia, ahol csodás az éghajlat, bűbájosak a városok, vendégszeretők a fasiszták és nyájasak a senoriták? Három hét sem telt bele, és az olasz szoldateszka kezdett úgy viselkedni ennek a régi kultúrnépnek az országában, mint a legvadabb legázolt gyarmaton.
Guadalajarában sem várt az expedíciós hadtest komolyabb ellenállást. A felderítés azt jelentette – és értesülései meg is feleltek a valóságnak hogy a hegyekben nagyon kevés a köztársasági csapat, mert minden erőt a Jaramánál vontak össze. Egy váratlan támadás meglepetésszerűen érné Guadalajarát, és az olasz hadtest eljuthatna Madrid közvetlen közelébe. A katonákat megnyugtatták, hogy a köztársaságiaknak egyáltalán nincs légierejük, a harckocsik pedig, ha vannak is, nem járnak a hegyek között.
A gépesített hadosztályok fegyverzetük és hadfelszerelésük teljes pompájában kezdték meg az új hadjáratot. Több ezer géppuska- és puskatüzelésre alkalmassá tett teherautó, hatalmas, sok száz különféle kaliberű lövegből álló tüzérség, nagy harckocsiállomány, bőséges lövedék- és tölténykészlet, vegyi harceszközök – nehéz elképzelni jobban felszerelt európai hadsereget! Csak a hadtest egészségügyi szolgálata volt nagyon vérszegény. Ezzel nem sokat törődött a parancsnokság. Vagy talán úgy gondolta, hogy nem is lesz szükség rá …
Az invázió első napjai csak megerősítették a hódítók reményét! A motorizált hadtest, visszavetve a kisszámú hegyi osztagokat, akadálytalanul eljutott csaknem egészen Torijáig. A fasiszta hadi jelentések, az eseményeket megelőzve, Taracena bevételéről, sőt Guadalajara külvárosainak elfoglalásáról adtak hírt – csaknem harminc kilométerrel szaladtak előre! Annál váratlanabbul és nyomasztóbban hatott rájuk a köztársaságiak nagyerejű ellencsapása.
– Mint valami égszakadás, zúdult ránk minden – mesélik a foglyok. – Gyalogos támadások harckocsikkal, szuronyharc, éjszakai csata szakadó esőben, lovasság a szárnyon, szakadatlan légitámadások!
– A harmadik bombázás után a századosunk elrejtőzött egy pincében. Úgy sírt, mint egy gyerek. Azt mondta: „Csináljatok, fiúk, amit akartok, nekem elegem volt!” Tanácskoztunk, mit tegyünk, ha elhagytak a tisztjeink. A többség úgy vélekedett, hogy legjobb lesz, ha a mezőn fekve megvárjuk, ki kap el bennünket, maguk vagy a mieink.
Különösen nyomasztóan hatott az olasz katonákra az, hogy a fasiszta parancsnokság nem szervezte meg a sebesültek elszállítását. Most a guadalajarai kórházak tömve vannak a sebesült olaszok százaival. Amikor egy sebesült ágyához odamegy az orvos, a foglyok szeme könnyel telik meg. Mindenáron kezet akarnak csókolni a sebészeknek meg a nővéreknek, meghatottan hálálkodnak nekik.
Még most is egyre-másra ejtik a foglyokat, mégpedig nemcsak harcban. Sok katona egyszerűen kereket oldott, s most az erdőkben, kertekben, temetőkben kószálnak éhesen, nyomorultul, lesve, hogy valaki foglyul ejtse őket.
Ma tizenöten szöktek át a köztársaságiakhoz. Csaknem mind az iránt érdeklődtek, hol van a Garibaldi-zászlóalj. Ez már aktívabb társaság.
– Az olaszokkal együtt akarunk küzdeni a fasizmus ellen – jelentették ki.
De a foglyok többségére nem ez jellemző. A félelem szinte megbénította őket. Úgy megrémültek, mintha földrengést éltek volna át. Úgy viselkednek, mintha most ébredtek volna álmukból, mintha most látták volna meg a napvilágot.
