A zuglói nyilas per – 1967

A bírósági eljárás

(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)

13

Huszonötödik tárgyalási nap

Március 6

Újabb koronatanú kihallgatásával kezdődik a tárgyalás. A nyilasház házfelügyelője, Breyer Józsefné (szül.: 1903) 1944 végéig volt a Thököly út 80-ban. Tapintani lehet a csendet a tárgyalóteremben, amikor az idősebb asszony beszélni kezd.

„Breyerné: A mi W. C.-nk a mosókonyha mellett volt, így igen gyakran mentem el a mosókonyha előtt. Előfordult, hogy éppen éjjel kellett lemenni a gyerekekkel és ilyenkor mindig nyitva volt a mosókonyha ajtaja. Egyszer például láttam, hogy ott állt egy magas férfi, egy fogoly és úgy verték, hogy a hátáról csurgott a vér. Máskor meg már holttestek is voltak ott, az élőket meg verték. Ismertem a Textiliana Szövőgyár portását, azt is behozták, s láttam, hogyan ütötték fejét a falba, el is ájult. Rotter Lórándné velem lakott; a fáskamránk a kazánház mellett volt, s mivel nem mertem egyedül lemenni, mindig jött Rotterné is. Mindig volt a falhoz állítva egy csomó ember és gyakran láttam, amint lövöldöztek rájuk.”

Breyerné -— aki szinte mindenkit személy szerint ismert a nyilasházban — a fényképalbumból kiválasztja Kálmán Lászlót, Bükkös Györgyöt, Németh Lajost, Baráth Kálmánt (ez aztán tudott verekedni — mondja), Baráth Jánost, Monostorit, Kröszl Vilmost, Füredi Pált, Erős Jánost („aki úgy verte az embereket, mint a répát”), majd közli, hogy három Kovács volt, s az itt levő Kovács István és Kovács János is tagja volt a fegyveres csoportnak.

A vádlottak egymás után felállnak, s többen közlik, hogy emlékeznek Breyernére, a házfelügyelőre.

„Breyerné: December 8-án lejöttek a nyilasak a lakásomba, Bükkös, az egyik Vigh fiú és Kálmán László jöttek és a férjemet lerugdalták a pincébe.

Bükkös (felszólításra): Így történt …

Breyerné (sírva, szaggatottan, újabb és újabb emlékeket felidézve beszél): Hátravitték a kazánházba, ahonnan azelőtt a kávéházat fűtötték. Amikor vitték a lépcsőn, azt kiabálták, hogy »rohadt kommunista, most kivégzünk …« A férjemet összevissza verték. December 8-tól 13-ig volt a pincében, Dénes Ignáccal együtt. Férjemet azzal gyanúsították, hogy aláaknázta a házat. Én mondtam Szlobodának, hogy ha ezt tette volna, akkor mi is felrobbanunk, és akkor Szloboda megígérte, hogy szól Szelepcsényinek. Aztán így kiengedték … Egyszer Szelepcsényi felhívott és azt mondta, hogy intézkedjek, mert el van dugulva a W. C. és a mosókonyha lefolyója. Amikor lementem, a mosókonyhában vastagon volt a vér, ezért dugult el a lefolyó. Kijött egy szerelő, aki nem akarta megcsinálni, mire azt mondták neki, hogy ha nem csinálja meg, lelövik … A férjemet december 13-án engedték ki a pincéből, és akkor lejött Szelepcsényi és azt mondta, hogy akkor engedik csak el a férjemet, ha azt mondja, hogy semmit nem látott, semmit nem hallott, és 24 órán belül el kell költöznünk a lakásból. Én akkor kerestem lakást az István úton. De a férjem nem oda jött, hanem Derdák Józsefnél bújt meg … Emlékszem, hogy Hollósné sokszor megjelent a Thököly út 80-ban egy szatyorral és ilyenkor Hollós lehozott egy csomó aranyat, amit az asszony a szatyorban elvitt. Január 15-én, amikor lementünk a pincébe, sötét volt és ráléptem valami puhára … Három halott volt ott. Kint az udvaron is feküdt egy sarokban még egy másik is, le volt takarva egy dunyhával …”

Breyerné hátrafordul, újra megnézi a vádlottakat. Ismét kijelenti, hogy mindegyik vádlottat ismeri, hiszen két hónapig állandóan ott járkáltak a lakása ajtaja előtt, a hálótermekben pedig sorban álltak az ágyak, és mindegyiknek a neve oda volt írva.

