MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
15
FEBRUÁR 20
A szürkésbarna dombok napsütötte oldalán zsenge, zöld foltok jelennek meg. Az útkanyarnál, a dombon egymagában, védtelenül, meghatóan virágzik egy mandulafa. Ez a tarka, mohó virágzás a szürke, hullámos síkságon egy kicsit panasznak, egy kicsit könnyed kihívásnak tűnik. A mandulafa alatt, hátát a fa törzsének vetve, átvágott torkú ember ül. Vére mint valami élénk színű nyakkendő csurog le az övéig, s lenn a földön nagy tócsát képez.
Kezében fasiszta újságot tart. Az éjjel itt támadtak a fasiszták. Az őrszem elaludt, a lázadók elvágták a torkát, s a halottnak gúnyból fasiszta újságot nyomtak a kezébe. A tetemet még nem szállították el, mert először a sebesültekkel kell törődni.
A köztársaságiak most ellentámadásban vannak. Visszaszerezték azt a dombot, amelyen a mandulafa áll, s vagy másfél kilométert nyomultak előre. Ez persze nem ment áldozatok nélkül. Minden három-öt percben elvisznek valakit hordágyon, vagy megjelenik egy-egy öszvér két sebesülttel; a sebesültek az öszvérek hátán átvetett kettős fonott székben ülnek, egyensúlyban tartva egymást.
Minél előbbre megyünk, annál erősebben hallatszik a vad csatazaj. A rengeteg gépfegyver kelepelése egyetlen hangban olvad össze, az ágyúdörgés egy percre sem csitul. A köztársasági ütegek tisztítják az utat a támadó gyalogság előtt. A fasiszta lövegek tüzelnek a gyalogságra és a mi ütegeinkre. De nem tudják megtalálni az üteget, jó 500 méterrel odább lőnek. A mi tüzünket a megfigyelő pontról irányítják, megdicsérnek a pontosságért, de már szól is a parancs: gördítsük előre az ágyúkat, és vegyük tűz alá a fehér házikót.
A hegy lankáján elterülő köves mező teljesen elhagyatottnak látszik. Csak közelebb érve látjuk, hogy a mező él. A robbanó lövedékek vájta nagy, több méter átmérőjű tölcsérek mindegyikében néhány katona húzza meg magát. Egész zászlóalj rejtőzködik a mezőn, s minden percben várja a rohamra hívó jeladást.
Éjszaka s ma reggel a halál kutatott itt zsákmány után. Most az emberek maguk jöttek ide, s nyugodtan elrejtőznek azokban a sírokban, amelyeket az ellenség ásott nekik. Van, aki ágakból s levelekből puha ágyat vetett magának, takarójába burkolózva a csupasz földön szunyókál, s van aki levelet ír az otthoniaknak.
Esztelenségnek látszik ez az élet két lépésnyire a tűzvonaltól.
— helyesebben: a tűz kellős közepén, hiszen a tüzérség nem teljesen vaktában lő, s bármely pillanatban ideirányíthatja a tüzet. Pedig ezek a katonák nem vesztették el az eszüket, ellenkezőleg: az edzett harcosok józan esze vezérli őket. E pillanatban a tüzérség más objektummal van elfoglalva: hol robbanó lövedékkel lövi az üteget, hol srapnellel az üteg katonáit. A hegy lejtője most nem érdekli. Ezért ez a lejtő jól felhasználható a támadás kiinduló pontjául. A roham megindulásakor persze ideirányítják majd a tüzet. Akkor azonban a zászlóalj már tovább megy, közelebb az ellenséghez. Hiába, több kényelmet már nem kívánhatunk az ellenségtől.
Az egyik tölcsérben megszólalt a tábori telefon. A parancsnok felvette a kagylót, a rövid beszélgetés után néhány másodpercig gondolkodott, aztán riasztotta a harcosokat. A mező megelevenedett. Az emberek kimásztak a gödrökből. Egyik-másik befejezetlen levelet gyűrt a zsebébe. Később talán majd befejezi.
FEBRUÁR 21
Morata de Tajuna szakaszán hirtelen súlyosra fordult a helyzet. Mintegy ezer fasiszta gyalogos jelent meg váratlanul, a lázadók tüzérségi előkészítés után rohamot indítottak. Itt küzdött Lister zászlóalja és a lengyel zászlóalj. Miguel is velük volt. Keményen tartották magukat, pontos gépfegyvertűzzel tartották vissza az ellenséget. Mégis kénytelenek voltak valamilyen segítséget kérni, akár csak két szál harckocsit meg vizet. A lengyelek kora reggel óta nem ittak, hőség és szomjúság kínozta őket. Három harcost elküldtek vízért, de még nem érkeztek vissza.
