Spanyolországi napló

ELSŐ RÉSZ

(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)

4

AUGUSZTUS 20

Kora reggel Doloresért mentem, majd együtt Fuencarralon át a Sierra Guadarramába utaztunk. Pompás autóút vezet a sűrű, parkosított erdőn át, majd a város környéki gyönyörű kertes villák között. Szinte megszakítás nélkül váltják egymást a kis üdülőtelepek. Ide menekült a madridi fülledtség elől az arisztokrácia és a gazdag burzsoázia. Most a tüzérség és a tűzvészek miatt minden romokban hever, a villák feldúlva vagy elhagyottan, üresen ásítoznak.

Cercedilla és Guadarrama közvetlenül a frontvonal előtt fekszik. Ebben a két helységben az épületek háromnegyed része megsemmisült. Hamu és romhalmaz, ameddig csak a szem ellát. Az egyik leégett házból csak a kőkapu maradt épségben, rajta kormos tábla: „Tűzkár ellen biztosítva.” Mindenfelé távírópóznák, huzalok, üres gránáthüvelyek hevernek, gránáttölcsérek tátongnak.

A két helységen túl kezdődő sziklás, szakadékos, erdős terepen már csaknem egy hónapja heves harcok dúlnak. Itt egyetlenegyszer sem hallgattak el a fegyverek. A fasisztákat szinte hipnotizálja a főváros közelsége. Mindössze ötven kilométer, talán még kevesebb. Csak át kell törni, le kell jutni a völgy katlanba – máris torkon lehet ragadni Madridot, a kormányt, a köztársaságot. A köztársaságiak megértik ezt. Megértik, mibe kerülhet a legkisebb baklövés, a legkisebb mulasztás.

Ágyú egyik oldalon sincs valami sok. De a hegyek százszorosan, fantasztikus, igazi pokoli zenebonával verik vissza az ágyúdörejt.

Mindennap kora hajnaltól késő éjszakáig kis embercsoportok lopakodnak előre a lejtőkön, kúsznak a meredek, köves hegyoldalakon, hogy bekerítsék, elvágják, megfigyeljék egymást, birtokukba vegyenek még egy sziklát, még egy magaslatot, tűz alatt tartsanak még egy vízmosást.

Itt mindenki ismeri Dolorest, már messziről üdvözlik, kenyérrel, a katonai kulacsokból borral kínálják, kérlelik, hogy maradjon, üljön le egy kicsit, ne menjen tovább. A Sierrában minden katona büszkén mondogatja, hogy személyesen ismeri Dolorest.

Ma különös élénkség uralkodik itt. A köztársasági csapatok megpróbálják továbbfejleszteni Mangada ezredes csoportjának tegnapi sikerét, megkísérlik visszavetni a lázadókat a legközelebbi védelmi vonalról. Az ellenség heves ágyú- és géppuskatűzzel válaszol – egymás után csapnak le a srapnelek, süvítenek el a golyók. A katonák igyekeznek rábeszélni Dolorest, hogy hasaljon le, de ő csak legyint, és a többiekhez hasonlóan kiegyenesedve szalad át egyik helyről a másikra, alig hajtja le a fejét.

– Mennyivel vagyok én rosszabb maguknál?! Jól van, legközelebb majd esernyővel jövök, akkor semmi sem fog rám csöppenni.

Bemegy minden összerombolt házba, beszél minden katonával és tiszttel, hosszasan kérdezgeti a foglyokat, apró, de értékes részleteket szed ki belőlük a lázadók helyzetéről. Összeszidja a szakácsokat, mert nem főznek elég jó ebédeket. Amikor megtudja, hogy már második napja nincs zöldség, a tábori telefonon felhív valamilyen szervezetet, és sikerül szereznie egy teherautó dinnyét és paradicsomot.