„Breyerné (rámutat Erősre): Ő fojtott meg egy gyereket a pincében! … Ezt Szloboda mondta nekem. Az történt ugyanis, hogy reggel lementem a pincébe fáért és hallottam, hogy egy gyerek nagyon sír. Mindössze 4—5 éves lehetett, éhes volt. Akkor a kislányommal küldtem neki zsíros kenyeret. Szloboda dühösen rákiabált, hogy ez többé ne forduljon elő. Később mondta, hogy nincs is már szüksége ennivalóra, mert Erős megfojtotta …”

Baráth Kálmán pózoló gesztusok közepette engedélyt kér, hogy szembesítsék a tanúval: látta-e őt december elején a nyilasházban? A szembesítés megtörténik és a volt házfelügyelő a szemébe mondja, hogy két hónapon keresztül naponta többször is látta bejönni, kimenni, kegyetlenkedni, embereket megkínozni.

„Baráth (már nem tud mit mondani): Hogyan bizonyítsam be az ártatlanságomat, ha a védőm nem csinál semmit?!

Védő: Olyan tanúkat is felderítettem és közöltem védencemmel a nevüket, akiknek ő nem is tudta a nevét. Így volt?

Baráth: Igaz, ez így volt …

Elnök: Közlöm, hogy a Baráth Kálmán védője által bejelentett tanúkat a bíróság megidézte.”

A következő tanú Derdák József (szül.: 1901), aki a Stefánia út 51-ben, a Jarosch-villában volt házfelügyelő. Elmondja, hogy ismerte Breyeréket, mindennap találkoztak. Amikor Breyert kiengedték a nyilasok, ő vette magához és elrejtette. Látta, hogy milyen rettenetesen meg volt kínozva. Tudja, hogy a Jarosch villából vitték el dr. Frankl orvost, akit a zuglói nyilasház pincéjében meggyilkoltak …

Gáldi Gábor (szül.: 1909) közli, hogy a vádlottak közül Kálmán Lászlót ismeri. Gáldi 1945 január elején álnéven bujkált a Nürnberg utca 49-ben, a II. emeleten lakott a feleségével, anyósával, nagybátyjával és egyéves kisgyerekével, amikor négy árpádsávos karszalagos nyilas rájuk tört.

„Gáldi: Emlékezetem szerint a vezetőjük egy Pintér nevezetű volt, akit behívtam a másik szobába és meg akartam győzni, hogy téves az állítása, nem hamisak a, papírjaink. Egy arany Doxa-órát és 4 ezer pengőt adtam neki. Így sikerült elérnem, hogy elfogadták a papírokat. Ezután otthagytak és eltávoztak. Mind a négy nyilasnál géppisztoly volt. Kálmán László is benn volt a lakásomban, civilben, karszalaggal, fegyverrel, géppisztollyal.

Kálmán (felszólításra): Valóban ott voltam, de ez még december 19—20-a táján lehetett. Pintér, Malmos, egy BESZKÁRT-os megkértek, menjek velük és bementünk a lakásba, de én leültem egy fotelba, Pintér pedig egy másik szobába ment a tanúval, és addig én a kisgyerekkel játszottam. Én csak azért mentem, mert nekem azt mondták, hogy menjek velük. Amikor Pintér és a tanú kijöttek a szobából, én felálltam és ő megnézte a kabátom fazonját. Engem is nagyon megnézett, azt nézte, milyen jelvényem volt.

Gáldi: Határozottan állítom, hogy januárban volt és tényleg ott volt az én egyéves kisfiam és valamelyik nyilas játszott vele, de úgy, hogy a töltött fegyverrel a kisfiam loknis haját emelgette. Ez borzalmas látvány volt, de nem tudom, melyik csinálta ezt …

Kálmán: 1945 januárjában, amikor már az oroszok bejöttek, a tanú bejött abba a házba két orosz katonával, ahol én laktam és elvittek a szovjet parancsnokságra, mint nyilast. De nekem volt egy igazolásom, egy zsidó orvostól, hogy december közepétől január közepéig tüdőgyulladással kezeltek. Én ezzel igazoltam magam, hogy nem voltam nyilas! A tanú különben hazudik!”

A tanácsvezető újból rendre inti Kálmán Lászlót.

Özv. Cséplő Lajosné (szül.: 1900) tanú a Thököly úti zsidó imaház melletti házban volt házfelügyelő.