Miguel elfutott a domb mögé, beült a kocsiba, s elszáguldott, hogy valamilyen erősítést szerezzen. Másfél kilométerrel arrább, az útelágazásnál egy teljesen ép páncélautó állt. A sofőr a felhágón nyújtózkodott és cigarettázott.
– Mire vársz? – ordított, rá Miguel. – Gyorsan előre, oda a domb mögé! Ott szükség van rád! A lövész hol van?
– Lövész nincs, a gép elromlott. A motor nem működik.
– Mi romlott el? Mutasd csak, majd kijavítom, szerelő vagyok.
Semmit sem tudott volna kijavítani a motorban, de a vezető hitt neki és megijedt. Azért nem működik a motor, mert a hűtőből kifogyott a víz.
Miguel lecsavarta a tetőt. Valóban nem volt víz.
– Te eresztetted ki a vizet, te áruló. Két lépésre innen Spanyolország legjobb fiai és külföldi munkások áldozzák életüket a te országodért, te pedig a bőrödet félted, ezért harcképtelenné teszed a gépedet.
Miguel reszkető kézzel kihúzta övéből a pisztolyát. Minden elsötétült előtte a dühtől. A nagy darab, göndör hajú, birkaszemű sofőr az égnek emelte mindkét kezét. A két ujja között még most is füstölgött a cigaretta. Néhány ember verődött össze körülöttük, de egy szóval sem akadályozták Miguelt. Ő azonban mégis erőt vett magán.
Hátulról lengyel beszéd hallatszott. Két legény egy vízzel telt kis hordót húzó szamarat kísért. Miguel kérte őket, hogy adják oda a vizet a hűtőhöz. Azok először haboztak, de aztán beleegyeztek. A katonák szenvednek, de pillanatnyilag a páncélautó jobban oltja a szomjukat.
Miguel a volánhoz ült, a motor tökéletesen működött. A lengyelek beszálltak. A kocsi megindult, Miguel pedig leszólt a sofőrnek, aki könnyezve állt az út közepén:
– Fogd a szamarat, s egy órán belül hozz nekünk vizet, oda a domb mögé, ahol lőnek. Ha hozol, visszaültetlek a helyedre, ha nem, akkor szökevény vagy, s mi megtalálunk a világ végén is.
A zászlóalj hurrázással fogadta a gépet. A két fiú elmondta, miért nincs víz, a katonák helyeselték a döntést. A páncélos ágyúja tüzelni kezdett.
Eltelt egy óra – se sofőr, se víz. Húsz percre ki kellett vonni a páncélkocsit a harcból, hogy vizet hozzon. Egy további óra múlva mégiscsak megérkezett a vezető a szamárral. Esküdözött égre-földre, hogy nem tudott előbb jönni. Nem bántották, de a páncélautóra nem mehetett vissza.
Mire a nap lebukott, a harc elcsendesedett. A fasiszták nyertek néhány száz métert, de nem tudtak áttörni Morata felé.
FEBRUÁR 22
A Pingarrón-csúcs már több ízben cserélt gazdát. Mindkét félnek jó néhány ezer emberébe került, öt-hat ház és egy lankás, sima, köves, kopár hegyorom – ez minden, amiért annyi emberélet esett áldozatul. A háborúnak azonban semmi sem drága. A Pingarrón a jaramai frontszakasz egész keleti részének kulcspozíciója. Akié a Pingarrón, azé a döntő szó a folyó hosszú szakaszán. Ezért csap össze ezernyi lövedék, százezernyi golyó ezen az egy négyzetkilométernél kisebb földdarabkán. A házak és a kődomb között kicsiny lövészárok, már senki sem emlékszik, ki ásta. Hol a fasiszták, hol a köztársaságiak szállják meg. A lövészárkot vérnyomok tarkítják, szanaszét hevernek a hullák, a robbanásoktól szétszaggatott testrészek. A holttestek felismerhetetlenek, csupán egy félig épen maradt fejen a fülbevaló tanúskodik Afrikáról.
