- FEJEZET
(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)
3
AUSZTRIA UTOLSÓ ÓRÁI
Alig egy órával a népszavazási terv elejtése után Göring karinhalli kastélyából telefonon felhívta Bécsben Seyss-Inquart belügyminisztert, hogy információkat kérjen tőle a legújabb fejleményekről. Dolgozószobája falán Németország hatalmas térképe, piros színnel megjelölve rajta az új határ, amelyik már Ausztriát is a birodalomba zárja. Seyss-Inquart közölte, hogy a kormány visszalépett a népszavazástól, s ezzel zavarba hozta a nemzetiszocialista tábort. Göring rövid gondolkodás után az felelte, hogy Schuschnigg eljárását nem lehet kielégítőnek tekinteni. Pillanatnyilag nem tud hivatalos német álláspontot közölni, de véleménye szerint a népszavazás elhalasztása nem változtat azon a körülményen, hogy Schuschnigg szerződésszegést követett el. A beszélgetés végén közölte: rövidesen újra felhívja, és tudatni fogja vele a német kormány döntéseit.
A háborús főbűnösök nürnbergi perében Göring elmondta, hogy a népszavazás elhalasztásáról értesülve felismerte a kedvező pillanatot az osztrák kérdés végleges „rendezésére”, és ettől kezdve az ő kezében futottak össze a szálak. Valóban, a következő órák viharos eseményei közepette ő látta el utasításokkal az osztrák nácikat. Seyss-Inquarttal folytatott beszélgetéséről azonnal tájékoztatta Hitlert, hozzáfűzve, hogy elérkezettnek látja az Anschluss megvalósításának óráját. Hitler beleegyezett Göring ama javaslatába, hogy az osztrák nácik követeljék Schuschnigg lemondását és Seyss-Inquart kancellári kinevezését. Egyidejűleg elhatározták, hogy Kepplert — akit ez alkalommal Hitler külügyi államtitkárrá nevezett ki — azonnal Bécsbe küldik, hogy a helyszínen érvényesítse Németország követeléseit. Hitler személyesen beszélt Kepplerrel. Utasította, hogy a hivatalos osztrák tényezőket győzze meg arról, hogy csak Seyss-Inquart kinevezésével menthetik meg a helyzetet. Németország továbbra is fenn kívánja tartani a berchtesgadeni megállapodásokat, de Schuschnigg személyében nem lát többé garanciát a szerződés betartására.
Néhány perccel három óra után Göring újra felhívta Seyss-Inquartot, és kijelentette neki: Schuschnigg megszegte a berchtesgadeni szerződést, ennek következtében elvesztette a német kormány bizalmát. Ezért Seyss-Inquart és Glaise-Horstenau azonnal adják be lemondásukat, és követeljék Schuschnigg visszalépését is. A kormány lemondása után minden körülmények között Seyss-Inquartnak kell az új kormányt megalakítania. Befejezésül utasította őt, hogy kinevezése után haladéktalanul küldjön táviratot Hitlernek, amelyben a belső rend helyreállítása érdekében kéri a német csapatok bevonulását Ausztriába. Ezzel mondta ki Göring a dolog lényegét: csupán azért követelték Seyss-Inquart kancellári kinevezését, hogy ezáltal tényleges céljukhoz, a katonai megszálláshoz formális jogcímet teremtsenek.
Ezután Göring és Hess összeállították az új osztrák kormány névjegyzékét, amelyet Keppler repülőgépen magával vitt Bécsbe.
Seyss-Inquart haladéktalanul ismertette Schuschnigg-gal a német kormány újabb követelését. A kancellár céltalannak ítélt minden vitát Seyss-Inquarttal, csupán annyit válaszolt, hogy azonnal jelentkezik az elnöknél, és bejelenti az egész kormány lemondását, így is történt. Miklas elnök rövid vita után elfogadta a Schuschnigg-kormány lemondását, de hallani sem akart Seyss-Inquart kinevezéséről. Azzal érvelt — ami normális államközi kapcsolatok mellett természetes is —, hogy Németországnak nincs joga megparancsolni, kit nevezzen ki az osztrák államelnök kancellárnak. Az osztrák alkotmány értelmében ez a jog csak őt illeti meg, s amíg Ausztria független állam marad, ő ehhez a jogához minden körülmények között ragaszkodni fog. Miután a jelenlevők igyekeztek — egyelőre sikertelenül — meggyőzni őt, hogy a jelenlegi német kormánytól naivitás lenne elvárni a nemzetközi jog betartását, hosszabb tanácskozás kezdődött az új kancellár kiválasztásáról, de megállapodásra jutniuk nem sikerült.
