Spanyolországi napló

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

6

AUGUSZTUS 31

A fasiszták elfoglalták Oropesát, és állandó harcok közben egyre előbbre nyomulnak a Talavera felé vezető országúton. Miféle alakulatok tartóztatják fel őket, milyen parancsnokok? Ezt a Hadügyminisztériumban senki sem tudja pontosan megmondani. Riquelme tábornok és Asensio ezredes nevét emlegetik. Azt mondják, hogy egyes alakulatok a sierráról ereszkedtek le segíteni. Mangada ezredes azt javasolja, hogy küldjenek csapatokat Talaverához, de félnek erős egységek nélkül hagyni a sierrát, mert akkor az ellenség egyszerre betörhetne Madridba … Oda kell utazni, és meg kell nézni, mi a helyzet.

Tárgyalások kezdődtek a kormány átalakításáról, szó van arról, hogy a szocialisták, sőt esetleg a kommunisták is belépnek a kormányba. Giral magánbeszélgetésekben beleegyezik kormányának átszervezésébe.

A kis fekete keresztecske pedig ismét megjelent a horizonton. Semmi sem történt. Senki sem intézett ultimátumot senkihez. Augusztus huszonkilencedike ugyanúgy múlt el, mint bármelyik hétköznap – csupán a párizsi és londoni lapokban jelent meg egy újabb szenzációs hír. Senki sem akadályozott meg semmit – csak Guidez és társai vadásznak gépeikkel a levegőben, s igyekeznek nyomára bukkanni az ellenségnek. Ugyan hol lehetnek most? Lám, a Junkers hidegvérrel keres magának megfelelő célpontot a főváros lakónegyedei között. Fél évvel ezelőtt a fasiszta pilótáknak még csupán egyetlen kiszemelt lőterük volt, az is meglehetősen lakatlan: Abesszínia. Most egy milliós város, a spanyol főváros fölött gyakorlatoznak. És ez így is lesz? Hihetetlen. Nap nap után számtalan küldöttség érkezik Madridba különféle országokból. Minden rendű és rangú egyesületek, emberbaráti ligák, interparlamentáris bizottságok, tudományos társaságok és női szervezetek elnökei. Valamennyien azonnal sietnek meglátogatni a kormányfőt és a minisztereket, egyesek a köztársasági elnököt is, valamennyien tüzetesen tájékozódnak a katonai és politikai helyzetről, majd elmondják, hogy mélységesen felháborítja őket a fasiszta lázadás, s hogy minden elismerésük és együttérzésük a törvényes kormányé. Miután szóban, a rádió és a sajtó útján kifejezték érzelmeiket, elutaznak. Az elutazás előtt megtudakolják a szálloda portásától, hogy lehet-e még valódi spanyol sálat, legyezőt, kasztanyettát, hímzést és kerámiát vásárolni. Lehet.

A kormány szívesen, bár egyre kisebb lelkesedéssel fogadja a vendégeket. Adatokat, dokumentumokat, bizonyítékokat bocsát rendelkezésükre. Eredmény azonban egyelőre nem mutatkozik.

Erkölcsi segítségről beszélnek. Most a tényleges, anyagi, fegyver vagy akár élelmiszer formájában nyújtott segítség lenne egyszersmind a legbecsesebb erkölcsi segítség is.

Nem tudjuk, sok külföldi küldöttség látogatta-e meg a lázadók főhadiszállását. De a fasiszta ezredek, azok, amelyek Talavera felé nyomulnak előre, már kiválóan fel vannak szerelve a legújabb típusú német és olasz fegyverekkel, a harckocsikat is beleértve.

Olyan ország ez, amelynek népe még a világháború tapasztalataival sem rendelkezik. A parasztok kováspuskával járnak; a navajának nevezett hosszú, összecsukható kés borzalmas fegyverszámba megy. Ezt a népet a gránátok, bombák, gyújtó, páncéltörő és robbanó lövedékek egész tömegével árasztják el. A lázadók területén levő egyetlen nagy hadiipari központot, Oviedót minden oldalról ostromolják, így sehová sem tud fegyvert szállítani. Franco fegyver- és lőszerkészlete valahonnan mégis állandóan kiegészül, méghozzá bőségesen. Honnan?! A megfogyatkozott spanyol légierő egyszerre vadonatúj Focke-, Junkers- és Caproni-bombázókkal gyarapodott. Francóhoz az egész világ szeme láttára német és olasz pilóták, gyalogsági instruktorok, tüzérek érkeznek. Egy Talaveránál lelőtt repülőgép pilótája ejtőernyővel kiugrott a gépből, a kormányövezetben ért földet, s pénzt ígért a helybeli parasztoknak, ha futni engedik, de azok agyonlőtték. Irattárcájában Ernesto Monico olasz pilóta nevére szóló igazolványokat és egy olasz repülőraj parancsnokától származó utasításokat találtak. Ágyúkkal, géppuskákkal, robbanóanyagokkal megrakott hajók érkeznek. Saját fülünkkel halljuk, hogy a német „önkéntesek” számára a sevillai rádió naponta közvetíti a német fasiszta himnuszt.

