(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)
Kállay utasítására Sztójay berlini magyar követ 1942. október 2-án felkereste Luther helyettes államtitkárt a Külügyi Hivatalban, és meghívta Budapestre a népcsoport ügyének megbeszélésére, majd megnyerő gesztusként átnyújtotta neki a Magyar Érdemrend nagykeresztjét. Luther megköszönte a meghívást, de kitért konkrét terminus megjelölése elől.1
E lépést követően a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztálya október 7-én panaszjegyzéket adott át Baschnak, amelyben 1942. február 1-ig, az SS-toborzás kezdetéig visszamenően felsorolták kifogásaikat. Basch és Balla egybehangzóan nevetségesnek és légből kapottnak minősítették a panaszokat, s a Volksbund területvezetői, akiktől Basch jelentést kért, szintén sorra „cáfolták” a panasz jegyzékben inkriminált konkrét eseteket.2 Jagow követ erre az anyagra támaszkodva válaszolta meg október 16-án Ghyczy külügyminiszter-helyettes szeptember 14-i levelét.3 A választ a magyar kormány nem találta kielégítőnek, ezért Ghyczy levelének másolatát a berlini magyar ügyvivővel október 20-án átadatta a Külügyi Hivatal „Deutschland” osztályának. A következő napon Budapestre utazott Helmut Triska, az osztály népiségügyi előadói csoportjának vezetője, és Behrends SS vezérőrnagy, a VoMi helyettes vezetője, hogy Jagow követtel, Basch népcsoportvezetővel és helyettesével, Goldschmidttel tanácskozzanak. Megállapodtak abban, hogy barátságos formában, de erélyesen és határozottan fellépnek Kállay veszedelmes taktikája ellen, s hozzáláttak egy memorandum tervezetének elkészítéséhez, amelyet a német birodalmi kormány intézne a magyar kormányhoz a népcsoport ügyében.4
Luther helyettes államtitkár október 31-én terjesztette Ribbentrop elé, hosszabb feljegyzés kíséretében az elkészült memorandumtervezetet. A feljegyzés rámutatott, hogy a Szent István-i eszme szerint a magyar térségben csak egyetlen „politikai nemzet” van, ti. a magyar; közömbös, hogy a „politikai nemzet” egyes tagjai milyen nyelvet beszélnek. E nézeteknek megfelelően a magyarok megkísérlik, hogy különbséget tegyenek a volksbundisták – akik, mint népi öntudatú nemzetiszocialisták, egyre inkább hajlanak arra, hogy magukat a német nemzethez és ne a „magyar nemzethez” számítsák – és a „magyar érzelmű németek” közt, akik nem tagjai a Volksbundnak. A mai Magyarország 1,3 millió német lakosságából kereken 300 000 tagja a Volksbundnak. Ez százalékszerűen jóval több, mint ahány néptársat (Volksgenosse) a német birodalomban az NSDAP-ba szerveztek. Magyarországon a fenti adatból mégis azt a hibás következtetést vonják le, hogy az ott élő németek túlnyomó többségét nem a Volksbund irányítja, s ezért a magyar politikai nemzethez számíthatók.
Luther tehát a fentiekben azt állapítja meg, hogy a volksbundistákat a többi némettől egyrészt az különbözteti meg, hogy nem a magyar politikai nemzethez, hanem a német nemzethez tartozónak vallják magukat, másrészt, hogy világnézetileg német nemzetiszocialisták. Mindenesetre igen jellemző az a körülmény, hogy a volksbundistáknak a magyarországi németségen belüli számarányát a német birodalom náci párttagjainak számarányával hasonlítja össze.
Ezek után a feljegyzés rámutat arra, hogy a magyar kormány a magyar érzelmű németek részére külön szervezetet szeretne létrehozni, ezt azonban a bécsi szerződés értelmében nem teheti meg. Így főleg a katolikus egyházra támaszkodik, amely állandóan ellenszenvet kelt a Volksbunddal szemben. A Die Donau című német nyelvű hetilap nyíltan vallja, hogy azok számára írják, akiket nem a Volksbund szervez.
