IV
(idézet: Dunától a Donig – Kossa István)
Már napok óta mást se látunk, csak erdőt meg erdőt, mikor ránk került a sor, hogy a tenyérnyire nyitva hagyott ajtóréshez odajussunk.
A sorrendet a vagonparancsnok Halmos pontosan betartatja.
Breszt.
Breszt-Litovszk. Az első világháborúban, de főleg a német-orosz háború befejezésekor sokat emlegetett város. Innen akarta diktálni a békét a vilmoscsászári Németország a forradalmi Oroszországnak. Mi lázasan tekingetünk ki, amikor a külvároson végigrobog vonatunk. Hol vannak a híres várfalak, amelyek bevehetetlenségéről olyan sokat írtak. Még hittünk a „vonalak” legendájában, még zöldfülűek voltunk a haditudományban.
A városon kívül aztán végre láttunk valamit, ami hasonlított a várfalakra. Akárcsak a mi öreg komáromi bástyáinkat látnám. De láttunk egyebet is. Erdőben haladt a vonatunk. És mikor lassított (a pályát szlovák katonák építették), hatalmas irtás váltotta fel a fenyőerdőt. Az irtáson a fakeresztek ezrei és ezrei pótolták a fenyőt.
Találgattuk: a múlt háborúból való katonai temető? Vagy már mostani? A temető nagyon rendezett, ápolt volt. Azt hiszem, inkább 1941-ből való, mint 1914-17-ből. Óriási volt. Ameddig a szem ellátott, csupa sírkereszt. Keresztrengeteg a fenyőerdő helyén.
Breszt után nagy tanácskozás kezdődött. Merre megyünk? A Pripjety mocsarakon át Gomelnek vagy fel északnak Minszken át?
Boranovicsi. Tehát Minszknek megyünk. Pirók térképe ezt mutatja. Biztos, hogy Finnországba visznek bennünket. A latrina hírek szerint legalábbis biztos. Hogy miért pont Finnországba? Azt csak az Isten tudja. A negyvennyolc összezárt ember semmiféle hírhez se juthatott. Mégis volt, aki esküdött Finnországra.
– Ez csak logikus – erősködött a vitában Melly György, aki valamelyik gyár dúsgazdag igazgatójának volt a fia. A mi századunk nem is igazi zsidó század. Hiszen itt talán mindenki keresztény. Már annak is született. Legfeljebb az ősei között vannak zsidók. A kormányzó úr nem tűrne keresztények ellen semmiféle atrocitást. Felmegyünk valameddig Helsinkiig, és esetleg egy másik úton hazahoznak bennünket.
Nem volt józan érv és a szörnyű tények sorozata se, mely meggyőzte volna őt és a benne bízókat. Néha már belefáradtunk a vitába, de azért újra és újra kezdtük, mert a politikai rövidlátásnak, a hiszékenységnek olyan esetével álltunk szemben, amikor kommunista nem hallgathatott.
Práth Karcsi egyszer-másszor már az öklét nyomkodta az orruk alá. Nagyon megromlott a viszony köztünk. Amikor évek múlva az elvtársak szemrehányást tettek, hogy nem tudtunk a században egységfrontot létrehozni, hogy a század kétfelé húzott, és a harc közöttünk csaknem olyan éles volt, mint a keretlegények ellen – akkor sokszor jutottak eszembe ezek a viták, amelyekben Horthy nevét csak „a kormányzó úr őfőméltósága” megjelöléssel együtt volt szabad kiejteni, ha nem akartuk, hogy még aznap a keretlegények kezére adjanak. És mégis: többet kellett volna tennünk az erők egyesítéséért, bármilyen nehéz volt ez. Mi legtöbbször csak magunk közt pusmogtunk. Kerültük a másik csoporttal való érintkezést. Így volt ez minden kocsiban, minden szakaszban.
Minszk.
Éjjel haladtunk keresztül a városon. Reggel újabb izgalom, mert felfedeztük, hogy Minszkből két irányban mehetünk tovább: északnak Vilnába vagy nyílegyenesen Szmolenszkbe. Ha Vilna felé megyünk (a térképről kiszámítottuk), akkor még ma be kell érkeznünk.