A guadarramai frontszakasz parancsnoksága egy kis villában rendezkedett be. Most a fasiszták géppuskatűz alá vették ezt a házat és a hozzá tartozó kertet. A frontszakasz parancsnoka, Asensio ezredes, egy szép, kissé színpadias külsejű férfi, megtiltja a villa elhagyását, míg a tüzelés el nem csendesedik. Kávét főznek. Dolores Casares Quirogával, egy monót és szandált viselő, sovány, markáns arcú emberrel beszélget. A lázadás kitörése idején ő volt a kormány feje. Kapkodónak és tehetetlennek bizonyult, az általános elégedetlenség miatt lemondott, s most a fronton igyekszik levezekelni bűneit.

Meguntuk a várakozást. Dolores előre akar jutni, egészen az első állásokig. Mindenki aggódik és igyekszik őt lebeszélni. Dolores emlékezteti őket arra, hogy a fiúknál ott elöl már negyedik napja senki sem volt az élelmiszert szállító csacsin kívül. Ristori őrnagy, egy kövér, életvidám, sánta ember, aki miért, miért nem, teljes díszegyenruhát visel, jelentkezik, hogy elkísér bennünket.

Meg-megállva, majd ismét nekiiramodva megyünk előre, a tömzsi Ristori botra támaszkodva biceg mellettünk, arcáról patakzik a verejték. Vagy egy kilométernyi rendes út, majd kétszáz méternyi ösvény után a naptól izzó kövön, tüskés csipkerózsabokrok között, kúszva haladunk tovább. Dolores megható nőiességgel rázkódik össze, valahányszor egy golyó a köveknek csapódik; Ristori aggódó pillantásokat vet rá.

Az osztag egy nagy törmelékhalmaz mögött helyezkedett el, s innen fedetlen futóárkot ásott a kövekkel és homokzsákokkal megerősített tüzelőállásokhoz. A futóárok elején és végén a katonák tréfás feliratot helyeztek el: „Metro Madrid-Zaragoza.”

A katonák és a parancsnokok kitörő örömmel fogadják Dolorest:

– Hát te hogy kerültél ide? Hisz ide férfiak is csak éjjel szoktak ellátogatni! Nő vagy a talpadon, nemhiába neveztek el Nyughatatlannak!

Előrekúsztunk a tüzelőállásokhoz. Innen tisztán látni a lázadók fedezékeit, vagy kétszáz lépésnyire lehetnek.

Az egész osztag ezen az úgy-ahogy védett helyen zsúfolódik össze. A napbarnított, borostás arcú harcosok, akik közül egyiken-másikon kötés van, körülveszik Dolorest, majd szétszedik, minden oldalról egyszerre szólnak hozzá:

– Dolores, igyál az én kulacsomból!

– Nem, az enyémből!

– Dolores, juttasd el ezt a levelet az anyámhoz!

– Dolores, nézd a sebeimet: négy nap alatt már majdnem behegedtek …

– Dolores, odaadom neked emlékbe a sálamat. Fogadd el, kérlek!

– Dolores, próbáld ki a géppuskámat, nézd, milyen csodálatos masina!

Dolores iszik a kulacsból, átveszi a levelet, megtapogatja a sebeket, nyakába veszi a katona sálját és megnézi magát egy kis tükörben, fejét, amelynek fekete hajkoszorújában már ősz szálak csillognak, odanyomja a géppuskához, s lead egy sorozatot.

A fasiszták heves tűzzel válaszolnak. Már rég nem tetszik nekik a fedezékből áthallatszó zajos élénkség.

– Látod, Dolores, most kellemetlen helyzetbe hoztunk.

– Ellenkezőleg, én hoztam rátok ezeket a golyókat.

A katonák szorosan körülállják Dolorest, s szinte lélegzetüket visszafojtva hallgatják a szavait:

– Hisz én is egyszerű spanyol vagyok, akárcsak ti, nem a nemesek közül származom. Mosogatólány voltam, a férjem meg bányász … De mi valamennyien, egyszerű munkásemberek, a végsőkig fogunk küzdeni a szabad, boldog, népi Spanyolországért, a tábornoki és jezsuita fasiszta klikk ellen … Ti bátor gyerekek vagytok, tudom, de a bátorság egymagában nem elég. Világosan kell látnotok, hogy ki ellen harcoltok, kire lőtök … A harc átkozott múltunk, a Bourbonok és Primo de Rivera Spanyolországa ellen folyik, amely megpróbál visszatérni és megfojtani bennünket. Hát ne várjon tőlünk könyörületet az ellenség … Mi vagyunk a nemzetközi antifasiszta harc rohamcsapata, a mi győzelmünktől nagyon sok függ. Az egész világ demokratái velünk vannak … Az orosz munkások támogatnak bennünket. Már küldtek nekünk pénzt, és küldeni fognak mást is, amire szükségünk lesz … Ez az elvtárs itt, akivel jöttem, orosz elvtárs, repülőgépen érkezett hozzánk … De mindenekelőtt saját magunkra kell támaszkodnunk, a fegyverünkre, a bátorságunkra … Még soha senki sem tudott végleg legyőzni olyan népet, amely a szabadságáért küzd. Spanyolországot romhalmazzá változtatni lehet, de a spanyolokat rabszolgákká tenni: soha … Azt mondjátok, kevés a lőszeretek. Mit gondoltok, mivel harcoltak az orosz munkások és parasztok a maguk fasisztái és az idegen hódítók ellen? Az ellenségtől szereztek fegyvert és lőszert … Eljön az idő, amikor ügyünk diadalmaskodni fog. A demokratikus köztársaság zászlaja ott lobog majd az egész Guadarrama fölött, Córdoba minaretjei fölött, Sevilla tornyai fölött.

Kis szünetet tart, huncut mosollyal végigsimítja öltözékét, majd így szól:

– Ha nagy megtiszteltetésben akartok részesíteni, nevezzétek el a századotokat rólam.

A harcosok arca csak úgy sugárzik az örömtől.

– Helyes, úgy legyen … Ha nem félsz, hogy szégyent hozunk a nevedre.

A lázadók egyre lövik az állást. Dolores tovább beszél. Elmondja, milyen eredményesen veszik ki részüket a spanyol nők a háborúból, hogyan segítenek a férfiaknak a mögöttes területen. Egészen tűzbejön, amikor kedvenc témájáról, a szovjet nők és gyermekek, családok életéről kezd beszélni.

– Hát neked vannak-e gyerekeid, Dolores?

– Természetesen. És irigyelhettek. A kislányom Ivanovóban van, ez egy szovjet textilváros, a mi Sabadellunkhoz hasonló. A fiam pedig Moszkvában, a Sztálin-gyárban dolgozik. Csak tizenhat éves, de egy méter nyolcvan centi magas! Gondoljátok csak el, nemsokára megjelenik és így szól: „Na, most pedig a hónom alá veszlek, anyácskám!”

Valamennyien jóízűen nevetnek. Dolores féltő és gyengéd pillantással nézi a katonákat.

Csokrot nyújtanak át neki. A virágot nem virágüzletből hozták – a sziklás lejtőkön szedték, fasiszta tűz közepette.

A sötétség beálltával elindultunk vissza a parancsnokságra, már nem hárman, hanem gondos kísérettel. Cercedilla után, egy házcsoportnál hirtelen lövés dörren, majd lélekbemarkoló, szinte nem is emberi jajgatás, üvöltés. Megállítjuk a kocsit, s odamegyek megnézni, mi történt. Kiderül, hogy egy legény, kezét a puska ravaszán tartva, elszunnyadt és átlőtte a tenyerét. Úgy-ahogy bekötözzük és magunkkal visszük az escoriali kórházba. A tagbaszakadt legény egész testében remeg, Dolores türelmesen nyugtatgatja:

– Na, te bolond, mit ordítasz? Hiszen élsz! Nem is olyan veszélyes az egész, csak nagyon megijedtél, mert álmodból riadtál fel. Én is mindig megijedek, amikor felriadok. Ha csak egy gombostűvel szúrnak is meg álmomban, azt hiszem, hogy felnyársaltak. Érthető. Nem akarsz rágyújtani? Mindjárt kapsz cigarettát.