Luther a továbbiak során úgy vélekedett, hogy Magyarországon minden magyar – a levélhordóktól kezdve a csendőrökig és a jegyzőkig – az öntudatos németek elleni zaklatásokkal van elfoglalva a nap minden órájában. A német népcsoport nem hagyja azonban megfélemlíteni magát; Basch népcsoportvezető okos és előrelátó politikai vezetése folytán a magyar törekvések meghiúsultak a Volksbund fegyelmezett magatartásán.
Mint Luther feljegyzése rámutat, a magyarok azt remélték és remélik, hogy a német birodalommal megértethetik: a Volksbund elviselhetetlen nyugtalanságot kelt az országban, s ezáltal veszélyezteti Magyarország háborús bevetését. A magyar kormány mind Budapesten, mind Berlinben kísérletet tett arra, hogy a német birodalmat rávegye: saját iniciatívájából tetemesen korlátozza, vagy átmenetileg be is szüntesse a Volksbund tevékenységét. Ez a kísérlet rendkívül veszélyes, mert sikere esetén a népi-németek bizalma a vezetőségükben s a birodalom erejében is, alaposan megrendül.
Luther szerint e pillanat alkalmasnak tűnik arra, hogy „tartózkodó, de mégis energikus módon, tudomására hozzuk a magyar kormánynak változatlan felfogásunkat a magyarországi német népcsoportról. A csatolt memorandumtervezetben lemondunk arról, hogy elvi fejtegetésekbe bocsátkozzunk a népiségi kérdésről; pillanatnyilag elégséges a magyar magatartással foglalkozni, azt visszautasítani, s ha tartózkodó módon is, de utalni a nyugtalanság azon forrásaira, amelyek tényleg alkalmasak arra, hogy a német népcsoport viszonyát a magyar államhoz megmérgezzék.” Kérte Ribbentroptól a memorandumtervezet tanulmányozását és a budapesti követnek szóló utasítás engedélyezését, hogy ti. a memorandumot a magyar kormánynak átadja.5
Lássuk ezek után a tervezett memorandum tartalmát. Mellőzve a bevezetést, amely előadja, hogy a memorandum Kállaynak a német külügyminiszterrel folytatott tárgyalása, valamint a Szentmiklósy-féle feljegyzésben, illetve Ghyczy levelében érintett, a magyarországi német népcsoporttal kapcsolatos kérdések tekintetében foglal állást, mindjárt az érdemi részek ismertetésére térünk rá.
A német birodalmi kormány – olvasható a memorandumban – egyetért a királyi magyar kormánnyal abban, hogy a magyar-német viszony és a közös védelmi harc érdekében a legnagyobb belső erőkifejtés szükséges. Ezért minden olyan momentumot, amely az egységet és a kitartást veszélyeztetheti, ki kell kapcsolni. A német birodalmi kormány tehát szintén azon a véleményen van, hogy e körülmények közt a magyarországi német népcsoportnak is a legnagyobb fegyelmet kell tanúsítania, és hogy erőit főleg a közös ellenség ellen kell bevetnie.
A magyarországi német népcsoport magatartásának felülvizsgálata – amelyet Ribbentrop Kállaynak megígért – azzal az eredménnyel járt, hogy a Volksbund vezetőségét és tagságát nagymértékben hatja át az akarat, hogy a közös német-magyar érdekeket minden rendelkezésükre álló anyagi és szellemi erővel szolgálják. Sajnos azonban meg kell állapítani, hogy a magyar beligazgatás alsóbb szerveinek a német népcsoport iránti magatartása kevéssé kelt barátságos benyomást. Sajnálatos módon magasabb fórumok magatartása sem mindig alkalmas arra, hogy a népi-németek egyenjogúaknak érezzék magukat a magyar államban.
Ezek után a memorandum előadja, hogy a német népcsoport egész erejét fenntartás nélkül a háború érdekében, a nagy leszámolás szolgálatába állította. Népi-németek tízezrei teljesítik kötelességüket a honvédségnél, illetve jelentkeztek a Fegyveres-SS-be, hogy a közös győzelemért harcoljanak. Azonkívül a magyarországi német népcsoport példás közösségi munkában takarította be a termést.