A katonai ellenállás lehetőségét is fontolóra vették, de Schuschnigg és a kormány több tagja céltalannak és reménytelennek ítélte a dolgot. Már kora délután utasítás ment a határmenti csapatokhoz, hogy az incidensek elkerülése érdekében húzódjanak vissza a határvonalaktól. Schuschnigg fő érve a katonai ellenállással szemben az volt, hogy Németország támadása belső zavarokat váltana ki, tehát az egyenlőtlen erők háborús mérkőzése mellett vállalni kellene a polgárháború véráldozatait is. Nyomós érvnek tűnt az is, hogy Ausztria nem számíthat külföldi hatalmak segítségére. Miklas a nürnbergi perben tett tanúvallomásában elmondta, hogy „a kancellár állandó kapcsolatban állt a nyugati hatalmak követeivel, akiknek figyelmét folyamatosan felhívta a hitleri birodalom által fenyegetett Ausztria súlyos helyzetére. Megértésre azonban alig talált. A nyugati hatalmak vezetői saját országuk nehézségeivel voltak elfoglalva. Mussolini pedig az utolsó órákban teljesen letagadtatta magát. Anglia részéről sem nyilvánult meg tényleges érdeklődés. Úgy éreztük, Európa magunkra hagyott bennünket.”
Március 11-én délután a helyzet tényleg reménytelennek látszott. Schuschnigg segélykérő távirataira visszautasító vagy kitérő válaszok érkeztek. Lord Halifax angol külügyminiszter megbízásából Henderson követ levélben fordult Neurathhoz (akit leváltottak ugyan külügyminiszteri tisztségéről, de továbbra is volt bizonyos befolyása), és felhívta a figyelmét, hogy az angol közvéleményben erős megütközést váltana ki, ha Németország ragaszkodna a Seyss-Inquart kinevezését követelő ultimátumhoz. Levelében kérte Neurathot, hogy igyekezzék Hitlert mérsékletre bírni, és az angol kormány kívánságának megfelelően fogadják el Schuschniggnak a népszavazás elhalasztására vonatkozó döntését.
A késő délutáni órákban Francois-Poncet berlini francia nagykövet és Kirkpatrick angol követségi tanácsos tiltakozó jegyzéket nyújtott át Weizsäckernek. Ebben elítélték azokat a módszereket, amelyeket Németország Ausztriával szemben alkalmaz, és figyelmeztették a német kormányt, hogy Ausztria erőszakos megszállása beláthatatlan következményeket vonhat maga után.
A német kormány nem vette figyelembe a nyugati hatalmak tiltakozását, hiszen jól tudta, hogy semmiféle katonai lépésre nem fogják magukat elszánni. Ilyen irányú előkészületeknek nyoma sem volt.
Mussolini válasza még nem érkezett meg, de március 11-én délután már számos jel elárulta, hogy a német katonai akcióval szemben Olaszország is tétlen marad. Csak egy példát említünk. Mussolini ezen a napon rendkívül barátságosan fogadta a Rómában tartózkodó Alwine Dollfusst, az 1934-ben meggyilkolt kancellár özvegyét, aki megrázó szavakkal kérte hazája számára a Duce segítségét; Mussolini azonban kitért az egyértelmű ígéret elől, s csak azt ismételgette: „… gyermekeivel együtt sürgősen keressen menedéket Svájcban”.