Igen, cigarettát kér, de egyszerre szippantani is, ordítani is nehezen lehet. Nem, inkább nem gyújt rá. Miért nincsenek még mindig a kórházban? Dolores vigasztalja:

– Mindjárt ott leszünk. Lassan megyünk, világítás nélkül, hogy ne lőjenek a kocsira. De miért is sietnénk? Bekötik a kezedet, s meglátod, úgy alszol majd, mint a bunda.

Amikor azután elhelyeztük a sebesültet, odaszól a sofőrnek:

– Gyorsan Madridba, a Központi Bizottságba! Elkésünk az ülésről. Gyújtsd meg a lámpát, csak nem fogunk végig így döcögni?

 

AUGUSZTUS 22

A Serrano utca egyik nagy épületében székelt Gil Robles katolikus pártjának országos tanácsa. A ház teljesen érintetlen, a termekben huzattal bevont székek, a márvány lépcsőházban fegyveres őr. A dolgozószobában, Robles asztalánál, papírok és újságok fölé hajolva, José Díaz ül. Előtte ventillátor. Hosszúkás, barna, elgondolkozó arcán fáradtság és a betegség tükröződik, jóval idősebbnek látszik, mint amennyi a valóságban. Nappal a titkárával dolgozik, fogadja a vidékről, a frontokról, az üzemekből érkező küldötteket. Időről időre zeneszóval, dobpergéssel egy-egy menet vonul a ház elé – frontra induló osztagok kívánják látni „Pepét”. Szerényen az erkélyre megy, és egyszerre elmosolyodik, fiatalosan, dacosan, diadalmasan, s ettől a mosolytól biztonságérzet és öröm költözik az emberek szívébe.

Este hét óra tájban összejönnek a különböző helyekről a Politikai Bizottság tagjai. Ott ülnek valamennyien Pepe dolgozószobájában, beszámolnak a legújabb eseményekről, együtt olvassák az esti újságokat, megvitatják és eldöntik a kérdéseket. A szomszéd szobában együtt vacsoráznak, s a vacsorához mindig meghívják az újonnan érkezőket vagy valamelyik parancsnokot. Azután tovább dolgoznak késő éjszakáig, s makacsul küldözgetik egymást Gil Robles szalonjába: ott a párnázott bútorok között négy keskeny tábori ágyat állítottak fel a rövid éjszakai pihenéshez.

A spanyol párt vezetősége fiatal, mint maga a párt, amely nem régen vált proletár tömegpárttá. Menet közben, a fasizmus, az egykor hangadó trockista klikk, az anarchista fegyelmezetlenség és a szektás illúziók elleni harcban kovácsolódott ki. Az új Politikai Bizottság tagjai valamennyien proletárok, kipróbált s a munkástömegek körében népszerű forradalmárok, kiváló propagandisták és szónokok. Az embereknek ebben a maroknyi csoportjában különböző jellemek és temperamentumok, különböző egyéniségek, különböző nemzetiségi típusok találhatók.

Vicente Uribe baszk. Alacsony termetű. Eredeti foglalkozása kőműves. Igen olvasott, sokat foglalkozott a proletárforradalom elméletével, a spanyol gazdaság problémáival, különösen az agrárkérdéssel. Röviden beszél, hallgatag, tartózkodó. Emellett megfontolt szervező, határozott és szilárd ember, jó elvtárs. Hozzám az első perctől kezdve igen figyelmes volt, időt szakított arra, hogy összehozzon emberekkel, szervezetekkel, vállalatokkal. Szorgalmasan gyűjti az értesüléseket, adatokat, számokat … Most őt küldték ki összekötőnek a honvédelmi minisztériumba.

Pedro Checa vékony, nagyon sovány, nagyon sápadt. A Központi Bizottság másodtitkára, szervezeti ügyek szüntelenül tevékeny intézője. A Robles-házban egy kis szobája van mindjárt a gépírónők és az adminisztrátorok szobája mellett. Ebben a szobácskában a napnak mind a huszonnégy órájában lázas munka folyik: kapcsolat a madridi és a területi szervezetekkel, katonai ügyek megvizsgálása, gépkocsijavítás engedélyezése, meghatalmazások és igazolványok kiállítása, leszámolás a provokátorokkal, röplap-nyomtatás, tagfelvétel és kizárás, értekezletek, gyűlések rendezése és ezer más dolog tartozik hozzá, örökké fáradt és mindig fáradhatatlan. Halk hangon, bágyadt mosollyal az ajkán rendelkezik és utasít megállás nélkül egész éjszaka.