Apró állomások. Pirók zsebtérképén nincsenek feltüntetve. Estefelé nagyobb város. Vilna vagy Szmolenszk? Egyik sem. Bobrujszk. Ónodi betűzi ki az állomás feliratát. Izgatottan tárgyaljuk, melyik vonal mentén fekhet, Vilna, Szmolenszk? Lukács Ernő már félórája töpreng a térkép felett, amikor felkiált.
– Halló, fiúk! Délnek megyünk!
Azt hittem, hogy egy kicsit megzavarodott.
– Gyertek! Nézzétek a térképet!
Szegény Pirók térképét már ronggyá gyűrtük, fogdostuk. Csak tenyérnyi volt, de valahogy eligazodtunk mindig rajta. És tényleg. Ott van Bobrujszk a Minszktől délkelet felé kiinduló vonal mellett. Most merre? Majd meglátjuk Zsobin, a következő nagy vasúti gócpont után.
Zsobin után vonatunk magas töltésen halad. Kétoldalt talán a világ legnagyobb almafa-kertje. Gyönyörű, ápolt gyümölcsös. Ameddig a szem csak elláthat, almafa – almafa. Végeláthatatlan egyenes sorokban. A törzsek középmagasak. Meszelték. Nem tudom, meddig robogott vonatunk a gyümölcsös mellett, de most úgy emlékszem rá, talán órákig is. Ez már szovjet méret.
Gomel. Hónapok múlva is csak úgy emlékeztünk rá, mint amelyik város előtt azt az almafa-rengeteget láttunk.
Új kérdés, mely naponta, a nap minden órájában felmerül: — merre tovább?
Egyes térképtudósok – most már ilyen specialisták is voltak – szerint csak Kijevbe mehetünk. Állítólag a kerettől tudják. Lehet. Én már inkább nem is kételkedem. Nem vitatkozom. Minek? Nehezen lehet ezeket meggyőzni annak ellenkezőjéről, amit ők szeretnének. Ha Kijevbe megyünk, miért utaztattak fel északra Minszkig bennünket? Nem logikus. Semmiféle háborúban, fronton nem szokás a közlekedési eszközöket feleslegesen terhelni, igénybe venni, lefoglalni. Igaza van Egri Ferinek, hát lehet itt logikára számítani? Nem. Később különösen tudomásul vettem, hogy semmi sem történik itt a mi frontunkon úgy, ahogy logikusan történnie kellene, ahogy ezt a katonai ábécében megírták.
Epedve várjuk, hogy olyan állomásra érjünk, amely kis térképünkön rajta van.
Mióta Gomelt elhagytuk, állandóan erdő között robogunk. A vasút mentén az erdőt vagy száz méternyi széles sávban mindkét oldalon letarolták. Azt hitték, így védekezhetnek a partizánok meglepő támadásai ellen. A vasút mentén felrobbantott vonatok hevernek. Minden vonatba elöl, hátul, középre nyitott vagonokat soroztak be. Ezekre gépfegyvereket, gépágyúkat szereltek. Mellettük éjjel-nappal szolgálatot tart a kezelőszemélyzet. Ha egy-egy állomáson ebéd vagy vacsora osztás alkalmából megálltunk, másról se lehetett hallani: partizánok. Ez a szó félelmet és rettegést jelentett. Csak suttogva ejtették ki. Előbb körülnéztek. A keret csőre töltött, lövésre készen tartott fegyverrel mert csak járni. Fel szemükkel mindig kutatva lestek körül. Mindenütt partizánokat szimatoltak. Egyik este egy apró kis állomáson álltunk. Vacsoraosztás lett volna. Már sorakoztunk a konyhakocsi előtt, amikor valahol a közelben egy puska elsült. Pillanatok alatt olyan lövöldözés verte fel a környéket, mintha valami támadásba kerültünk volna.
Pedig semmi más nem történt, mint Németh szakaszvezető, ez a nagyszájú uszító, örökké remegő keretlegény, a sötétben megbotlott, és véletlenül elsült a puskája. Mi nyugodtan álltunk a nagy lövöldözés közben is a sorban. Hanem a keretlegények mögénk nyomulva a vagonok alatt kerestek menedéket.