Az a tény, hogy a kisebb létszámú és rosszabbul felszerelt ellenféllel való első komolyabb összecsapás során egész egységek demoralizálódtak, érdekesebb, mint a guadalajarai harcok kimenetele és közvetlen következményei. Ez a legtanulságosabb dolog a fasiszta hadsereg belső értékének megítélése szempontjából. Láttuk, hogyan pattan szét az első igazi veszélyben az a burok, amelybe a fasiszta imperializmus „harci egységét” oly gondosan begyömöszölték, hogyan bújik ki belőle az élő ember, akit a fasizmus tizenöt év alatt sem tudott céljaihoz idomítani.
Egyszerűen elképesztő látvány ez az emberi meztelenség, a büszke fasiszta birodalom tegnapi katonáinak – a spanyol néphadsereg mai hadifoglyainak – ez a naiv, együgyű jelentéktelensége.
Persze minden háborúban vannak foglyok. Nagyon gyakran előfordult, hogy az egyszerű közkatonákból, amikor elvesztették vezetőiket, valóságos birkanyáj lett, tehetetlen emberek amorf tömege, amelynek nem volt többé se katonai, se polgári erkölcse, amely már nem törődött katonai és nemzeti becsületével, hanem kész volt új gazdát szolgálni, új gazdája számára lövészárkokat ásni, és még attól sem riadt vissza, hogy fegyvert fogjon régi gazdájára. Ámde azok a fasizmust megelőző időszak kapitalista hadseregei voltak, amelyeket sebtében, politikai válogatás nélkül gyűjtöttek egybe, az általános mozgósítás módszerével. Csak zavaros elképzeléseik voltak arról, hogy miért harcolnak, ha pedig tudták, akkor vagy közömbösek voltak a háború célja iránt, vagy éppen ellenségesen álltak szemben vele … Itt ellenben válogatott feketeinges fiatalokkal van dolgunk, akik valamennyien a fasiszta párt tagjai, mondhatni, Mussolini harci élcsapata, reménysége és büszkesége, a legjobbak, akikhez a Duce lelkes hangú személyes üdvözleteket intéz.
Ezeket a legjobbakat a fasiszta vezérek másfél évtizeden át nevelték az iskolákban, ünnepi díszszemléken, másfél évtizeden át nevelték hangzatos frazeológiájukkal, individualista elméleteikkel és a „felsőbbrendű ember” kultuszával. Vannak a foglyok között olyan fiatalok, akiket már a bölcsőtől kezdve a fasiszta rendszer nevelt: háromévesek voltak, amikor Mussolini hatalomra jutott. Most, miután egyetlen éjszakát töltöttek egy fedél alatt ellenfeleikkel, elátkozzák a Ducét és egész birodalmát. Nem valami mély nyomot hagyott bennük a fasiszta nevelés tizenöt esztendeje!
A hadsereg felső rétegét természetesen szorosabb kapcsolat fűzi a fasiszta rendszerhez. De lényegében ez a réteg is nagyon rosszul állta ki a próbát. A pánikszerű visszavonulás, az ágyúk elvesztése, az emberek demoralizálódása mélyen megrázta a fasiszta parancsnoki kart. A köztársaságiak négy olyan olasz tiszt – egy alezredes és három százados – holttestét találták meg, akik önkezükkel vetettek véget életüknek. Az öngyilkosok csak elébe siettek az eseményeknek: az új foglyok elmondják, hogy március 19-én a legfelsőbb parancsnokság megfutamodás miatt agyonlövetett két zászlóalj-parancsnokot.
Néhány sor az egyik fogoly olasz százados naplójából:
„Az események fejlődésével párhuzamosan egyre csökken a lelkesedésem. Ami mindennél inkább lehangol, az a bürokrácia, az intrika, hadseregünk tehetetlensége. Körös-körül minden csupa hazugság és csalás. Mi becsapj tik egymást, a spanyolok pedig becsapnak bennünket. A Falange Espanola csak zabál, iszik és várja, hogy a lába elé rakjuk Madridot. Ha tudtam volna, hogy minden ilyen undorító lesz, kibújtam volna ez alól a messziről annyira csábító háború alól.”
A guadalajarai olasz hadosztályok az első kemény csapás után feltárták a fasiszta militarizmus belső rothadtságát, ürességét és a legfőbb bázisául szolgáló emberanyag végtelen gyengeségét. A hódítók nem voltak többé urai se önmaguknak, se hatalmas haditechnikájuknak, amely így hasonlíthatatlanul gyöngébben felfegyverzett csapatok zsákmányává lett.