A lázadás elnyomása polgárháborúvá fejlődött, a polgárháború külföldi intervenció elleni, külföldi fasiszta csapatok behatolása elleni harcba csap át. Vagy talán nem így van? Magam sem akarom elhinni. De a láthatáron megjelenő Junkers és a felbúgó szirénák sikoltozása erről tanúskodik.

 

SZEPTEMBER 3

Ezekben a napokban Madridban előkészületek történtek a kormány újjáalakítására.

Eleinte meglehetősen szerény méretű átszervezésre gondoltak. Arról volt szó, hogy Largo Caballero, illetve Prieto csoportjából két-három szocialista belép a Giral-kormányba. Csakhogy az „öreg” váratlanul magának követelte a honvédelmi tárcát, nyomban utána pedig a miniszterelnökséget is. Ez általános tiltakozást váltott ki, nem is annyira az egyes csoportok szempontjai, mint inkább személyes, gyakorlati megfontolások következtében: mindenki úgy vélte, hogy Largo Caballero kötekedő, nehezen barátkozó természete és türelmetlensége lehetetlenné teszi a vele való normális együttműködést. Még az „öreg” barátai is megijedtek. Vayo megpróbálta rábeszélni, hogy érje be a honvédelmi tárcával, a kormányelnökséget pedig hagyja Giral kezében. A prietisták, kivéve magát Prietót, ugyancsak fellázadtak. Végül is a vitázó felek mind a Kommunista Párt Központi Bizottságához fordultak közvetítésért. A Központi Bizottság szintén ellenezte, hogy az „öreg” legyen a kormány feje. De ő kötötte az ebet a karóhoz – vagy mindent, vagy semmit! Segítségére volt az általános helyzet, amely gyors döntést követelt: a válság ténylegesen megkezdődött, híre már kezdett kiszivárogni; háborús időben ilyen helyzet egyetlen napig sem tarthat.

Prieto kijelentette, hogy ő maga, jóllehet mindenki tudja, milyen viszonyban van Caballeróval, nem emel kifogást ellene, s hajlandó bármilyen tisztséget betölteni Caballero kormányában. Eredetileg katonai ellátási minisztériumot akartak létesíteni számára, de valamilyen oknál fogva meggondolták a dolgot, s a flotta- és légügyi tárcát juttatták neki. Mindenki nagyon viszolygott attól, hogy az „öreg” vezesse a kormányt, a pártok csak a kisebbik rosszat választva járultak hozzá. Bárhogyan nézzük is, Largo Caballero ma a szakszervezeti mozgalom legtiszteletreméltóbb és legismertebb alakja; az asturiai események óta valahogy megbocsátották, helyesebben: elfelejtették a reformizmusát, a burzsoáziával való megalkuvását és azt a munkásellenes magatartást, melyet munkaügyi minisztersége idején tanúsított. Ami demagóg baloldali elhajlásait illeti, Vayo mindenkit megnyugtatott: ez megszűnik a legelső napon, mihelyt magára veszi a felelősséget az országért …

