Alekszandr Fagyejev
Második rész
49.
Nemcsak a „veszett földesúr” házán és a Vorosilovról elnevezett iskola épületén lengett a vörös zászló. Ott lengett az igazgatóságon, a volt kerületi fogyasztási szövetkezet házán, a 12., a 7-10., a 2. és az 1. számú bányákon, a pervomajkai és a krasznodoni munkástelep bányái fölött.
Az emberek a város minden részéből odagyűltek a zászlókat nézni. Az épületek és a gyári bejáratok előtt valóságos tömegek csoportosultak. A csendőrök és a „policájok” majd kibújtak a bőrükből, noszogatták, kergették a népet, de arra egy sem volt hajlandó, hogy levegye a zászlót. Minden zászlónyél végén egy darab vászon fehérlett, fekete írással: „Aláaknázva”.
Fenbong altiszt felkúszott a Vorosilov Iskola tetejére, s egy dróthuzalt fedezett fel, mely a zászlónyéltől a padlásablakon át vezetett. A padláson, az eresz alatt valóban ott feküdt egy akna, még csak nem is volt álcázva.
De sem a csendőrségen, sem az SS-parancsnokságon nem akadt ember, aki értett volna az aknához; Hauptwachtmeister Brückner autóját Rovenykibe, a körzeti csendőrparancsnokságra küldte aknaszedőkért. De Rovenykiben sem akadt hozzáértő ember, mire az autó továbbszáguldott Vorosilovgrádba.
A Vorosilovgrádból két óra körül megérkezett aknaszedők leszerelték az iskola padlásán levő aknát, de máshol semmiféle aknát nem fedeztek fel.
A Nagy Októberi Forradalom tiszteletére kitűzött krasznodoni vörös zászlók híre végigfutott a Donyec-medence minden városán és lakótelepén. A német csendőrség szégyenletes kudarcát már nem lehetett eltitkolni a Juzovka-területi Feldkommandant, Klehr vezérőrnagy előtt. Brückner mester parancsot kapott, ha törik, ha szakad, nyomozza ki és kerítse kézre a földalatti szervezetet, különben elveszti vállpántja ezüststráfjait és lefokozzák.
Miután halvány fogalma sem volt a szervezetről, melyet fel kellett göngyölítenie, Brückner mester úgy járt el, ahogy hasonló esetben minden csendőrség és Gestapo eljárna: megint kidobta „sűrű hálóját” (mint annak idején Szergej Levasov kifejezte magát). A városban és környékén százával fogdosott össze ártatlan embereket. De akármilyen sűrű volt a háló, a kerületi pártszervezetből, amelynek megbízásából a zászlókat kifüggesztették, és az Ifjú Gárda tagjai közül senki sem került bele. A németek fel sem tételezték, hogy ez a szervezet fiatal fiúkból és lányokból áll.
Nehéz is volt ilyesmit feltételezni, amikor a legszörnyűbb letartóztatások éjjelén Sztyopa Szafonov, a legjelentősebb földalattiak egyike, oldalt hajtva lenszőke fejét, megnyálazta ceruzája hegyét, és a következőket írta naplójába:
„Öt órakor hozzám jött Szenyka, vendégségbe hívott a »Galambos«-ba, azt mondta, jóképű lányok lesznek. Elmentünk, egy darabig ott ültünk: kettő-három a lányok közül megjárta, a többi vacak …”
November végén az Ifjú Gárda tanyai emberektől megtudta, hogy a németek Rosztov felől másfélezer marhát számláló óriási gulyát hajtanak a hátországba. A gulya már átkelt a kamenszki hídon, s a Donyec innenső partján közeledik lassan a felé a terület felé, melyet a folyó és a Kamenszk-Gundorovszkaja földút határol. A gulyát a Don vidéki ukrán parasztokon kívül fegyveres német őrség, tizenkét-tizenhárom élemedett korú hadtáp- szolgálatos katona kíséri.
Tyulenyin, Petrov és Moskov csoportjai, amint megtudták a dolgot, puskákkal és géppisztolyokkal felfegyverkezve még az éjszaka folyamán lesben álltak a fahíd mellett, a Felső-Donyec menti cserjés, parti dombokon, ott, ahol az országút átszeli a patakot. Felderítették, hogy az óriási gulya tőlük öt kilométernyire éjszakázik kazlak között, melyeket a pásztorok és a katonák takarmánynak hánynak szét.
Nyirkos havas eső esett, nyomban elolvadt, s piszkos, nyirkos iszappá vált a lábuk alatt. A fiúk mázsányi sárkölöncöket hurcolva cipőjükön a sztyeppről, egy csomóba verődtek, egymás mellett melegedtek és tréfálkoztak.