De szükség volt egy elengedhetetlen feltételre: egy teljes határozottsággal és erőbevetéssel végrehajtott bátor ellencsapásra. Enélkül a talpig páncélba öltözött, gépesített olasz sereg megállás nélkül tört volna Madridig, és az olasz fegyver dicsősége mindinkább elhomályosította volna azoknak a látását, akik amúgy is hajlamosak a vakságra. Enélkül nem lett volna pánik, pánik nélkül nem lett volna hadizsákmány, nem csillogna könny a foglyok szemében.
A fasizmus határtalanul arcátlan, ha nem lát ellenállást. Gyáva, mint a sakál, ha szembeszegülnek vele. És ez az, amit nem értenek meg a nyugati kormányok gyáva politikusai. Ők meg akarják szelídíteni a fasiszta fenevadat, és ezzel csak fokozzák vérszomjas vakmerőségét.
MÁRCIUS 25
A guadalajarai forró napok után minden elcsendesült. A csapatok pihennek. A fronton látogatók jelentek meg – delegátusok, írók, újságírók Valenciából, Barcelonából, Párizsból, Londonból, sőt New Yorkból is. Beutazzák a tegnapi harctereket, megnézegetik a csaták nyomait, lefényképezik az olaszoktól zsákmányolt óriási lőszerhalmokat, beszélgetnek a foglyokkal, olasz emléktárgyakat gyűjtenek.
Megérkezett Ernest Hemingway is. A keménykötésű, tagbaszakadt óriás bejárta mindazokat a helyeket, ahol harcok folytak, megismerkedett és összebarátkozott Listerrel, Lukáccsal. Lassan, élvezettel forgatva a spanyol szavakat, mondta nekem:
– Ez igazi vereség. A fasizmus első komoly veresége ezekben az években. Ez a fasizmus legyőzésének kezdete.
– Igen – mondtam szerényen egyelőre még csak a kezdete.
Magam is mulattam szerénységemen, amely mögött jó adag hencegés húzódott meg. Mégiscsak elpáholtuk őket! Elpáholtuk, mint a taknyos kölyköket – ahogy Lukács mondja. És én tanúja voltam ennek. Kivártam. Kezdtem a talaverai autóbusz-históriával, átvészeltem Toledo gyászos napjait, Aranjuez szégyenét, a magára hagyott Madrid tragédiáját, a hidaknál folyó elkeseredett küzdelmet, Aravaca és Majadahonda keserves, véres iskoláját, az új hadsereg születésének kínjait Las Rozasnál, a nagy jaramai ütközetet, hogy tanúja lehessek a Mussolini katonái fölött aratott győzelemnek. És Miguel Martinez, aki régi, de ifjonti polgárháborús tapasztalatokkal felszerelve jött ide, újból mérlegre tette, megsokszorozta, gyümölcsöztette tapasztalatait a fasizmussal való világméretű összecsapásnak ezekben az első lövészárkaiban.
– Egyelőre még a kezdete – ismételtem meg. – Sok minden áll még előttünk, jó is meg rossz is.
– Magam is úgy gondolom – mondta Hemingway, és neheztelő pillantást vetett rám.
MÁRCIUS 27
Valenciában már nyári meleg van. A hadügyminisztériumi tisztviselők el-eltünedeznek a strandra. A milícia hajtóvadászatot rendez a fürdőző hivatalnokokra, és visszaviszi őket hivatali „harcálláspontjukra”. Mindenütt nagyszabású terveket és reményeket szőnek.
A kommunisták és Largo Caballero között végképp kiéleződött a viszony. Az események fejlődése szakadást, kormányválságot helyez kilátásba. Ám legyen, minél előbb!
José Díaz súlyosan megbetegedett. Szinte összezsugorodva, hallgatagon, gondolataiba mélyedten fekszik ágyában.
Dolores megkérdezte tőlem:
– Igaz, hogy elutazol?
– Igaz.
– Visszajössz?
– Igen.
– De aztán nehogy becsapj! Tudod, nem szeretjük, ha a barátaink nem váltják be az adott szavukat.
