(idézet: Ez volt a Volksbund – Tilkovszky Loránt)
A Jugoszlávia megtámadására készülő német haderő már 1941. április 2-ától felvonulási terepként használta Magyarország területét. A volksbundisták kitörő lelkesedéssel üdvözölték a hitleri csapatok megjelenését, s ez a magyar, valamint a magyar érzelmű német lakosságban érthető megdöbbenést keltett. A legfeszültebb helyzet Sopronban alakult ki, ahol a főiskolások füttykoncerttel, fújozással válaszoltak a karlendítő és kendőt lobogtató volksbundisták „Heil Hitler!” kiáltásaira. „Hazaáruló, aki a német katonáknak integet!” – „Meg kellett volna tiltani ezeknek a büdös németeknek az átvonulást!” – „Levegőbe kellene röpíteni a német katonavonatokat” – ilyen kijelentések hallatszottak. A német jelentések szerint a rendőrség távozásra szólította fel a volksbundista tüntetőket, majd gumibotot is használt a német katonadalokat harsogó volksbundista csoportok feloszlatására; többeket előállítottak, és kihallgatásuk során megverték őket.1
E jelenségek hivatalos német körökben nyugtalanságot keltettek, különösen Teleki Pál április 3-án hajnalban elkövetett öngyilkossága után, amelyről olyan hírek terjedtek el, hogy valójában SS-ek gyilkolták meg a miniszterelnököt. A németek aggódtak, hogy ez fennakadást okoz az együttműködésben, amelyhez a Teleki-kormány – bizonyos formai kikötések mellett – az újabb revíziós területgyarapodás fejében már hozzájárult. E sajátos helyzettel magyarázható, hogy Basch a Német Házban emlékbeszédet mondott a Volksbund ellenfeleként ismert és gyűlölt Telekiről, és valamennyi Volksbund helyi szervezetnek kötelezővé tette a róla való megemlékezést. Ez visszatetszést keltett azokban a népi-németekben, akik nem értették meg a „magasabb szempontokat”, amelyek érdekében e gesztus történt.2
Az országosan elrendelt volksbundista Teleki-emlékünnepélyek az elhunyt miniszterelnökben azt az államférfit méltatták, aki csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, s állást foglaltak azokkal a politikai erőkkel szemben, amelyek a jugoszlávokkal kötött barátsági szerződés felrúgása helyett a németekkel kötött szerződés érvényét akarták Teleki halálára hivatkozva kétségbe vonni. Az emlékünnepélyek tehát nem a súlyos dilemmába került magyar államvezetés iránti lojalitást fejezték ki, hanem a német birodalom érdekeinek rafinált eszközökkel való elősegítését szolgálták. A volksbundistákat valójában dühítette, hogy Teleki öngyilkosságát a közvélemény nagy része németellenes tiltakozásnak fogta fel; általában sokallották „az óriási felhajtást Teleki halála körül”; az április 7-i hivatalos gyászünnepélyt és temetési menetet Németország elleni nyilvánvaló tüntetésnek minősítették, s jellemzőnek tartották, hogy „Teleki gyászszalagos képei ott láthatók minden budapesti zsidó üzlet kirakatában”.3
A Hitler által előzetesen Magyarországnak ígért Bánátba német csapatok vonultak be; a bácskai német lakosság – horogkeresztes zászlódíszben – szintén német „felszabadítást” várt, s mélységes csalódásában tüntető ellenszenvvel fogadta a magyar alakulatokat. Ez a nem várt fogadtatás viszont „rendkívül idegessé” tette a magyar honvédséget: kezdték letépdesni a horogkeresztes zászlókat, bántalmazták a horogkeresztes karszalagos németeket, „csetnikek kifüstölése” címén kézigránátot dobtak a bácskai németek házaiba, vagy szétlőtték a házak tetőzetét.4
Az üggyel kapcsolatban Hitler 19-én magához kérette Sztójayt: „A cél az, hogy ebből a háborúból barátságunk elmélyülésével kerüljünk ki” – mondotta a magyar követnek. Energikus intézkedéseket követelt a népi-németek védelmében, de ugyanakkor azt is kijelentette, hogy „a barátság a magyar állammal fontosabb számára, mint néhány ember sorsa, akiket még mindig ki lehet telepíteni”.5
A délvidéki „népi-németellenes magyar atrocitások” ügyének elsimításában minden bizonnyal döntő szerepe lehetett Horthy és Hitler április 24-i találkozásának Mönichkirchenben. Ekkori megbeszélésükről eredeti feljegyzésekkel nem rendelkezünk; egyes utalásokból azonban ismeretes, hogy szó esett közöttük a Szovjetunió megtámadásáról is.6 Hitlernek ilyen vállalkozás küszöbén nem lehetett érdeke, hogy kiélezze a viszonyát Magyarországgal.