– Mi tagadás, kedves kis üdülőhelyre bukkantunk!
A pirkadás olyan sötét, zavaros, álmos és hosszadalmas volt, mintha a hajnal azon gondolkoznék, hogy „érdemes-e ilyen förtelmes időben egyáltalán megvirradni? Eh, a másik oldalamra fordulok, és alszom tovább! …” De a kötelességtudat legyőzte a félálombeli tunya bölcselkedést, és a reggel mégiscsak rávirradt a donyeci földre. Az esővel, hóval és köddel csatakos levegőben csak háromszáz lépésnyire lehetett ellátni.
Turkenyics parancsára, aki mind a három csoport vezetője volt, a fiúk megmerevedett kezükben készen tartva a fegyvert, elhelyezkedtek a patak jobb partján, ott, ahol a németeknek a hídra kellett lépniük.
Oleg, aki szintén részt vett a vállalkozásban, és Sztahovics, akit azért vittek magukkal, hogy a harcban próbára tegyék, szintén a jobb parton hasalt, de kissé lejjebb, ahol a patak elkanyarodott.
Sztahovics, amióta kitették a vezetőségből, az Ifjú Gárda számos vállalkozásában vett részt, és szinte teljesen visszaszerezte jó hírét. Ez annál könnyebb volt, mert az Ifjú Gárda tagjainak zöme általában mindig is becsülte.
Az emberi természet olyan – és gyakran egészen biztos ítéletű emberek is ilyenek -, hogy nem szívesen változtatják meg egy emberről alkotott véleményüket még akkor sem, ha már kiderült, hogy az illető egyáltalán nem az, akinek mutatkozott. „Megjavul! … Egyikünk sem szent” – mondják ilyenkor.
Nemcsak az Ifjú Gárda egyszerű tagjai, akik mit sem tudtak Sztahovicsról, de a vezetőséghez közel álló fiúk többsége is megszokásból úgy bánt Sztahoviccsal, mintha semmi sem történt volna.
Oleg és Sztahovics szótlanul feküdtek a bokorban, a nyirkos haraszton, nézték a csupasz és vizes dombokat, és tekintetük szinte átfúrta a gomolygó, havas eső ködös hálóját. Már hallható volt száz és száz marha egyre növekvő, közelgő bőgése, mely olyan pokoli hangzavarban olvadt össze, mintha ezer ördög fújná dudáját.
– Inni akarnak – mondta Oleg csendesen. – Idehajtják őket itatásra a patakhoz. Éppen a kezünk ügyébe …
– Nézd! Nézd – mondta Sztahovics izgatottan.
Előttük, bal felől, hatalmas, rőtbarna marhafejek – egy, kettő, három, tíz, húsz – erdeje tört elő a ködből, vékony, egyenes és befelé kunkorodó szarvakkal: testük láthatatlan volt a földig sűrűsödő ködben, és szarvuk közvetlenül a sima homlokcsontból nőtt ki. Mint kísértetek tódultak ki egymás után a ködből.
Valószínű, hogy nem a gulya eleje, hanem bal szárnyának a vége ért oda; mögötte a hatalmas gulya morajló bőgése, száz és száz súlyos test egymáshoz súrlódása, ezer és ezer pata topogása rengette a földet.
Oleg és Sztahovics ebben a pillanatban élénk német szóra figyeltek fel, mely jobb felől közeledett feléjük az úton. A beszélgetés elárulta, hogy a németek kipihenték magukat és jókedvűek. Vígan taposták bakancsaikkal a sarat.
Oleg és Sztahovics meggörnyedve odafutottak, ahol a többiek feküdtek.
Turkenyics az agyagos partmosás szélén állott, alig tíz méterre a hídtól, bal kezében géppisztoly, és kissé kidugva fejét a száraz fűcsomók közül, a messze húzódó útra nézett. Turkenyics lábánál a gesztenyebarna Zsenya Moskov ült, géppisztolyát a bal kezére akasztotta, dühös volt, és a hidat bámulta. A fiúk megfelelő térközben feküdtek a part mentén. Elöl Szerjozska, a végén Viktor. Mindkettőnél géppisztoly.
Oleg Sztahoviccsal Moskov és Tyulenyin között helyezkedett el.
Az idősebb német katonák gondtalan, lassú beszéde már szinte a fejük fölött hallatszott. Turkenyics fél térdre ereszkedett, és beállította géppisztolyát. Moskov lefeküdt, megigazította nedves vattazekéjét, és szintén beállította fegyverét.
