Alekszandr Fagyejev
Második rész
52.
Minél jelentősebb sikereket aratott a Vörös Hadsereg, már nemcsak Sztálingrád körletében meg a Donnál, hanem Észak-Kaukázusban és Velikije Luki körül is, az Ifjú Gárda tevékenysége annál szélesebben bontakozott ki, annál elszántabb lett.
Az Ifjú Gárda már az egész kerületet behálózó, egyre növekedő szervezetté vált. Száznál több tagja volt. És hányan voltak a szervezeten kívüli segítők!
A szervezet növekedett, növekednie kellett, mert feladatai is szaporodtak. Végeredményben erre volt hivatva. Igaz, a fiatalok megérezték, hogy valamiképpen feltűnőbb a munkájuk ahhoz az időhöz képest, amikor megkezdték tevékenységüket. De mit lehet tenni, ez bizony teljességgel elkerülhetetlen volt.
De minél szélesebb méreteket öltött az Ifjú Gárda munkája, annál szűkebbre szorult körülötte a Gestapo és a rendőrség „sűrű hálója”.
Az egyik vezetőségi ülésen Ulja váratlanul megkérdezte:
– Ki ismeri közülünk a morzejeleket?
Senki sem érdeklődött, mire jó ez, és senki sem tréfálkozott Uljával. Talán most először jutott eszükbe, hogy bizony a vezetőség tagjait is letartóztathatják. De erre csak futólagosan gondoltak. Hiszen eddig még semmi veszély sem fenyegette őket.
És éppen ebben az időben hívta Lutyikov személyes találkozóra Oleget.
Nem látták egymást első találkozásuk óta, s mind a ketten úgy találták, hogy a másik nagyon megváltozott.
Filipp Petrovics még erősebben őszült. Valahogy megszélesedett, meghízott. De érezni lehetett, hogy ez nem egészséges hízás. Beszélgetés közben gyakran felállt, hogy néhány lépést tegyen a szobában. Oleg hallotta lélegzetét: nyilván nehezére esett nagy testét cipelni. Csak a szeme tekintett a régi szigorral. Abban nyoma sem volt a fáradtságnak.
Lutyikov pedig észrevette, hogy Oleg fizikai értelemben is megnőtt. Teljesen felnőtt, legszebb korában levő fiú volt. Csontos arcának vonásai mintha mélyebbre húzódtak volna. De ha elmosolyodott, nagy szemében felcsillant a régi kisfiú. Mostani együttlétük alatt többnyire elgondolkozva, görnyedten állt, fejét a nyaka közé húzta, és homlokát széles ráncok barázdálták.
Filipp Petrovics részletesen, fürkészve, többször is visszatérve ugyanarra a kérdésre, érdeklődött az Ifjú Gárda régi és újonnan alapított csoportjai felől, neveket, jellemzéseket kért. Oleg érezte, hogy nem a külső események érdeklik, amikről Polina Georgijevnától úgyis értesül, hanem inkább a szervezet belső helyzete és különösen az, hogyan látja Oleg a szervezet helyzetét.
Lutyikovot az érdekelte, hogy a szervezet tagjai mennyire tudnak egymásról, miként tartják fenn a vezetőség és a csoportok közti összeköttetést, az egyes csoportok egymással való kapcsolatát. Megemlítette a gulya esetét, és sokáig érdeklődött afelől, hogy a vezetőség hogyan értesítette a csoportot a készülő akcióról, hogy a csoporton belül a vezető miként értesítette a gyerekeket, és végül hogyan gyülekeztek. Érdekelték a hétköznapibb vállalkozások is, mint például a röpiratok kiragasztása, de ez is főleg az összeköttetés és a vezetés szempontjából.
Ismételjük, Filipp Petrovics bárkivel beszélgetett, mindig meghallgatta a másik véleményét, és a magáéval nem sietett előhozakodni. Sohasem igyekezett a másik nyelvén beszélni, de valahogy mégis úgy adódott, hogy öreggel, fiatallal mindig úgy beszélt, mint vele egyenrangúval.
Oleg megérezte ezt. Filipp Petrovics úgy tárgyalt vele, mint politikai vezetővel, akinek meghallgatja a véleményét. Más időkben ez boldog büszkeséggel töltötte volna el a szívét. De megérezte, hogy Filipp Petrovics kissé elégedetlen az Ifjú Gárdával. Filipp Petrovics kérdezgette, aztán egyszerre felállt, fel s alá járkált, ami pedig nem volt szokása. Aztán már nem is kérdezett, hanem csak folyton járkált. Oleg is hallgatott. Végre Filipp Petrovics nehézkesen a székbe ereszkedett, és a szemben ülő fiúra emelte szigorú tekintetét.