Antonio Mije jó kedélyű, kerek arcú andalúz, mindig kis aktatáskával jár, mindig elkésik, úgyhogy minden ülést, amelyre hivatalos, általános rosszallás közepette nélküle kell elkezdeni. De amint megérkezik, azonnal kiengeszteli a gyűlés részvevőit fontos és érdekes híreivel, s általános érdeklődés közepette részletesen és tanulságosan számol be mindenről. A párt a szakszervezeti és gazdasági kérdések intézésével bízta meg. Ő a párt állandó képviselője minden tárgyaláson, az összekötő bizottságokban, a hadiipari tanácskozásokon.

Dolores jelenléte sajátos vonást kölcsönöz a pártvezetésnek. A Politikai Bizottság férfias, rideg, néha hangsúlyozottan hivatalos atmoszférájába melegséget, életörömet, humort, ugyanakkor szenvedélyes haragot, hajthatatlan elszántságot, a kompromisszumokkal szembeni kérlelhetetlenséget visz. Mindig egyszerű, de ízléses, csinos fekete ruhát visel. Az ülésekre ünnepélyes méltósággal, derűs, szinte pajkos mosollyal érkezik, leül, kezét összekulcsolja az asztalon, és nagy, szép fejét kissé lehajtva, szótlanul figyeli a beszélgetést. Vagy halálos fáradtan, valami miatt elkeseredve, leverten, sápadt, szoborszerű, szenvedő arccal, nehézkesen ereszkedik le egy székre az ajtónál, a sarokban, és ugyancsak szótlanul figyel. De aztán hirtelen belevág valakinek a beszédébe, s akkor hasztalan próbálják félbeszakítani, míg egy szuszra el nem mondja az egész hosszú szóáradatot, hol vidáman, mulatságosan, szellemesen, diadalmaskodóan, hol meg komoran, haragosan, a felindulástól remegő hangon, tele keserű szemrehányással, váddal, tiltakozással és fenyegetéssel a mindenkori nyílt vagy leplezett ellenség, a bürokrata, a szabotáló ellen, aki megakadályozta, hogy fegyvert, élelmiszert szállítsanak a milicisták részére, becsapta a munkásokat, intrikált a párt ellen vagy a párton belül.

Josénak a Politikai Bizottság tagjai között, s ugyanúgy az egész pártban rendkívül nagy, mindenki előtt természetesnek, magától értetődőnek tűnő tekintélye van, amit még jobban kidomborít ugyanolyan rendkívüli szerénysége. Az üléseken, még az igen élénk üléseken is nagyon keveset beszél, mondhatni kerüli a felszólalást, kivéve az olyan eseteket, amikor közbelépése nélkül nem születhet helyes határozat.

Ám naivitás volna szerénységét és jóságát jámborságként felfogni – a legbékésebb beszélgetés közben egyszerre az ő szófukar modorában jellemez valakit, rövid és gyilkos karakterisztikát ad, szavai mint megannyi tőrdöfés. Az emberek akár a legudvariasabb formában tett szemrehányásaitól is elsápadnak, zavarba jönnek, s jobban le vannak törve, mintha hosszas, hangos szidalmakban lett volna részük, ami Spanyolországban még hivatalos érintkezésben is gyakori.