Caballero, amint szilárd talajt érzett a lába alatt, azzal az újabb ultimátumszerű követeléssel állt elő, hogy a kommunisták lépjenek be a kormányba. A párt ellenezte ezt, jobbnak látta kívülről támogatni minden rendelkezésére álló erővel a népfront-kormányt, már csak azért is, nehogy fölöslegesen nemzetközi jellegű nehézségeket idézzen elő. Hiszen az alakulóban levő új kormányt már amúgy is eleve bolsevik, szovjet kormánynak minősítették. Az „öreg” kijelentette, hogy mindez szamárság, ügyet sem kell vetni a külföldre, s ha a kommunisták nem lépnek be, ő sem hajlandó belépni, vigyen el mindent az ördög, és feleljen az ő pártjuk azért, ami történni fog … A kommunisták végül is úgy döntöttek, hogy elvállalják a közoktatásügyi és a földművelésügyi minisztériumot – azt a két tárcát, amelynek birtokában a kommunista miniszterek legtöbbet tehetnek a parasztságért és általában a néptömegekért, a legtöbbet valósíthatják meg abból, ami egy olyan típusú burzsoá-demokratikus köztársaságban, amilyen a népfront Spanyolországa, egyáltalán elérhető. Az utolsó pillanatban Caballerónál valamiféle gyomorbántalmak jelentkeztek, s a tárgyalások félbeszakadtak.

Ma végre dűlőre jutott a dolog. Elmentem az Általános Munkásszövetségbe, hogy megtudjam Vayótól a legújabb kombinációkat, s itt, Caballero szobájában már mind együtt voltak a jövendőbeli miniszterek. Egymás mellett ültek a keskeny díványon: leeresztett szemhéjjal az ormótlan, tuskószerűen elterpeszkedő Prieto, az izgatott Vayo monóban, az ápolt külsejű, ironikus arckifejezésű Galarza, a kis termetű Uribe inggallér nélkül, szabadon meredező gallérgombbal.

Némán bólogatnak, mosolyognak, nagyokat hallgatnak és dohányoznak. Maga a kormány feje nincs itt, a palotában van, az elnöknél.

Hallgatnak és eregetik a füstöt. A várakozás hosszúnak tűnik. Végül cseng a telefon. Caballero beszél a palotából: az elnök beleegyezett, aláírta a rendeletet, bemutatkozó látogatásra hívja az új kormányt.

Együtt mennek le a várakozó gépkocsikhoz. Az épület előtt az őrség sorra ölelgeti őket, kezüket szorongatja, sikert kíván. És valamennyien, az új miniszterek és a puskás munkások, büszkén és nyíltszívűen, spanyol módra, arcukat álmodozóan felvetve mosolyognak.

Odalépek és üdvözlöm Julio Alvarez del Vayo külügyminisztert. Így válaszol:

– Igen, de Irún elesett.

 

SZEPTEMBER 4

Miguel Martinez ott hasalt annak az alakulatnak harcosai között, akik csatárlánc formájában helyezkednek el a madrid-liszszaboni országút két oldalán, sokkal közelebb Madridhoz, mint Lisszabonhoz. A harcosok egy részének felszerelése régi spanyol puska, az osztag őrnagyi rangban levő parancsnokáé jó Winchester-karabély. Miguelnek csak revolvere volt. Mögöttük, a szép Talavera de la Reina házai közül, két nagy tűz füstje száll a magasba. Miguel messzelátóval kémleli a terepet, egy eleven marokkóit igyekszik felfedezni.

– Minek magának a messzelátó? – kérdezi az őrnagy. – Hiszen van szemüvege. Négy üveg a távcsőben, kettő a szemüvegben és két szem az összesen nyolc szem. Hány mórt lát?

– Egyet se. Már kezdem azt hinni, hogy nem is léteznek. Elutazom Spanyolországból anélkül, hogy mórokat láttam volna.

– Túl sokat akar, mint mindig – feleli az őrnagy, tenyerével borostás állát dörzsölgetve. – De azt hiszem, két óra múlva ugyanezen a helyen, ahol most mi fekszünk, egy sötétbőrű ember fog állni vagy feküdni turbánban vagy fezben.

– Az nevezetes dolog lesz. Tudja-e, hogy ugyanezen a helyen, ahol most mi fekszünk, sőt ha nem tévedek, ugyanebben a hónapban, 1809 szeptemberében, szétverték a francia intervenciósokat?

– Na látja! És még kételkedik a spanyol fegyver erejében.

– Nem kételkedem, de a franciákat itt egy angol tábornagy, Wellington herceg verte szét.

– Nem egyedül harcolt, seregének több mint a fele spanyolokból állt. Mi spanyolok elszoktunk attól, hogy egymagunkban harcoljunk. Mindig szükségünk van valakinek a segítségére. A mórok megvertek bennünket Marokkóban, amíg nem egyesültünk a franciákkal. Most a Falange Espanola marokkóiakkal, németekkel és olaszokkal támad. Ha a köztársaság fenn akar maradni, szüksége van a franciákra vagy Mexikóra vagy Oroszországra.