– Megnőttetek, a szervezet is megnőtt – mondta Filipp Petrovics -, és ez jól van így. Nagyon hasznos, hogy vagytok. Eljön az idő, amikor jó szóval emlékeznek meg rólatok. Most azonban azt mondom, hogy egyáltalán nincs rendben a dolgotok … Engedélyem nélkül egyetlenegy embert se vegyetek fel a szervezetbe. Elég! Eljött az idő, hogy még a legfélénkebbek, a leglustábbak is segíteni fognak bennünket, de nem kötelező, hogy ezek szervezetünk tagjai legyenek. Érted?
– Értem – mondta halkan Oleg.
– Az összeköttetés terén … – Filipp Petrovics rövid szünetet tartott – kisipari módon dolgoztok. Túl sokat szaladgáltok egymáshoz, lakásról lakásra. De leginkább a tiedre és a Turkenyicsére. Ez veszedelmes. Ha én, mondjuk, az utcátokban laknék, felfigyelnék rá: miért szaladgálnak hozzátok fiúk, lányok, nap mint nap, sötét éjjel is, amikor pedig tilos a közlekedés? Miért szaladgálnak olyan sokat? Az egyszerű lakos is így gondolkozik. De amazok keresnek benneteket, mert már régen felfigyeltek rátok. Fiatalok vagytok, néha, ugye, összetalálkoztok, nem a politika, egyszerűen a mulatság kedvéért? – kérdezte Filipp Petrovics jóindulatú, kissé huncut mosollyal.
Oleg zavartan, mosolyogva bólintott.
– Ez pedig nem jó. Úgy kell, hogy ezentúl kissé unatkozzatok. Megjönnek a mieink, lesz elég alkalom a vígságra – mondta nagyon komolyan Filipp Petrovics. – A vezetőséget is ritkábban hívjátok össze. Háborús időket élünk. Van parancsnokotok, komisszárotok, dolgozzatok úgy, mint a fronton, háborús föltételek között. Az összeköttetést pedig a ti szervezetetek színvonalán kell tartani. Jó lenne, ha olyan helyet gondolnátok ki, ahová mindenki bejárhat szabadon, és senkinek sem tűnik fel. Mi van most a Gorkij Klubban?
– Üresen áll – mondta Oleg. Eszébe jutott, hogyan ragasztotta ki a röpiratot a klub falára, miközben majdnem a „policáj” kezébe került … „Milyen régen is volt ez” – gondolta. – A klub nem lakható, azért áll üresen – magyarázta.
– Forduljatok a hatósághoz, és csináljatok belőle rendes klubot.
Oleg egy darabig hallgatott, homlokát ráncolta.
– Nem értem – mondta.
– Nem nehéz megérteni: a klub az ifjúságért, a lakosságért készült. Szervezzétek meg azokat a fiúkat, lányokat, akik távol állnak a politikától, és csak szórakozni szeretnének; válasszatok ki egy csoportot, amelyik kezdeményezi az egészet, ti is legyetek benne, forduljatok a polgármester úrhoz: engedje meg, hogy használhassátok a klubot. Mondjátok meg neki, hogy kultúrmunkát akartok végezni, az új rend szellemében. És hadd szórakozzanak a fiatalok, mert így csak tétlenül ődöngenek, és nem csoda, ha ártalmas gondolatok támadnak a fejükben. Maga ez a gaz polgármester persze nem tud határozni, hanem főnökeihez fordul. Azok meg lehet, hogy megengedik. Maguk is majd megfúlnak az unalomtól – mondta Lutyikov.
Oleg korát meghaladó, különleges gyakorlati érzékével nyomban megértette, hogy a klubba be lehet építeni a szervezet vezetőit, és rajtuk keresztül összeköttetést tarthatnak fenn az ötös csoportok vezetőivel. De Oleg lelkiismeretét felkavarta az a lehetőség, hogy akarata ellenére belekeveredik abba az életbe, amelyet annyira gyűlölt, hogy ő valamilyen módon részesévé lehetne az idegen világ elvetemült cselekedeteinek, s nap mint nap a maga személyével fedezné az emberek előtt, vagy pedig akár közvetve is előmozdítaná ezeket a legaljasabb tetteket. Nem, mindent megtesz, csak ezt nem! Szótlanul lehajtotta fejét, mert nem volt ereje, hogy Filipp Petrovics szemébe nézzen.