Ciano olasz külügyminiszter ezekben az órákban naplójába a következőket írta: „A szankciók, a birodalom elismerésének megtagadása és sok egyéb gyalázat után, melyet 1935 óta ellenünk elkövettek, most olyan órában szeretnék Stresát helyreállítani, amikor Hannibal ante portas áll.” Blondel római francia követ sürgős kihallgatást kért Cianótól, aki azt üzente vissza: „Amennyiben Ausztriáról óhajtana velem beszélni, úgy közölhetem, az olasz kormány Ausztria sorsáról nem óhajt Franciaország és Anglia képviselőivel tárgyalni.”
Körülbelül délután fél hatkor Seyss-Inquart telefonon beszámolt Göringnek az utolsó két óra eseményeiről. Közölte, hogy Miklas elfogadta Schuschnigg lemondását, de arra való hivatkozással, hogy a Berchtesgaden óta történtekért egyedül Schuschniggot terheli a felelősség, saját bizalmi emberei közül akarja az új kancellárt kiválasztani. Göring utasította, hogy azonnal keresse fel Wolfgang Muff tábornokot, a német katonai attasét, és vele együtt menjen el újra Miklashoz. Mondják meg az elnöknek, amennyiben nem teljesíti Németország követeléseit, a határon álló német csapatok parancsot kapnak a bevonulásra, ez pedig Ausztria létének végét jelentené. „Sagen Sie ihm, es gibt keinen Spass jetzt.” (Mondják meg neki, most nem tréfálunk.) Ha fél nyolcig nem kapnak értesítést a Seyss-Inquart-kormány megalakulásáról, azonnal megkezdődik a bevonulás. A beszélgetés végén Göring még utasította Seyss-Inquartot, mozgósítsák a párt összes szervezeteit.
Muff tábornok — noha személyes jó viszony fűzte az elnökhöz — rideg és hivatalos formában közvetítette a német kormány ultimátumát. Miklas elnök nem titkolta felháborodását, és kimérten Muff értésére adta: nem hajlandó az erőszakkal való fenyegetőzés légkörében tárgyalni. Sajnálatosnak minősítette, hogy az ultimátum átadásával Muff tábornokot bízták meg, aki nem táplál éppen meleg szimpátiákat a náci vezetők iránt. Muff ezután közvetlenebb hangnemben, mintegy barátilag tanácsolta Miklasnak, hogy fogadja el a német követelést, és járuljon hozzá Seyss-Inquart kormányalakításához, mert ellenkező esetben beláthatatlan veszélyeknek teszi ki Ausztriát. A fenyegetések és tanácsok ellenére Miklas kitartott álláspontja mellett, elutasította Seyss-Inquart kancellárságát, így Muff küldetése sikertelenül végződött.
Miközben Muff tábornok az elnökkel tárgyalt, Hitler küldötte, Keppler megérkezett Bécsbe. A repülőtérről a város felé hajtva saját szemével is látta, hogy Bécsben teljes a nyugalom, szó sincs anarchiáról és fegyveres „kommunista felkelésről”, ahogyan a német sajtó és rádió már kora délután híresztelte. A német követségről azonnal telefonált Göringnek, s az időközben odaérkező Muff tábornok sikertelen tárgyalásáról is tájékoztatta őt. Göring megparancsolta Kepplernek, hogy azonnal menjen Miklashoz, és jelentse ki neki: ha továbbra is vonakodik teljesíteni a német követeléseket, a 200 000 főből álló német haderő megkezdi a bevonulást Ausztriába.
Keppler a „jó szándékú közvetítő” álarcában lépett Miklas elé. Hitler megbízta őt, hogy ezekben a kritikus órákban igyekezzék békés megoldást találni — mondotta. Németország a jövőben is tiszteletben akarja tartani a berchtesgadeni egyezményt, és éppen ennek érdekében kívánta a népszavazás elhalasztását és Schuschnigg lemondását. E két kívánságot teljesítették, de még hátravan az új kancellár kinevezése. Hitler szí 190vesen látná, ha az új kormány Seyss-Inquart vezetése alatt jönne létre, mert így biztosítva lenne a berchtesgadeni megállapodások végrehajtása. Megemlítette, hogy ő nem Göring, hanem Hitler megbízásából tárgyal. Miklas újra leszögezte, hogy Seyss-Inquart kinevezéséhez nem hajlandó hozzájárulni. Helyes politikai érzékkel felismerte ugyanis, hogy Seyss-Inquart kinevezése felszakítaná az utolsó gátat is. Keppler vita nélkül tudomásul vette az elnök elzárkózó válaszát, de kijelentette, neki este nyolc óráig jelentést kell tennie Hitlernek, ezért a helyszínen marad, és bármelyik pillanatban hajlandó az elnök rendelkezésére állni.