Kettesben ebédeltünk. Dolores eleinte hallgatásba merült, komoran morzsolgatta a kenyerét, de aztán lassan felengedett, dúdolgatni kezdett, majd tréfásan egy csont-amulettel ajándékozott meg:
– Csak azért, hogy valóban visszagyere.
Ráfűztem Dolores ajándékát arra a fekete szalagra, amelyen Antonio kapitány sírjának kulcsa függött.
A téren szólt a verkli, forgott a körhinta, nagyokat kacagtak a gyerekek. A villamosok oldalán hatalmas plakátok: „Mindenki legyen ott a guadalajarai győzelmet ünneplő nagyszabású zenei és táncfesztiválon!”
MÁRCIUS 29
Barcelonát langyos eső áztatja. Egészen megváltozott ez a város. Eltűntek a jelmondatok, a zászlók, nincsenek már felvonulások. Ismét megjelentek a taxik – az anarchisták fekete-vörös színét mázolták rájuk. Barcelona rendes, polgári külsőt öltött. De a mélyben forr, bugyborékol valami. Egy hatalmas teremben, több ezer főnyi mohón figyelő hallgatóság előtt León Felipe, az idős, félig vak dél-amerikai költő és misztikus filozófus szenvedélyes szónoklatot tart:
– Diktatúra kell nekünk! Igen! Az összesség diktatúrája! Diktatúra mindenki számára! A csillagok diktatúrája! Álomdiktatúra!
Az emberek tekintete átforrósodik. Senki sem tudja, mi az a csillagok diktatúrája. Bizonyosan valami jó dolog. A frontról jövő hírek alig-alig érdekelnek valakit. Barcelona ég és föld között, a pokol és a paradicsom között él. Álomdiktatúra …
ÁPRILIS 2
A határőrbódénál egy testes francia állta utunkat, nem akarta átengedni a kocsit.
– Csak a cerbére-i pályaudvarig megyek, a kocsi nyomban visszatér a határhoz.
A francia kötötte az ebet a karóhoz, de végül egy rendőrtisztviselő kíséretében mégis továbbengedett bennünket.
A pályaudvaron megöleltem Doradót.
Az elárusítóbódéban korlátlan mennyiségben árultak újságot, cigarettát, gyümölcsöt, csokoládét. A Jour legújabb száma hírül adta: „A vörösök guadalajarai támadása végleg sikertelennek tekinthető.” No lám, mik nem derülnek ki! Guadalajaránál a vörösök támadtak! És mi ezt nem is tudtuk …
Egyedül voltam a fülkében. Levetkőztem, lefeküdtem, eloltottam a villanyt. Nem tudom, mennyi idő telhetett el – egyszer csak szűnni nem akaró, szörnyű bombázás kezdődött. A gépek egészen alacsonyan, közvetlenül a fejem fölött repültek vad zúgással, vércsevijjogással, és mind engem vett célba. Egymást követték a robbanások, egyre hangosabban, egyre kíméletlenebbül. Végre kinyitottam a szememet. Nem volt bombázás. Csak a vonat zakatolt a sötétben. És akkor először hasított belém ilyen erősen, ilyen élesen a szomorúság, az aggodalom és a fájdalom e vérző nép miatt, először fogott el a félelem a sorsa miatt és a féktelen düh a kínszenvedések, az áldozatok, az igazságtalanság, az erők egyenlőtlensége, a hóhérok arcátlansága és szemérmetlensége miatt.
ÁPRILIS 10
Heverészem hanyatt fekve. Nem látok mást, csak nagy darab derült, üde égboltot; benne sudár fák csúcsai hajladoznak. Milyen szép fa a fenyő! Egyenes, szabályos oszlopként tör az ég felé ez a hatalmas növény. Törzse a föld közelében rideg: vastag, érdes, sötétszürke kéreg borítja. Fölfelé a kéreg egyre világosodik, majd rézvörössé, és simává szelídül. Szerény és büszke ez a fa, igénytelen, nincs szüksége sem melegre, sem nedvességre. A szárazságot szereti. A fenyvesben nyugodtan megpihenhet az ember, itt sohasem nyirkos a talaj. A fenyveserdő a legjobb ír a beteg tüdőre. A fenyő szereti a fényt, gyorsan leveti hát alsó ágait, és zöld fejével fölfelé, a nap felé tör. A rézvörös törzsek, ha megvilágítja őket a nap, arany színben tündökölnek. Ennél szebb látványt nemigen nyújt a természet.