– Gondoltam is – mondta nyugodtan Lutyikov. – Nem értettél meg! Pedig ha megértesz, az nagy ajándék lenne számomra és az egész szervezet számára is – Filipp Petrovics felállt, és nehéz léptekkel rótta a szobát. – Kisfiú, aztán attól fél, hogy bepiszkolódik … Aki igazán tiszta, azt nem lehet bemocskolni. De miféle agitátoraik is vannak nekik? Egy hangszórót a klubba, az magától is kiabál! Úgy kell megcsinálni a dolgot, hogy a klub a mi kezünkben legyen. A mi agitációink nem hangos, de erősebb az övékénél. Megmondom őszintén, hogy egy kicsikét mi is odadörgölődünk majd hozzátok. Igaz, úgy, hogy észre sem veszitek majd, amiért előre bocsánatot kérek. A klub programja semleges lesz. Ha olyan gyerekekkel dolgozol, mint, mondjuk, Moskov, Zemnuhov vagy Oszmuhin, de még inkább Ljuba Sevcova, akkor ezek kitűnően megszerveznek a számodra mindent …
És az öreg Lutyikov még sokáig beszélt, igyekezett meggyőzni fiatal elvtársát még azután is, amikor Oleg már megegyezett vele. Oleg kissé restelkedett is, hogy hamis érzésnek adta át magát.
– Mindezt azért mondom, mert nyilván elvtársaid ugyanazt mondják majd neked, amit te mondtál nekem. Azért szóltam, hogy tudjad, mit válaszolj nekik – mondta Lutyikov, és egyre tanította, tanította Oleget.
Vanya Zemnuhov, Moskov és két lány, aki nem volt tagja az Ifjú Gárdának, az 1. számú bánya igazgatóságának támogatásával felkeresték Sztacenko polgármestert. Valóban az ifjúság egy csoportját képviselték, melyet ebből az alkalomból sikerült tömöríteniök.
Sztacenko az elöljáróság fűtetlen és piszkos helyiségében fogadta őket. Mint mindig, most is részeg volt, és vastag ujjú apró kezét az asztal zöld posztójára fektetve, mozdulatlan arccal figyelte Vanya Zemnuhovot, aki fölöttébb szerény, előzékeny és közlékeny volt, de csontkeretes pápaszemén keresztül nem a polgármestert, hanem a zöld posztót nézte.
– A városban olyan hírek terjednek, hogy a német hadsereg Sztálingrád alatt vereséget szenvedett. Ezzel kapcsolatban az ifjúság gondolatvilágában – Vanya bizonytalanul gyúrta ujjával a levegőt – bizonyos ingadozás tapasztalható. Paul úr – az 1. számú bánya zászlóaljának meghatalmazottját nevezte meg – és … úr – a városi elöljáróság közoktatásügyi osztályfőnökének nevét említette – szíves támogatásával, amiről polgármester úr valószínűleg értesült már, és végül egyszerűen az ifjúság nevében, mely ellentmondás nélkül áll az új rend mellé, kérjük, mégpedig személyesen öntől, Vaszilij Illarionovics, akinek megértő szívét ismerjük …
– Részemről, uraim … Fiúk! – kiáltott fel Sztacenko egyszerre barátságosan. – A városi elöljáróság … – mondta, és szemébe könny szökött.
Sztacenko is, az urak is, a fiúk is jól tudták, hogy a városi elöljáróság maga semmit sem határozhat el, mert minden döntés a csendőr főtörzsőrmester kezében van. De Sztacenko „mellette volt”, mert maga is – mint Filipp Petrovics helyesen állapította meg – „majd megfulladt az unalomtól”.
Így történt, hogy a főtörzsőrmester engedélyével 1942. december 9-én, a Gorkij nevét viselő klubban lezajlott az első műsoros est.
A nézők télikabátban, katonaköpenyben, báránybőr bundában ültek és álltak. A klubot nem fűtötték, de kétszer annyi néző gyűlt össze, mint amennyi hely volt, s nemsokára izzadni kezdett a párás plafon.
Az első padsorokban foglaltak helyet Hauptwachtmeister Brückner, Wachtmeister Balder, Leutnant Schweide, helyettese, Feldner, Sonderführer Sanders a mezőgazdasági kommandatúra teljes személyzetével, Oberleutnant Sprick Nyemcsinovával, Sztacenko polgármester, Szolikovszkij rendőrfőnök a feleségével és Kulesov, a nemrég mellé rendelt vizsgálóbíró, egy előzékeny,, csendes, kövér és szeplős arcú, kék szemű, vörös, gyér szemöldökű úr, akin hosszú fekete kabát volt, kubánka-kucsmájának vörös posztóján pedig keresztbe varrott aranypaszománt ékeskedett. Jelen voltak még Paul, Juner, Becker, Bloschke, Schwartz urak és a bányászzászlóalj tizedesei. Eljött Surka Reiband tolmács, a Hauptwachtmeister főszakácsa, valamint Schweide hadnagy szakácsa is.