Oleg egy gyermek csodálkozó érdeklődésével nézte a hidat. Azon egyszerre lépések kopogtak. Elviselt, piszkos köpenyben egy csoport német katona lépett a hídra, gondtalanul vállra vagy hátra vetett fegyverrel.
Az elsők között haladt egy lompos, lenszőke, cingár őrvezető. Mesélt valamit, és időnként visszafordult, hogy hátul is hallják. Körülnézett, s a parton fekvő fiúk felé fordította fejét. A többi katona is a messziről jött ember akaratlan érdeklődésével szemlélte jobbra-balra a partot. De mivel nem számítottak arra, hogy itt partizánokkal találkozhatnak, nem is vettek észre semmit.
Ebben a pillanatban éles, fülsiketítő, egy irányba tömörülő kattogással megszólalt Turkenyics géppisztolya, utána Moskové, azután egy harmadik, negyedik. Közben a puskák szakadozott egyes tüze.
Minden olyan váratlanul történt, és annyira nem hasonlított ahhoz, amit Oleg előre elképzelt, hogy nem is volt ideje lőni. Az első pillanatban gyerekes kíváncsisággal figyelt, aztán eszébe jutott, hogy hiszen neki is lőni kell, de akkorra már véget is ért minden. A hídon nem volt látható egyetlenegy német katona sem; a legtöbb elesett. Két német, aki éppen a tüzelés pillanatéban ért a hídhoz, visszaszaladt az útra. Szerjozska s nyomában Moskov, majd utánuk Sztahovics felrohantak a felső partra, és lelőtték őket.
Turkenyics néhány fiúval felfutott a hídra. Ott még vergődött egy német. Végeztek azzal is. Aztán a tetemeket lábuknál fogva a bokrok közé vonszolták, hogy az útról meg ne láthassák őket. Fegyvereiket elszedték. A tehenek, amelyek a patak mentén sok kilométernyire elszéledten legeltek, lassan a vízhez húztak – két lábbal a parton állva vagy mind a néggyel a vízben -, áthúztak a túlsó oldalra, felfújták nedves orrukat, és olyan hatalmas csámcsogással itták a vizet, mintha egész sor szivattyúgép dolgozna a közelben.
Az óriási gulyában akadtak közönséges igásökrök, vörösek, szürkék, tarkák; nagyon lassú, vastag szarvú, nagyszügyű bikák, mintha acélból öntötték volna hatalmas dupla patáikat; különféle fajú tehenek, kecses üszők és kidagadt oldalú, hasas állatok, meg nem fejt, duzzadó tőgyükkel, melyeken dús csöcsök vöröslöttek; különös, világos vörös, büszke tehenek olyan szarvakkal, amelyek egyenesen a lapos homlokcsontból nőttek ki, továbbá nagy csontú, fekete-tarka hollandusok, tekintélyes fehér homlokkal, mintha csipkés fehér fejkendőben és kötényben kényeskednének.
A pásztorok, élemedett apók, már csaknem olyan lassúak voltak, mint a jószág, és különben is annyi viszontagságon mentek keresztül a háborúban, hogy egyáltalán nem is érdeklődtek, mi is volt ez a lövöldözés, ami itt a közelben és a gulya mögött hallatszott. Egy csomóban, csendesen dohányozva ültek a vizes füvön. De amikor a fegyveres embereket meglátták, felálltak.
A fiúk tisztelettudóan levették sapkájukat, és köszöntötték az öregeket.
– Adjon isten, elvtárs urak – mondta egy szürke, gomba formájú, görbe lábú bátyó. Vászoning volt rajta, azon nyers, ujjatlan birkabőr mellény.
Abból ítélve, hogy fonott korbács és nem hosszú szíjú karikás volt a kezében, a főcsordás lehetett. Nyilván meg akarta nyugtatni a többi öreget, mert hozzájuk fordulva így szólt:- Hiszen partizánok! …
– Engedelmet, jó emberek – és Oleg feltette sapkáját -, a német őrséggel végeztünk, most már segítsenek a jószágot szétkergetni, hogy ne maradjon a németeknek …
– Hm … szétkergetni! … – szólalt meg némi hallgatás után egy másik kis fürge öreg. – Végeredményben a mi tulajdon jószágunk, a Don mellékéről … miért is hajtanánk idegen földre? …
– Hát vissza akarják hajtani? – kérdezte széles mosollyal Oleg.
– Hát ezt már vissza nem hajtod – mondta a kis öreg szomorúan.