Másnap mindannyiuknak ürülék szaga volt. Pedig ugyancsak tisztálkodtak egész nap.
Az egyik állomáson lecsatolták elölről a mozdony mögül a tisztek személykocsiját. A vonat végéhez kapcsolták. Nem értettük meg ezt az intézkedést. Csak később. Az a hír járta, hogy a mozdony és az utána következő kocsik esnek áldozatul legtöbbször a partizánok robbantásának. Most a tisztesek, a keretlegények kocsija volt közvetlenül a mozdony után. De az is csak a következő állomásig, mert azt is hátracsatolták. Addig is a két állomás között vendégeink voltak, a szakaszunkhoz tartozó kerettagok. Nem akartak a mozdony után levő kocsin utazni. Inkább a büdös zsidókkal és kommunistákkal utaztak együtt.
Az egész vonat a partizánokról beszélt. Már odahaza is sokat hallottunk róluk a frontról érkezőktől. Most is mindenki tudott róluk egy-egy bravúros vagy rémes históriát.
Vonatunk előtt nem is nagy távolságban egy magányos mozdony futott. Csak egy tartálykocsi volt hozzákapcsolva.
Egyszer csak hirtelen fékezett vonatunk. A csomagok csörögve, zörögve hullottak le a kocsi falába vert szögekről.
Beértük az előttünk levő mozdonyt. Egy mély bevágásban voltunk. Nem tudhattuk, hogy mi van a bevágáson túl.
Elöl nagy lövöldözés. Ágyúszó, gépfegyverropogás. Leírhatatlan izgalom. Kis csoportok alakultak a kocsiban. Azt tárgyalják, mit tesznek, ha a partizánok tényleg jönnek. Mi összeverődve egy csomóban nem vettünk részt a vitában.
A vonat aztán lassan megindult. A bevágás két partja mind alacsonyabb lesz.
Végre emberi alakokat látunk. Német katonák. Magas cölöpökre épített kilátón német tisztek távcsővel figyelnek. Izgatottan mutogatnak egymásnak.
Vonatunk lépésben cammog tovább. Újra nagy lövöldözés. Megint állunk már vagy egy órája. Mi történhetik kint? Senki se tudja. Valaki emlékezik rá, már olvasta valahol, hogy ez a vidék a partizánok fészke. A brjanszki erdő.
Végre perceken át nincs egy puskalövés sem. Vonatunk megint nekibátorodik. Hatalmas folyóhoz értünk. Ideiglenes fahídon megy át a vonat. Velünk párhuzamosan – egy másik hídon – is jön egy vonat három nyitott, lapos vagonnal. Mindegyiken gépágyúk.
A folyó felett szorosan egymás mellett ment a két mozdony. A fele úton lehettünk, amikor mellettünk újra megszólaltak a gépágyúk. Jól láttuk a magas hídról a becsapódásokat. Egyesek még futó, mozgó alakokat is véltek látni. Partizánokat.
Végre odaát voltunk. Most rákapcsolt a vonatunk. Azt hiszem, iparkodtak mielőbb túl lenni a veszélyes területen.
Brjanszk. Romváros. Legalábbis, amit a vonatból lehetett látni, az romhalmaz volt.
A térképet egymás kezéből téptük ki. Nem messze lehet már a front. Legalábbis mi úgy tudtuk. Hová? Merre? Csak két út volt logikus. Egyik Kaluga-Moszkva felé, a másik Orel felé.
Ragyogóan süt a nap reggel. Végre valakinek eszébe jut, hogy a nap állásából határozzuk meg a vonat irányát. A sok „okos” között akadt egy józan is.
Tanácskozás. Kelet-dél-délkelet. Néha egy-egy kanyar után észak is. Na, ember legyen, aki az állandó irányt megállapítja. Lukács Ernő órával méri, hogy melyik irányban mennyi ideig halad a vonat.
Két óra múlva kijelenti; erősen délkelet. Tehát Orel!
Már messze bent, szovjet földön járunk. Könyörgünk egymásnak egy kis helyért az ablaknál. Látni szeretnénk mentől többet abból az országból, mely után olyan soká vágyakoztunk, ahová eljutni álmaink netovábbja volt. Igaz, hogy nem ilyen körülmények között óhajtottunk idejutni. De itt vagyunk.