A továbbiakban a memorandum leszögezi: a német birodalmi kormány nem kételkedik a német népcsoport feltétlen lojalitásában a magyar állam iránt. A sérelmeket a következőkben foglalja össze:
A német birodalmi kormány a Magyarországgal való barátságos kapcsolatából eredő kötelességének tartja, hogy utaljon azokra a körülményekre, amelyek német felfogás szerint alkalmasak arra, hogy a jó egyetértést megzavarják a magyar nép és a német népcsoport között. A memorandum első helyen az Apatinban megjelenő Die Donau című hetilapot vádolja, amelynek nyilvánvalóan az a célja, hogy a magyarországi németség körében mesterségesen nyugtalanságot keltsen. A budapesti német követség már egynéhányszor utalt erre a körülményre – állapítja meg a memorandum, majd újabb panaszként megemlíti, hogy alighanem ugyanezen körökből származnak azok a több községben terjesztett nyomtatványok, amelyek a Volksbundból való kilépés bejelentésére szolgálnak. Megállapítható volt – olvashatjuk -, hogy nem volksbundistákkal is kiállíttattak ilyen nyilatkozatokat, azok összegyűjtésével egy nagy kilépési mozgalom látszatát akarván kelteni. A harmadik panasz azzal kapcsolatos, hogy az egész népi-német településterületen növekvő kitelepítési propaganda bontakozik ki. Azt állítják, hogy a Volksbund valamennyi tagját ki fogják telepíteni Magyarországról a háború után. A memorandum szerint ez a felelőtlen agitáció a legnagyobb mértékben nyugtalanítja a népi-németeket, ami végül is hátrányosan fog hatni a népcsoport bevetési készségére.6
A memorandumtervezetnek az a része, amely a magyar kormány által felhozott panaszok elhárításával foglalkozik, valójában kevés újat tartalmaz, figyelemre méltóbb az a rész, amelyben a német népcsoportra sérelmesnek tartott momentumokat sorolja fel. Nem mintha a Die Donau elleni panaszok újdonságot jelentenének. Új momentum azonban a nyomtatott kilépési nyilatkozatminták feltűnése a Bácskában. Ezek minden eddiginél nagyobb arányú, szervezett Volksbund-ellenes akció jelei, s a nyomtatvány szövege valószínűleg a Die Donau köréből származik. A Volksbund helyi csoportjának vezetőségéhez címzett nyilatkozat három pontban indokolja az aláíró által bejelentett kilépést: 1. mint katolikus, nem érthet egyet a Volksbund egyházellenes üzelmeivel, és lelkiismeretével összeegyeztethetetlen, hogy továbbra is részt vegyen egy ilyen szervezetben; 2. mint a magyar haza hűséges honpolgára, nem követheti azt az utat, amely csak feszültségre és szakadásra vezet, s az itteni németségnek csak kárára szolgál; 3. ismételten arról kellett meggyőződnie, hogy a Volksbund vezetői által hirdetett tervek és ígéretek egyetlenegy esetben sem váltak valóra.7
E nyilatkozatminta egy példányát Bácsordas községből küldték a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályára, miután mintegy 150 helybéli Volksbund-tagot vettek rá ezek aláírására a Magyar Élet Pártja propagandistái. Ugyancsak a MÉP ösztönzésére a szintén Bács-Bodrog megyei Kerény község Volksbund-szervezetéből mintegy 500-an, Regőce községből pedig mintegy 60-an írták alá a kilépési nyilatkozatot. Valamennyien annak a propagandának hatására, hogy a bácskai Volksbund-vezéreknek a külön német „Gau”-ra vonatkozó hitegetései ellenére a német birodalom ki fogja telepíteni innen a volksbundistákat, s e sors elől csak a sürgős kilépés, de még inkább a magyar kormánypártba való belépés nyújthat menedéket.8 A „Prinz-Eugen-Staat”-ra, a „Süd-Gau”-ra vonatkozó elképzelések cáfolatának és a kitelepítési tervek realitásának bizonyítékaként a horvátországi németek épp ekkor elrendelt részleges áttelepítésére hivatkoztak, amely megrendítően hatott a bácskai németségre.9 Luther helyettes államtitkár 1942. november 5-én Ribbentrophoz intézett előterjesztésében még egy utolsó – eredménytelen – kísérletet tett a horvátországi kitelepítés megakadályozására, a délkelet-európai térség jelentősége hangsúlyozásával.10