A fenyő a mi északi féltekénk pálmája. Asturiától az Amurig, Jakutiától a szubtropikus övezetig mindenütt megtalálható. Csupán az alacsonyan fekvő, nedves, mocsaras vidékeken, Dániában, Angliában, Írországban ismeretlen. Igazi hazája azonban Oroszország. Oroszország – medvék és fenyők … Vannak medvék a Himaláján is: feketék, aprók. Van fenyő a Balkánon is, Szicíliában is: fekete, sűrű lombozatú. Helyes medvék, szép fenyők, de mégsem az igaziak.
Áll egy fenyő magában,
zord északi bérclakó.
Csak szendereg és fehérbe
takarja a jég, a hó.
E sorokat Heine írta. Oroszra Lermontov fordította. A jég és a hó gyakran vesztét okozza a fenyőnek. Északon minden télen a fenyőfák százezreit fojtja meg, töri derékba a ránehezedő hótömeg.
Álmában messze Délen
egy pálma, akárcsak ő,
magában búsong némán
és lángol a sziklakő.
Tragikus téma. A válás, az örök távollét, a valóra nem vált álom témája ez, két baráté, akik soha, soha nem fognak találkozni. Mindkét költő szerelmese az életnek, az álomnak, és mindketten értelmetlenül pusztultak el, mindkettőjük halála égbekiáltó igazságtalanság. A számkivetésben élő Lermontovot egy mihaszna tisztecske lőtte le. A hazájából elűzött Heine lassan sorvadt el „matrac-sírjában” – ahogy betegágyát, szenvedéseinek színterét nevezte. A német költő műveit halálának 80. évfordulóján csupán egyetlen városban adják ki német nyelven: Moszkvában.
De a fenyő és a pálma mégis találkozik. A pálma nem tud felkapaszkodni északra, elébe megy hát a fenyő, mely könnyedén ereszkedik le messze délre. Így együtt láthatjuk őket Szuhumiban, Novij Afonban, Katalóniában, Almeriában. A napsütötte tengerparton dús koronájú, karcsú pálmák hajladoznak a szélben. Fölöttük, a homokos, köves teraszon, a hőségtől lankadtan, száraz gyantaillatot árasztva, izmos fenyőóriások sorakoznak. Nincs varázslatosabb bájital, mint a légáramlatoknak és az illatoknak ez a keveréke.
Nekünk van fenyőnk is, pálmánk is. Mi gazdagok vagyunk. Gazdag és tágas otthonunkat végtelen sztyeppék övezik, s a világ teteje, a Pamír koronázza. Milyen nyugodt itt minden! Milyen biztonságos!
A fenyők alatt gyerekek játszadoznak. Idevalósi, ogyincovói falusi gyerkőcök. Öten vannak, egyik kisebb, másik nagyobb. Bújócskáznak, szaladgálnak a fenyőfák között, hol némán, hol hirtelen felkacagva, egyszeriben felverik zsivajgásukkal az erdőt. A gyerekek mindenütt gyerekek, mégis mindenütt mások. Az orosz kis kölyköt rögtön meg lehet ismerni arról, hogy övet visel (nagyon szereti az övét), sapkáját mélyen a szemébe húzza, rövidre nyírt sündisznó-frizurát hord, fürgén jár, szalad, mászik a fára, akár a medvebocs, nyílt, éles és vidám tekintet sugárzik világos szemöldöke alól.
Most abbahagyják a futkározást, beszélgetni kezdenek. Ezek a gyerekek már nem az evésről, a fejadagokról beszélgetnek. Ezek a gyerekek már jól vannak lakva, mindegyiken rendes ruha van, ha egyszerű is. Szórakozásról, utazásról, kalandokról, hőstettekről folyik a szó, és korántsem csak az ejtőernyősökről és a jégtörő hajókról, ahogy a receptre készült ifjúsági regényekben olvashatjuk. Arról vitatkoznak, lehet-e nevelni a mókust, de úgy, hogy teljesen meg legyen nevelve. Hogy senkit se harapjon meg, és hogy a gazdája mellett, a párnán aludjon. A legkisebbek úgy vélekednek, hogy lehet, de a tízesztendős Vászja szerint a mókus teljes átnevelése lehetetlen.