Mindenfelé a háború nyomai. Rom, piszok. Rongyos, éhes emberek. Ha megállunk, őreink nem szalasztják el az alkalmat, hogy oda ne szóljanak:
– Na, most aztán gyönyörködjenek a szovjet paradicsomban!
Voltak közöttünk olyanok, akiknek szavából kiérzett, hogy csalódást okozott bennük, amit láttak. Magyarázzuk nekik az okokat.
A Szovjetunió hatalmas területének minden pontjára még nem érhetett el a fejlődés. Legalábbis nem látható kiütköző formában. Meg itt háború van. Csak nemrég vonult el a front innen, piszkot, nyomort hagyva maga után.
Lessük a városokat az ablakon át, és ahol végre új, hatalmas gyárak tűnnek fel, modern, új épületek, ott nem szalasztjuk el megjegyezni:
– Ez már szovjet alkotás. Ezt már a mieink építették.
Orel.
Estefelé érkeztünk meg. Hatalmas pályaudvar. Mellettünk jobbra benzines vonat, balról fekete zászlókkal jelzett lőszeres vonat áll.
Már éppen vacsoráztatásra készülődünk, mikor légitámadást jeleznek. Örült futkosás. A keret ránk zárja az ajtót.
Megszólalnak a légvédelmi ágyúk. Pokoli lárma. Ágyúlövés, gépfegyver-kattogás, motorbúgás. Egy-egy robbanásra a vonat majdhogy meg nem indul. Máskor meg úgy érezzük, hogy felemelkedik a vagon velünk. Elkerülhetetlen a sorsunk. Akár a lőszeres vonat, akár a benzines vonat kap telitalálatot – kínjainknak vége.
A kocsiban pánik tör ki. Félelmükben egyesek őrülten dörömbölnek. Kibocsátásért esedeznek. Mások magukba roskadnak. Imádkoznak. Ismét mások sírnak.
Gedei félelmében összepiszkította magát.
Próbáljuk az őrjöngőket csillapítani. Hasztalan.
Öten-hatan ledűlünk fekhelyünkre, a padlóra szórt szalmára. Csendesen beszélgetve mérlegeljük az esélyeket a túlvilágra vonatkozólag. A vacsora elmaradt. Átestünk a tűzkeresztségen, most szép csendesen a nagy lármában elaludtunk, átaludtuk a rémes perceket. Mire felébredtünk, csend volt, mert már a szörnyű izgalom után mindenki aludt.
Kurszk.
A hatalmas állomásra délfelé érkezünk meg.
Szomjas mindenki. Tegnap dél óta nem vételeztünk vizet.
Most minden kocsitól ketten mehetnek vízért. Nálunk én vagyok a soros. Összeszedem a kulacsokat. Sorakoztatják a vízért indulókat. Elöl feltűzött szuronyos őr. Oldalt is négy, hátul kettő. Mi vízhordók meg húszan. Előbb párosával bilincseltek össze bennünket, aztán hosszú láncra fűztek mindannyiunkat.
A német és magyar katonavonatokkal zsúfolt állomáson át jó messzire kell menni a vízért… Röhögő német és magyar katonák.
– Wer sind Sie? – kérdi az egyik sváb Rotyitstól.
– Sie sind Jud und Kommunist.
Általános röhögés és helyeslés.
Egész délután az állomáson vesztegelünk. Óriási a forgalom. Vonatok jönnek, mennek, tolatnak. Ordítás. Vezényszavak. Bűz, piszok az egész állomáson. A vágányok között fél méter magasan áll a vagonokból kiszórt trágya. A vagonok alatt is emberi ürüléktömeg. Közlekedni pedig csak a vágányok között, a szeméthegyeken lehet.
Latolgatjuk az esélyeket. A front most már egészen közel lehet, mert mély dübörgést, az ágyúk lövéseit hallhatjuk.
Bizonyára azért várunk, hogy helyünk legyen a kirakodáshoz. A kerettagoktól sem sokat tudtunk meg. Őket sem tájékoztatják.