A jugoszláviai német népcsoportot az utóbbi években a német birodalom ügynökei azzal kecsegtették, hogy a jugoszláv állam romjain különálló Duna menti német autonóm terület fog létesülni – kiegészülve esetleg más területekkel is – a német birodalom védelme alatt. Ezekről az elgondolásokról Telekinek is lehettek bizonyos értesülései: az öngyilkossága előtti napon Apor Péter vatikáni magyar követhez intézett levelében többek közt azzal indokolta hozzájárulását a Jugoszlávia likvidálását célzó német katonai akcióban való részvételhez, hogy ha a magyar csapatok nem vonulnak be a Bácskába, a németek fognak ott berendezkedni, s ha nem vonják ki őket onnan, létrehoznak egy német államot, amely a Bácskát, Bánátot, Hunyad vármegyét és a Szászföldet, sőt talán Tolnát, Baranyát is magában foglalná.7 Az erdélyi szász származású Arthur Phleps SS-tábornok valóban be is nyújtott egy memorandumot a birodalmi kancelláriához, amely Hitler keleti irányú telepítési tervével szemben a délkeleti német expanziót képviselve azt javasolta, hogy az „Ostmark”-tól (Ausztria) a Nyugat- és Dél-Dunántúlon, Bácskán, Bánáton át a Szászföldig húzódó, az északi és déli szlávokat szétválasztó német gyűrű etnikai hézagait töltsék ki telepítéssel.8 A német kormány – már csak a magyar katonai együttműködés érdekében is – nem vette figyelembe az ilyenféle terveket, de a bácskai terület német lakossága továbbra sem adta fel a reményt, hogy helyzetük átmeneti, s álmaik előbb-utóbb megvalósulnak.9 Ezekben a hónapokban a bácskai német fiatalok ezrei szöktek át a honvédelmi és leventekötelezettség elől a német megszállás alatti szerb Bánátba, illetve a „független” Horvátországba, és álltak be különböző német katonai alakulatokhoz, abban a hitben, hogy majd azokkal térhetnek vissza szülőföldjük „német felszabadítására”. Az ilyen elképzeléseket a német birodalom ügynökei a hivatalos állásfoglalás ellenére sem cáfolták, ellenkezőleg: messzemenően kihasználták céljaikra, így például az SS számára megindult illegális toborzás előmozdítására.10
A magyar honvéd főparancsnokság felfigyelt a Bácskában megkezdett illegális SS-toborzásra, s a magyar kormány formálisan tiltakozott ellene. Valójában azonban úgy vélték, így legalább megszabadulnak az állhatatlan elemektől. Természetesen meg kell tőlük vonni a magyar állampolgárságot, és ki kell őket tiltani az ország területéről.11 Sokkal kényesebb feladat volt a Volksbund számára az illegális SS-toborzás megkezdése júniusban az ország egyéb területein. Baschnak Himmlerrel történt megállapodása alapján 500 önkéntest kellett volna biztosítania, de csak 100-at sikerült – sportoktatói tanfolyamon való részvétel ürügyén – szabályos útlevéllel kijuttatnia a német birodalomba, mert a hatóságok egyes vidékeken a magyar állampolgárságról való lemondást tartalmazó nyilatkozatok aláírásától tették függővé az útlevélkérelmek kedvező elbírálását. A többiek meghatározott időpontokban egyénenként utaztak Budapestre, a Volksbund központi székházában gyülekeztek, és éjszakánként 50-60 fős csoportokban az SS ponyvával lefedett teherautóin csempészték ki őket.12