– És ezt ön mondja, a spanyol hadsereg tisztje? Mit kívánhatunk akkor a katonáktól!

A katonák fölött sűrűn süvítettek a golyók. A hasaló csatárlánc nyugtalankodott, a harcosok száma állandóan apadt. Elmentek hol vizet inni, hol dolgukat végezni, hol pedig egyszerűen minden magyarázat nélkül – és nem tértek vissza. Az őrnagy bölcs megadással nézte a dolgot, beérte egy-egy hangos megjegyzéssel:

– Hé te seggfej, itt felejtetted a puskádat, legalább vidd magaddal! Nem hatalmaztak fel arra, hogy átadd a lázadóknak az állami vagyont!

Vagy:

– Szedd a lábad gyorsabban, különben már Talaverában utolérnek! Fuss egyenesen Madridba, hajts fel Vallecasban egy jó vermutot az emlékemre!

Vagy:

– Mi az, itt hagytok, hogy egyedül szórakoztassam a külföldi bajtársat? Elunjuk magunkat kettesben!

Vagy:

– Várjatok még egy órácskát, hozzák az ebédet, aztán együtt lépünk olajra!

Miguelben forrt az elkeseredés és a harag. Szemrehányóan mondta az őrnagynak:

– Ön kihívó és megvető magatartást tanúsít velük szemben. Lojális tiszt ezt nem teszi. Hiszen ezek az emberek csak tapasztalatlanok, de egyáltalán nem gyávák. Azt hiszi, ha mi ketten nyugodtan fekszünk és nem oldunk kereket, ezzel már minden bűnünk meg van bocsátva? Ön parancsnok, s köteles mindenáron a helyén tartani az egységét, még ha agyon kell is lőnie néhány gyávát. Vagy ha ez nem lehetséges, szervezetten, teljes rendben és szökések nélkül kell visszavonulni.

A fasiszták egyre hevesebben tüzeltek. A katonák sűrű, szapora tüzeléssel válaszoltak. Az őrnagy is lőni kezdett, anélkül, hogy célzott volna.

– Nem helyes mércével mér – mondta kisvártatva. – Ez itt nem Európa, nem Amerika, nem Oroszország, még csak nem is Ázsia. Ez itt Afrika. És ki vagyok én? Két évet töltöttem Marokkóban, vérhassal küszködve, ez az egész harci szolgálati időm. Ugyanúgy gondolkozom, mint a katonák. Eddig rendben van. Talán még az érdekeink is ugyanazok. De bármilyen nagyszerű gyerekek, először látom őket. Nem bízunk egymásban. Én, a parancsnok, félek, hogy szétszaladnak. Ők, a katonák, félnek, hogy kelepcébe csalom őket.

Miguel csak nem tudott megnyugodni:

– Jöjjön, gyűjtsük össze ezt a hétszáz embert, kerüljünk dél felé, és rohamozzuk meg oldalról az országutat. Az ellenség ki fog térni előlünk. Hiszen világos, mint a nap, hogy nem nagy erőkkel nyomul előre!

Az őrnagy tagadóan rázta a fejét, és megdörzsölte borostás arcát.

– Ezzel tegnapelőtt már megpróbálkoztam, köszönöm szépen! Agyon akartak lőni azon a címen, hogy a bekerítés veszélyének tettem ki a népi milíciát. Egy maguk, kommunisták közül való legény, valami Lista vagy Lister, alig tudott megmenteni. Ezek a spanyol kommunisták, az ön rokonai, gyakran elviselhetetlenek. Mindenkit tanítani akarnak és mindenkitől tanulni. Nem háború és nem forradalom, hanem holmi árvaházi iskola, igazán nem értem, mi örömöt találnak ebben! De őszintén szólva, ha már belépnék valamilyen pártba, akkor vagy a Falange Espanolát, vagy önöket választanám. Nem tudom, kikerülnek-e közülünk, tisztek közül kommunisták, de a kommunisták közül kerülnek ki a tisztek. Kemény fickók. Spanyolországban csak kemény emberekkel lehet valamire menni. Én a kormány helyében erre a háborúra parancsnoki iskola helyett három hónapon át a kommunista pártban képeztetném ki az embereket.

Mögöttük robbanás reszkettette meg a levegőt, s közvetlenül az országút szélén lassan fekete füstfelhő emelkedett a magasba.