„Özv. Cséplőné: Egyik nap éjfélkor nagy zajra, trappolásra ébredtünk. A férjem kiment és látta, hogy a szuterénből már jönnek fel az emberek, vagyis a nyilasok és rájuk szólt, hogy mit csinálnak itt és ekkor két lövést adtak le az uramra. Másnap az uram átment megnézni, mit csináltak éjjel a zsidó imaházban és látta, hogy ott fekszenek a halottak … Láttuk, hogy a holttesteket lovas kocsikra rakták, és úgy vitték el … Ruha nem volt rajtuk, de alsóruha az igen.”

Buck Margit (szül.: 1908) tanú a zsidó imaházban, mint üldözött bujkált sokadmagával.

„Buck: Egyszer összekötöztek vagy harmincunkat és elvittek minket a Thököly úti nyilasházba. Hajnali 4 óráig tartottak ott bennünket. Engem is megvertek, majd odajött egy személy és azt mondta, hogy át kell vinni valamennyit a gettóba. Így kerültem én oda …”

Glázer Edéné (szül.: 1905) tanú a Thököly út 84-ben volt házfelügyelő.

„Glázerné: Láttam egy alkalommal, hogy a nyilasházzal szembeni oldalon ment két fiatalember. Amikor a nyilasőrség meglátta őket, rájuk kiáltottak. Az egyiket elfogták, ott mindjárt agyba-főbe verték, a másik elszaladt és őt távolabb lőtték agyon a nyilasok. Hogy kik, arra már nem emlékszem … December 25-én kora reggel mentem ki az utcára és döbbenten láttam, hogy a Stefánia úti padokon halott emberek ülnek, a dér már belepte őket. Gyerekek, nők is voltak közöttük. A mai Szófia Étterem kapujában pedig 30—40 személy volt egymásra dobálva. Mind agyon voltak lőve!”

Dienes Gyula (szül.: 1905) volt vezérkari tiszt a következő tanú. 1945-ben háborús bűntettek miatt életfogytiglani kényszermunkára ítélte a népbíróság, de 15 év múltán szabadult. Rá hivatkozott Sándor Alajos, mint mentő tanúra.

„Dienes Gyula: Sándor Alajos személyére nem emlékszem, de a nevére igen … Ahogy nézem ezt a fényképet, tényleg ő az. Egyszer október 20-a körül jött Kepele német őrnagy, aki közölte, hogy egy megbízható nyilascsoportot kell összeállítani. Ezt a csoportot egy Varga Károly nevezetű nyilas összekötő vezette, s ennek a tagja volt Sándor Alajos is. A nyilas rendszer szempontjából a csoport tagjai nagyon megbízható emberekből álltak … A Várban, a Fortuna utcában volt a vezérkari főnökség 6-os osztályának a székhelye. Én december 10-én kaptam utasítást, hogy a VKF/6-os osztály egy részlegével jelentkezzem Bakonygyepün. Le is mentünk, de egy csoport még Pesten maradt. De aztán jöttek ezek is utánunk és határozottan állítom, hogy december 25 és január 10 között a VKF/6. osztályának már egyáltalán nem volt csoportja a Várban, tehát Sándor Alajos ennél az osztálynál nem lehetett. Hogy a nyilascsoporttal és vele mi történt, azt nem tudom.”

Ezután Kelemen Lukácsot (szül.: 1911) hallgatják ki, aki 1944-ben a zuglói rendőrségnél, a Bosnyák téren teljesített szolgálatot. Tanúvallomást tesz, hogy többször kaptak bejelentést és akkor elvittek egy-egy zsidó családot. Egy esetben utasítást kapott, hogy menjen ki a Mogyoródi út és Egressy út közötti rétre, ott hat személy fekszik lelőve és vigyázzon rájuk hajnalig. Látta, hogy a holttestek hason feküdtek, valamennyit tarkón lőtték.

Csukai Lajos (szül.: 1893) tanú a Baráth család ismerőse.

„Csukai: A fiatal Baráth fiút 1945. január 5-én vagy 6-án láttam, amikor német egyenruhában hazajött a délutáni órákban. Én voltam a légóparancsnok, s nekem szóltak, hogy a Baráth János hazajött. Akkor közöltem vele, hogy ott a házban nem tartózkodhat német egyenruhában. Valaki felöltöztette civilbe. A német egyenruhát pedig az én fáskamrámba dobták be. Én meg fogtam ezt a ruhát és a közös W. C. tetejére dobtam fel.

Baráth János (kérdésre): Nem 5-én, hanem 2-án mentem haza. A frontról szöktem meg. Igaz, hogy átöltöztem, de aztán lementem a légópincébe, és ott tartózkodtam a szovjetek bejöveteléig.