A hátsó padsorokban az átvonuló német és egyéb csapatok katonái, csendőr- és „policáj”-legénysége foglalt helyet. Ruházatuk elütött a helybeli lakosság kopott ruháitól, fakó kendőitől. Nem volt jelen Fenbong altiszt, aki túl volt terhelve munkával, és különben sem szeretett szórakozni.
A vendégek ott ültek a régi, nehéz színpadi függöny előtt, amelyet a Szovjetunió sarló-kalapácsos címere díszített. De amikor a függöny felgördült, a színpad hátsó falán látható lett a Führer óriási mellképe, melyet – az arcvonások némi torzításával – helybeli művészek alkottak.
Az előadás egy ősrégi egyfelvonásos bohózattal kezdődött, melyben Vanya Turkenyics játszotta a menyasszony élemedett apjának szerepét. Művészi elveihez és hagyományaihoz híven Danyilics kertészt alakította. A közönség tapsviharral fogadta és kísérte kedvencét. A németek nem nevettek, mert Hauptwachtmeister Brückner nem nevetett. De a rövid bohózat után Brückner mégis egymásra ejtette tenyerét. Erre a többi német is tapsolt.
A pengetős zenekar – élén a város két legkitűnőbb gitárosával: Vitya Petrovval és Szergej Levasovval – az „őszi keringő” című zeneművet játszotta, majd a „Kimegyek a patakra” kezdetű dalt.
Sztahovics, a rendező és konferanszié, fekete öltönyben, vakító fényes cipőben, angolos eleganciával, tartózkodóan lépett a színpadra.
– A Luganszk-területi operettszínház művésznője … Ljubov Sevcova!
Taps.
Ljubka világoskék selyemruhában, világoskék cipőcskében jelent meg, és Valja Borc kíséretével, aki egy alaposan lehangolódott zongoránál ült, néhány szomorú, majd víg dalt adott elő. Sikere volt, sokszor kihívták. Végül, mint a fergeteg, a színpadon termett, de most már rikító tarka ruhában és krémszínű cipőben, szájharmonikával, és csinos két lába a jó ég tudja, miféle táncra perdült. A németek tomboltak az elragadtatástól, és szűnni nem akaró tapsvihar zúgott.
Sztahovics sötét öltönyében újra megjelent.
– Cigány románc-paródia … Vlagyimir Oszhumin. Gitáron kíséri Szergej Levasov.
Vologya előbb, nem tudni, miért, a kezét tördelte, miközben nyakát egészen természetellenesen nyújtogatta, aztán hirtelen, minden átmenet nélkül vad táncra perdült, s közben énekelt: „Édesanyám, de unalmas”. A zord arcú Szergej Levasov komoran követte gitárjával, mint egy Mefisztó.
A közönség kacagott. A németek is.
Vologyát újrázták. Egészen különös fejforgatással énekelt, miközben a Führer mellképének szegezte tekintetét.
Beszélj, meséld el hát, csavargó:
Ki szült világra, hol hazád?
Hej, megkapod érdem szerint, ne félj te,
Csak keljen a nap, a ragyogó …
Hej, elmerülsz álomba, mélybe …
A nézők felugráltak helyükről, és üvöltöttek az elragadtatástól. Vologyát számtalanszor kihívták.
Az estély Kovaljov és társai cirkuszi mutatványaival ért véget.
Míg a klubban tartott az előadás, Oleg és Nyina lehallgatták rádión a legutolsó híreket a szovjet csapatoknak a Közép-Don körletében véghezvitt előnyomulásairól. Novaja Kalitva, Kantyemirovka s Bogucsar, vagyis azoknak a pontoknak az elfoglalásáról, amelyeket a németek ez év júniusában szálltak meg, hogy aztán onnan dél felé törjenek előre.
Oleg és Nyina reggelig másolták a jelentést, és egyszerre kattogó robajt hallottak a fejük fölött. Megrendülten felfigyeltek. Kiszaladtak az udvarra. A tiszta téli levegőben, szabad szemmel láthatóan, szovjet bombavetők úsztak el a város felett. Nem siettek, motorjaik zengő zakatolással töltötték meg a messzeséget, és valahol Vorosilovgrád alatt bombákat dobtak le. Ide hallatszott a bombák tompa robaja. Ellenséges vadászgépek, légvédelmi ágyúk nem zavarták a szovjet bombavetőket, s ezek nyugodtan úsztak Krasznodon felett visszafelé.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!