– Hetvenöt milliméteres – mondta ünnepélyesen az őrnagy. – Ez itt óriás-ágyúnak számít. Most a nyulacskáink mind elszaladnak. No, jönnek már a repülők is. Most már igazán semmi sem hiányzik. Tegnap is pontosan így volt.

Három repülőgép tűnt fel nyugati irányból, egyenes vonalban haladtak az út fölött, bombát egyelőre nem dobtak. A csatárlánc felpattant, és kiáltozva hanyatt-homlok futásnak eredt.

– A tierra! Abajo! – ordított Miguel, revolverével hadonászva. – Kinek az ötlete volt ez az őrült csatárlánc?! Ma már Paraguayban sem harcolnak így!

A borostás őrnagy rosszallóan nézett rá.

– Maguk mindig és mindenkit tanítanak. Maguk mindent tudnak. Az 1936-os őszi hadgyakorlaton érzik magukat. De tudja-e, hogy a spanyolok még az orosz-japán háború, sőt az angol-búr háború tapasztalataival sem rendelkeznek? Mi minderre 1897-es szemmel nézünk. Ismerje be, komisszár úr, magának sem kellemes itt feküdni, amikor a feje fölött Junkersek köröznek. Hiszen maguknál nem volt ilyen, mi?

– Ez nem igaz – mondta Miguel sértődötten. – Éltem én már át légitámadást, igaz, nem ilyet. Egyszer a német háborúban, kamaszkoromban, még kormányozható léghajó is körözött fölöttem.

A Junkersek, a nyomjelzésen felfejlődve, egy-egy bombát dobtak az országútra.

– Nézze csak az autóbusz-utasokat – mondta az őrnagy. – Félnek, hogy a bombák tönkreteszik az országutat, és nem tudnak visszatérni a feleségükhöz. Ránk nem gondolnak. Vigye el őket az ördög.

A katonák éppen a valamelyest távolabb várakozó autóbuszokra és teherautókra szálltak, amelyeket zsúfolásig megtöltöttek. A kocsik elindultak vissza, Talavera felé. Menekültek a repülőgépek elől, és az volt a szerencséjük, hogy a Junkersek túl gyorsan törtek előre. Ezután már csak egy bomba robbant az úton – a lázadók nyilván takarékoskodtak a bombával, és kímélték az országutat.

Talaverát egészen elárasztották az autók és szekerek, a menekülők és állataik, a felmálházott öszvérek és szamarak. A Tajo és az Alberche hídjainál hosszú sorokban torlódtak össze az evakuáló egységek és polgári lakosok. Riquelme tábornok robbantó osztagot küldött ki, hogy előkészítse a hidak felrobbantását. Az osztag tagjait elfogták mint fasisztákat, és hármat agyonlőttek közülük. Holttestük ott feküdt egy ponyván a Tajo partján. Egyes házakon már (vagy még) fehér zászlót lengetett a szél. A talaverai csempével díszített Virgen del Prado templom hívogatón és játékosan tündöklött a napfényben. Miguel elvesztette a tömegben az őrnagyot, majd újra meglátta, messze, a hídon tolongó tömegben, amint egy autóbuszvezetővel vitatkozott.

Az alkonyat beálltával a város peremén lövöldözés kezdődött. A helybeli fasiszták követték nyomon a visszavonuló népi milíciát.

Miguel este nyolc órakor hagyta el Talaverát. Egy álló napja nem evett. Semmit sem tudott szerezni. A katonákat nem élelmezték, mert a gazdasági hivatal a legelsők között oldott kereket. A hidat maga mögött hagyva, egy magasan fekvő mezőre ért, s ott, az országút mellett ledőlt a száraz fűre, egy csapat fáradt katona mellé. Az egyik nagy fürt fekete szőlőt és egy karéj kenyeret adott neki. Fejgörcs kínozta. Evett és elaludt.

 

SZEPTEMBER 5

Amikor felébredt, egyedül találta magát. Öt óra lehetett, a nap már erősen tűzött. Körös-körül sehol egy teremtett lelket nem látott, bár valahonnan, nem is messziről, lövések hallatszottak. A hídon túl még látszott Talavera, a Virgen del Prado templomtornya csillogott a hajnali napfényben. Lehet, hogy már fogságban van? Nehogy találkozzék valakivel, letért az országútról, és elindult a hepehupás mezőn délkelet felé. Kiszakított néhány lapot jegyzetfüzetéből, s a nála levő fényképekkel együtt megsemmisítette őket, igazolványát pedig a kezébe vette, hogy szükség esetén rögtön lenyelhesse.