A magyarországi német népcsoport vezetősége élénken érdeklődött a Duna menti német autonóm terület tervei iránt. Úgy vélte: a dél-dunántúli és nyugat-magyarországi német településterületek a német birodalomhoz vezető korridor szerepét tölthetnék be. E felfogás szerint a német kisebbségi problémák gyökeres megoldását az jelentené, ha áttelepítés, illetve lakosságcsere útján az egész magyarországi németséget a Dunántúlra koncentrálnák, amely német védnökség alá kerülne.13 Az ilyen elképzelések bizonyos mértékig talajra találtak a dunántúli németségben, hiszen mint Baranya megye főispánja jelentette, a volksbundisták „állandóan híresztelik a Dunántúlnak a német birodalomba tervezett bekebelezését és a magyaroknak innét leendő erőszakos kitelepítését”, s rámutatott, hogy „a német katonaság átvonulása alkalmával sorozatosan előfordult, hogy a volksbundisták a német hadsereget a Dunántúl birtokba vételére szólították fel”.14
Hóman kifejtette májusban az autonóm területek létesítésével kapcsolatos elgondolását a németek előtt: „népi-német megyéket kell szervezni, népi-német főispánnal és népi-német közigazgatással, a következő területeken: 1. Erdélyben, 2. a Bánát nyugati részében (melyről azt reméli, hogy a keleti román rész kivételével Magyarország fogja megkapni), 3. Nyugat-Bácskában, 4. a baranyai szögletben és az ehhez északról csatlakozó területen. E területek más nemzetiségi beékelődéseit lehetőség szerint Magyarországon belül kell kicserélni úgy, hogy megközelítően homogén területek jöjjenek létre.” Mint Hóman kijelentette, reméli, hogy e tervének a kormányt és Horthyt is meg tudja nyerni.15
Német részről azonban nem reagáltak Hóman tervére. A népi-német megyék ugyanis nem szüntetnék meg, hanem konzerválnák a hazai németség területi széttagoltságát, míg a Volksbund terve szerint a hazai németséget a Dunántúlra tömörítenék. Ez az országrésznyi nagyságú, egységes népi-német önkormányzati terület sem állna elszigetelten, hanem – korridor-szerepének megfelelően – egyfelől a Bácska-Bánát, másfelől az „Ostmark” németségével állna összeköttetésben.
A délvidéki területgyarapodás mintegy 150 000 – német adatok szerint 173 000 – fővel szaporította a magyarországi németek számát. Egyes német jelentések szerint bizonyos magyar köröket annyira aggasztotta ez a számbeli megerősödés, hogy a német politikai befolyás túlzott megnövekedésétől tartottak, és úgy vélték, helyesebb, ha a magyar kormány egyelőre nem sürgeti a szintén erősen németlakta Bánát magyar kézre engedését.16
Ezt az aggodalmat alátámasztották az 1941 februárjában végrehajtott népszámlálás eredményei. Baschsal a miniszterelnökség egy vele rendszeresen összejátszó magas rangú tisztviselője – a legszigorúbb titoktartás feltételével – közölte, hogy a magyar kormány nem meri közzétenni a népszámlálásnak a német kisebbségre Vonatkozó eredményeit, mert „740 000 személyt számláltak, aki magát német nemzetiségűnek vallotta, az anyanyelvet tudakoló kérdésre pedig még nagyobb számú személy, mégpedig 950 000 jelölte meg a német nyelvet”. Basch kötelességének érezte, hogy ezt az értesülését Steyer közvetítésével a Külügyi Hivatal tudomására hozza, ahol azt Martin Luther helyettes államtitkár 1941. június 19-én feljegyzésben rögzítette. Mint hozzátette: „a népszámlálás eredménye most hatásosan bizonyítja, hogy a magyarországi németség disszimilációja nem sejtett méreteket ölt”, s hogy a magyar kormány számára „a németség tényleges számának közlése elviselhetetlen”.17
A német Külügyi Hivatal nem kételkedett tehát a magyar miniszterelnökségről származó titkos információ adatainak hitelességében. Idevonatkozó speciális tudományos kutatás híján ezeket az adatokat csak mechanikusan szembesíthetjük a népszámlálás 1943-ban hivatalosan közzétett „ideiglenes, nem végleges” eredményeivel, amelyek azonban már a délvidéki területeken – 1941. október 10-én – megtartott népszámlálás adatait is magukban foglalják. Ezek Magyarország népességének nemzetiség szerinti megoszlásában 533 045 németet tüntetnek fel, az összlakosság 3,6 százalékát; míg az anyanyelv szerinti megoszlásban 719 762 a németek száma, ami 4,9 százalékot jelent.18 Az 1941. évi népszámlálásnak csak a felszabadulás után, 1947-ben közzétett végleges eredményei szerint – a Délvidéket is magában foglaló megnagyobbodott országterületen – 658 928 volt a német anyanyelvűek és 495 850 a német nemzetiségűek száma. (Az országgyarapodások előtti, trianoni országterület viszonylatában 477 057, illetve 303 419.)19