Este hét órakor a bécsi rádióban rövid közleményt olvastak fel, amelyben tudatták a népszavazás elhalasztását, majd néhány perc múlva a Schuschnigg-kormány lemondását.
Nyolc óra előtt tíz perccel Schuschnigg a kancellári palota sarokszobájában felállított mikrofon elé lépett, hogy tájékoztassa a világot a történtekről és lemondásának okairól. Egész Európa feszülten várta az osztrák kancellár utolsó nyilvános beszédét. A külképviseletek útján a nagyhatalmakat, sőt telefonon Habsburg Ottót is értesítették a történelmi fontosságú beszéd időpontjáról. A kancellár körül ott sereglettek hívei, de — a hatalom átvételére várva — a náci vezérek is, a kancellári palota környékét pedig már órák óta a nemzetiszocialista tüntetők tartották megszállva.
A kancellár abban a szobában vett búcsút az első osztrák köztársaság függetlenségétől, amelyben a bécsi kongresszus idején, 1815-ben Európa öt uralkodója gyülekezett, hogy öt ajtón keresztül egyszerre lépjenek be a kongresszusi terembe, ahol Európa új térképét rajzolták. A mikrofont a kancellári dolgozószoba ajtajához állították fel, tovább nem ért a huzal; ezért Schuschnigg híveinek és ellenségeinek hátat fordítva, szinte az üres kancellári dolgozószobának mondta el rövid, drámai beszédét. Csak egyetlen szempár szegeződött rá: Engelbert Dollfussé, az íróasztalon elhelyezett gyászkeretes fényképéről.
„Osztrákok! A mai nap nehéz és döntő helyzet elé állított bennünket. Megbízást kaptam, hogy tájékoztassam az osztrák népet a nap eseményeiről.
A német birodalmi kormány határidőhöz kötött ultimátumot intézett a szövetségi elnökhöz, amelynek értelmében az elnök köteles a neki javasolt személyt kancellárrá kinevezni, a kormányt pedig a német birodalmi kormány javaslatai szerint állítani össze, ellenkező esetben erre az órára kilátásba helyezik a német csapatok bevonulását.
Az egész világ előtt megállapítom, hogy az Ausztriában terjesztett ama hírek, amelyek szerint itt zavargások vannak, patakokban folyik a vér, a kormány nem ura többé a helyzetnek, és saját erejéből képtelen a rendet és a nyugalmat fenntartani, az első szótól az utolsóig kitalálások.
A szövetségi elnök megbízott engem, közöljem az osztrák néppel, hogy engedünk az erőszaknak. Még ezekben a komoly órákban is mindenáron el akarjuk kerülni a német vér ontását, ezért hadseregünk parancsot kapott: ha a bevonulás megkezdődik, ellenállás nélkül vonuljon vissza, és várja ki a következő órák döntését. A szövetségi elnök Schilhawsky tábornok hadsereg-főfelügyelőt bízta meg a hadsereg vezetésével. A hadsereg tőle fogja a további utasításokat megkapni.
Ebben az órában német szóval és szívbéli kívánsággal búcsúzom az osztrák néptől: Isten óvja Ausztriát!”
A kancellár szavait mély csönd és megdöbbenés követte. Ekkor — mankóira támaszkodva — Hammerstein-Equord egykori igazságügy-miniszter bicegett a mikrofonhoz és belekiáltott: „Éljen Ausztria! Szégyellem magam, hogy német vagyok!”; majd amikor eltuszkolták a mikrofontól, Glaise-Horstenauhoz fordulva azt mondta: „Ez Ausztria vége, de biztosíthatlak, hogy Németország vége is.”