A lázadók, amikor elfoglalják a Pingarrónt, különös, mondhatnám tipikusan fasiszta módszerrel tartják a csúcsot. Időről időre idedobnak egy századot. Amikor a század már csaknem teljesen megsemmisült, egy másikat küldenek. Amikor a második is az első sorsára jutott, küldik a harmadikat. Ha a köztársaságiak túlerővel támadnak, a lázadók visszavonulnak, és több zászlóaljjal indítanak támadást. Amikor aztán elfoglalták a csúcsot, egyetlen zászlóaljat hagynak rajta, és megint századonként dobálják az embereket a húsdarálóba.
Egyelőre tombol a harc a Pingarrónért. A köztársaságiak és a fasiszták egyaránt igyekeznek bekeríteni egymást a szárnyakon. Meglehetősen élénk ütemű mozgóharc folyik, nagy a vérontás. Az utóbbi napokban gyakori volt a kettős átkarolás, melynek során az ellenfelek csapatai úgy helyezkedtek el, mint a tészta meg a töltelék a mákostekercsben.
A köztársasági gyalogság és a harckocsik valamelyest már megtanultak harmonikusan együttműködni. Néhányszor a gyalogság a harckocsik előtt haladt, és nagy egységekkel végzett harci felderítést. A harckocsizok energiája és vakmerősége újra meg újra lelket önt a csapatokba. A Jarama mentén mindenütt beszélnek Santiago harckocsizó parancsnok hőstettéről. Egy telitalálat megölte a vezetőt, és őt is súlyosan megsebesítette. Elvesztette az eszméletét. A harckocsi a két tűz között maradt. Estefelé a fasiszták, látva a köztársaságiakat, amint közelednek a harckocsihoz, hogy elvontassák, ismét tüzelni kezdtek, s egy újabb lövedékkel lángba borították a tankot. A sebesült Santiago ettől magához tért, kimászott a tankból, beásta magát a földbe, s megvárta, míg elcsitulnak a lángok. Azután visszament a tankba, s néha egy-egy lövést megeresztve, várta a segítséget. Eszméletlen volt, amikor órák múlva érte mentek. Csak a komisszár és a szanitécek körében tért magához. Első kérdése az volt hozzájuk: – Mi van a géppel?
Az utóbbi napokban, nem tudom, miért, leginkább Manolónak, a fiatal motoros összekötőnek a halála rázott meg. Mint a sebesség istene száguldott az utakon és az ösvényeken. Hol itt, hol ott tűnt fel kerek, porlepte, kedves arca. Szemöldöke és szempillája mindig fehér volt az út porától. A harc kellős közepén, tűzzuhatagban is odahajtott a harckocsikhoz, kopogtatott, s a résen átadta a parancsnok üzenetét. Éppen tegnap mondott neki nyilvánosan köszönetet és tüntette ki őt de Pablo tábornok. Még most is előttem van, ahogy zavartan áll egyik lábáról a másikra, mint valami kisgyerek. Ma hajnalban pedig nekiment egy fának, s néhány óra múlva meghalt ugyanazzal a fáradt, kisfiús mosollyal az ajkán …
FEBRUÁR 23
A jaramai harcok még nem csendesedtek el végérvényesen, de a harckocsizok ma ünnepséget rendeztek. Még vendégeket is hívtak.
Az est a városszéli Cucaracha moziban ünnepéllyel kezdődött. A mozi épülete – vidám elnevezésével ellentétben – nedves, szűk és barátságtalan, padlója cement, székek helyett padok vannak, színpada rozoga deszkából van összetákolva. A termet zöld növényekkel és arcképekkel díszítették fel.
A közönséget nemzetiség szerint akarták ültetni, hogy könnyebb legyen az előadás és a műsor fordítása. Ez azonban nem sikerült. A harckocsizok egységenként foglaltak helyet – a vezetők a harckocsi parancsnokával és a toronyparancsnokkal együtt. Annyira megszokták harc közben és a munkában, hogy félszavakkal, félmozdulatokkal értetik meg magukat, hogy minden nehézség nélkül tudnak társalogni. Ahogy együtt harcolnak, együtt akartak ünnepelni is.
Az első sorba a sebesülteket ültették. Sok baj volt velük. Minden sebesült részt akart venni az előadáson, s ekörül óriási lármát csaptak. A parancsnok csak az ülő sebesülteknek adott engedélyt. Erre jónéhány fekvőbeteg sürgősen átminősítette magát ülőbeteggé. Az orvosok tiltakoztak. Bizottságot állítottak fel, se vége, se hossza nem volt a vitának.
Most a sebesültek új, tiszta kötéseikkel békésen üldögélnek az első két sorban. De Pablo tábornok közöttük foglal helyet.