Reggel felé erős ütődések zajára ébredünk. Megindultunk? Vagy csak tolatunk? A párás reggelben kilesünk az ajtó résén. Elhagytuk az állomást.
Már mindenki ébren van. Innen már igazán nem mehetünk kelet felé, hiszen ott a front. A lövészárokig azért mégsem szokás vonatozni.
Akkor délre megyünk Charkovba. Ez a logikus. Igaz, hogy innen lehet visszafelé Kijev irányába is menni. Ez a legvalószínűtlenebb.
Azért mentünk arra.
Vonatunk majdnem nyílegyenesen nyugatra fordult. Az irányt változatlanul tartja is.
A hiszékenyek diadalordításban törtek ki. Igazoltnak látták vágyaikat: csak meg akarták mutatni nekünk úgymond a „szovjet paradicsomot”, hogy aztán kiábrándultan menjünk haza. Mi meg egyre és újra csak magyarázzuk, hogy a fasizmus nem szokott ilyen humánus eszközöket alkalmazni. Háborúban ilyen módszerekre különben sincs idő és energia. Már ismét és újra inkább vágyaikat veszik valónak; mint a reális tényeket. Arra persze mi sem tudtunk magyarázatot adni, hogy miért megyünk nyugatnak. Ki az Isten tud tájékozódni egy bezárt vagonból, ahol negyvennyolc ember emészti kétségeivel és apró emberi gyarlóságaival egymást.
De aztán ők is hamar kiábrándultak. Kurszk után harmadnap megérkeztünk Burinyba. Már-már kezdtük a kifelé rakodást, amikor parancs jött. Túlvonatoztunk a célon. Visszamegy a vonatunk néhány állomást Kurszk felé.
Vorozsba.
Sok tízezer munkaszolgálatos előtt, akik túlélték a poklot, örökké emlékezetes városka.
Az állomás előtt a nyílt pályán szállítottak le bennünket. Hirtelen odahaza éreztem magam: Horthy csendőrei vártak bennünket.
A két századot jó távol egymástól, egy gödrös rétre terelték, és kezdetét vette a motozás.
Mindent, ami nálunk volt, ki kellett rakni a pokrócunkra. A csendőrök azután kiválogatták belőle, ami nekik tetszett, és elvitték azzal, hogy az tilos a munkaszolgálatosoknak.
Bennünket, keresztényeket külön állítottak, és személyes motozást nem csináltak nálunk.
Egy csendőralezredes vezette a nyomozást. Hozzánk keresztényekhez ő jött személyesen.
– Van-e nálatok zsidó holmi?
Csend.
– Mondjátok meg, mert a zsidók úgyis meg fogják mondani. Ne engedjétek magatokat zsidók miatt bajba keverni.
Néhány gyáva jelentkezett.
Órákig tartott a motozás. A zsidóknak még a gatyakorcukat is megnézték: nincs-e benne valami írás.
Bennünket leültettek. A zsidóknak végig állniok kellett. Most már élesebb lett a megkülönböztetés zsidók és keresztények között. A hang velünk szemben kevésbé volt durva, keresztényt nemigen ütöttek meg. Ez a megkülönböztetés azután egyesek fejébe szállt. Voltak, akik a keresztény munkaszolgálatost jelző nemzetiszínű karszalagot úgy hordták, mintha legalábbis az aranygyapjas-rend lenne. Voltak, akik mindig a sor szélén akartak menni, hogy lássák: ők nem zsidók. Nekik nemzetiszínű karszalagjuk van és nem sárga.
A motozás alatt a vonat ott vesztegelt a nyílt pályán. Egyszer csak minden jelzés nélkül elindult. A 402-esek már előbb felszálltak rá. Közülünk csak néhánynak sikerült felugrania.
A lemaradtakat teljes felszereléssel menetoszlopba állították, és megindultunk a vonat után. Kiderült, hogy a vonatból nem lehet ezen az állomáson kirakodni, mert nincs rakodó. A szomszéd állomásig kellett előre menni.
Bjelopolje állítólag csak tíz kilométernyire van Vorozsbától. Én azonban állíthatom: ez volt életem legnehezebb túrája.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!