Ha figyelmen kívül hagyjuk a Basch által szerzett információ bizonyítatlan adatait a népszámlálási eredményről – amelyet a német Külügyi Hivatal nagy disszimilációs sikerként könyvelt el -, a hivatalosan közzétett adatok alapján, az anyanyelvi statisztikát tekintve, legfeljebb az asszimilációs folyamat lefékeződése állapítható meg. A német anyanyelvet vallók 75,25 százaléka (a trianoni országterületen 63,6 százaléka) vallotta magát egyben német nemzetiségűnek is. Ezt az arányt, a Volksbund disszimilációs törekvései miatt, magyar politikai körök aggasztónak találták, jóllehet az öntudatos németek nagy többsége – minden volksbundista befolyás ellenére – a magyarországi németség és nem a nemet nép magyarországi „népcsoportja” tagjaként vallotta magát németnek. A további fejlemények szempontjából is tragikus körülmény, hogy a magyar politika nem segítette elő megfelelően a német érzelmű, de nem náci németek elhatárolódását, nem tette lehetővé szilárdan magyar talajon álló, de kifejezetten német jellegű önálló szervezkedését. Ezért a német nemzetiségi öntudata mellett is feltétlenül államhű tömeg többnyire passzivitásban maradt, nem lehetett olyan értelemben magyar érzelmű, ahogyan a már többé-kevésbé asszimilálódottak.
A Volksbund is végrehajtotta a német népcsoportra vonatkozó saját „népszámlálását”, s annak anyagát Bécsbe juttatta a Wilfried Krallert vezetése alatt álló, délkelet-európai sajtószolgálatnak álcázott információs központhoz.20 E népszámlálás – szintén „nem végleges” – eredménye a népcsoportszervezet sajtója és általában a német népiségi sajtó útján vált ismeretessé, amely hamarosan 1 250 000 magyarországi németről kezdett írni (a Magyarországhoz csatolt délvidéki területek németségét is beleértve). Hangsúlyozta ezzel kapcsolatban, hogy az ismételt területgyarapodások nyomán a magyarországi német népcsoport immár a „Südostraum” legnagyobb népcsoportjává lett. Az 1944 augusztusában lezárt „állományfelvétel” végleges eredménye 1 314 410 népi-német.21
A túlzásokat leszámítva is jelentős számbeli növekedésen kívül nagyon fontos minőségi hatással járt a bácskai németek bekapcsolódása a magyarországi német népcsoportba. A jugoszláv uralom évei alatt a bácskai németek a szervezettség magas fokára jutottak. Hasonlóval a magyarországi németség először akkor találkozott, amikor az észak-erdélyi németek kapcsolódtak be viharos lendülettel a magyarországi népi-német mozgalomba. Az erdélyi és bácskai, szélsőségesebben radikális nemzetiszocialista népi-németek együttesen már olyan erőt képviseltek a népcsoporton belül, amellyel Baschnak számolnia kellett, úgyszintén erőszakos vetélytársaival, az erdélyi Schönbornnal és a bácskai Spreitzerrel.22