– A mókusnak nem lehet hinni. Alamuszi állat. Pása is hogy járt vele! Hitt neki, az meg fogta magát, leharapta az ujját!
– Nem is harapta le, csak beleharapott. Jobb, ha nem hazudozol annyit!
Pásának a gyerekek kérésére meg kell mutatnia a mókus álnokságának nyomát. De az bizony alig látható, így a dolog nem is érdekli őket tovább. Akkor a vadászokról kezdenek beszélgetni, majd a kerékpárról, azután a bélyegekről. Ez új dolog. Azelőtt a falusi gyerekek sohasem gyűjtöttek bélyeget. Végül természetesen Spanyolországra terelődik a szó.
– Mit csinálnak ott a gyerekek? Verik a fasisztákat?
– Miért vernék ők? A felnőttek verekszenek a fasisztákkal, a kicsik csak segítenek.
– Töltényeket hordanak?
– Azt is. Néha meg segítenek barikádokat építeni. De főleg odahaza dolgoznak, segítenek az édesanyjuknak, amíg apjuk a fronton harcol.
– És ha a bomba lerombolja a házukat? Akkor hova mennek?
– Hát bizony, akkor nincs hova menni szegénykéknek. Akkor hajléktalanok lesznek. Esetleg a metróban találnak menedéket.
– Szép a metró?
– Nem nagyon.
– Hát jöjjenek akkor mihozzánk. Mi majd adunk nekik házat. Vagy lakjanak a mi metrónkban, adunk nekik akár öt állomást is.
– És velünk mi lesz?
– Hát majd a többi állomáson utazunk. Elég az nekünk. Vagy újakat építünk. Beszélnek oroszul?
– Van, amelyik beszél.
A gyerekek tanácskozni kezdenek, hogyan lehetne idehozni a spanyol gyerekeket.
Természetesen repülőgépen kellene. Csak az a kérdés, hányan férnek egy-egy gépbe.
Vászja kifejti, hogy a repülőgép szárnyai néha üresek, oda is be lehet nyomni néhány gyereket. De lyukakat kell fúrni, hogy levegőhöz jussanak, mert hosszú az út.
Mesélek nekik kis barátomról, Xavierről, az újságárus fiúról, aki Madridban maradt.
Az ogyincovói gyerekek visszafojtott lélegzettel hallgatják, majd felsóhajtanak. Megértik, hogy nehéz helyzetben van ez a kisfiú.
– Misa bácsi, hozd ide őt Ogyincovóba.
– És mi lesz a többiekkel, a kisöccseivel meg a húgaival? őket is kár lenne otthagyni. Mind ide kell őket hozni hozzánk.
– Télen meg a Kaukázusba küldjük őket. Ott meleg van, ott vannak pálmák is, tigrisek is, minden, amit szeretnek.
Fekete szemű spanyol gyerekek jelentek meg fővárosunkban. Csapatostul kószálnak az utcákon, tereken, ott láthatók a Lenin Mauzóleumnál, a Vörös Hadsereg Házában. Megindultan nézem őket. Egy Pirogov utcai hatalmas villa gyermekzsivajtól hangos. Kis asturiaiak, baszkok, andalúziaiak, madridiak tornásznak. Rövidre nyírt világosszőke hajú rjazanyi vezetőjük magas hangon, oroszul vezényel:
– Hosszabb lépést! Fernando, ne maradj el! Na gyerekek, még egyszer megismételjük ezt a gyakorlatot, hogy jól megtanuljuk. Ha majd visszatértek Spanyolországba, mindenki bámulni fog! Rajta!
A madridi „professora” – filigrán teremtés, szemöldökét mindig felhúzza, mintha csodálkoznék – az orosz dalokat gyakorolja velük:
– Három-négy! … „Ha jön a háború, ha mene-telni kell …”
A kis madridi tanítónő befejezi az órát, kiszalad az utcára,fürgén szedi a lábát, hamisítatlan moszkvai módon furakszik a villamoson.
Az asztalnál többször is a pincér lelkére köti:
– Simát! Simát!