Az egység politikai biztosa, egy vékony, sovány spanyol nyitotta meg az ülést. Látási zavarokkal küzdött, s emiatt sötét szemüveget hordott. Meglepően erős, dörgő hangja volt.
Beszélt arról az állhatatos, bátor harcról, melyet a köztársasági harckocsizok folytattak a spanyol nép szabad fővárosa, Madrid és a hozzá vezető utak védelmében. Beszélt arról, hogy a harckocsizó alakulatokban a spanyolokkal vállvetve, bátran, önfeláldozóan, odaadóan küzdenek más országok munkásosztályának legjobbjai, akik segítségére siettek a spanyol népnek, hogy megvédje hazáját a fasiszta invázióval szemben.
– Átadják nekünk tapasztalataikat, tudásukat, nem kímélik vérüket, gyakran életüket sem – mondta. – Ezt nem felejtjük el. Eljön az idő, amikor Spanyolország dolgozói leróják adósságukat a nemzetközi munkásosztállyal szemben. Segíteni fognak minden olyan népnek, amely harcba száll a fasiszta szörnyeteg ellen.
– Felnőttek és gyerekek, férfiak és nők meghajlanak előttünk, harckocsizok előtt! – kiáltotta szenvedélyesen. – Felnőttek és gyerekek, férfiak és nők megosztják velünk a háborús élet veszedelmeit és nélkülözéseit!
E szavaknál mindenki ösztönösen a nőkre és a gyerekekre nézett.
A gyerekeket a szép arcú, borzas hajú, tizenöt éves Primitivo, az ötödik szakasz egyik toronyparancsnoka képviselte. Primitivo azóta nem tágít a tankoktól, amióta áthaladtak Galapagar falun. Eleinte csak kávét töltögetett, később motoros hírvivővé lépett elő, majd egyszer csak kiderült, hogy kitűnő lövész. A parancsnok utasítást adott, hogy tanítsák meg a gépfegyver és a tankágyú kezelésére. A tanítás eredményes volt. Most a gyerekek emlegetésekor Primitivo fülig pirult, fejét félrehajtotta, s anélkül, hogy ajkai szétnyíltak volna, elmosolyodott.
A négy nő egymás mellett ült. Felicidad, a mosogatólányok főnöke nyomban szipogni kezdett, mihelyt a politikai biztos kinyitotta a száját. A másik két asszony is törölgette a szemét. Csak a katonaruhás Lisa, a hosszú, botegyenes szanitéc ült gőgösen; arca azt fejezte ki, hogy a szentimentális érzések számára ismeretlenek.
A politikai biztos ezután áttért a politikai munka kérdéseire. Beszélt arról is, hogy mennyire fontos a lélek és a test összhangja, az ésszerű pihenés, sőt – tette hozzá kissé bátortalanul- a szórakozás is.
Nyugtalanította az a tátongó mélység, melyhez közeledett. A szakaszok küldötteinek tanácskozása – egyetlen ellenszavazattal, az ő szavazatával szemben – elhatározta, hogy csak egy hivatalos beszéd lesz, azután nyomban megkezdik a gazdag műsort. Tehát a beszéd után minden átmenet nélkül énekelni kezdenek.
Mégis igen emelkedetten fejezte be beszédét. Az egész terem állva tapsolt. A sovány, kimerült ember boldogan mosolygott, levette kék szemüvegét, zsebkendőjével törölgette verejtékező homlokát.
Ezután egyszerre három konferanszié – egy spanyol, egy német és egy szerb – ment fel lépést tartva a színpadra. Tisztelegtek és bejelentették, hogy a műsor énekszámokból és mutatványokból fog állni, s valamennyit a harckocsizok adják elő. A dalok a hazáról szólnak. Minden harckocsizónak van hazája, s mindegyik szereti a hazáját, bár a dolgozó nép korántsem él minden országban egyformán. Tehát dalok következnek a hazáról, majd utána mutatványok — ez lesz a műsor.
Spanyol kórus lépett a dobogóra. A fiúk sokáig és lelkesen énekeltek, a karéneket szólószámokkal váltogatva.
Voltak a kórus műsorában csengő asturiai és melankolikus katalán dalok, eleven madridi kuplék, majd hetyke andalúziai csicsergés következett. De legtöbbet mégis a flamenco szerepelt. Déli, félarab románcok ezek, gyakoriak bennük a hihetetlenül magas és hosszan tartó hangok, melyek hallatán a hallgatóság még a lélegzetét is visszafojtja, akárcsak az akrobata mutatványoknál, s tapsviharban tör ki, amikor az énekesek jó hosszú idő után végül mégiscsak abbahagyják egy-egy hang tartását.