Csukai: Ez nem igaz kérem! Baráth János a felszabaduláskor nem volt ott, csak a családja … Én állandóan ott tartózkodtam a légópincében, csak tudnék róla, nem? Én itt az igazat akarom mondani: a Baráth fiúk október 15-e után tűntek el a házból, néhányszor hazalátogattak, majd január 5-én láttam a kisebbiket — német egyenruhában —, de aztán elment ő is.

Elnök (tanúhoz): Látta Baráth Kálmánt valaha katona egyenruhában?

Csukai: Soha! Nem láttam Baráth Kálmánt soha magyar katonaruhában.”

Huszonhatodik tárgyalási nap

Március 7

Ezen a napon elsősorban olyan tanúkat hallgatnak ki, akik csak néhány részlet vonatkozásában tudnak vallomást tenni.

Lengyel Jenőné (szül.: 1896) tanú elmondja, hogy a férjét a zuglói nyilasházba vitték be. Ő utána ment, de nem engedték be, noha ő keresztény volt. Akkor látta, hogy sok embert feltartott kézzel hoznak fel a pincéből — csurgott a vér az arcukról. Az utcán egy autó várakozott, s Lengyelné megkérdezte az őrt, hová viszik a foglyokat, de az nem mondta meg. Szemtanúja volt viszont annak az esetnek, amikor a házukból a nyilasok egy Hacker nevezetű férfit az apjával együtt elhurcoltak, s hallott róla, hogy ki is végezték őket. A korabeli fényképekről Hortobágyi Lászlót, Kraut Józsefet ismeri fel, mint akik ott voltak férje elhurcolásakor.

Németh Józsefné (szül.: 1922) tanú kisgyerek kora óta ismeri Kröszl Vilmost.

„Némethné: 1944. október 15-e után sokszor láttam Kröszl Vilmost fekete egyenruhában, nyilaskarszalaggal és fegyveresen. A tevékenységéről azonban semmit nem tudok, illetve Gelencsértől, a púpos nyilastól hallottam, akinél én alkalmazásban voltam, hogy Kröszl körzetvezető lett. Gelencsér mondta, hogy Kröszlék megtisztították a környéket a zsidóktól.”

A tanú még elmondja, hogyan hurcolták el a szomszédban lakó Csutorás nevű férfit és annak házastársát a nyilasok, valamint az egyik Illés gyereket, egy 13—14 éves fiút. Meghurcolásában maga Kröszl Vilmos is részt vett.

Kröszl elismeri, hogy ott volt.

Nyíri Gábor (szül.: 1902) tanú Szőke Antal mostohaapja. A tanú arra nem tud választ adni, hogy Szőke mikor lett nyilas, mert csak időnként járt haza édesanyját meglátogatni, de 1944 novemberében egy rövid ideig náluk lakott. Nyíri Gábor közli, hogy a műhelyében 1944 végén egy Spiegel nevű mérnök bujkált, egy Somos György nevű személlyel együtt. „Szőke és a barátja, egy Mészáros nevű (a tizenegyedrendű vádlott) elvitték Somost, de hogy mi lett vele, azt nem tudja.”

„Dr. Sárosi József (szül.: 1919) tanú: Feleségem családját, akik a Stefánia út és a Rövid utca sarkán laktak, szintén elhurcolták december végén. A feleségem nagynénje német nő volt és 17 embert bújtatott, akik közül azonban senki nem maradt életben, mert rájuk törtek a zuglói nyilasok. Január 2-án vagy 3-án a nagynénémet is elvitték. Pontosabban: a ház előtt lőtték agyon. Az történt ugyanis, hogy a nagynéném élete fejében értékeket és pénzt ígért a nyilasoknak, amit azok el is vettek, de amikor mégis elvitték, a néni kiabálni kezdett és akkor lőtték agyon.”

Szabó Károlyné (szül.: 1898) tanú: 1944 szilveszterén költözött a Thököly út 83-ba, a zsidó imaház szuterén helyiségébe, a lakáshivatal ott utalt ki számára lakást.

„Szabóné: Beköltözésünk előtt takarítani kezdtem a lakást, mert nagyon sok volt a szemét. Sötét volt, viaszból csináltunk gyertyát, akkor láttuk, hogy a fal körös-körül csupa vér és a padlón is bele van száradva a szemétbe a vér. Takarítás közben egy csomó hajat is találtunk. Ekkor szaladtam Cséplőnéhez, a gondnok feleségéhez, hogy mi ez? Mire ő azt mondta, hogy elfelejtette mondani, hogy ez volt a halálkamra.

Bükkös (felszólításra): Valóban, ebben a szobában is voltak kivégzések.