A budapesti nemzetközi vásár megnyitására a német birodalom képviseletében május 1-én a fővárosba érkezett Baldur von Schirach, Bécs város birodalmi helytartója. Látogatást tett Baschnál a Német Házban, és felvetette: itt az ideje, hogy a Volksbund német nemzetiszocialista párttá alakuljon át, amely a német birodalmi NSDAP-vel lenne azonos.23 A népcsoportvezető ezzel kapcsolatban feltehetően arra utalt, hogy a háború tartamára külpolitikai okokból kötve van a keze. Wilhelm Zimmermann május 22-én Felsőnána községben (Tolna m.) mondott beszédéből kiderül: a vidéki szervezeteket e kérdésről úgy informálták, hogy „a VDU mostani formájában nem végleges; a háború után más szervezetet fognak alakítani”.24
A Volksbund taglétszáma az 1940. októberi 53 000-ről 1941 tavaszáig 97 000-re, helyi csoportjainak száma 167-ről 410-re emelkedett.25 A Jugoszlávia elleni hadjárat időszakában újabb nagyarányú beáramlás jelei mutatkoztak, Basch azonban ezt konjunkturális jelenségnek ítélve, időleges tagfelvételi zárlatot rendelt el: „a Volksbundban csak öntudatos nemzetiszocialista népi-németekre van szükség”. Tagfelvételt egyelőre csak azokban a községeikben engedélyezett, amelyekben eddig még nem alakult Volksbund helyi csoport.26
A Volksbund térhódításában nagy szerepet játszott szociális demagógiája. „Németországban ma már nincs elnyomó és elnyomott, csak német” – hirdették a Volksbund propagandistái, akik, ha kellett, látványosan támogatták a német napszámosok bérköveteléseit, ugyanakkor olcsó műtrágya juttatásával igyekeztek megnyerni a német gazdákat; s előre beharangozták a létesítendő – minden népi-németre kiterjedő – átfogó szociális intézmény, a Német Népsegély áldásait.27 A Volksbund jogvédő csoportja nagy buzgalommal végezte az egyéni sérelmek felvételét, amelyek alapján Basch sorszámozott panaszok százait juttatta el a magyar kormányhoz, de ugyanakkor – Steyer közvetítésével – a német birodalmi Belügyminisztériumhoz is.28
A főváros környékének német falvaiban az SZDP megpróbálta a volksbundistákkal szemben összefogni német nemzetiségű, illetve származású tagjait; e célból május 18-án Budaörsön megbeszélést tartott az e községekből megjelentekkel. Az SZDP pozíciói azonban még olyan helyen is kilátástalanná váltak, mint a korábban viszonylag erős szociáldemokrata szervezettel rendelkező Soroksár, ahol a helybeli párt-végrehajtóbizottság jelentése szerint most „volksbund, nyilas és mindenféle politikai fajzat dühöng”, s ezért a pártközpont egyetértésével nem is kívánnak indulni a rövidesen kiírásra kerülő községi választásokon.29
A Volksbund taglétszámának igen jelentős gyarapodása volt várható a „Schwäbisch-Deutscher Kulturbund” bácskai, öntudatos nemzetiszocialista tagjainak bekapcsolódásától. A bácskai Kulturbundnak a Volksbund keretei közé való beillesztésére a tárgyalások már május közepén megindultak, amikor Basch és Goldschmidt Spreitzerrel Újvidéken folytatott megbeszélést. Minthogy azonban a Kulturbund a nemzetiszocialista szervezettség magasabb fokán állt, mint a Volksbund, s a szervezeti egyesítés nem járhatott a már eddig elért „eredmények” feladásával, a Volksbundot viszont az adott körülmények között nem lehetett egyhamar a Kulturbund szintjére emelni, a pünkösdre tervezett ünnepélyes egyesítést későbbre halasztották.30
Bárdossy – Teleki utóda a miniszterelnöki székben – kezdetben meglehetős határozottsággal lépett fel a Volksbunddal szemben, olyannyira, hogy Basch a legsúlyosabb következményektől, esetleg a Volksbund betiltásától félt arra az esetre, ha kiderül, hogy a kormány hozzájárulása nélkül titokban máris német birodalmi szaktanácsadók irányítják gazdasági szervezkedését. Ismételt sürgetéseire, melyek során hangsúlyozta, hogy a magyarországi német népcsoport jogállása a bécsi szerződés ellenére egészen más, mint a szlovákiai, romániai, horvátországi népcsoporté, a VoMi utasítására a tanácsadók a Volksbund