A képviselőház költségvetési vitájában november-december folyamán a legkülönbözőbb pártállású képviselők egész sora szólalt fel a Volksbund disszimilációs politikája ellen, sürgetve az asszimilációt, s követelve az ez ellen izgatok kitelepítését.11 A németek körében ez oly nagy megdöbbenést keltett, hogy Jagow követ november 13-án felkereste ez ügyben a miniszterelnököt. Nagy megütközésére azonban Kállay maga is a népi-németek asszimilálásának szükségességéről nyilatkozott, mert – mint mondotta – csak így számíthat rájuk fontos pozíciók betöltésénél. Az „arizálással” összefüggésben említette, hogy a zsidók helyébe szükség volna a népi-németekre, de azok már nem akarnak magyarul beszélni. Jagow hangoztatta, hogy a népi-németek hívek a magyar hazához, és a Volksbund-iskolákban magyarul is tanulnak.12
A november 20-i ülésen Eduard Keintzel volksbundista képviselővel szemben a német származású, kormánypárti Czermann Antal a magyar érzelmű németek nevében szólalt fel. Fejtegetései során a bécsi szerződést úgy értelmezte, hogy az nem az egész hazai németségre, hanem annak csak a Volksbundban egyesült részére vonatkozik; míg „a németség másik része a magyarsággal karöltve kívánja boldogulását ebben a hazában biztosítani”. Czermann szerint „mindkét iránynak megvan a létjogosultsága”.13
Kállay miniszterelnök beszédében a hazai németség kivételes megbecsültségét hangsúlyozta; sajnálkozott egyes képviselők – különösen a kisgazdapárti Varga Béla – türelmetlen és túlzó megnyilatkozásai miatt. Mégsem tudta megengesztelni a volksbundistákat, akik a „magyar élet ereje és gravitációja” emlegetésében változatlanul az asszimilációs törekvés kifejeződését látták, és „az egyetemes magyar nemzeti érdekek szolgálatába” állítás hangsúlyozásában is német népcsoporti érdekeik veszélyeztetését érezték. Az, hogy Kállay a német származású, de magyar érzelmű Czermannt, és a német nemzeti öntudatú volksbundista Keintzelt mint „német ajkú polgártársaink két képviselőjét” együtt említette, azt mutatta, lényegében egyetért Czermann azon nézetével, hogy mindkét irányzatnak megvan a maga jogosultsága.14 Márpedig a Volksbund semmitől sem tartott jobban, mint a keretein kívül maradott magyar érzelmű németek szervezkedése jogosultságának elismerésétől. A Volksbund-tagok tömeges kiléptetésére irányuló – a kitelepítés kérdését állandóan napirenden tartó Die Donau által erőteljesen támogatott – bácskai MÉP-akció után november folyamán a Dél-Dunántúlon is kibontakozott a Hűségmozgalom elnevezésű szervezkedés, amely a jelentések szerint szintén „a hatóságok támogatásával” úgyszólván kivándoroltatási propagandát folytat a Volksbund tagjaival szemben.15
Ebben az összefüggésben érthető, hogy bár Kállay november 20-i felszólalásában igen megnyerően beszélt a hazai németekről, még az éjjel rendkívüli tanácskozásra ült össze a volksbundista képviselő csoport, Hamm elnökletével. Megállapították, hogy az a „felháborító és már-már elviselhetetlen” támadási hullám, amely a parlamentben őket éri, bizonyos egyöntetűségre és szervezettségre vall, és azzal magyarázták, hogy mivel a szövetséges német birodalom ellen a magyarok nem mernek nyíltan fellépni, minden dühükkel a Volksbund ellen fordulnak, úgy vélve, ezáltal Németországon ütnek egyet. Az értekezlet megállapította, hogy a parlamenten kívül is súlyos „inzultusok” érik a