Tihanyi Géza (szül.: 1912) tanú: 1944-ben a nyilas hatalomátvétel után egyik este, amikor hazajöttem a munkából, Beck András anyósa közölte velem, hogy elvitték a vejét és a lányát … Másnap én bementem a nyilasházba, ahol két személyt találtam egy helyiségben: egy púpost és egy repülős egyenruhás fiatal férfit. Közöltem velük, hogy kit keresek, mire rám ordítottak, hogy zsidópártoló vagyok. Mondtam, hogy Beckék nem is zsidók, de elzavartak. Négy nap múlva egy katona hozta haza Becket és feleségét. Rettenetes állapotban voltak mind a ketten. Beckné mutatta a feleségemnek a testét, a mellét, amely tele volt nyílt sebekkel. Mesélték, hogy a nyilasház pincéjében tartották fogva őket, ahol más foglyokkal együtt verték mindkettőjüket … Olyan 10—12 éves kislányok is voltak közöttük, akiket a nyilasok ott a szemük láttára erőszakoltak meg. Amikor a felszabadulás után a Vigh testvérek tárgyalása volt, Beckné megkérdezte az egyik Vigh fiút, mi lett ezeknek a kislányoknak a sorsa. Azt válaszolta, hogy egy nagyobb csoporttal őket is kivitték a Rákos-patakhoz, de futni engedték őket, és futás közben egy géppisztolysorozattal lelőtték mind a kettőt.”

Huszonhetedik tárgyalási nap

Március 8

Folytatódik a tanúkihallgatás, özv. Grósz Istvánná (szül.: 1898) a per egyik újabb felderített koronatanúja, aki — a nyilas banditák több lövése ellenére — életben maradt. Megtört, még most is szenved az emlékektől. Elmondja, hogy 1944 novemberében a Hajcsár úton lakott. December 27-én őt, a fivérét, Erich Jenőt, a lányát és kis unokáit a Thököly úti nyilasházba hurcolták. Három kisgyerek volt velük, a legidősebb is csak 13 éves. A nyilasházban először kihallgatták őket, majd még az éjszaka folyamán az Erzsébet-híd mellé hurcolták a családot.

„Özv. Grószné: Ahogy a hídhoz értünk, a nyilasok végigvágtak rajtunk a puskatussal, hogy a vér is kicsordult a testünkből. Az alsó rakparton állítottak fel bennünket. Akkor én az egyik kezemmel megragadtam a lányomat, a másikkal az egyik kis unokámat és éreztem, hogy belénk lőnek. Ágyékba kaptam a lövést … Olyan ájulásforma vett erőt rajtam. Arra tértem magamhoz, hogy valaki húz a földön és belelök a vízbe. Még annyit éreztem, hogy valami a fejemre esik, aztán csak egy kanálisban tértem magamhoz. Egy ember nézett rám. Én könyörögtem neki, hogy húzzon ki. Ez az ember jóindulatú volt az irányomban és felhúzott. Csupa vér és víz voltam és csak arra gondoltam, hogy megmenekültem. Odajött egy nő és egy másik férfi is és azok is azt mondták, hogy megmenekültem. Hat lövést kaptam a testembe. A kanális, ahonnan kihúztak, egy lefolyó volt a Dunába … Aztán a nő és a férfi elmentek, majd jött egy tűzoltó, de az egyenruha látásától megint elájultam. Amikor magamhoz tértem, nem tudtam kiegyenesedni a lövések miatt. A Wesselényi utcai iskolában tértem magamhoz. Az kórház volt akkor, ahol megoperáltak. Azt is meg kell mondanom, hogy az egyik kis unokámat a Thököly út 80-ban, a szemem láttára úgy a falhoz vágták, hogy szegénykémnek kiloccsant az agyveleje. (A tanú rogyadozik, látható rajta a rosszullét, de nagy erőfeszítéssel folytatja.) Azt mondták ott a nyilasok, hogy kár lenne a golyóért. Fivéremet, a lányomat és a másik két kis unokámat is kivégezték … Drága kicsi gyermekeim! … (Zokog, patakzik a könnye. A teremben ketten is rosszul lesznek.)”

Győri Illés György (szül.: 1930) tanú szülei — illegális kommunisták — kénytelenek voltak a Cinkotai utca 79. számú lakásból elbujdosni, s őt, aki akkor 14 éves volt, egy családra bízni.