– De ha szétkergetjük, talán a mieink kezére jut …
– Ajjajaj! Micsoda erő! – mondta egyszerre a kis öreg, és kétségbeesetten a fejéhez kapott.
A fiúk megértették, mi mindent éltek át ezek a bátyók, akiket arra kényszerítettek, hogy a rengeteg jószágot szülőföldjükről idegen, német földre hajtsák … Megsajnálták az öreget is, a barmokat is. De késlekedni nem volt szabad.
– Bátya, add csak ide a karikásodat! – mondta Oleg, a kis öreg kezéből kivette a hatalmas ostort, és a nyáj felé ment.
Miután szomjukat oltották, az ökrök és tehenek lassan áthúzódtak a patak túlsó partjára. Egy részük elbarangolt, a hervadt füvet legelte, miközben nagyokat fújt a nedves, kopár földre. Egy másik rész várakozva állt, a hátát az esőnek tartva vagy körülnézett: hol vagytok, pásztorok? Mit tegyünk most ezután?
Oleg, mintha örök életében mást sem tett volna, határozott biztonsággal és nyugalommal félretolta az egyik tehenet, a másikat nyakán, hasán megpaskolta. Nagyokat durrantott karikásával, s így vágott utat magának a marhák között. Átgázolt a patakon, és befurakodott a gulya leg sűrűjébe. A birkabőr mellényes öreg a korbáccsal segített neki. A többi pásztor is utánuk jött, a fiúk is. Ordítozás és karikások suhogtatása közben üggyel-bajjal kettéválasztották a gulyát, ami elég sokáig tartott.
– Hát ennek így semmi értelme – mondta a birkabőr mellényes öreg. – Sivíts közéjük azzal a géppisztollyal, így is, úgy is megette a fene …
– Ajjajaj! – Oleg úgy összeráncolta az arcát, mintha valami nagy fájdalom állt volna belé, aztán tekintete egyszerre megkeményedett. Lerántotta válláról a géppisztolyt, egy sorozatot beleeresztett a gulyába.
Pár ökör meg tehén felbukott, mások sebesülten, bőgve kitörtek a sztyeppre. Az egész innenső fele, megérezve a lőpor és vér szagát, félkörben vágtatott szerte a sztyeppen, csak úgy dongott alattuk a föld. Szerjozska és Zsenya Moskov géppisztolyából a gulya másik felét vették tűz alá, és ez is nekiiramodott a sztyeppnek.
A fiúk futva követték, s ahol pár tucat marha összeverődött, közéjük lőttek. Az egész sztyepp valósággal rengett a lövésektől, marhabőgéstől, paták döngésétől, ostorcsattogástól és az emberek szörnyű keserves rikoltásától. Egyik-másik bika, miután rohanás közben meglőtték, hirtelen megtorpant, elülső lábára ereszkedett, aztán orra bukott. A meglőtt tehenek bőgve emelték magasra, aztán erőtlenül újra lehajtották gyönyörű fejüket. Rengeteg állati tetem vöröslőit a ködben a fekete földön …
Amikor a fiúk – mindegyik a maga útján – egyenként hazaszállingóztak, még soká találkoztak a sztyeppen hol itt, hol ott feltünedező ökrökkel, tehenekkel.
Rövid idő múltán füst szállt föl a sztyeppen. Szerjozska Tyulenyin Turkenyics megbízásából felgyújtotta a fahidat, amely csodálatosképpen még épségben volt.
Oleg és Turkenyics együtt mentek el.
– Megfigyelted ezeket a teheneket? Különös szarvuk mintha egyenesen a homlokcsontból nőne ki, s végük felé megkunkorodik, csak épp hogy össze nem ér – mondta Oleg lelkesen. – Ezek a Szalszki sztyepp keleti részéről valók, bár lehet, hogy egyenesen Asztrahanyból. Indiai fajta … Még az „Arany Horda” idejéből maradt itt…
– Honnan tudod? – kérdezte Turkenyics kétkedve.
– Kicsi koromban nevelőapám mindig magával vitt, amikor jószág ügyében járt-kelt az országban. Tudós ember volt ezen a téren.
– Hanem Sztahovics ma derekasan harcolt! – mondta Turkenyics.
– I-igen – mondta Oleg kissé bizonytalanul, nem valami meggyőzően. – Sokat utazgattam akkortájt nevelőapámmal … Tudod … a Dnyeper, napsütés, rengeteg nyáj a sztyeppen … És ki hitte volna, hogy én … hogy mi… – Oleg megint összeráncolta arcát, mintha fájna valamije, aztán legyintett, és attól fogva szótlanul ment egészen hazáig.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!