népcsoportot: a Hűségmozgalom a Volksbund céljainak elgáncsolására irányul, s a magyar kormány titkos támogatásával, sőt ennek kezdeményezésére jött létre: a Die Donau kirohanásai, a Törzsökös Magyarok Tábora és más szervezetek pergőtűzszerű Volksbund-ellenes támadásai egyre erősödnek. A támadók szüntelenül kivándorlásra szólítják fel a volksbundistákat, holott ők nem akarják elhagyni ezt a földet. Az értekezlet megállapította, hogy illojális a magyar kormány magatartása, mivel „tűri, sőt elősegíti a németellenes körök támadásait”. A Volksbund álláspontja szerint „ez a magatartás ellentétben áll a bécsi szerződéssel, és azt a gyanút hárítja a kormányra, hogy a szerződés pontjait csak kényszerhelyzetben fogadta el, de valójában annak végrehajtását németellenes erők közreműködésével szabotálni akarja”. A volksbundista képviselők értekezlete elhatározta, hogy minderről értesítik a német birodalom illetékes személyeit, a miniszterelnököt pedig felszólítják: haladéktalanul vessen véget a németellenes támadásoknak, ha nem akarja, hogy azok nemzetiségi villongásokat idézzenek elő.16
Aligha csalódunk, ha feltételezzük, hogy a Volksbund e nyomatékos állásfoglalásával nem utolsósorban a tárgyalás alatt álló memorandumtervezet elfogadtatása érdekében akart az „illetékesekre” befolyást gyakorolni. Ribbentrop a tervezetet egyelőre a Külügyi Hivatal politikai osztályának adta ki véleményezésre, amely csak kisebb – de nem érdektelen – változtatásokat javasolt. Így például kihagyásra javasolta, hogy „a népi-németek semmiképpen sem viseltetnek a magyarsággal szemben barátságtalan érzelmekkel”, mert – mint a politikai osztály megjegyezte – a magyarok előtt a népi-német körök túlságosan sok ellentétes megnyilatkozása ismeretes. A politikai osztály szerint a magyarok könnyen megcáfolhatják a memorandumtervezetnek azt az állítását, hogy a Die Donau „mesterségesen” kelt ellentéteiket a németség körében. Jobbnak látta, ha törlik ezt a pontot, és még inkább azt a részt, amelyből kitűnhet, hogy a volksbundista képviselők, akik magyar állampolgárok, a budapesti német követségen keresztül tájékoztatják Berlint a magyar államférfiakkal folytatott beszélgetéseikről.17 Ezek a megjegyzések fokozták Ribbentrop bizalmatlanságát a memorandumtervezet iránt. Attól tartott, hogy a memorandum átnyújtása inkább ártana, mint használna a birodalom elsőrendű érdekeinek. A döntéssel azonban csaknem egy teljes hónapig késlekedett.
A magyar diplomácia igyekezett ellensúlyozni a felháborodott volksbundista képviselők akcióját. November 27-én Kovács kultúrattasé, aki a berlini magyar követségen a kisebbségi ügyeknek is referense volt, felkereste a Külügyi Hivatalban Triskát, és panaszt emelt a bánáti magyar kisebbséggel szembeni bánásmód miatt. Mint előadta, Bánátban a német megszállás óta rosszabbodott a magyar kisebbség sorsa, s kérte, hogy legalább olyan helyzetet biztosítsanak számára, amilyen Jugoszlávia fennállása idején volt. Triska természetesen szívesebben terelte át a szót a magyarországi németség helyzetére. Nehezményezte, hogy Magyarországon kétfajta németséget tartanak számon, holott a bécsi szerződés értelmében a magyarországi németség egyedüli képviselője és hivatalos szerve a Volksbund, még ha nem is tagja minden német. Így például Németországban sem tartozik mindenki a nemzetiszocialista párthoz, és mégis az NSDAP a németség egyedüli képviselője. A továbbiakban szóvá tette a Die Donaunak a kitelepítés kérdésével foglalkozó cikkeit, valamint az észak-erdélyi szász területeken terjesztett kérdőíveket. Ezeken a látszólag hivatalos német kérdőíveken ilyen kérdések szerepelnek: Lotaringiába vagy a keleti területekre kíván-e kitelepülni? A meglehetős feltűnést és nyugtalanságot keltett akció semmi esetre sem indulhatott ki hivatalos német helyről, mert egy ilyen kitelepítés – hangsúlyozta Triska – nekik nem áll szándékukban. Végül a magyarországi németség iskolaviszonyairól szólt. Szerinte ezek csak az észak-erdélyi és bácskai területeken kielégítőek, a trianoni országterületen viszont nagy hiányok vannak. Kovács hiába hivatkozott arra, hogy az 1941-1942-es tanévben 593 népiskolában, 13 polgári iskolában, 6 gimnáziumban, 4 tanítóképző intézetben, 2 tanonciskolában folyt az országban német nyelvű tanítás, Triska kijelentette: nem a nyelv a fontos, hanem a szellem. Ők tehát csak azokat az iskolákat tartják igazi német iskoláknak, ahol nemcsak német nyelven, de német, azaz nemzetiszocialista szellemben tanítanak. Ez pedig csak a Volksbund iskoláiban lehetséges.18
Ezekben a napokban a miniszterelnökségen és a Kultuszminisztériumban folyó tárgyalások is arra utaltak, hogy igyekeztek szorosabbra fogni a német kisebbséggel kapcsolatos nemzetiségpolitikában megeresztett gyeplőt. Pataky Tibor államtitkár a körülményeknek tulajdonította, hogy a bécsi szerződés szövegébe a „népcsoport” kifejezés egyáltalán belekerülhetett; hangsúlyozta, hogy az ezt közzétevő 8490/1940. ME sz. rendelet az egyedüli jogszabály Magyarországon, amely ezt a kifejezést használja, egyébként a kormány mindig kerülte ezt a politikailag és alkotmányjogilag rendkívül veszedelmes fogalmat, s a Volksbundot mindig egyesületnek és nem népcsoportszervezetnek tekintette. Annál súlyosabb, hogy „A német ajkú ifjúság iskolánkívüli gondozásáról és műveléséről” szóló 2320/1941. ME sz. rendelet alapján létrehozott Deutsche Jugend jóváhagyott alapszabálya szerint „a magyarországi német népcsoport vezetője” igen széles körű jogokkal rendelkezik e szervezetet illetően – állapította meg Pataky. Feltétlenül szükségesnek tartotta, hogy a már jóváhagyott alapszabályokat módosítsák, és mindenütt, ahol. „a magyarországi német népcsoport vezetője” kifejezés szerepel, azt „a Magyarországi Németek Szövetségének elnöke” kifejezéssel helyettesítsék.19 – Anélkül, hogy lebecsülnénk a jogi formulázás jelentőségét, meg kell állapítanunk, hogy az alapszabály ennek megfelelő módosítása sem változtatta volna meg a tényleges viszonyt Basch és a német ifjúsági szervezet között.
A volksbundista képviselők közben tovább folytatták parlamenti harcukat az őket érő támadásokkal szemben, kidomborítva nemzetiszocialista elkötelezettségüket, s hangsúlyozva teljesítményeiket a fegyveres harc és a hátországi munka frontján.20 Magatartásukon azonban érezhető volt a felismerés, hogy november 20-i akciójuk nem jár a remélt eredménnyel, s továbbra is a kormány iránti lojalitás vonalán kell maradniuk. Ez annál keservesebb volt számukra, mert ezekben a napokban Tolna és Baranya megyében egyre inkább kibontakozóban volt a Hűségmozgalom, amelyet Perczel Béla nyugalmazott főispán vezetésével és Krasznai (Kurz) István főszolgabíró támogatásával a bonyhádi magyar, illetve magyar érzelmű német értelmiség indított meg: Bauer József apátplébános, Thomka Gusztáv evangélikus hittanár, Gömbös Miklós és Kunszt Henrik gimnáziumi tanárok, valamint Lehmann István orvos. November 28-án Bátaszéken 81, 29-én Zombán 90, december 3-án Alsónánán 14 taggal megalakultak a mozgalom első helyi csoportjai, melyek elnököt és titkárt választottak. A jelentések szerint a Hűségmozgalomba a magyarhű németek és a Volksbundból kilépett tagok tömörültek. A bátaszéki Volksbund helyi csoportjából mintegy 40-50 tag lépett át a Hűségmozgalom most ugyanott létrehozott helyi csoportjába. A mozgalom tagjai „Magyarországot tartják egyedüli és igazi hazájuknak, a történelmi magyar nemzet tagjai akarnak maradni, és egyedüli vezérüknek a magyar államfőt ismerik el”.21 Ugyanezek a jelentések kiemelik, hogy „a Volksbund ellensúlyozására megindult Hűségmozgalom Pécsett is jó talajra talált”.22