Mindenki igyekszik kedvében járni Pepe Díaznak, nem azért, hogy kiérdemelje a háláját, hanem egyszerűen azért, hogy megörvendeztessék, mosolyogni vagy akár csak elégedetten bólintani lássák …

Néha beszélgetés közben vagy az ülés kellős közepén szörnyű fáradtság vesz rajta erőt, vagy talán ez is a betegségéből származik. Ilyenkor különös dolgokat művel: kimegy a dolgozószobából, egyedül sétál a folyosókon, benéz az irodákba, az üres irattárba, átnézi az összefűzött újságkötegeket, megvizsgálja a padlón heverő cigarettavégeket, lemegy a lépcsőn az udvarra, nézi, hogyan hámozzák a krumplit, kimegy a kapun a bejárathoz, és negyedóra hosszat álldogál a gépkocsivezetők és az autók között. Az elvtársak úgy tesznek, mintha nem vennék észre, tovább végzik a dolgukat. Mikor aztán fájdalma csillapodik, visszatér a dolgozószobába, és újra bekapcsolódik a beszélgetésbe.

Madridban most folyik a vizsgálat a Falange Espanola terrorista csoport bűnügyében; a terroristák között néhány olyan ember is vezető szerepet vitt, akit árulásért kizártak a szocialista, illetve a kommunista pártból. Antifasiszta tiszteket gyilkoltak meg: Castillo hadnagyot, Faraudo századost, s Azana, Largo Caballero, Alvarez del Vayo, Dolores és Hernández meggyilkolására készültek. A vádlottak, hogy bőrüket mentsék, múltbeli érdemként hivatkoznak egykori párttagságukra. A Központi Bizottság átiratot intézett az ügyészséghez és a bírósághoz, amelyben leszögezi, hogy az egykori kommunista párttagok közül kikerült trockistákat illetően nem enyhébb, hanem súlyosabb büntetés kiszabását tartja kívánatosnak.

A hullámok egyre tornyosulnak, a főváros mintha állandóan görcsökben vonaglana. Minden két-három órában történik valami – az utcán, a gyárkapuknál, sőt még a kórházakban is, ahol időnként fegyveres csoportok jelennek meg és követelik, hogy engedjék őket a betegekhez. A légkör izzásig hevült, s ezt terrorakciókra és provokációra igyekeznek kihasználni azok az elemek és ügynökök, akiknek ehhez érdekük fűződik.

Délután a várost ismét szörnyű izgalom keríti hatalmába. Azt beszélik, hogy a Cárcel Modelo (a madridi „mintabörtön”) lángokban áll, hogy a bebörtönzött fasiszták kiszabadultak és harcban állnak a lakossággal. A nép tódul a börtön felé. Az utcákon puskás emberek megállítják a gépkocsikat, autóbuszokat, sőt még a villamosokat is, és megparancsolják a vezetőknek, hogy vigyék őket a börtönhöz.

A Központi Bizottságnál jelentkezik egy elvtárs, egy börtönőr, és beszámol a történtekről. A Cárcel Modelóban mintegy kétezer fasisztát őriznek. Ezek délután a főkolomposok jeladására a zárkákban meggyújtották a matracokat. A foglyoknak nem volt sok esélyük a szökésre. Elsősorban nem is ez volt a céljuk, hanem az, hogy a tűzzel izgalomba hozzák a könnyen hevülő madridi tömeget, utcai összetűzést provokáljanak, megmutassák az országnak és a külföldnek, hogy a kormány a fővárosban nem ura a helyzetnek. Ez sikerült is, de csak félig. A börtönablakokból előgomolygó sűrű füst láttán sok ezer főnyi felbőszült tömeg gyűlt össze az épület körül. A tömeg be akar hatolni, hogy végezzen egytől egyig az összes foglyokkal. Az őrség tehetetlen. Sürgősen tenni kell valamit.

Díaz és Uribe telefonon összeköttetésbe lép a szocialistákkal, az anarchistákkal és a republikánusokkal, s azt javasolják, hogy minden párt küldjön ki egy-egy megbízottat a tömeg lecsillapítására és szétoszlatására. A tömegnek meg kell ígérni, hogy a rendkívüli törvényszék a pártok képviselőivel karöltve azonnal kivizsgálja a fasiszta zendülés ügyét, és szigorúan megbünteti mindazokat, akik abban tevékenyen részt vettek.