A kancellárt megrendítő búcsúszavai nem menthetik fel az elmarasztaló történelmi ítélet alól. Négy és fél esztendős kancellársága idején folytatott bel- és külpolitikájával közvetve maga is hozzájárult Ausztria függetlenségének elveszítéséhez. Igaz, hogy Wilhelm Miklasszal és Leopold Kunschakkal együtt őszintén fájlalta a munkásság ellen 1934 februárjában elkövetett bűnöket, az is tény, hogy szívesebben állott volna egy alkotmányos köztársaság élén, hiszen egyéniségétől távol állott minden diktátori hajlam; de képtelen volt a Dollfuss által kijelölt útról letérni, s azon haladt tovább, ami a nemzetközi helyzet fokozatos átalakulásának eredményeként logikusan vezetett a Németországnak tett engedményekhez. Eközben Schuschnigg abban a káros illúzióban talált vigasztalást, hogy az engedményekkel szolgálatokat tesz az össznémetség érdekeinek.
Schuschnigg búcsúbeszédét a nácik jeladásnak vették az általános roham megindítására. Miklas elnök még mindig ellenállt a német követeléseknek, és a kancellári palotában tartózkodó néhány politikus még azt hitte, hogy a hadsereg és a rendőrség szilárdan tartja a hatalmi posztokat. De az utcán és az alsóbb hivatalokban már a nácik ragadták magukhoz a vezetést. Az SS- és SA-alakulatok az esti órákban megszállták a legfontosabb stratégiai és igazgatási pontokat, a rádióba beszervezett ügynököknek sikerült megkaparintaniuk a vezetést és a rádiót a nemzetiszocialista hatalomátvétel szolgálatába állítani, sőt este nyolc órára Hans Ivó Lukesch és Ernst Kaltenbrunner fegyveres csoportjai már a kancellári palotát is ellenőrzésük alá helyezték.
Néhány perccel Schuschnigg búcsúbeszéde után Göring újra telefonösszeköttetésbe lépett Seyss-Inquarttal. Miután tudomást szerzett arról, hogy Miklas változatlanul megtagadja Seyss-Inquart kinevezését, kijelentette, hogy a csapatok azonnal megkapják a bevonulási parancsot. Utasította Seyss-Inquartot, hívja fel a vezető emberek figyelmét, hogy aki ellenállást tanúsít vagy szervez, az a bevonuló csapatok statáriális bírósága elé kerül. Seyss-Inquart közbevetette, hogy az osztrák államférfiak parancsot adtak a csapatoknak, hogy ne fejtsenek ki ellenállást. „Az teljesen mindegy — vetette oda Göring —, a szövetségi elnök nem nevezte ki önt, és ez is ellenállás.”
A Schuschnigg-kormány lemondását néhány órás interregnum követte, amit Seyss-Inquart ügyesen kihasznált saját hatalmi befolyásának növelésére. Röviddel este nyolc óra után rádióbeszédben közölte, hogy továbbra is hivatalban maradt, teljes felelősséget érezvén a rend és a nyugalom fenntartásáért. Felszólította a nemzetiszocialista fegyveres szervezetek vezetőit, hogy igyekezzenek megőrizni a rendet, és megismételte Schuschnigg utasítását, hogy a hadsereg semmiféle ellenállást ne tanúsítson a bevonuló német csapatokkal szemben.
Háromnegyed kilenckor Hitler aláírta a bevonulási parancsot, amelyben március 12-én hajnalra rendelte el a határ átlépését. Egyidejűleg utasította Göringet, hogy a csapatok megindulása előtt feltétlenül gondoskodjék a kívánt távirat megérkezéséről és publikálásáról. Hitler tehát ragaszkodott a katonai beavatkozás formális jogi megindoklásához, ami világos jele volt annak, hogy még az utolsó pillanatban sem látta teljesen veszélytelennek a vállalkozást.
Göring újra érintkezésbe lépett Béccsel, és Keppler útján sürgette a táviratot. Azt mondta Kepplernek: A Schuschnigg-kormány lemondása után Seyss-Inquart az egyetlen jogosult személy a kormány összes funkciójának gyakorlására. Ebben a minőségében a legsürgősebben küldje Berlinbe az alábbi szövegű táviratot: „A Schuschnigg-kormányt követő ideiglenes osztrák kormány, amely legfontosabb feladatát Ausztria rendjének és nyugalmának helyreállításában látja, sürgős kérést intéz a német kormányhoz, hogy segítse a vérontás megakadályozására irányuló törekvésében. E cél érdekében kéri a német kormányt, hogy haladéktalanul küldjön csapatokat Ausztriába.” A távirat szövegéhez magyarázatként hozzáfűzte még Göring, hogy tulajdonképpen nincs is szükség arra, hogy a táviratot el is küldje, elegendő, ha telefonon közli, hogy egyetért a távirat szövegével.
Így is történt. Pontosan kilenc órakor Karl Bodenschatz tábornok, Göring szárnysegédje felhívta Kepplert, és tudakozódott a távirat iránt, mire Keppler kijelentette, hogy Seyss-Inquart „egyetért vele”. A történeti igazság tehát az, hogy a német csapatok bevonulását kérő távirat Berlinben született, azt soha senki nem továbbította Bécsből. Ez természetesen a legkisebb mértékben sem menti Seyss-Inquart árulását, de jellemző fényt vet arra, hogy Ausztria annexiójának minden részletét Berlinben készítették elő, s az osztrák nácik szerepe csak arra korlátozódott, hogy vak engedelmességgel végrehajtsák a német parancsokat.
Este fél tizenegy órakor megérkezett Rómából Mussolini aggodalommal várt válasza. A hesseni herceg telefonon közölte Hitlerrel, hogy Mussolini beleegyezését adta a katonai akció végrehajtásához. A beszélgetés során Hitler többször is összefüggéstelenül ismételgette: „… ezt soha, soha nem fogom neki elfelejteni”. Ami azt bizonyította, hogy roppant belső izgalom alól szabadította fel őt a másik diktátor válasza. Mussolini beleegyezése ugyanis azt jelentette számára, hogy a Berlin—Róma-tengely veszélyeztetése nélkül birtokba veheti Ausztriát.
Ezután már villámgyorsan peregtek az események. Bécsben gyakorlatilag a nemzetiszocialisták kezébe került a hatalom. A bécsi rendőrség központjának és sok más közhivatalnak a homlokzatán megjelent a horogkeresztes zászló. A rádió este tíz órakor a „nemzetiszocialista forradalom” feltartóztathatatlan győzelméről számolt be. A helyzetre jellemző, hogy a franciabarát és legitimista Schmitz polgármestert már az esti órákban letartóztatták a lakásán, a Hazafias Arcvonal főtitkára, Guido Zernatto pedig az éjszaka folyamán a szökésben keresett menekülést.
Az államapparátus reménytelen felbomlását látva, Miklas elnök éjjel 11 óra tájban hozzájárult Seyss-Inquart kancellári kinevezéséhez. Azt hitte, hogy ezzel az utolsó lépéssel talán lehetővé válik Ausztria látszatfüggetlenségének fenntartása. Ebben a tévhitben szerepet játszott Schuschnigg és Seyss-Inquart beszélgetése, amelyet röviddel Schuschnigg búcsúbeszéde után folytattak. Seyss-Inquart kérte a volt kancellárt, beszélje rá Miklast az ő kinevezésére, mert ezáltal biztosítható a rend helyreállítása. Kijelentette, hogy ő nem ért egyet a párt szélsőséges szárnyával, és ha kinevezése megtörténik, meg fogja tagadni a Göring által kívánt távirat továbbítását. Ez ugyan — a tudta nélkül — már megtörtént, de ő még ezután is hangoztatta, hogy kinevezése esetén szükségtelenné válna a német csapatok bevonulása. A jelek szerint Seyss-Inquart ezt tényleg komolyan hitte, és politikai ambíciói átmenetileg nagyobbak voltak annál, semhogy a megszállt Ausztria birodalmi helytartójának szerepével megelégedjék. Miklas, amikor félnapos ellenállás után megbízta az új kormány megalakításával, azt mondta neki: „Az ön kormányának kinevezése az alkotmány alapján történt, ezért teljesítenie kell kötelességét Ausztriával szemben.”