„Győri: En azonban megszöktem a családtól, visszamentem a lakásba, mégpedig azért, hogy összeszedjem a környékbeli fiúkat. Az volt az elképzelésem, gyerekfejjel, hogy szerzünk kézigránátot és rajtaütünk a nyilasokon, aztán szépen átszökünk a szovjet csapatokhoz … Mint afféle tapasztalatlan gyerekek, nem értettük a konspiráció szabályait és így beszerveztük Kröszl Jánost — Kröszl Vilmos unokaöccsét is —, meg még két szökött katonát, valamint Csapó Sándort és egy Düre nevű fiatalembert. Csapó, Düre és Kröszl nyilasok voltak, de mi ezt nem tudtuk akkor … Egyik este Hackfeller Pállal voltam együtt az elhagyott lakásban — mindig az ablakon közlekedtünk —, amikor bemászott Kröszl János. Egy perc múlva azonban zörögtek az ajtón. Kilestünk és láttuk, hogy géppisztolyos nyilasok vannak ott. Szétlőtték az ajtót és ránk rontottak. Az egyik nyilas fojtogatni kezdett, aztán ott a helyszínen agyba-főbe vertek, de Kröszl Jánost nem bántották. Ekkor tudtuk meg, hogy ő buktatott le bennünket. A verés után felraktak egy kocsira és bevittek bennünket a Thököly úti nyilasházba. Emlékszem, ahogy egymásnak kiáltoztak név szerint. Határozottan emlékszem a Kraut névre és Kröszl Vilmos nevére … Őt különben fényképről is felismertem. Öten voltunk olyanok, akiket ott tartottak a nyilasházban; Hackefellert, engem, a két szökött katonát — a nevükre már nem emlékszem — és Nagy Gyulát. Nagyon megkínoztak a kihallgatás során … Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy én a felszabadulás után nagyon kerestem Kröszl Vilmost, de a nyomozásom mindig eredménytelen maradt …”

A tanút szembesítik Kraut Józseffel, aki elismeri, hogy valóban ott volt a letartóztatáskor, sőt a lakásból sok holmit el is vittek Kröszl lakására.

„Győri: Kröszl mielőtt nagyon megvert volna, ezt mondta nekem: »Idenézz, most így jelentkezel, hogy alázatosan kerék egy hungarista pofont, éljen Szálasi!« És akkor úgy megvert, hogy el is ájultam. Egyébként mások is ütöttek, főleg a fejemet, annyira, hogy a felszabadulás után műtétet kellett végrehajtani … Négy napig voltam a nyilasházban, mint fogoly. Ezalatt a pincében állandóan cserélődtek a foglyok. Minket nagyon megkínoztak! Már akkor sejtettük, hogy a pincében megfordult 100—150 embert tulajdonképpen nem a gettóba, hanem kivégezni viszik. A négy nap alatt egyszer kaptam enni, de a társaim egyszer sem. A negyedik nap délutánján átvittek bennünket a Vigyázó Ferenc utcába és ott ért a felszabadulás …”

Holczer Béláné (szül.: 1905) tanú megrázó szavait döbbent csendben hallgatják a jelenlevők. Elmondja, hogy a Thököly út 83. szám alatti zsidó imaházban takarításért kapott egy szobát gyerekével és idős édesapjával. A nyilasok gyakran jártak oda, és mindig elvittek valakit.

„Holczerné (sírva): Ott volt a sógornőm is, négy hónapos kisgyerekével. December 24-én csaptak le ránk a nyilasok ismét, akkor az én gyerekemet elrabolták tőlem, engem pedig az Óbudai Téglagyárba vittek. Elrabolt gyerekemet sirattam, mert ő volt az, aki az életem tartalmát jelentette … Gyerekemet a zuglói nyilasházba vitték … Miközben hurcoltak bennünket, valaki odalépett hozzám és azt mondta, hogy lépjek ki a sötétben. Először spiclinek gondoltam, de aztán egy sarkon hirtelen meghúzódtam … Mentem vissza a zuglói nyilasházba, de ott elkergettek. Idős édesapám ottmaradt az imaházban, és nekem nem akart senki semmit mondani … Akkor én eszeveszetten megint menni akartam a nyilasházba, a gyerekem után, de a jó emberek lefogtak. Én elvesztettem az eszméletemet és egy lakásban tértem magamhoz. Onnan nem engedtek el. Én mindig csak a Gyurikám után kiáltoztam, mert rettenetesen sajgott a szívem, az én drága fiam után … Ebben a lakásban ért a felszabadulás … Nem tudom önöknek kifejezni azt a nagy fájdalmat, amit én most is átérzek, mert ez a seb soha nem fog begyógyulni … A felszabadulás után Cséplőné, a házfelügyelő mondta, hogy látta az én drága gyerekemet egy bombatölcsérben feküdni, agyonlőtték a Thököly úti nyilasházban. Át is adott nekem egy darabka ruhát emlékül … Tessék megnézni a fényképet … most lenne szép nagy fiú. A testvérem szerezte ezt a fényképet, amelyet itt átadok a tisztelt bíróságnak. Ott van az én drága gyerekem a bombatölcsérben, ráismerek a kis kabátjáról, amit utoljára ráadtam.”