Felicidad arcán nyomban felszáradtak a könnyek. Párnás tenyerével akkorákat tapsolt, mintha felfújt papírzacskót pukkasztgattak volna, s közben kiabált: – Ólé!
A franciák tartózkodóbban énekeltek. Nem táncoltak hozzá, mint a spanyolok, csak könnyedén összeütögették a bokájukat, koppantottak a sarkukkal, páronként kézenfogták egymást, és finoman forogtak. Közben olyan változatosan, pajkosan fintorgatták az arcukat, hogy a harsogó kacagás egy percre sem csendesedett el a teremben. Normandiai, szavojai, majd languedoci dalokat énekeltek. Ez utóbbiak nyelvileg nagyon hasonlítanak a katalán dalokra. Aztán vidám párizsi sanzonokba kezdtek. Befejezésül közkívánatra elénekelték a Carmagnole-t, s az egész terem együtt énekelt velük.
A németek szavalókórussal kezdték műsorukat. A kórusvezető, Klaus bejelentette, hogy az előadásban lesznek némi zökkenők, mert Fritz szakaszparancsnok, az egyik szólista a napokban elesett, amikor kiszállt a tankból, hogy rendbehozza a lánctalpat. Fritzet Ernst fogja helyettesíteni, de ő nem tudott kellően felkészülni, s olvasni fogja a szöveget.
A szavalás nagy sikert aratott, csak valahányszor Ernst, papírral a kezében, előlépett, mindenkinek az jutott eszébe, hogy milyen bátor és becsületes ember volt Fritz, akit a szó szoros értelmében szitává lőttek; mellette – több golyótól átlyuggatva – megtalálták A leninizmus kérdései német nyelvű kiadását. Ernst a ráirányított tekintetek láttán zavarba jött és dadogni kezdett; tudta, miért nézik úgy.
A szerbek és a bolgárok is a maguk dalait énekelték. A szláv dalok éneklése közben nyugodtan álltak, elgondolkozón, kissé álmodozón. A terem velük dúdolt, dalaik nagy részét mindenki ismerte. Nagyon egyszerűen, de bizonyos ünnepélyességgel énekeltek. Egyszer aztán hirtelen mindez féktelen, viharos táncba csapott át; a táncosok pörögtek, mint a búgócsiga, harsogott a harmonika, de a kurjongatás még azt is túlharsogta, a Cucaracha ócska színpada recsegett-ropogott az erős, ifjú lábak dobogása alatt.
A mutatványok közben a közönség rendkívül lelkes és aktív volt. Ernst súlyzókat emelgetett. Kiderült, hogy nagyszerű izomzata van. – Honnan vetted a súlyzókat? – kérdezgették a teremből. Ernst bűntudatos hallgatásba burkolózott. A konferanszié a háta mögött jelekkel magyarázta, hogy a súlyzókkal minden a legnagyobb rendben van.
Ezután a franciák a németekkel együtt dzsessz-zenekart imitáltak. Zenei teljesítménynek nem nagyon lehetett nevezni, de nagy lármát csaptak, és a közönség tombolt.
A valenciai Ricardo, az egykori torreádor igen kacagtatóan mutatta be a bikaviadalt, majd a birkózást. Hempergett a padlón, torkonragadta magát, hörgött, „hidat” csinált, két vállra fektette magát, diadalmasan hajlongott, s gentleman módra megszorította a saját kezét. A közönség elragadtatva újrázott, lábdobogással követelte az ismétlést.
Utolsó számként a hangutánzó Victor, a harmadik század katonája, egy genfi órás lépett fel. Először kukorékolt, azután csattogott és énekelt, mint a fülemüle, majd veszekedő kutyákat utánzott. Ezután áttért a ravaszabb hangokra: imitálta például a méhkirálynő zümmögését és a sivatagi hiéna üvöltését. Végezetül felszólította a közönséget, nevezzenek meg bármely állatot, s ő azonnal utánozni fogja a hangját. A művésznek ezt a nemes gesztusát azonban nem értékelték kellőképpen. A nézők egy része ugyanis csendben átsompolygott a szomszédos helyiségbe, s már csak az ünnepség következő, befejező része érdekelte. Ettől aztán kialakult a teremben egy különösen lármás csoport.
– Milyen állatokat kíván hallani a tisztelt közönség? – kérdezte udvariasan Victor.