Az önálló osztrák nemzetiszocialista kormány gondolata — ha csak néhány órára is — tényleg felmerült. Március 12-én a kora hajnali órákban Keppler és Seyss-Inquart — miután Ausztriában belső zavargások nem robbantak ki — arra a meggyőződésre jutott, hogy a nemzetiszocialista kormány képes lesz a hatalmat megtartani, tehát a német kormány eltekinthet a súlyos külpolitikai kockázattal járó katonai bevonulás végrehajtásától. Éjjel két óra után Keppler telefonösszeköttetésbe akart lépni a kancellári hivatallal, de mivel ez nem járt eredménnyel, érintkezést keresett a német külügyminisztérium osztrák referensével, Günther Altenburg követségi tanácsossal, akit tájékoztatott a bécsi helyzetről. Seyss-Inquart nevében kérte, hogy a birodalmi kormány tartsa készenlétben a csapatokat, de egyelőre ne rendelje el a bevonulást, mert Ausztriában teljes a rend és a nyugalom. Altenburg azonnal kapcsolatba lépett Weizsäckerrel, aki viszont felhívta Hitler szárnysegédjét, Brückner SS-Obergruppenführert, és kérte őt, azonnal tudassa Hitlerrel Seyss-Inquart üzenetét. Tíz perccel később megérkezett Hitler válasza: a bevonulást végre fogják hajtani, a csapatok készenlétben állanak, és a kiadott parancsokat nem lehet visszavonni.
A német csapatok még kiindulási állásaikban várták a bevonulási parancsot, amikor népes vezérkarának kíséretében Himmler tábornok, az SS és a Gestapo birodalmi vezetője az asperni repülőtérre érkezett. Ő volt a birodalom első küldötte, s ennél jelképesebben aligha lehetett volna kifejezni az egyesülés lényegét. Himmler birtokba vette a bécsi rendőrség épületét, és azonnal intézkedett az Anschluss ellenzőinek letartóztatásáról.
Március 12-én hajnalban a német csapatok átlépték az osztrák határt, s megkezdték a „Sonderfall Otto” megvalósítását. Miközben a gépesített és páncélos egységek egyetlen puskalövés nélkül nyomultak Bécs felé, a légierő első egységei délelőtt 10 órakor érkeztek az asperni repülőtérre.
A déli órákban Goebbels propagandaminiszter felolvasta a rádióban Hitler kiáltványát. A Führer hosszabb történeti visszapillantást adott az osztrák kormány „népelnyomó” és „áruló” politikájáról, amellyel szemben a német kormány „mérsékletet” és „józanságot” tanúsított. Schuschnigg népszavazási terve azután minden korábbi németellenes megnyilvánulásra feltette a koronát. Elhatározta, hogy ebben a súlyos helyzetben a szenvedő „német néptestvérek” segítségére siet, és lehetőséget teremt számukra, hogy saját kívánságuk szerint dönthessenek sorsukról.
Délelőtt 10 órakor a Seyss-Inquart-féle nemzetiszocialista kormány letette a hivatali esküt Miklas elnök kezébe, majd az új kancellár sietve Linzbe utazott, hogy üdvözölje a németeket. Az esti órákban Seyss-Inquart a linzi tanácsháza nagytermében köszöntötte Hitlert, és kijelentette, hogy az új osztrák kormány nem tekinti magára kötelezőnek a Saint Germain-i békeszerződés 88. szakaszát, amely az Anschluss tilalmát tartalmazta. Beszédében az egész németség vezéreként és felszabadítójaként üdvözölte Hitlert, akinek szemmel láthatólag nem tetszett Seyss-Inquart „kancellári” fellépése, és csak néhány mondattal válaszolt szavaira. A későbbi események tanúsága szerint akkor már távolabbi tervek foglalkoztatták a Führert.