A Tajo folyását követte, de – bár szenvedett a hőségtől – nem mert egészen közel menni a folyóhoz. A túlsó parton, Talavera irányában, két burnuszos lovas haladt lassú lépésben. Hát mégis meglátta a marokkóiakat! Miguel lopva jobb halántékához illesztette a pisztolyát. Milyen ostoba dolog is lesz, ha főbe lövi magát anélkül, hogy fel tudná használni a tölténytárában levő többi golyót.

Mindenesetre elhatározta, hogy lassú léptekkel, egyenes testtartással, nyugodtan megy, mintha nem volna mitől tartania. De a lovasok nem néztek se jobbra, se balra. Felderítésről tértek vissza, és bizonyára úgy gondolták, hogy már teljesítették feladatukat.

Vagy két kilométerrel odább keskeny vágányú vasút töltéséhez ért. Átvágott rajta és befordult egy mezei útra. Nemsokára kétkerekű, magas szekér tűnt fel. A szekér elé fogott öszvért szalmakalapos paraszt vezette kantárszáron. Miguel zsebébe süllyesztette a kezét, s már messziről szívélyesen köszönt:

– Buenos dias!

– Muy buenos, senor! – válaszolt a paraszt mosolyogva, és kíváncsian mérte végig.

Nem saluddal köszönt. Talán fasisztának nézte Miguelt? A fronton mindkét fél egyformán monót visel, csak rangjelzésük és alig észrevehető jelek alapján lehet megkülönböztetni őket egymástól.

Miguel még vagy három órát bandukolt a tűző napon, s egészen eltikkadt. Nem bírta tovább a szomjúságot, innia kellett. A folyóhoz kúszott, de a poshadt ízű víz nem akart lemenni a torkán.

Már-már betért egy nagy faluba, ahova kövezett bekötőút vezetett, s az út szélén „Sebolias” feliratú nyíl mutatta az irányt. De ez a község túl közel volt Talaverához, így Miguel tovább ment. Hirtelen feltűnt mögötte egy kis teherautó, s olyan hamar utolérte, hogy már el sem rejtőzködhetett. A kocsiban három katona ült; fát szállítottak. Amikor elrobogtak mellette, hátulról meglátta a kocsi fekete és vörös toledói rendszámát. Nagyot kiáltott, mire az autó megállt, Miguel néhány ugrással mellette termett, letörölte homlokáról a verejtéket és felkapaszkodott.

A kocsi a Tajo felé tartott, keresztülrobogott a folyót átszelő nagy hídon, s egy szép kastély mellett elhaladva, befutott Malpicába, egy nagy faluba. Miguel azonnal a katonai parancsnokságra sietett, de csak üres szobákat, tárva-nyitva hagyott ajtókat talált. Onnan az alcaldéhoz, a bíróhoz ment. Az öreg egy ugyancsak öreg őrmester társaságában éppen reggelizett. Jókora adag rántotta, sajt és fehér bor volt előttük. Nagyon megörültek Miguelnek, és azonnal rendeltek számára helybeli sülthalat. Ez nem mindennapi hal, mondták, ilyen még Toledóban, de talán még a madridi éttermekben sincs. Ámbár lehetséges, hogy Madridban van, oda a világ minden tájáról hoznak harapnivalót. De ez a hal kitűnő. Járt itt Malpicában egy orosz író, Ehrenburg, és neki is nagyon ízlett. Miguel kijelentette, hogy Ehrenburg véleménye értékes, mert Oroszországnak kitűnő halakban gazdag, nagy folyói vannak. Ami a tengeri halat illeti, ebben a tekintetben az oroszok véleménye már nem annyira mérvadó, de a folyami halhoz igazán értenek. Miguelnek kavargott a gyomra az éhségtől, nem bírta tovább, felkapott az asztalról egy darab kenyeret, megette, majd ivott rá egy kis bort.

Vajon tudják-e ezek, hogy a fasiszták már Talaverában vannak? Az őrmester azt mondta, hogy tudja, de fütyül rájuk. Próbálják csak idedugni az orrukat! Próbálják csak meg! Malpica majd ellátja a bajukat. A parasztok nem engedik be őket. Malpicában erősek a parasztok. Az alcalde helyeslően bólogatott.