Mind egyetértenek a javaslattal, a kérdés csak az, hogyan jussanak el a megbízottak a börtönhöz. Elhatározzák, hogy mindegyik úgy megy, ahogy tud, minél előbb, annál jobb.

A börtön közelébe férkőzni se gyalog, se kocsin nem lehet, az egész környék le van zárva. Egyes utcákat a rendőrség zárt le saját gépkocsijaival. A Giral által kiállított engedéllyel mégis sikerült eljutnom egészen a börtön előtti térig. A téren ember ember hátán, összezsúfolódva, akár a heringek.

A tűzoltók fényszóróival megvilágított börtönt tűz és füst borítja, a vastag kőkerítésen közelharc folyik. Szirénabúgás, kiáltások, a tömeget lovasrendőrök próbálják visszaszorítani, lövöldözés, világvége.

Emberfeletti erőfeszítés árán körülbelül egy óra alatt végre sikerült elérni, hogy a tömeg meghallgasson néhány hangszóróval közvetített szót. A kapu boltíve alatt árnyképszerűen megjelenik a szónok, kezében mikrofonnal. Rábeszéli Madrid szabad és erős polgárait, hogy menjenek nyugodtan haza, a kormány és a népfront nem engedi a fasisztákat kitörni a börtönből. A zendülőket már elfogták, a tüzet már majdnem eloltották, a külön törvényszék ülésezik, és jaj a bűnösöknek – halálos ítélet vár rájuk! A tömegből kiáltások hallatszanak: – Muy bien! – Azután egy másik szónok következik, hasonló beszéddel. De a tömeg már úgyis elfáradt, az emberek nem figyelnek a beszédre, hátat fordítanak a börtönnek, és türelmetlenül nyomják kifelé az elöl állókat, akik eltorlaszolják a kijáratokat. A város lassan megnyugszik.

 

AUGUSZTUS 23

Julio Álvarez del Vayo felkeresett a Floridában. Nyugtalan, szívélyes, nagyon barátságos, és – hiába van nála pisztoly – nagyon is újságíró. Első szavai:

– Emlékszik, mit mondtam önnek a Pravda szerkesztőségében?

Valóban, amikor 1935 nyarán, a Szovjetunióban tett nagy körutazása végén eljött elbúcsúzni, kijelentette, jól emlékszem, teljes határozottsággal kijelentette: „Nálunk Spanyolországban márciusban harcok lesznek, a fejemet teszem rá.” Akkor ez nagyon teoretikusan, amolyan prognózisszerűen hangzott, most pedig itt ülünk egy madridi szálloda előcsarnokában, borzas katonák és francia önkéntes pilóták között, és ő kopottas, terepszínű monojában kissé esetlenül, nagy, intelligens fejét lehajtva, szarukeretes szemüvegét az orrára csúsztatva, nagy hévvel ismerteti az alakulatoktól, a szakszervezetektől, a minisztériumoktól kapott legújabb híreket.

Vayo tisztelettel beszél az „öreg” Largo Caballeróról. Egész napokat tölt a fronton, a harcosokkal. A katonák istenítik. Az Általános Munkásszövetségben egymást érik a küldöttségek, kérik, hogy tartson előadást, felajánlják szolgálatukat. Igazi népvezér! És mennyire kiismeri magát a katonai kérdésekben! Az öreg valóságos hadvezér lett. Fáradhatatlan, pedig gondoljam csak el, már hatvanhét éves! Minél előbb találkoznom kell vele. Örülni fog. Tanácsoljam neki, hogy utazzon el velem a novemberi ünnepségekre Moszkvába, jól fog esni neki.

– Gondolja, hogy novemberig itt már végezni fognak?

Eltűnődik.

– Nehéz lenne pontosan megmondani. Franco tábornok, minden egyébtől eltekintve, az én személyes terveim ellen is fellázadt. Hiszen tudja, hogy télre önökhöz akartam utazni, és könyvet akartam írni a szovjet értelmiségről. Már szerződésem is volt madridi és londoni kiadókkal … No de sebaj, előbb vagy utóbb lecsillapítjuk ezt az urat …

Déltájban a lázadók légitámadást intéztek a getafei katonai repülőtér ellen. A támadást nyolc kétmotoros Savoia hajtotta végre. Bombáiknak csak egy részét dobták le, s a kormány vadászgépeinek közbelépésére elmenekültek.