veszélyeztetésének elkerülésére 1941. május elején kiköltöztek a Német Házból, és ezentúl a Mercur Bank (Gróf Tisza István u. 3. [ma: József Attila u.]) épületéből irányították a Volksbund gazdasági tevékenységét.31 Goldschmidt helyettes népcsoportvezetőnek a magyar gazdaság elzsidósodásáról írt cikke a Deutsche Zeitung 1941. június 15-i számában jelezte, milyen irányban tervezi a Volksbund a népcsoport gazdasági előretörését.32 Gröndahl, az egyik német birodalmi szaktanácsadó csak néhány nappal előbb jelentette, hogy a magyar gazdasági vállalatoknál dolgozó népi-németek számát növelni kell a zsidók kiszorítása révén, mert a német gazdasági érdekek szempontjából a legnagyobb jelentősége van az öntudatos németek beépülésének a magyar gazdaságba.33
Basch 1941. május 12-én, a Volksbund első (óbudai) óvodájának megnyitásán mondott beszédében kifejezte azt a reményét, hogy „a hivatalos szervek álláspontja a hazai német kisebbséggel szemben rövid időn belül gyökeresen meg fog változni”.34 A népi-német óvodák és iskolák követeléséhez népi-német pedagógusok igénye társult; mint Wilhelm Zimmermann említett felsőnánai beszédéből tudjuk, a Volksbund országosan mintegy 200 „nem német érzelmű” tanító leváltását akarta egyúttal elérni.35
A Volksbund számára nagy jelentőségű volt, hogy átvehette a bácskai németség iskoláit, amelyek fenntartásáról a Német Iskolaalapítvány (Deutsche Schulstiftung) gondoskodott. Ennek elnöke, dr. Georg Grassl, 1941. június 6-án Basch népcsoportvezetőre ruházta át tisztségét.36 A Volksbund most már a trianoni országterületen is mielőbb saját kezelésű iskolákkal kívánt rendelkezni, főleg olyan „veszélyeztetett” községekben, ahol erős az elmagyarosodás. Bár német felfogás szerint a bécsi szerződés alapján erre minden további nélkül jogosult, a magyar kormány álláspontjának kényszerűen engedve, a Volksbund a magánosok és társulatok (egyesületek) iskolafenntartási jogát szabályozó 1868: XXXVIII. tc. 16. §-ára, valamint az 1868: XLIV. tc. 26. §-ára hivatkozva nyújtotta be kérvényét 1941. június 13-án 23 saját létesítésű iskolára.37
Június 22-én a német haderő megtámadta a Szovjetuniót. Basch Berlinbe utazott – erről közelebbit nem tudunk -, ezalatt helyettese, Goldschmidt, egy népi-német szabadcsapat felállításáról tárgyalt Henry Esppel, az NSDAP AO magyarországi csoportja vezetőjével és Freyer professzorral, a budapesti Német Tudományos Intézet igazgatójával. A nyilasok is szabadcsapat felállítására készültek. Ekkor ugyanis még arról volt szó, hogy a magyar kormány csak szabadcsapatokba szerveződő önkéntesek küldésével támogatja a szovjetellenes hadjáratot. Erdmannsdorff követ azonban idejében jelezte, hogy a terv túlhaladott; a magyar kormány 26-án délelőtt elrendelte a mozgósítást.38 A Berlinből ekkor hazaérkező Bascht Bárdossy azonnal fogadta, s megígérte neki, hogy lehetőség szerint teljesíteni fogja a Volksbund kívánságait.39 A német birodalmi szaktanácsadók működésének engedélyezését sürgető német jegyzékre azonban éppen ezen a napon elutasító választ adott: magyar részről is tudnak megfelelő szakembereket a Volksbund rendelkezésére bocsátani.40
Ennek az elutasító válasznak döntő szerepe lehetett abban, hogy Basch ismételt figyelmeztetései alapján, amelyek a bécsi szerződés elégtelenségére mindig nagy nyomatékkal mutattak rá, Lorenz, a VoMi főnöke és Ribbentrop megbeszélésén szóba került egy esetleges új, hatékonyabb „népcsoportegyezmény” kidolgoztatásának legnagyobb titoktartással kezelendő terve.41
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!