– Ez igaz, Malpicában derék parasztok élnek.

– Milyen párthoz tartoznak?

Az alcalde kijelentette, hogy mindnyájan baloldali republikánusok, de ez végeredményben nem lényeges. A Földreform Intézet, amikor még a Lerroux pártjához tartozó szélhámosok ültek benne, fosztogatta, adósságokba döntötte a falut, és sok gazdaságot elárverezett. Ezért mindenki a baloldali republikánusokra szavazott. Most, mint mondják, kommunistát neveztek ki földművelésügyi miniszternek, és megszűnt a szélhámoskodás. Ha ez így van, az alcalde az egész faluval együtt a kommunisták pártjába szándékozik belépni. Mindenesetre Malpica nem engedi vissza egykori grandját.

– Dinamittal aláaknáztuk az átkozott kastélyát és felrobbantjuk, ha a fasiszták bejönnek. Nem engedjük őket. Hiszen a grand is velük jön, és nem érik be azzal, hogy visszaveszik tőlünk a földet, hanem lemészárolnak bennünket a gyerekeinkkel együtt! Megint megtiltják nekünk a halászatot a falu körül. Nem, ezt nem engedjük. Csak próbálják idetolni a pofájukat!

Az őrmester megengedte, hogy a kis teherkocsi elvigye Miguelt Santa Olalláig. Csak előbb meg akarja nézni, mi történik San Bartoloméban. Miguellel kettesben útnak is indulnak.

San Bartolomé ki van ürítve, az ellenség srapnellel lövi. A kocsit egy kis domb aljában hagyják, maguk pedig kapaszkodni kezdenek felfelé. A lejtőt sűrűn benőtte a csipkerózsa, amelynek tövise itt különösen hosszú, úgyhogy a tövisek keresztül fúródnak a vászoncipő spárgatalpán, és véresre sebzik a lábat.

A dombról jól látható egész Talavera – a házak, a gyárak, a templomok, az égő épületek magasra csapó lángjai. Az állomás mellett egy három vagonból álló szerelvény menekül egy repülőgép elől. A gép André repülőrajából való.

A domb körül egy milicista század foglalt állást. A hangulat nyugodt, támadást nem várnak. Miért nem? Hiszen az ellenség magától értetődően támadni fogja ezeket a dombokat, hogy megerősítse jobbszárnyát! Ez a taktika elemi követelménye.

Nem, az őrmester ezt nem hiszi. Az öregnek is az a véleménye, hogy a lázadók az országúton, csakis az országúton fognak előrenyomulni mindaddig, amíg lehetséges. Talán igaza van.

Visszatérnek. Az őrmester a faluban marad, Miguel elindul a főútvonalon Santa Olalla felé. Az országúton és az út mentén végeláthatatlan oszlopban vonulnak vissza az egységek zsúfolásig megtelt autóbuszokon, teherkocsikon, szekereken vagy gyalogosan. Nem pánik ez, nem is menekülés, hanem valami szörnyű, tömeges sietség – mint mikor a moszkvai Petrovszkij-parkban labdarúgó mérkőzés előtt a stadion felé özönlik a tömeg.

Az országúton parancsnokok, agitátorok, politikai tisztek rábeszéléssel, kéréssel, fenyegetéssel megpróbálják feltartóztatni a gépkocsikat, de semmit sem tudnak elérni. Maria Teresa León könnyes szemmel, kis pisztollyal a kezében, egyik katonától a másikhoz szalad, hol kedveskedve, hol korholó szóval igyekszik a lelkűkre beszélni; forradalmi, férfiúi és spanyol becsületükre hivatkozik. Egyesek hallgatnak rá és visszafordulnak.

Egy magas, jóképű, bronzbarna, sima hajú fiú mindenki másnál eredményesebben tartóztatja fel a megfutamodott katonákat. Valóságos gátat alakít ki maga körül. Azokat, akiket sikerült visszafordulásra bírnia, segítőtársai vagy barátai gyülekezőhelyekre vezetik, ahol rögtönzött osztagokat alakítanak belőlük. Miguel megszólítja a fiút, aki bemutatkozásul a Milicias populares, a népi milícia ötödik ezredének kiadásában megjelenő lap legújabb számát nyomja a kezébe. A lap rövid harctól tudósítást közölt róla: Enrique Lister századosról, az estremadurai front zászlóaljparancsnokáról. A tudósítást illusztráló egyszerű tollrajzon jól fel lehet ismerni Listert hosszú, sima, hátrafésült hajáról.