Két órával később már az egész város tudott a légitámadásról. De a szokásos vasárnapi corridára (bikaviadalra) így is összegyűlt vagy huszonötezer néző. A magas belépődíjak sem zavartak senkit – a corrida jótékony célokra megy.

A zsúfolásig megtelt nyitott amfiteátrum fölött megjelenik egy repülőgép. A közönség rémülten morajlik, de csak egy kis sportrepülőgépről van szó. Néhány kört ír le, dugóhúzót csinál, és röplapokat szór. Arra gondolok, hogy mégiscsak esztelenség így összegyűlni a hagyományos, pontosan megállapított időpontban, fittyet hányva a repülőknek. Vagy talán vasárnap délután négykor, a corrida órájában szünetel a polgárháború? …

A viadal a hagyományos formáknak megfelelően kezdődik. De amikor a középkori menet az arénát körüljárva az elnöki páholy elé ér, a feketeköpenyes lovasok bal kezükbe teszik át a kürtöt, jobb kezüket pedig ökölbe szorítva Rotfront-köszöntésre emelik. A hat torero az előírásos öltözetet viseli, de fejükön háromszögletű kalap helyett proletársapka.

Az első torero sokoldalúságát fitogtatja a közönség előtt. Együtt szalad a capeadorokkal, és nagyon ügyesen manőverez a vörös posztóval, gyorsan az ingerültség első stádiumába hozza a bikát. Aztán a banderillero művészetét csillantja meg, amikor magára vonja a bikát, majd egy szempillantás alatt a hátába döf két hegyes horogban végződő botocskát. De amikor elérkezett az ideje, hogy most már a saját mesterségbeli tudását mutassa be, nem állt a helyzet magaslatán. Ügyetlenül talált bele a bika tüdejébe, a vér sugárban lövellt ki, elöntötte a bika szemét, az állat a korlátnak dőlt, s már semmire sem reagált többé. Sokáig tartott, amíg a szerencsétlen flótás a közönség füttykoncertje és pfujolása közepette megadta a kegyelemdöfést az elbódult állatnak.

A második torero lett az egész corrida győztese. Azzal kezdte, hogy a bikát a kommunista pártnak és dona Dolores Ibarrurinak ajánlotta, viharos, tomboló éljenzés közepette. Hosszan, kockázatosan és elegánsan játszott vad ellenfelével, egy hajszálnyira engedte magától az állat hatalmas, félelmetes szarvait, s közben szinte mozdulatlanul állt, klasszikus balettpózban. Majd hirtelen megcsillantva kardját, egy pillanat alatt leterítette a bikát. Újabb kitörő éljenzés, a zenekar az Internacionálét, majd a köztársasági himnuszt játssza, a győztesnek egy milicista ledobja a sapkáját, az felveszi, végigszalad benne az arénán, a közönség ujjong. A nézők papírlegyezőkkel legyezik magukat, limonádét isznak és hangosan, élénken fecsegnek. A nők elégedetlenek, hogy a torerók már nem fordítanak olyan gondot az öltözékükre. A férfiak ravaszul egymásra kacsintanak: nincs kizárva, hogy a kommunisták beszervezték ezt a torerót, olyan emberek ezek, hogy minden kitelik tőlük.

A következő torerók nem nagyon csillogtatták tudásukat. Az arénába beszaladt két katona, hogy segítsen nekik. Nagy buzgalommal ingerlik a bikát, elvonszolják a megbotlott lovat a picadorral, és vakmerően maguk döfik belé a banderillákat. A közönség hahotázik és viharosan tapsol. A szenvedélyes szakértők elégedetlenek. Caramba, hát szabad tréfát űzni ilyen komoly dologból?! Többen felállnak és távoznak.

Este a repülőtérről behoznak a Floridába egy fel nem robbant bombát, amely a mai légitámadás során esett le. Német jelzés van rajta.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!