Ez azt jelenti, hogy „sima” vizet kér, nem szénsavasat. Közönséges hideg, vízvezetéki vizet, amilyet a madridiak mindig nagy élvezettel isznak az ebédhez. A pincér sokáig értetlenül bámul, végül hoz egy pohár forró vizet …
Az ogyincovói gyerekeknek, mint minden szovjet gyereknek, mint valamennyiünknek, van otthonuk. Alig lehet felfogni ésszel, milyen sokat jelent ez ma, amikor az embereket szerte a világon megfosztják otthonuktól, amikor tetők, falak omlanak össze, palánkok dőlnek le, rablók törnek át a határokon – a fasizmus földönfutóvá teszi a népeket saját országukban.
A mi otthon-fogalmunkba nemcsak a földrajz, nemcsak a föld, a fenyő és a pálma, a földi szeder és a citrom, a lazac és a bálna tartozik bele, hanem a biztonságérzet is. A mi otthonunkban mindenkinek van jövője. Az ogyincovói gyerekek előtt már születésük pillanatában nyitva az út, síneken gördülnek majd előre, maguk fogják a váltót állítani, s arra irányítják vonatukat, amerre akarják. És ezt érzik már most is. Mindegyikükből bármi lehet; „senki” nálunk senki sem maradhat. Odakint pedig ez a sorsa minden szegény embernek.
De ahol a munkásosztály, a dolgozók fegyvert ragadnak szabadságukért, vagy csupán lehetőségük nyílik arra, hogy népfrontba tömörülve, akár csak sebtében összeácsolt akadályt állítsanak a fasizmus útjába, ott mindenütt felébred a nemzeti érzés, erősödik az a tudat, hogy van haza, s a nép ezt a hazát, ha nem is teljesen, de mégiscsak a maga otthonának érzi. És ezekben az országokban, mint például Spanyolországban is, a trockista provokátorok nevetnek ezen az érzésen, gúnyt űznek belőle, azt bizonygatják a munkásoknak, hogy nekik nincs miért harcolniuk, nekik nincs és soha nem is lesz hazájuk. De a munkások kitaszítják maguk közül és a fasisztákhoz sorolják őket!
A szovjet hazaszeretetben nincs önzés. Milyen más ez, mint a reakciós országok bestiális sovinizmusa! Ott a nemzeti katekizmus első igéje: „Gyűlölj mindenkit, akiben más vér folyik, aki más nyelven beszél, rúgj ki minden idegent az országból.” A szovjet hazafiság nagylelkű. Az ogyincovói gyerekek, ha tehetnék, mindenkinek menedéket adnának a szovjet tető alatt, minden szenvedőnek, minden kisemmizettnek, éhezőnek, megalázottnak. És ezek nemcsak szavak, ezt saját szemünkkel láthatjuk.
Saját szemünkkel láthatjuk Moszkvában, Odesszában, Alicantéban. Moszkvában a Pirogov utcában. Odesszában, amikor a fekete hajú csöppségek, akiket hajléktalan szüleik a szovjet ég védőszárnyai alá küldtek, tágranyílt szemmel és tátott szájjal nézik az első vajas kenyeret, a tágas úttörőpalotákat, a gyanta illatú fenyőerdőben megbúvó vidám játszótereket. Alicantéban, amikor a pálmasétányon megjelennek és szerényen állnak a magas, szálfaegyenes szovjet tengerészek, arhangelszkiek, szarátoviak, uráliak …
A gyerekek már nincsenek itt. Elhívták őket. Most a ház körül foglalatoskodnak: tobozt gyűjtenek a szamovár alá. Jó tavalyi, kemény, ropogó fenyőtobozt.
A fenyő meg most kezd ismét virágzani. Persze a fenyő nem cseresznyefa, nem is akác, nagyon szerényen, szemérmesen, észrevétlenül virágzik. Finom, gyantás, illatos bimbók. Vékony barna hajtások, melyek majd lágy, hajlékony füzérekké fonódnak össze.
Még néhány hét, és a májusi fuvallat összeölelkezik a mi északi pálmánk kristálytiszta, üdítő illatával. Milyen jó is idehaza!
Ám újabb fasiszta hadosztályok kétszáz tökéletesített konstrukciójú bombavető kíséretében nagyszabású támadást indítottak a Baszkföld ellen. Eltörölték a föld színéről az ősi Guernica városkát, és Bilbao felé közelednek.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!