Miguel egész nap mellette maradt, s az éjszakát is vele töltötte. Meggyőződött róla, hogy Lister tud tekintélyt parancsolóan bánni az emberekkel, még olyanokkal is, akiket nem ismer és akik nincsenek neki alárendelve. Szinte lenyűgöző erő sugárzik belőle. Galíciai munkásember, részt vett az asturiai felkelésben, egy ideig emigránsként a Szovjetunióban élt, ahol a moszkvai metró építésén dolgozott.

Ebédre egy darab sajtot ettek, amelyet Lister talált a zsebében. A megállított szökevények borral kínálták őket kulacsukból.

– Nem akarnak harcolni – jegyezte meg Lister komoran. – Ma teljesen nyitva áll az út Madrid felé. A gyávák első autóbuszai elérték Madridot. Csaknem százharminc kilométert futottak! A fasiszták ma egyetlen harckocsival bevonulhatnának a fővárosba.

– Tanítani kell az embereket – mondta Miguel. – A katona itt még a legegyszerűbb dolgokat sem érti. Megszokta, hogy kőházak vagy sziklák fedezete alatt harcol. Nem tudja, mi a síkságon folytatott harc, mi a láthatatlan ellenség. Aki ezt nem tudja, aki ezt nem tanulta meg, annak mindig szörnyű lesz, még a legbátrabbnak is. Nincs szörnyűbb annál, mint ha valaki úgy érzi, hogy szinte csupaszon, védtelenül áll az ellenség tüzével, különösen a repülőgépekkel szemben. Itt még nem tudják, mi a beásás, a közvetett irányzás, a tűzáthelyezés.

– El kell venni az egységektől az autóbuszokat. Lusták gyalogolni, csak utazni akarnak. Ezért ragaszkodunk annyira az utakhoz mi is, a fasiszták is. Összeütközünk és elugrunk egymástól, mint a biliárdgolyók. Ezért vannak ezek a húszkilométeres ugrások nyugat és kelet felé. Gyalog nem ugrálnánk ekkorákat. Itt minden a feje tetején áll. A tüzérségi előkészítés itt befejezi a támadást. Itt felrobbantják és otthagyják a vasútvonalat. De az országutat sajnálják megrongálni: alkalmas lehet a támadásra is, a menekülésre is.

A pánik lassan alább hagyott. Jó, hogy a lázadókat valami feltartóztatta Talaverában. A városból szapora lövöldözés hallatszott. Talán a munkások ellenállásába ütköztek. Vagy talán csak védtelen embereket lőttek agyon. Tény azonban, hogy valamilyen oknál fogva nem nyomultak tovább előre ezen a senkitől sem védett, sorsára bízott, még alá sem aknázott országúton.

Valaki jött a városból és elmondta, hogy a guadarramai alakulatok Arenas de San Pedrón keresztül leereszkednek a hegyekből, hogy Mangada csapatai oldaltámadást intéznek a Talaverába bevonult fasiszták ellen. Ez a hír, bár nem volt megerősítve, némileg megnyugtatóan hatott, és megállította az egységek visszavonulását. Estére megjelentek a három napja nem látott tábori konyhák. A katonák gyülekezni kezdtek a tábortüzek köré. Éjszaka Santa Olallában gyűlést tartottak. Közölték, hogy két parancsnokot, akik tegnap elsőnek futamodtak meg Talaveránál, elfogtak és agyonlőttek. Ennél a bejelentésnél az emberek Lister felé pislantgattak.

Lister és Miguel a faluban talált éjjeli szállást. Amikor már lefekvéshez készültek, Lister egyszerre megszólalt:

– Én is azt tartom, hogy tanulni kell. De beszélj csak erről a harcosoknak és a parancsnokoknak, nyomban megkérdezik: Maga kommunista? Afféle iskolamestert látnak minden kommunistában. Azt mondják, hogy tanulni most már késő, most harcolni kell. Vannak nálunk olyanok, akik készek három napig törni a fejüket valamilyen elméleten csak azért, hogy fél órára megszabaduljanak a munkától. Nincs valami jó könyv a taktikáról vagy a lövészárok-ásásról?

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!