– Ichtiosaurust! – ordították a lármás csoportból.
– Öreg csigát!
– Légelhárító ágyút!
– Olajos szardíniát!- Májrákot!
– Anyaméhet!
– Franco tábornokot!
– Galandférget!
A német konferanszié megpróbálta lecsillapítani a mókázókat, de a terem már kizökkent a koncert-hangulatból. Ismét megszólalt a dzsessz. Victor sértődötten megvonta a vállát, leugrott a színpadról, megragadta a kövér Felicidadot, és keringőzni kezdett vele.
Negyedóra múlva kezdődött a lakoma. Az asztalok roskadoztak a konzervhússal teli nagy tálak, a sok sajt, édes valenciai hagyma, paradicsom, főtt tojás, a rengeteg bor és sör alatt. Ezer nyelvű zsivaj töltötte be a szűk barakkot. Az ablakokat teljesen elfüggönyözték, nehogy a repülőgépek észrevegyék a fényt. A fasiszta felderítők már két ízben megjelentek a harckocsibázis fölött, holnap más helyet kell keresni.
Hamarosan ismét felcsendültek a dalok, az egész műsort megismételték az asztalok mellett. Kiderült, hogy a különböző nemzetek népdalai, hazájukról szóló dalai közül nagyon sokat ismernek más népek. Manapság az orosz, a szovjet dalok a legelterjedtebbek a világon. Lelkesedéssel éneklik őket olyan emberek, akik sohasem voltak a Szovjetunióban, és aligha jutnak el oda valaha is.
Néhányan kijöttünk a fülledt, vidám barakkból. Leheveredtünk egy zsákra, és csendben nézegettük a csillagokat.
– Fukar a föld itt Kasztíliában – mondta Alfred, a szerelő. – Kő, szárazság. Szívesen verekszem érte, de élni nem volnék hajlandó itt. Provence-i vagyok, micsoda növények, micsoda folyók, micsoda szőlők vannak ott!
– Nálunk is jó a föld – mondta némi szünet után a saar-vidéki Heinrich Adams. – Jó volt a föld, rossz lett. Hitler kezébe került. Sebaj, eljön a nap, megtisztul, ismét jó földdé válik.
– Rossz föld nincs – mondta elgondolkozva Boriszlav szakaszparancsnok, egy fiatal, daliás szerb. – Tudjátok, jártam valamikor a Távol-Keleten. Micsoda vidék! Tajgának nevezik. Cserjések, mocsarak, szakadékok, olykor kóborló vadállatok, megint cserjések, megint szakadékok, és ez így megy ezer meg ezer kilométeren át. De az ott élő emberek nem cserélnék el ezt a földet semmiféle más földért. Nem hagyják el soha, és nem engedik át senkinek. Ez a szülőföldjük és punktum.
– És a Don ott tifelétek, az miféle folyó? – kérdezte tőlem Adams. – Sokat olvastam róla, a Donról. A Rajnára vagy a Dunára hasonlít? Miért nevezik csendesnek?
Mesélni kezdtem a saar-vidéki Adamsnak a Donról, a sztyeppéről, a falvakról, a kozákokról. Figyelmesen, csendesen hallgatott. Megkérdezte, milyen színű a folyó, milyen halak élnek benne, s hol szebb, a felső folyásánál vagy a torkolat felé.
Azt mondtam, hogy lent, Rosztovon túl nekem jobban tetszik. Ha elhajókázunk a Don torkolatához, az Azovi-tengerhez, egyszer csak elénk tárul a hegyen épült ősi városka, Azov…- Szépen énekelnek ott a lányok. Különösen egy – szólt közbe hirtelen Boriszlav.
– Hát ott is jártál, te csirkefogó? – nevette el magát a saar-vidéki Adams. – Nézd csak a szerbjét!
– Mi közöd hozzá! Ott jár az ember, ahol kell …
Sokáig nézegettük a fekete kasztíliai égboltot, tiszta, ragyogó fényű csillagait. Bizonyos, hogy mindenki ugyanarra gondolt. Azokra, akik messze vannak innen, a világ különböző tájain, s akik most ugyanezt az eget nézik, ugyanennek az égnek éjszakai feketeségét vagy tündöklő nappali kékségét.
– Mi az, hogy nézd csak a szerbjét? – dörmögött Boriszlav. – Akkor is szépen énekelnek. Különösen egy.
SaLa
A balrad.hu kommentje a „kunyera” után
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet