- FEJEZET
(idézet: Az Osztrák tragédia – 1933-1938)
3
GYILKOSSÁG A BALLHAUSPLATZON
Július 24-én este Weydenhammer, Wächter és Glass egy bécsi kávéházban találkoztak, ahol megállapodtak, hogy a puccsot másnap a déli órákban hajtják végre. Előzetesen Weydenhammer Rintelennel tárgyalt az Imperial Szállóban, aki a július 24-i fiaskó hatása alatt úgy vélekedett, hogy az akciótól végleg el kellene állni, mert a kormányszervek feltehetően gyanút fogtak. Rintelen érvelését azonban azzal utasították vissza, hogy ez az utolsó alkalom a radikális fellépésre, amikor még Olaszország és Franciaország valószínűleg beletörődik a kész tényekbe.
A lázadás vezérkara haladéktalanul hozzálátott a terv kidolgozásához. Több vonatkozásban kénytelenek voltak az előző napra előirányzott akciókat módosítani. Így pl. a katonai városparancsnokság épülete nem szolgálhatott gyülekezési pontul, mert 25-én éppen ebben az időben zajlott le ott az őrségváltás. Az államelnök letartóztatására kidolgozott tervet is meg kellett változtatni, mert Miklas elnök váratlanul a stájerországi Wörthi-tóhoz utazott. A puccs katonai vezetője, Fridolin Glass, július 25-én reggel 6.30-kor készen állt az új felvonulási tervvel, amelyet egy klosterneuburgi csónakházban ismertetett alvezéreivel: Otto Planettával, Hans Domesszel, Hans Bauerrel és Franz Holzweberrel. Eszerint az akcióban részt vevő SS-tagok a magukkal hozott osztrák katonai egyenruhákat a Német Tornász Szövetség siebensterngassei tornatermében öltik magukra, ahonnan 12.45-kor teherautókon indulnak a Ballhausplatzra, illetve a rádió épületébe. Az írásos riadóparancsot már reggel 8 órakor kézhez kapták a felkelésben részt vevő SS-egységek vezetői. Délelőtt 10 órakor az akció három vezére — Wächter, Weydenhammer és Glass — gépkocsin ellenőrizte a felvonulási utakat. Miután kisebb útjavítási munkálatoktól eltekintve semmiféle váratlan akadályt vagy karhatalmi készülődést nem tapasztaltak, mindegyik elfoglalta a számára kijelölt pontot. Wächter a kancellári palota közelében egy kávéházban várta, hogy a Ballhausplatz elfoglalása után átvehesse a kormányalakítási tárgyalások vezetését, Weydenhammer az Imperial Szállóban Rintelennel együtt várakozott a lázadók értesítésére, hogy „az új kancellár elfoglalhatja hivatalát”, Fridolin Glass pedig a Siebensterngassén irányította a puccsisták átöltözését és felfegyverzését. Úgy tűnt, minden simán fog menni, semmiféle váratlan fordulat nem jöhet közbe.
Csakhogy olyasmi történt, amire a nácik a legkevésbé voltak elkészülve. A beavatottak közül valaki jelentést tett a kancellári palota ellen készülő támadásról. Egy Johann Dobler nevű rendőrtiszt, akit már július 23-án informáltak a tervekről, s aki több más bécsi rendőrtiszttel együtt csatlakozott az akcióhoz, röviddel 8 óra után telefonon jelentkezett a Hazafias Arcvonal országos központjában, és elmondta, hogy az egész kormány sorsát érintő fontos ügyben sürgős közléseket szeretne tenni az Arcvonal országos vezetőjének, dr. Stepannak. Bejelentésével azért fordult a kormányhű Hazafias Arcvonalhoz, mert saját tapasztalatai alapján tudta, hogy a rendőrséghez befutó jelentésekről a nácik azonnal értesülnek. Kérte, hogy azonnal küldjenek egy megbízható embert a Weghuber kávéházba, ahol részletesebb információkkal fog szolgálni.
A bejelentést követő négy óra története híven tükrözi az akkori osztrák belpolitikai helyzetben uralkodó káoszt. Doblernak csaknem két órát kellett várakoznia, míg a Hazafias Arcvonal képviselője megjelent, hogy az „elsőrendű államérdeket érintő bejelentést” (Dobler szavai szerint) meghallgassa. Néhány perccel 10 óra után az Arcvonal kiküldötte felhívta Emil Fey minisztert, a bécsi Heimwehr-szervezet vezetőjét, s közölte vele: egy rendőrtiszt állítása szerint a nemzetiszocialisták a közeli órákban rohamot indítanak a kancellári palota ellen, és le akarják tartóztatni a kormány tagjait. Az illető hajlandó lenne a hírt személyesen is elmondani Fey miniszternek, ezért néhány perc múlva a Ballhausplatz közelében levő Central Kávéházban lesz, mert vonakodik bármiféle hivatalos épületbe belépni.
Emil Fey miniszter és Heimwehr-vezér tehát már két órával az események előtt tudott a nácik terveiről. Ennek ellenére elmulasztotta Dollfuss kancellárt tájékoztatni, aki 11 órakor megnyitotta az osztrák minisztertanács ülését, s ezáltal egy értékes óra újra elveszett.
E könyv szerzője 1963 augusztusában a festői szépségű Gmundenben hosszabb beszélgetést folytatott Theodor Hornbostel egykori követtel, a Ballhausplatz politikai osztályvezetőjével, aki személyesen ismerte a dráma minden résztvevőjét. Fey máig is tisztázatlan viselkedésének magyarázatát — mondotta — a „februári hős” határtalan érvényesülési vágyában kell keresni. Fey ugyanis február után az ország „megmentőjének” szerepében tetszelegve szerette volna learatni a „győzelem” összes gyümölcseit. Dollfuss félt Fey egyre növekvő befolyásától, s fékezni igyekezett a veszélyes szerencselovag előretörését. Július 11-én átalakította a kormányt, Fey kezéből kivette a belügyi tárcát s ezzel együtt a karhatalom vezetését, a másodrangú gazdasági tárca ellátását bízta rá, s így megfosztotta őt a további gyors érvényesülés lehetőségétől. Feyben sötéten kavargott az elégedetlenség. Arra nézve nincs ugyan bizonyíték, hogy a náci lázadásba közvetlenül beavatták volna; sokkal valószínűbb a feltevés, hogy újra a „honmentő” szerepét akarta eljátszani, ezért szinte az utolsó pillanatig hallgatott a készülő eseményekről. Hornbostel ábrázolása beleillik Emil Fey portréjába. Számos történészben felmerül azonban a gondolat, hogy Fey bűnrészességig menő hallgatásával biztosítani akarta pozícióját az új Rintelen-kormányban is. Ezt a feltevést valószínűsíti, hogy a kancellári palotában foglyul ejtett Fey minisztert a nácik megkülönböztetett bánásmódban részesítették.
De térjünk vissza az előzményekhez. A telefonon történt közlés után Emil Fey a Central Kávéházba küldte szárnysegédjét, Karl Wrabel őrnagyot és két nyomozót, hogy győződjenek meg Dobler bejelentésének valódiságáról. Dobler elmondta, hogy a felkelést már tegnap délutánra tervezték, de a minisztertanács elhalasztása miatt ma délben fogják megvalósítani. Wrabel végighallgatta Doblert, s noha már aligha maradhatott kétség, „írásbeli bizonyítékot” követelt. Erre Dobler kérte, kísérjék el őt a lakására, ahol már bizonyosan várni fogja a 89. SS-ezred írásbeli parancsa, amelyből kitűnik majd, hol lesz a gyülekezési hely. Így is történt. A Wrabelt kísérő két nyomozó gépkocsin elkísérte Doblert, aki néhány perc múlva átadta nekik az írásbeli riasztási parancsot, amely így hangzott: „89. ¼1 órakor. — Siebensterngasse 11. Szövetségi Tornaterem. — A Siebensterngassét nem a Breitegassén keresztül közelíteni meg. — Steiner.” Ezután visszatértek a Central Kávéházba, és az ott várakozó Wrabelnek átadták a parancsot. Wrabel őrnagy utasította a két nyomozót, hogy rögtön hajtsanak a Siebensterngasséra, és az ott tapasztaltakról telefonon azonnal tegyenek jelentést.
Megint eltelt egy óra. Folyt a nyári szünet előtti utolsó minisztertanácsi ülés. Előtte Dollfuss utasította protokollfőnökét, intézkedjék, hogy riccionei útjának összes előkészületei megtörténjenek. Az ülésen néhány jelentéktelen rendelettervet beszéltek meg. Röviddel 12 óra előtt Emil Fey minisztert kihívatták a tanácsteremből, és tájékoztatták őt az időközben szerzett információkról. Pontosan 12 óra volt, amikor Fey közölte értesüléseit a kancellárral. Dollfuss erre a hírre azonnal megszakította a minisztertanács ülését, mondván a kormány tagjainak: „Az imént fontos közlés birtokába jutottam. Ellenőriztetnem kell a hír alapját. Ennek ellenére nem lenne helyes, ha továbbra is itt együtt ülnénk.” A minisztereket — Karwinsky biztonságügyi államtitkár és Emil Fey kivételével — utasította, hogy azonnal térjenek vissza hivatalaikba, és tegyenek meg minden szükséges intézkedést az esetleges nemzetiszocialista lázadás elfojtására.
A siebensterngassei tornaterem közelében őrt álló Marek nevű nyomozó 12.10 és 12.30 között három alkalommal is telefonált Fey szárnysegédjének, Wrabel őrnagynak, aki a kancellár előszobájában várt a befutó hírekre. „Egyenruhás katonák, rendőrök és civilek áramlanak a Német Tornász Szövetség helyiségébe” — hangzott első jelentése; majd 5 perc múlva: „A civil személyek katonai egyenruhába öltöznek, és fegyvereket osztanak ki közöttük.” Utolsó telefonhívásakor pedig közölte, „a katonai egyenruhába öltözött személyek teherautókra szállnak, amelyek éppen most álltak elő. Nincs több vesztegetnivaló idő.” Ez a rendőrnyomozó volt szinte az egyetlen, aki ezen a napon példásan teljesítette kötelességét, és teljes nagyságában felismerte a közelgő veszélyt.
Eközben Fridolin Glass a Deutschmeisterregiment egyenruháiba öltözött SS-tagoknak kiadta az utolsó parancsokat. Azt mondta nekik, hogy a most következő akciót az osztrák szövetségi államelnök nevében hajtják végre, tehát nem követnek el törvény- vagy államellenes cselekedetet. A lőfegyvereket csak a legvégső esetben, önvédelmi célból használhatják. Ezután megparancsolta, hogy szálljanak fel az épület előtt álló teherautókra.
A kancellár dolgozószobájában várakozó Karwinsky államtitkár 12.15-kor, tehát öt perccel Marek nyomozó első telefon jelentése után felhívta Bécs rendőrfőnökét, Seydelt, s utasította, hogy gondoskodjék a Siebensterngassén gyülekező nácik lefogásáról és a Ballhausplatz őrizetének megerősítéséről. Negyedóra eltelt anélkül, hogy a rendőrség bármit tett volna, s amikor 12.30-kor Karwinsky másodszor is kereste Seydel rendőrfőnököt — akit ez alkalommal már el sem ért —, azt a megdöbbentő közlést kapta, hogy a rendőrség riadóegységeit nem a Ballhausplatzra, hanem a Michaelplatzra irányították, mert olyan értelmű ügynöki jelentést kaptak, hogy a nemzetiszocialisták ott készülnek bombamerényletet elkövetni Dollfuss kancellár ellen. Karwinsky határozott parancsára végre útbaindítottak néhány nyomozót a Siebensterngasséra, de a kancellári palota biztonságáról csak annyiban történt „gondoskodás”, hogy egy motorkerékpáros rendőr járőrt vezényeltek a kancellári palota megfigyelésére. A riadóegységek a Michaelplatzon, alig néhány száz méterre a kancellári palotától várták a nácik felvonulását.
Rekkenő hőség volt, s ebben a déli órában szinte teljesen kihaltnak tűnt a város.
A Siebensterngasséhoz érkező nyomozócsoport vezetője, dr. Penn és öt kísérője elkésett. A nácikkal megrakott teherautók már elindultak a Ballhausplatz irányába, illetve az utolsó gépkocsi éppen indulni készült. A rendőrség közbelépésének itt csak annyi eredménye volt, hogy az egész akció katonai vezetőjét, az utolsó teherautó indulását váró Fridolin Glasst elfogták, s ezáltal a már útban levő náci csoportok parancsnok és irányítás nélkül maradtak. (Fél óra múltán sikerült ugyan őrzőitől megszöknie, de a Ballhausplatz épületébe már nem juthatott be.)
A következő percekben történt eseményekre csak a tragikomikus jelző illik. Karwinsky államtitkár 12.50-kor utasította a ház biztonságáért felelős tisztet, hogy zárassa be a főkaput. A parancs éppen akkor érkezett, amikor a Ballhausplatzon szokásos őrségváltás végbement, ezért nemhogy bezárták volna, hanem inkább mind a két kapuszárnyat kitárták. Ebben a pillanatban, pontosan 12.53-kor, felhangzott egy katonai gépkocsisor motorzúgása. Karwinsky a kancellári szoba ablakához lépett, és megpillantva az osztrák hadsereg egyenruháját viselő alakokat, azt hitte, hogy Zehner tábornok utasítására megérkeztek az őrséget megerősítő alakulatok. Ezt hitték a kapuőrség tagjai is, ezért engedték begördülni a gépkocsikat. Néhány másodperc múlva — de már végzetesen későn — rádöbbentek a tévedésre, mert a teherautókról leugráló „katonák” előreszegezett fegyverrel az őrség tagjaira rontottak, és pillanatok alatt lefegyverezték őket. Nem volt nehéz dolguk, mert — mint utóbb kiderült — az őrség fegyvereiben egyetlen töltény sem volt.
Rövid másodpercek alatt a Ballhausplatz a nácik kezébe került. Pedig az államhatalmi szerveknek több óra állt rendelkezésükre, hogy a puccsot meghiúsítsák. Tudták, hol a gyülekezőhely, ismerték a támadás célpontját, sőt időben értesültek arról is, hogy az akciót álöltözetben készülnek végrehajtani. Ennek ellenére minden intézkedéssel elkéstek. Az egyetlen — bár a puccsisták terveire végzetes — preventív intézkedés az volt, hogy Dollfuss utasítására a kormány tagjai korábban elhagyták az épületet, ezzel sikerült elkerülni, hogy az egész kormányt letartóztassák. A történteket csakis azzal lehet megmagyarázni, hogy az államhatalmi szerveket oly mértékben átszőtte a nemzetiszocialista befolyás és hírszerzés, hogy a döntő pillanatban — főleg a rendőrség — tehetetlen bénultságban várta a fejleményeket.
A kancellári palotába benyomuló lázadók — mit sem tudva arról, hogy Dollfuss a kormány ülését felfüggesztette — az első emeleti miniszteri tanácsterem felé rohantak, hogy az eredeti terv szerint őrizetbe vegyék az egész kormányt. Amikor a termet üresen találták, a kancellár dolgozószobája felé indultak. Közben Dollfuss már megtudta, hogy a „katonák” a valóságban náci összeesküvők, ezért Hedvicek kancellári irodatiszt javaslatára az egyik szobából nyíló titkos lépcsőház felé rohant. De már nem jutott el odáig. A Ballhausplatz elfoglalásának tervét a résztvevők heteken át tanulták, ismerték az épület minden zugát, s mielőtt a kancellár elérhette volna a lépcsőházat, menekülése útját egy másik fegyveres csoport zárta el. Ezt a csoportot Otto Planetta 34 éves kereskedelmi alkalmazott vezette. Korlátolt és elvakult nemzetiszocialista volt, akit náci tevékenysége miatt 1932-ben elbocsátottak a hadseregből. Miután Habicht 84 rádióelőadását végighallgatta, teljesen meg volt győződve arról, hogy Dollfuss a németség legádázabb ellensége, akit bármilyen áron „félre kell állítani” az útból. S most szemtől szemben állt vele. Az eredeti parancs úgy szólt, hogy fegyvert csak önvédelmi célból és csak a legvégső esetben használjanak. Planetta minderről most megfeledkezett, az ezerszer elátkozott ellenség láttán úgy érezte, cselekednie kell — és lőtt. Egészen közelből két lövést adott le Dollfussra, az egyik golyó a kancellár nyakába fúródott, a másik pedig a bal vállát fúrta keresztül. Egyik sebe sem volt halálos. Gyors orvosi beavatkozás megmenthette volna az életét, de erre nem kerülhetett sor. Húsz percig hagyták vérezni az eszméletlen Dollfusst, majd amikor a személyzet két tagja elkötötte a sebeket, és vizes borogatással magához térítette őt, a Glass helyett parancsnokká előlépett Holzweber igyekezett megértetni vele, hogy a hadsereg, a rendőrség és az egész nép fellázadt ellene, ezért halála előtt meg kell neveznie utódját. Három teljes órán át tartott Dollfuss haláltusája. Végső perceiben bevezették hozzá Emil Fey minisztert, akit Karwinsky államtitkárral együtt a szomszéd szobában őriztek. Alig hallható suttogással kérte Feyt: adja át üdvözletét Mussolininak, és kérje meg őt, vegye védelmébe a családját. Rintelen kinevezéséhez azonban haláláig nem járult hozzá. Néhány perc múlva, 15.45-kor meghalt. Tragikus sorsát tulajdonképpen maga készítette elő. Alig fél esztendővel korábban véres tömeggyilkosságot hajtott végre a munkásság között, megölte a demokráciát. A júliusi események sohasem következtek volna be, ha Dollfuss a demokratikus erők szövetségét keresve szembefordul a nácizmussal. Ő azonban inkább választotta a „konkurens fasizmus” öngyilkos útját, s eközben nem döbbent rá, hogy az ausztriai náci terroristák csak eszközei, fizetett bérencei a saját céljait követő hitleri Németországnak, ezért céltalan és értelmetlen dolog kiegyezésre törekedni velük.
A lázadók programjában előirányzott második akciót, a bécsi rádió elfoglalását 15 fegyveres SS-legény Domes vezetésével szintén a déli órákban hajtotta végre. Nagyobb akadály itt sem állt a lázadók útjában. A kormányszervek itt is túl későn ismerték fel, hogy egy puccskísérlet esetén a rádiónak sokkal nagyobb szerepe van, mint pl. egy pályaudvarnak, ezért teljesen őrizet nélkül hagyták a rádió épületét. A rádió és a telefonközpont helyszínrajzát előzetesen alaposan tanulmányozó nácik gyorsan tájékozódni tudtak az épületben. Fegyverrel kényszerítették az egyik bemondót, hogy felolvassa az előre megszövegezett közleményt, amely a Dollfuss-kormány lemondását és Rintelen kabinetalakítását adta hírül. Néhány perc múlva München már kommentálta a hírt, mondván, hogy Ausztria német népe általános felkelést indított az elnyomó Dollfuss-kormány ellen. A közlemény beolvasása után azonban rövidesen megérkeztek a rendőrség egységei, és egy ideig a külvilág is hallhatta a fegyverropogás és a szaladgálás zaját. Rövidesen kikapcsolták az átmenetileg megszállt adót, és egy másik adóállomáson keresztül megcáfolták a Dollfuss-kormány lemondásának hírét.
Miután a kormány tagjai értesültek a kancellári palota elfoglalásáról, Schuschnigg közoktatási és igazságügy-miniszter vette át ideiglenesen a kormány vezetését. Előzetesen telefonon érintkezésbe lépett Miklas szövetségi elnökkel, aki határozottan elzárkózott attól, hogy a náci puccsistákkal bármiféle alkudozásokba bocsátkozzanak. Zehner hadügyi államtitkár segítségével minden mozgósítható karhatalmi erőt bevetettek a lázadás elfojtására. A karhatalmi egységek már 14.30-kor, tehát egy órával Dollfuss halála előtt, körülzárták a kancellári palotát, a bent szorult nácikat elvágták a külvilágtól. A rádiót visszafoglalták, Rintelen kancellár jelöltet és Steinhäusel rendőrtanácsost őrizetbe vették (az előbbi egy kis kaliberű revolverrel öngyilkosságot kísérelt meg); ezzel lényegében már elfojtották a puccsot. A Miklas elnök letartóztatására útban levő egységeket Klagenfurtban elfogták, tehát a harmadik akció is sikertelenül végződött. A kancellári palota egyelőre még a nácik kezében volt, de nekik már semmi esélyük nem maradt, hogy kitűzött céljukat elérjék. A fogságban tartott Emil Fey miniszter több telefonbeszélgetést bonyolított le, igyekezvén a rendőrfőnököt és a kormány tagjait rábírni a Rintelen-kormány megalakulásának szentesítésére (melyben biztosították számára a biztonságügyi tárcát) és a nácik szabad elvonulásának engedélyezésére.
Ekkor következett be a német kormány bűnrészességét bizonyító újabb esemény. A kancellári palotában tartózkodó nácik vezetője, Holzweber, előre megbeszélt fedőnév alatt felhívta telefonon Franz Rieth német követet, közölte vele a vállalkozás kudarcát, s kérte közbenjárását az osztrák kormánynál a lázadók szabad elvonulása érdekében. Rieth elkövette azt az otromba diplomáciai ballépést, hogy a kancellári palotához hajtatott, és kérte Odo Neustädter-Stürmer népjóléti minisztert, a kormány megbízottját, engedélyezze a lázadók büntetlen elvonulását. A német követ a jelek szerint nem tudta, hogy a német pártvezetés csak sakkfiguráknak tekinti az osztrák nácikat, és nincs szándékában a birodalom titkos utasításai szerint cselekvő, de bajba jutott lázadókon segíteni. A miniszter először beleegyező választ adott Riethnek, mert azt hitte, hogy az 1931-es Pfrimer-puccshoz hasonló operettlázadásról van csak szó; de amikor tudomására jutott, hogy Dollfusst meggyilkolták, az időközben kivonuló nácik szabad elvonulására tett ígéretét visszavonta. Rieth erre újabb kísérletet tett, de a miniszter kimérten azt válaszolta, hogy az osztrák kormány nem tart igényt közvetítésére, hiszen az eddigiek már eléggé elárulták, hogy Németország diplomáciai képviselője azonosítja magát Dollfuss gyilkosaival.
Este fél nyolckor a kancellári palota a kormánycsapatok kezébe került. A bécsi eseményeket vidéken is követték kisebb-nagyobb megmozdulások. A Pyhrn-Passnál a felkelő nácik még napokig harcoltak, ezenkívül Leobenben és a nácizmus régi centrumát alkotó német érdekeltségű nagyüzemben, az Alpine Montangesellschaft stájerországi üzemeiben is harcok robbantak ki, de ezeket is sikerült leverni. Három napon belül az egész országban helyreállt a rend. A gyors siker azzal magyarázható, hogy az osztrák nép túlnyomó többsége nem érzett közösséget a lázadókkal, s a nácik számításai ellenére a fegyveres puccskísérlet nem váltotta ki széles társadalmi körök megmozdulását. A júliusi események világosan megmutatták, hogy az osztrák NSDAP és az általa képviselt Anschluss-gondolat végeredményben szűk társadalmi bázissal rendelkezik. Ennek a ténynek felismerése és következményeinek a gyakorlati politikában való érvényesítése merőben új helyzetet hozhatott volna létre.
A NÁCI FELKELÉS KUDARCA
Dollfuss meggyilkolásának híre óriási felháborodást keltett az egész világon. Az Ausztriából érkezett jelentések újabb és újabb bizonyítékokkal szolgáltak arra vonatkozóan, hogy a bécsi események hátterében Németország áll. Az osztrák kancellár halálának hírére Mussolini megszakította nyaralását, azonnal Rómába utazott, és utasítást adott a Tirol és Karintia határvidékén elhelyezett csapatok és légierők mozgósítására. Az Ausztriával fennálló titkos katonai segítségnyújtási szerződés alapján az olasz csapatok készen álltak rá, hogy Németország beavatkozása esetén az osztrák kormány segítségére siessenek. Mussolini táviratban biztosította az osztrák kormányt Olaszország legmesszebbmenő katonai támogatásáról. A késő délutáni órákban nyilatkozatot tettek közzé, amely kimondta, hogy Olaszország nem nézné tétlenül Ausztria függetlenségének külső veszélyeztetését. A római „II Messaggero”— nyilvánvalóan hivatalosan inspirált cikkben — felháborodással írt Németország gaztettéről. „A német kormány sorozatosan megsértette ünnepélyesen vállalt kötelezettségeit. Nem vagyunk hajlandók a morális egyenlőség alapján tárgyalni olyan emberekkel, akik ilyen cinizmussal sutba dobják az erkölcsi törvényeket. A világ minden kormányának joga van ezek után arra, hogy Németországgal szemben fenntartsa teljes cselekvési szabadságát.” Félreérthetetlen célzás volt ez arra, hogy Mussolinit nemigen köti a Velencében körvonalazott olasz—német együttműködés gondolata. Anglia és Franciaország berlini nagykövetei felkeresték Konstantin Freiherr von Neurath német külügyminisztert, és nyomatékosan figyelmeztették Ausztria függetlenségének nemzetközi biztosítékaira.
A német sajtó a lázadás első hírei után a nácik sikereit dicsőítő győzelmi jelentésekben számolt be a bécsi „népfelkelésről”. Hitler feszült kíváncsisággal várta az Ausztriából érkező híreket, és nem leplezte a történtek feletti örömét. Éppen Bayreuthban tartózkodott, amikor a puccskísérlet híre megérkezett. Mialatt páholyában ült és „A Rajna kincse” című Wagner-operát hallgatta, szárnysegédei, Julius Schaub és Wilhelm Brückner suttogva tájékoztatták őt az eseményekről. „Az előadás végén — írta Friedelind Wagner, a zeneszerző unokája — a Führer nagyon izgatott volt. Noha örömét alig tudta leplezni, óvatosságból elment vacsorázni az étterembe, az ünnepi játékok házába. »Egy órára át kell mennem, hogy lássanak, különben azt hiszik az emberek, hogy valami részem van a dologban.«”
Az esti órákban, amikorra a lázadás kudarca már nyilvánvalóvá vált, a német sajtó gyorsan frontot változtatott, és olyan híreket közölt, hogy „az osztrák kancellár kommunista merénylőknek esett áldozatul”. Habicht még most sem tudta Ausztria elleni gyűlöletét megfékezni, s az egyik német lapban „Volksgericht in Österreich” (Népítélet Ausztriában) címmel cikket írt, amelyben hangoztatta, hogy „Dollfuss meggyilkolása az osztrák nép önvédelmi harcának jogos megnyilvánulása volt”. Ez a cikk is sokban hozzájárult ahhoz, hogy Hitler kénytelen volt őt elejteni.
Hitler első örömét a félelem váltotta fel, hogy a bécsi események súlyos külpolitikai helyzetbe sodorhatják Németországot. A június 31-i németországi vérengzések — a Röhm-puccs —, különösen Schleicher feleségének meggyilkolása, már úgyis a náci kormány ellen hangolta a világ közvéleményét. Külpolitikai elszigeteltsége és katonai felkészületlensége miatt Németország nem vállalhatott semmiféle háborús kockázatot Ausztria miatt. Nem az olasz mozgósítás kényszerítette meghátrálásra Hitlert, hanem a kedvezőtlen nemzetközi helyzet. A Szovjetunió éppen ebben az időben vállalt mind nagyobb szerepet a nemzetközi politikában, s ez érezhető hatalmi súlyt adott a kollektív biztonság, az agresszió elleni nemzetközi összefogás gondolatának. Franciaország külpolitikája Louis Barthou külügyminiszter irányításával az európai biztonsági rendszer kiépítését tűzte célul, s ebben a kérdésben egy úton járt a Szovjetunióval. Ilyen körülmények között bármilyen konfliktus robbant volna ki, az csak Németország vereségével érhetett volna véget. Németország belpolitikai viszonyai sem tették egyelőre lehetővé a kalandor tervek megvalósítását. Nem maradt más választás Hitler számára, mint vállalni a visszavonulás megalázó, de egyetlen lehetséges útját. A német kormány nyilatkozatot adott ki, amelyben közölte, hogy a bécsi lázadók nem számíthatnak menedékjogra Németországban, s ha átlépik a német határt, azonnal letartóztatják őket. Közölték azt is, hogy Rieth bécsi német követ a kormány előzetes tudomása és megkérdezése nélkül avatkozott az eseményekbe, ezért őt azonnali hatállyal felmentik követi beosztása alól. Hindenburg elnök és Hitler kancellár táviratban fejezték ki részvétüket Dollfuss halála miatt.
Július 26-án hajnalban Hitler kétségbeesetten telefonált Bajorországból az akkor már bukott Franz von Papen volt alkancellárnak, hogy fogadja el a bécsi követi állást, és kísérelje meg újra normalizálni a súlyosan megromlott német—osztrák viszonyt. „Új Szarajevó előtt állunk — mondta Hitler —, és ön az egyetlen, aki a helyzetet meg tudja menteni.” Hitler választása azért esett Papenre, mert őt a konzervatív és katolikus irányzat képviselőjének tartották külföldön, és tudták róla, hogy marburgi beszéde miatt (melyben burkoltan bírálta a nemzetiszocialista rendszert) június 30-án alig kerülte el a többi áldozat sorsát. Papen még Hitler hatalomra jutása előtt szoros kapcsolatban állt az osztrák katolikus politikusokkal, személyes jó viszony fűzte Dollfusshoz, Schuschnigghoz és az osztrák közélet sok más vezetőjéhez. Papen alkalmasnak látszott arra, hogy jóvátegye a pártvezetés Ausztriában elkövetett hibáit. Hitler ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy a náci demagógiával szemben előkelő tartózkodást mutató Papen teljesen egyetért a nácizmus alapvető bel- és külpolitikai céljaival, tehát bécsi tevékenységével később eredményesen hozzájárulhat Németország hatalmi törekvéseinek megvalósításához. Papen először visszautasította a felajánlott követi állást. Hitler ekkor arra kérte, hogy azonnal repüljön hozzá Bayreuthba. Megérkezése után több órás beszélgetést folytatott Hitlerrel, aki „magán kívül volt az izgalomtól”, és hajlandó volt Papen minden követelését teljesíteni. Július 26-án este Hitler írásos formában elfogadta Papen feltételeit, amelyekhez követi állását kötötte. Többek között azt követelte, hogy a párt birodalmi szervei szakítsanak meg minden kapcsolatot az ausztriai NSDAP-vel, azonnal távolítsák el hivatalából Habichtot stb. Ezt az utolsó pontot Hitler csak hosszas vita után fogadta el, de végül hozzájárult. Habichtot Papen jelenlétében megfosztotta az ausztriai párt vezetésétől. Az osztrák probléma megoldásában — fejtegette nézeteit Papen — mindig tekintettel kell lenni a birodalom katonai és külpolitikai helyzetére, s ezért nem lehet erőszakos megoldáshoz ragaszkodni, ha erre nincsenek meg a feltételek.
A bécsi lázadás kudarcából Hitler kénytelen volt levonni a tanulságot, hogy Ausztria erőszakos bekebelezésére tett lépései egy táborban egyesíthetik a nyugati hatalmakat és Olaszországot. Felismerte a helyzetben rejlő veszélyeket, tudta, hogy a párt Goebbels—Rosenberg-féle elvakult szárnyával ellentétben a hadsereg és a vezérkar mértékadó tényezői egyelőre minden háborús kalandot korainak és katasztrofálisnak tartanak. Az SA leverését követő időszakban Hitler még korántsem rendelkezett olyan hatalmi befolyással a hadsereg felett, hogy Blomberg, Ludwig Beck és a tábornoki kar többi vezetőjének véleményét figyelmen kívül hagyhatta volna. Ez a körülmény viszont bizonyos változtatást követelt a német kormány korábbi osztrák politikájában is. A nyílt erőszak eszközei csődöt mondtak, a németek ezért megkísérelték a fokozatos politikai, gazdasági és kulturális behatolás eszközeivel folytatni azt a politikát, amelynek végső célja változatlanul az osztrák függetlenség megsemmisítése volt. Papen élénken tiltakozott az osztrák sajtó egy részének találó megállapítása ellen, hogy „Papen cilinderben és fehérkesztyűben folytatja azt, amit a nácik revolverrel és pokolgéppel csináltak”. Pedig ez az összehasonlítás a dolog lényegére tapintott. Németország továbbra sem mondott le Ausztria bekebelezéséről, csupán taktikát változtatott. „A német—osztrák megbékélés”, a „két testvérnemzet együttműködése” és más hasonló frázisok mögött az a szándék rejtőzött, hogy a külpolitikai helyzet Németországra kedvezőbb fordulatáig maximális engedményekre kényszerítsék Ausztriát, s olyan mértékben bevonják a német hatalmi körbe, hogy onnan többé ne találhasson kiutat. Papen tökéletesen tisztában volt bécsi küldetésének igazi értelmével és céljával. Nem azért követelte Hitlertől a Habicht-féle terroristák eltávolítását és a müncheni pártközpont feloszlatását, mert nemzeti egyenjogúságon felépülő politikát akart folytatni Ausztriával, hanem azért, mert arra a meggyőződésre jutott, hogy a leplezetlen erőszak eszközei csak akadályozzák a nemzetiszocialista Németország céljainak elérését. Nyílt ostrom helyett a „trójai faló” harcmodort ajánlotta, amit az adott helyzetben szükségesnek és célravezetőnek tartott. Ezeket a gondolatokat, melyeknek gyakorlati következményeit a kor diplomáciai forrásaiból és eseményeiből is meg lehet ítélni, a második világháború után kiadott emlékirataiban cinikusan maga Papen vetette papírra.
A júliusi lázadás leverése szervezetileg és politikailag lényegesen meggyöngítette az osztrák nemzetiszocialista pártot. Az osztrák rendőrség a júliusi eseményekben való részvételük miatt a náci párt sok vezetőjét letartóztatta, igen sokan kiszöktek az országból, hogy közvetett utakon Németországban keressenek menedéket. Emil Fey szembetűnő aktivitással sürgette a merénylők elleni statáriális eljárást, ezzel újra biztos pozíciót szerzett magának a Schuschnigg-éra idején, viszont náci körökben halálosan gyűlöltté tette a nevét.
A nemzetiszocialista felkelés főbűnösei, Rudolf Weydenhammer, Otto Wächter, Fridolin Glass és természetesen Theodor Habicht, elkerülték az igazságszolgáltatás kezét, mert a puccs kudarcát látva azonnal Németországba szöktek, ahol biztonságba helyezték őket. Az alvezérek közül kötél általi halálra ítélték és kivégezték a kancellár gyilkosát, Otto Planettát, továbbá Franz Holzwebert, a Ballhausplatzot megszálló náci csoport katonai vezetőjét, Johann Domest, a rádió ellen végrehajtott akció irányítóját és a tartományi felkelések további három vezetőjét. A júliusi összecsapások alkalmával 300 ember vesztette életét, 200 a felkelő nácik, kb. 100 pedig a karhatalom tagjai közül.
A júliusi véres események ellenére a kormány még mindig kesztyűs kézzel bánt a nácikkal. Ezt a letartóztatottak száma is mutatta. Míg az 1934 februári eseményeket követően 1800 szociáldemokratát tartóztattak le, a júliusi államellenes összeesküvés és a kormányfő meggyilkolása után mindössze 800 nácit fogtak le, de rövid internálás után ezek többségét is szabadon eresztették.
Az illegális párt viszonylag hosszú ideig a teljes szétaprózottság állapotában maradt. Az egyes tartományok vezetői között belső harcok dúltak a párt irányító posztjainak megszerzéséért. A Papen által megszabott új taktika szükségességét csak kevesen ismerték fel közülük; sokan úgy vélekedtek, hogy „robbantanunk kell, és minden eszközzel elő kell segítenünk a politikai gyilkosságok sikerét”. Hallatszottak köreikben olyan hangok is, hogy „Németország feladta az osztrák nemzetiszocialistákat”. Ez a hangulat tovább züllesztette a pártot. Csak 1935 januárjában, a Saar-vidéki népszavazás alkalmával jelentkezett újra a párt, amikor fáklyás örömtüntetést szervezett a népszavazás eredményeinek megünneplésére.
A német pártvezetés egy időre felhagyott a beavatkozás brutálisabb módszereivel, amelyek a külföld figyelmét felkelthették volna. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a beavatkozás minden formáját eltiltották. Miközben a német kormány hivatalosan azt hangoztatta, hogy a „tragikus események után teljesen új szakasznak kell kezdődnie a német—osztrák kapcsolatok történetében”, a birodalmi sajtó Dollfuss gyilkosait nemzeti hősökként ünnepelte, és a kancellár halálát saját zsarnoki törekvései természetes következményeként állította be. Ez is mutatta, hogy Hitler nem adta fel, csupán kedvezőbb feltételekre várva elhalasztotta Ausztria erőszakos bekebelezését.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!