A tanú zokogva átnyújtja a bíróságnak a fényképet, amelyen gyereke holtan fekszik egy Stefánia úti bombatölcsérben.

A 19 bandita csak sunyit a pádon a fegyőrök mellett.

Popper Árpádné (szül.: 1917) tanú a Thököly úti imaházban bujkált családjával, köztük másfél éves kisgyerekével. 1944 novemberében azonban valaki feljelentette őket, s elvitték kisgyerekével együtt az Óbudai Téglagyárba. Nővérének a fia — a tanú a már kihallgatott Holczerné testvére — a nyilasok kezétől halt meg.

„Popperné: Én a drága nővérem előtt 22 éven át eltitkoltam, hogy a fiának a szemét kiszúrták és csak aztán lőtték tarkón a nyilasok. Ezt onnan tudom, hogy 1945. január 18-án, egy nappal a felszabadulásunk után, elmentem a Thököly út 83-ba, amikor odajött egy elvtárs és átadott nekem egy filmtekercset. Azt követően én azt előhívattam és itt vannak a fényképek … Itt a bombatölcsér … Ez a fiatalember Holczer György, a testvérem fia … Tessék nézni, a szeme ki van szúrva … Ezt egyébként mások is megerősítették …”

Koós Emilné (szül.: 1920) Kőműves Teréz tanú Kálmán László elvált felesége, akit 1945-ben háborús bűntettekért háromévi börtönbüntetésre ítéltek.

Figyelmeztetik az igazmondás törvényes kötelezettségére, de felhívják a figyelmét, hogy a saját magát terhelő tényekről nem köteles nyilatkozni. Koósné elmondja, hogy Kálmán Lászlóval 1944 novemberében ismerkedett meg.

„Koósné: A Thököly út 80-ban volt egy fűszer-csemegeüzlet, ahol én mint kiszolgáló dolgoztam, amikor egyszer bejött Pintér László és egy barátja. Én mondtam Pintérnek, hogy tetszik nekem az ő barátja és Kálmán Lászlót be is mutatta a kérésemre. Aznap este randevút beszéltünk meg a Hungária Étteremben. Itt beszélgettünk és vacsorázás közben mondtam Kálmán Lászlónak, hogy nincs hol laknom, mire ő azt válaszolta, szóljak Pintérnek, majd az elintézi. Pintér 2—3 nap múlva oda is költöztetett a Nürnberg utca 43-ba, ahol Kálmán László is lakott …”

Kálmán arca — miközben a tanú vallomását hallgatja — újra és újra összerándul, nem tetszik neki a vallomás, noha volt felesége szavain érezni, hogy védeni akarja. De az ismerkedés helyét illetően már elszólta magát — Kálmán ugyanis azt mondta, hogy az Emkében szórakozás közben ismerkedtek össze. A tanú szerint a Thököly út 80-ba nagyon sok foglyot kísértek be a nyilasok, az udvaron megfosztották őket értékeiktől, ruházatuktól és „az hírlett”, hagy megölték őket …

„Koósné: Ezt azonban én saját magam nem láttam, de onnan tudom, hogy az üzletben mondták a nyilasok, akik bejárkáltak. Abban biztos vagyok, hogy Kálmán László nem volt nyilas. Neki nemzetőr karszalagja volt. (Kálmán arca felderül.) Én Kálmán Lászlót ugyan nem láttam fegyverrel, de azt tudom, hogy sokszor elment hazulról és mindig azt mondta, hogy a barátaihoz megy. De az is előfordult, hogy este elmentek a Pintérrel és csak hajnalban jöttek meg …

Kálmán (közbekiált): Nem igaz!

Koósné: Nem igaz? Hátha nem igaz, akkor megmondom, hogy láttam őt fegyverrel! (A bírósághoz.) Mindig szemrehányást is tettem neki, hogy miért hagy egyedül otthon, de ilyenkor azt válaszolta, hogy szolgálatba megy … Én azt mondtam, hogy biztos szórakozni jár a nőkhöz.