A katonai megszállás várakozáson felüli gyorsasága ugyanis, amely a belső ellenállás hiányával magyarázható, továbbá a nyugati hatalmak teljes közömbössége megérlelte Hitlerben az elhatározást, hogy a kínálkozó lehetőséget kihasználva megvalósítja a totális Anschlusst, és Ausztriát Bajorországhoz hasonlóan bekebelezi a birodalomba. Ez a terv túlment a német kormány előzetes elgondolásán, hogy ti. perszonálunióval fenntartja Ausztria politikai és közigazgatási önállóságát. A német belügyminisztérium ugyanis ilyen értelmű előzetes törvényjavaslatot dolgozott ki. Hitler órák alatt módosította a korábbi elképzeléseket. Március 13-án reggel Linzbe rendelte dr. Wilhelm Stuckart belügyi államtitkárt, és megbízta őt a teljes egyesülést kimondó törvényjavaslat haladéktalan elkészítésével. Hitler sietsége azzal a szubjektív kívánsággal is magyarázható, hogy március 15-én már úgy akart Bécsbe bevonulni, mint a birodalommal egyesült Ausztria alkotmányosan is elismert vezére. Stuckart Carl von Clodiusszal, a német külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályának helyettes vezetőjével és Lothar Wimmer osztrák külügyi államtitkárral közösen percek alatt elkészítette a kívánt törvényjavaslat szövegét. Eszerint Ausztria a német birodalom egyik országa, s április 10-én népszavazást rendeznek az újraegyesülés szentesítésére.
Hitler még a történtek után is ragaszkodott a jogi formák betartásához, ezért utasította Stuckart államtitkárt, hogy a törvényjavaslat szövegével repüljön Bécsbe, és írassa azt alá Miklas szövetségi elnökkel. Bécsbe érkezve Stuckart először Seyss-Inquart kancellárnak adta át a törvényjavaslat szövegét — akit ez már meg is fosztott pünkösdi királyságától —, kérve őt, hogy a minisztertanács azt azonnal tárgyalja meg. Ennek az „alkotmányos” komédiának természetesen már nem volt egyéb rendeltetése, mint a brutális erőszak végrehajtásának a legalitás és alkotmányosság látszatát kölcsönözni. A kormány természetesen egyhangú lelkesedéssel elfogadta a törvényjavaslatot, és végleges szentesítés végett továbbította az elnöknek. Miklas elnök elolvasta, s rövid gondolkodás után kijelentette: nem hajlandó aláírni, mert véleménye szerint a népszavazásnak az Anschluss proklamálása előtt kellene megtörténnie, hogy biztosítva legyen a népakarat szabad megnyilvánulása. Az elnök elutasító válasza után Seyss-Inquart felszólította Miklast, mondjon le az elnöki tisztségről. Ő ezt nem volt hajlandó megtenni. Így éles vita után abban állapodtak meg, hogy Miklas az 1934-es alkotmány 77. szakasza alapján (amely kimondta, hogy az elnök tartós akadályoztatása esetén a kancellár gyakorolja az elnöki jogokat) formális lemondás nélkül Seyss-Inquartra ruházza az elnöki jogkört. Erről írásbeli nyilatkozatot is adott Seyss-Inquartnak. Ezek után már nem volt akadálya az újraegyesülési törvény „alkotmányos” elfogadásának. A náci kabinet tagjai aláírták a törvényt, Seyss-Inquart pedig a Miklastól kierőszakolt, de jogilag érvénytelen nyilatkozat alapján mint elnök ellenjegyezte és szentesítette azt. Ezzel az aktussal a Seyss-Inquart-kormány tulajdonképpen saját feloszlatását is kimondta, hiszen az egyesülés folytán az osztrák kormány összes jogai a birodalmi kormányra szálltak át. Az újraegyesülési törvény kihirdetésével, tehát március 14-ével Ausztriát beolvasztották a Harmadik Birodalomba.
Délkelet-Európa kapuja kitárult a hitleri Németország előtt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!