Alekszandr Fagyejev
Második rész
47.
Oleg kimagyarázkodott anyjával, s így tevékenységének már semmi sem állta útját. Az egész ház részt vett munkájában, rokonai és elsősorban anyja segítőtársai lettek.
Ki tudta volna megmondani, hogy a tizenhat esztendős ifjú szívének melyik csücskében olvadtak össze az idősebb nemzedékek tapasztalatai, melyeket észrevétlenül merített könyvekből, nevelőapja elbeszéléseiből, de különösen közvetlen irányítójával, Filipp Lutyikovval folytatott beszélgetéseiből – hogyan olvadt össze a szívében mindez a maga és társai szerezte tapasztalatokkal, az első kudarcok és az első eredmények tapasztalataival. Bármint legyen is, de az Ifjú Gárda kibontakozó tevékenysége folyamán Oleg egyre nagyobb és nagyobb befolyást gyakorolt társaira, s ezt ő maga is egyre világosabban látta.
Közlékeny, életvidám és közvetlen természetével nemcsak a társai feletti basáskodást tartotta visszataszítónak, hanem már azt is, ha valaki nem vette figyelembe véleményüket, tapasztalataikat. De egyre inkább rájött, hogy tevékenységük sikere vagy kudarca legtöbbször attól függött, hogy ő, Oleg, mennyire ítélte meg helyesen a dolgokat, vagy mennyire tévedett.
Mindig tettre kész, mindig derűs volt, de ugyanakkor akkurátus, megfontolt és igényes. Amikor saját magáról volt szó, még kibújt belőle a kisfiú. Szeretett volna röplapokat ragasztani, boglyákat felgyújtani, fegyvereket szerezni és rajtaütni a németeken. De végre megértette a mindenért és mindenkiért rá háruló felelősséget és belenyugodott.
Barátság fűzte egy nálánál idősebb, páratlanul egyszerű, igen bátor, hallgatag és romantikus lelkű lányhoz, akinek dús fekete haja ragyogó csigákban omlott erős, kerek vállára, akinek szép karját a nap szinte feketére égette, nagy, barna szeme fölött pedig merész vonalú, szenvedélyes szemöldök ívelt. Nyina Ivancova megértette, kitalálta a fiú minden pillantásának, mozdulatának értelmét. Félelem és ellentmondás nélkül, pontosan hajtotta végre utasításait.
Fejük búbjáig beletemetkezve a munkába, hol röpiratokkal, hol valamilyen tereprész rajzával, hol pedig ideiglenes Komszomol-tagkönyvekkel foglalkozva órákig ülhettek szótlanul egymás mellett, és sohasem unatkoztak. Ha pedig megszólaltak, beszédük igen-igen magasröptű volt. Képzeletüket megragadta az emberi szellem minden nagyszerű vívmánya, mindaz, ami felfogóképességük számára hozzáférhető volt. Néha, amikor kettesben voltak, minden ok nélkül olyan vidámság fogta el őket, hogy egyszerre felnevettek. Oleg ellenállhatatlan, kitörő kamaszkacajjal úgy nevetett, hogy miközben még a könnyei is kicsordultak, szakadatlanul dörzsölgette ujjai hegyét, a lány hol bizakodó, halk, lányos derűvel, hol meg váratlanul asszonyosan, kissé rejtelmesen, mintha valamit titkolna előtte.
Oleg egyszer szörnyű zavarban megkérte Nyinát, hogy egy verset mondhasson el neki.
– Kiét? A tiedet? – kérdezte csodálkozva a lány.
– Nem, ide hallgass …
És belekezdett, erősebben dadogva, mint máskor, de már az első sorok után uralkodott magán:
Dalolj, barátnőm, harci nótát,
Ne búslakodj, a holnap int,
Mert holnap újra visszatérnek
Tűzszárnyú vörös sólymaink.
Megjönnek, s szélesre kitárják
Börtönök s pincék ajtaját,
S forró napunk majd felszántja
Szempilláid könnycsepp-csillagát.
S megint vidám s szabad leszel te,
S vörös Május 1. int le ránk,
S mi megbosszuljuk szenvedésed,
Drága, szeretett, nagy hazánk …
– Itt még nincs egészen vége – mondta Oleg ismét zavarban. – Itt lehet, az áll majd, hogy együtt beléptünk a hadseregbe … Szeretnéd?
– Ezt nekem írtad? Igen? – kérdezte Nyina, és tekintetének ragyogó tüzével árasztotta el a fiút. – Azonnal megéreztem, hogy a te versed. Miért nem említetted soha, hogy írsz?
– Restelltem – mondta széles mosollyal Oleg, aki nagyon örült, hogy tetszett a verse. – Már régen írok, de nem mutatom meg senkinek. Leginkább Vanya előtt restellem. Tudod, hogy ír. Nálam, úgy érzem, baj van a verslábakkal, a ritmust is nehezen találom el – mondta boldogan, hogy Nyina szépnek találta versét.
Igen, így történt, hogy Oleg, életének legsúlyosabb napjaiban, ifjú erői kivirágzásának legboldogabb korszakába lépett.
November hatodikén, az októberi ünnep előestéjén az Ifjú Gárda vezetősége teljes létszámban összegyűlt Kosevojék lakásán. Valja Borc, Nyina és Ólja Ivancova összekötők is részt vehettek a gyűlésen. Oleg ezt a napot azzal akarta emlékezetessé tenni, hogy ünnepélyesen felveszik a Komszomolba Ragyik Jurkint.
Ragyik Jurkin már nem volt az a régi, csöndes, szelíd szemű kisfiú, aki egykor azt mondta Zsora Arutyunyancnak: „Hisz én megszoktam, hogy korán lefeküdjek.” Fomin kivégzése után Ragyik Jurkint beosztották Tyulenyin harccsoportjába, és ő is részt vett a német teherautók ellen intézett éjszakai rajtaütésekben. Elég önérzetesen ült az ajtó mellett egy széken, és szemrebbenés nélkül, merően nézett maga elé, mialatt Oleg röviden megnyitotta a tanácskozást, Tyulenyin pedig Ragyik jellemrajzát ismertette. Néha elfogta a kíváncsiság, ugyan kifélék, mifélék ezek a fiúk, akik az ő sorsáról döntenek – és hosszú szürke pillái alatt rejtőző nyugodt tekintetével végignézett a vezetőség tagjain, akik a vendégségre terített nagy ebédlőasztal körül ültek. Két lány – az egyik szőke, a másik fekete – olyan barátságosan mosolygott rá, és mind a kettő olyan gyönyörű volt, hogy Ragyik rettenetes zavarba jött, és rögtön elkapta róluk a tekintetét.
– K-ki óhajt kérdést intézni Ragyik Jurkin elvtárshoz? – kérdezte Oleg.
Mindenki hallgatott.
– Mondja el életrajzát – mondta Vanya Turkenyics.
– M-m-mondd el az életrajzodat …
Ragyik Jurkin felállt, az ablakra nézett, és mint annak idején a leckét az iskolában, csengő hangon mondta.
– 1928-ban születtem Krasznodon városban. A Gorkij Iskolában tanultam … – ezzel véget is ért Ragyik Jurkin életrajza. Maga is érezte, hogy ez édeskevés, mire kevésbé önérzetesen tette hozzá: – Amióta a németek bejöttek, nem tanulok …
Mindannyian hallgattak.
– Társadalmi munkát végeztél? – kérdezte Vanya Zemnuhov.
– Nem végeztem – fakadt ki mély, kisfiús sóhajjal Ragyik.
– A Komszomol feladatait ismered? – kérdezte újra Vanya, és csontkeretű pápaszemén keresztül feléje nézett.
– A Komszomol feladata: üsd a fasiszta német megszállókat, amíg egy szál marad belőlük! – mondta Ragyik Jurkin igen határozottan.
– Hát… azt hiszem, a fiú elég képzett politikailag – szólt Turkenyics.
– Felvenni, persze! – szólt Ljubka, aki szívből kívánta, hogy Ragyik Jurkin dolga sikerüljön.
– Felvenni! Felvenni! – mondták a vezetőség többi tagjai.
– Ki van amellett, hogy Ragyik Jurkint felvegyük a Komszomolba? – kérdezte széles mosollyal Oleg, és maga is felemelte a kezét.
Valamennyien felemelték a kezüket.
– E-egyhangúlag – mondta Oleg és felállt. – Gyere ide!
Ragyik kissé elhalványodott, és Turkenyics meg Ulja Gromova között, akik utat nyitottak neki, miközben nagyon komolyan néztek rá, odament az asztalhoz.
– Ragyik – szólt Oleg ünnepélyesen a vezetőség nevében átnyújtom ideiglenes Komszomol-tagkönyvedet. Úgy vigyázz rá, mint a becsületedre. A tagdíjat az ötös csoportban fizeted. Amikor a Vörös Hadsereg visszatér, a kerületi Komszomol-bizottság ezt az ideiglenes tagkönyvet állandóval cseréli fel …
Ragyik kinyújtotta lebarnult, sovány kezét, és átvette tagkönyvét. A tagkönyv ugyanakkora volt, mint az igazi, és kemény, kétrét hajtott térképpapírból készült. A címlapon, fent, apró, ugráló nyomdabetűkkel szedett sor: „Össz-szövetségi Lenini Kommunista Ifjúsági Szövetség.” Kissé lejjebb, de vastagabb betűkkel: „Ideiglenes Komszomol-tagkönyv.” A második oldalon bal felől Ragyik családi, kereszt- és apai neve, születési éve; lejjebb a belépés kelte: „1942. november 6-án”, még lejjebb: „A tagkönyvet a krasznodoni Ifjú Gárda Komszomol-szervezete állította ki. Titkár: Kasuk”. A tagkönyv jobb felén rubrikák a befizetett tagdíjak nyilvántartására.
– Bevarrom a kabátbélésembe, és mindig magamnál hordom majd – mondta alig hallhatóan Ragyik, és kabátja zsebébe rejtette a könyvecskét.
– Elmehetsz – mondta Oleg.
Valamennyien gratuláltak Ragyiknak, és sorban megszorították a kezét.
Ragyik kiment a Szadovaja utcára; az eső elállt, de az idő szeles és hideg volt. Alkonyodott. Ragyiknak az volt, a megbízatása, hogy ezen az éjszakán, három fiúból álló csoport élén, nagy, ünnepi feladatot hajtson végre. Szíve fölött ott érezte a tagkönyvet, és komoly, boldog arccal tartott hazafelé. A második vasúti átjáró előtt, az ereszkedőnél, ahol a kerületi végrehajtó bizottság háza állt, melyben most a német mezőgazdasági kommandatúra székelt, Ragyik alig észrevehetően húzta el a száját, fülsiketítőt füttyentett, csak azért, hogy a németeket bosszantsa.
Ezen az éjszakán nemcsak Ragyik, hanem majdnem az egész szervezet részt vett a nagy, ünnepi feladat végrehajtásában.
– Ne feledjétek el: aki már kész, azonnal ide hozzám! – mondta Oleg. – Kivéve a pervomajkaiakat.
A pervomajkaiak az Ivanyihina nővérek lakásán külön októberi estét rendeztek.
Oleg Turkenyics, Vanya Zemnuhov és a két összekötő – Nyina meg Olja – ottmaradtak a szobában. Oleg arca egyszerre izgalmat árult el.
– K-k-kislányok, d-d-drágák, itt az indulás ideje – mondta erősen dadogva.
Odament Nyikolaj Nyikolajevics ajtajához és bekopogott:
– Marina néni! – I-i-indulás!
Marina kabátban, menet közben kötve fel kendőjét, kijött a szobából. Nyomában Kolja bácsi. Utánuk nagyanyó és Jelena Nyikolajevna.
Marina, Olja és Nyina felöltöztek, és kimentek a házból. Nekik kellett őrködniök most az utcán.
Veszélyes, vakmerő vállalkozás volt ez ebben az órában, amikor a lakosság még ébren volt, az utcán jártak-keltek.
De vajon tehettek-e mást?
Leszállt az alkony. Vera nagyanyó leengedte a függönyt, és meggyújtotta a bádoglámpát. Oleg kiment az udvarra Marinához. Elhúzódtak a ház mellől.
– Senki.
Kolja bácsi most a kémlelő ablakon kidugta a fejét, körülnézett, és egy villanydrótot nyújtott Olegnek. Oleg a drótot egy lécre erősítette, azt pedig odaakasztotta a villanyvezeték oszlopára. Léc és oszlop eggyé olvadt a sötétben.
Oleg, Turkenyics és Vanya Zemnuhov Kolja bácsi szobájában, az íróasztal mellett ültek, ceruzával a kezükben. Vera nagyanyó kifürkészhetetlen arckifejezéssel, Jelena Nyikolajevna előrehajolva, kissé naiv, ijedt tekintettel ült az ágyon, és a rádiókészülékre meredt.
Csak Kolja bácsi tudta pontosan és nyugodt kézzel azonnal a kellő hullámhosszra beállítani … Egyenesen tapsviharba kapcsolódtak … A légköri zavarok miatt alig tudták kivenni, mit mond a szónok:
„Elvtársak … A szovjet forradalom győzelmének huszonötödik évfordulóját ünnepeljük ma országunkban. Huszonöt éve, hogy országunkban megteremtődött a szovjetrendszer. A szovjetrendszer fennállásának következő, huszonhatodik évének küszöbén állunk …”
Turkenyics komoly és nyugodt arccal, Vanya szemüvegét valósággal a füzetre szorítva, sietve jegyeztek. Nem volt nehéz leírni, mit mondott: Sztálin nyugodtan beszélt. Olykor néhány pillanatig nem beszélt, s akkor hallották, hogy vizet tölt a pohárba, aztán visszateszi helyére a poharat. Mégis az első percekben minden figyelmüket megfeszítették, hogy egy szót se mulasszanak el. Aztán megszokták a beszéd ritmusát, és akkor szinte megigézte őket annak az eseménynek a rendkívülisége, melynek részesei lettek.
Aki még sohasem ült fűtetlen szoba vagy nyirkos fedezék füstölgő lámpafénye mellett, koldusan, letaposottan, meggyalázottan – míg odakint őszvégi vihar dúl, aki titkos rádióján dermedt ujjal sohasem fogta el szülőföldje hullámhosszát, meg sem értheti, milyen érzéssel hallgatták itt a Moszkvából jövő szavakat:
„… az emberevő Hitler azt mondta: »Meg fogjuk semmisíteni Oroszországot, hogy soha többé talpra ne állhasson.« Úgy látszik, ez világos, bár kissé ostoba.”
A nagyteremből idehallatszó nevetés egyszerre mosolyt csalt ki arcukra. Vera nagyanyó még el is takarta kezével a száját.
„Nekünk nem feladatunk, hogy Németországot megsemmisítsük, mert Németországot nem lehet megsemmisíteni, mint ahogy Oroszországot sem lehet megsemmisíteni … De a hitleri államot meg lehet és meg is kell semmisíteni. Első feladatunk éppen az, hogy a hitlerista államot és sugalmazóit megsemmisítsük.”
A beszéd minden egyes mondatát követő tapsvihartól a hallgatók legszívesebben elragadtatott ujjongásban törtek volna ki. S mert ezt nem tehették, csak egymásra néztek.
Mindaz, ami eddig öntudatlanul szunnyadt lelkűkben – a tizenhat éves fiúétól az öreg asszonyokig -, most egyszerű, igaz tények, számadatok alapján és a jövőbe vetett szenvedélyes hitük révén életre kelt bennük.
Ezek az egyszerű emberek, akiknek szörnyű gyötrelem és leírhatatlan vértanúság jutott osztályrészül, most az ő szavával szóltak a világhoz:
„A hitlerista gazemberek sanyargatják, gyilkolják országunk megszállt területeinek lakosságát, férfiakat és nőket, gyerekeket, öregeket, fivéreinket és nővéreinket … Csak becsületüket vesztett, állati színvonalra süllyedt, aljas és elvetemült emberek engedhetnek meg maguknak ilyen gyalázatosságokat ártatlan, fegyvertelen emberekkel szemben … Ismerjük ezeknek a gyalázatosságoknak tetteseit, az »európai új rend« építőit, mindezeket az újdonsült főkormányzókat és kormányzókat, parancsnokokat és alparancsnokokat. A megkínzott emberek tízezrei ismerik nevüket. Vegyék tudomásul ezek a hóhérok, hogy nem bújhatnak ki az őket gaztetteikért terhelő felelősség alól, és nem kerülhetik el a megkínzott népek büntető kezét …”
A reménység és a bosszú szavai voltak ezek …
Egy óriási világ lehelete vette most körül ellenséges katonák csizmájától sárba taposott kis városukat, a szülőföld együttérzése, Moszkva éjszakai szívverése töltötte be a szobát, s boldogságot sugárzott lelkűkbe, hogy ők is részesei ennek a világnak.
A lelkesedés vihara zúgott minden köszöntő szava után.
„Dicsőség partizánjainknak és partizánnőinknek.!”
– Hallottátok?! – kiáltotta Oleg, és csillogó, boldog szemmel tekintett rájuk.
Amikor Kolja bácsi kikapcsolta a rádiót, iszonyú csönd állott be. Alighogy szólt – s már mindennek vége … csak a szellőztetőablak zörgött. Odakint őszi szél dühöng. Egyedül ültek a félhomályos szobában, és beláthatatlan távolság választotta el őket attól a világtól, mely az imént küldte feléjük üzenetét.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!