A Hűségmozgalom kibontakozása a hadi helyzet alakulásával függ össze; hatására a Volksbund is kénytelen volt fokozottabban hangsúlyozni lojalitását. 1942 novemberében, decemberében már kirajzolódtak a németek hatalmas sztálingrádi vereségének körvonalai, s ez a körülmény egyfelől bátorította a Volksbund-ellenes erők szervezkedését, másfelől fékezőleg hatott a népcsoportpolitikára, amelynek el kellett ismernie a német-magyar háborús szövetségi hűség szempontjának elsődlegességét. December 6-án a budapesti Zeneakadémia nagytermében ennek jegyében ünnepelte meg a Volksbund Horthy Miklós neve napját. Basch tartotta az ünnepi beszédet, megemlítve, hogy e napon a hasonló hódoló ünnepségek százait rendezik meg minden németlakta városban, községben. Horthyt „mint embert, mint katonát, mint államférfiút, mint a legnagyobb áldozatot hozott apát” méltatta, aki „a Führer és a Duce mellett egy vonalban halad az új Európa felé vezető úton”. A gyűlés üdvözlő táviratot intézett Horthyhoz, s ebben biztosították, hogy „a magyarországi németség törhetetlen hűséggel ragaszkodik hazájához és a kormányzó úrhoz”.23 E napon Horthy életnagyságú portréját magyar zászlódísszel övezve ünnepélyesen elhelyezték a budapesti Német Ház nagy tanácstermében, ahol eddig csak Hitler képe volt, s Basch kijelentette: a Volksbund közvetítő Magyarország és Németország között, a magyarországi népi-németek szeretik a közös hazában velük együtt élő magyar népet; hisz Magyarország jövőjében, és küzd érte.24
A horvátországi németek kitelepítésének megkezdése, amely ellen Luther helyettes államtitkár hasztalan emelte fel szavát, a többi délkelet-európai német népcsoportokra is kihatott. A magyarországi németség feje fölött is a szülőföldjéről való kitelepítés Damoklész kardja függött. Ezért kezdett Basch arra célozgatni, hogy közös jövőért akar küzdeni a magyarokkal közös hazában, Hitler azonban december 10-én egy Nagy-Germán Birodalom tervét vázolta Mussert előtt, amelynek Hollandia és Belgium is része lesz, arról beszélt, hogy ennek érdekében déli és délkeleti irányban „egyről-másról le kell mondania”, így „a németek Magyarországon élő százezreit kivonja”, ugyanígy a romániai németeket is kitelepíti „a jövő érdekében”. Mint mondotta: „nagy és nehéz vágás ez, de évszázadokra megtakarítja vele a gondokat”.25 Már korábban is többször fejtegette, hogy „világpolitikát csak az csinálhat, akinek egészen szabad a háta”.26
Hitler fantazmagóriái az 1942. őszi, téli katonapolitikai helyzetben nyilvánvalóan az önáltatás és a partnerek ideológiai manipulálásának eszközei; a népcsoportpolitika a valóságban mindjobban alárendelődött a háború pillanatnyi gyakorlati követelményeinek. A magyar kormányhoz a népi-németek ügyében intézendő német birodalmi memorandum sorsa is ennek jegyében pecsételődött meg. Triska december 18-i feljegyzése szerint „a birodalmi külügyminiszter úr aggályait fejezte ki a magyarországi német népcsoport ügyében a magyar kormányhoz intézendő memorandum átnyújtása miatt”. December 20-án pedig Triska feljegyezte: „Luther helyettes államtitkár Basch népcsoportvezetővel folytatott megbeszélése során – Kubitz SS őrnagy a VoMi képviselője jelenlétében – a memorandum átadása ellen foglalt állást.”27
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!