Kálmán (felszólításra): Nem igaz! Én ha a Pintérrel elmentem, legfeljebb egy fél órára mentem le egy fröccsre, egyébként mindig otthon voltam.

Elnök: Mit tud arról, hogy volt-e beteg Kálmán László 1944. október 15-e után?

Koósné: Én erről semmit nem tudok … Pedig együtt éltem vele a Nürnberg utca 43-ban, és ha beteg lett volna, azt nekem tudnom kellett volna.

Kálmán: Én december 17-től tüdőgyulladásban feküdtem három hétig és állandóan otthon voltam.

Koósné (dühösen): Nem igaz! Nem volt tüdőgyulladása … Amíg én ott voltam a fűszerüzletben, többször láttam, hogy Kálmán bement a Thököly út 80-ba, a nyilasházba.

Kálmán: Nem igaz! Soha nem voltam ott.

Koósné: Karácsony után 1—2 nappal Kálmán László eltűnt a lakásunkról, egyetlen szóval sem említette, hová megy és körülbelül két hétig nem láttam őt, majd az oroszok bejövetele előtt egy napon megjelent ismét a lakásunkon, a légópincében. Amikor visszajött, azt mondta, hogy a városban volt és nem tudott a harcok miatt visszajönni.

Én e két hét alatt rengeteget sírtam. Ideges voltam, mert nem tudtam elképzelni, mi van vele.”

Szembesítés következik.

„Kálmán: Hazugság! Én karácsonytól kezdve otthon voltam állandóan Kőműves Terézzel, mint élettársammal. Ott éltem és sehová el nem mozdultam. Nem igaz az sem, hogy a fűszerüzletben ismerkedtem meg vele, hanem az Emkében. Én otthon mindig, gramofonoztam, én december 5—18-ig tüdőgyulladásban feküdtem …

Elnök: Az előbb 17-et mondott …

Kálmán: Visszavonom! December 5-től és aztán mindig otthon voltam.

Koósné: Változatlanul fenntartom vallomásomat! Úgy történt, ahogy elmondtam. Ha igaz az, hogy Kálmán László az oroszok bejöveteléig nem hagyta el hosszú ideig a házat, akkor mondja el nekem azt, hogy mi történt velem december 29-re virradó éjszaka. Ha ő valóban jelen volt akkor, ezt meg kell tudja mondani nekem!”

Figyelemre méltó epizód következik. A tanú eltérően korábbi magatartásától, amikor védeni próbálta Kálmánt, most már mérges, hogy kétségbe vonja szavait. Kálmán László tíz percig is gondolkozik, aztán a következőket mondja:

„Kálmán: Nem tudom, Kőműves Teréz mire gondol. Én semmi különösre nem emlékszem azon kívül, hogy harcizaj volt és belövések voltak.

Koósné: Kérem, nekem nagyon kínos erről beszélni, de az igazság érdekében elmondom, hogy mi történt velem a pincében, ahol ő akkor nem volt jelen … December 28-án mentem le a pincébe. Akkor már Kálmán László nem volt otthon, eltűnt. A ház lakói mind lent voltak. December 29-én hajnalban megjelent 12 német katona és minket, fiatalabb nőket megerőszakoltak. Rajtam nagyon sok német katona ment keresztül, borzalmas állapotban voltam. Amikor az oroszok bejöttek, orvoshoz mentem, aki megállapította, hogy vérbajt kaptam. Ezután hónapokon keresztül kezeltek engem vérbajjal, amíg egészséges nem lettem … Engem 1945-ben a bíróság elé állítottak, mert feljelentettem egy zsidó nőt, akit el is hurcoltak. Először 15 évre ítéltek, de aztán ezt három évre csökkentették és kijöttem a börtönből. Akkor kértem Kálmánt, hogy állítsuk vissza a házasságunkat, de ő már nem volt hajlandó. Azt mondta, megismerkedett valakivel …

Kálmán: Én erről nem tudtam. Fenntartom a vallomásomat, hogy december 28-tól egészen az orosz csapatok bevonulásáig Kőműves Terézzel voltam a pincében. Kijelentem, hogy a németek részéről semmi ilyen erőszakoskodás nem történt, ez gyalázatos rágalom.

Koósné: En őszintén megmondom a tisztelt bíróságnak, hogy a kihallgatásom elején sajnáltam Kálmán Lászlót, de most hogy látom, milyen konokul viselkedik a bírósággal szemben, kénytelen voltam ezt az esetet is elmondani. De tetszik látni, Kálmán még így sem akar emlékezni. Engem egészen megdöbbent ez az egész …”

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!