A bírósági eljárás
(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)
12
Huszonnegyedik tárgyalási nap
Március 2
Reggel 9-kor elsőként lép a bírói emelvény elé Kálmán Imre (szül.: 1910) — a koronatanú.
A törvényes figyelmeztetés után elmondja, hogy 1944-ben együtt lakott szüleivel a Thököly út 156. szám alatti családi villában. Amikor a fasiszta kormányszervek megkülönböztető intézkedést hoztak a zsidókra, ezt a házat is csillagos házzá nyilvánították. Később azonban az egyik kisegítő karhatalmi alakulat egy táblát tett a kapura, s így a ház úgynevezett KISKA-s körlet lett, ami bizonyos védettséget nyújtott.
„Kálmán Imre: Ezért nem is tettünk eleget a felszólításnak, amikor a gettóba kellett menni, hanem illegálisan ott maradtunk a házunkban, egészen 1944 december közepéig.”
A tanácsvezető felkéri a tanút, nézze meg először a fotóalbumot, aztán a vádlottakat, s közölje, kiket ismer fel közülük. Az azonosítás során Kálmán Imre tanú felismeri Németh Lajost, Bükkös Györgyöt, Hollai Józsefet, Szőke Antalt, Baráth Kálmánt, Kálmán Lászlót, Füredi Pált, Kovács Jánost, Hernádi Jenőt, Erős Jánost, Monostori Gyulát, mint akik fegyveres nyilasokként a nyilasházban tevékenykedtek december 20. táján, amikor őt odahurcolták.
Németh Lajos, Bükkös György, Szőke Antal, Hollai József és Monostori Gyula kijelentik, hogy a tanú láthatta őket a nyilasházban, mert valóban ott tevékenykedtek. Kálmán László. Baráth Kálmán, Füredi Pál, Kovács János, Hernádi Jenő és Erős János tagadják, hogy abban az időben ott lettek volna. Erős például azt mondja: „Én olyan ritkán jártam be a nyilasházba, hogy a tanú úr engem nem láthatott.”
„Kálmán Imre: December 20-án délelőtt 10 óra tájban csöngettek a kapun, de nem várták meg, amíg kaput nyitunk, hanem átugrottak a kerítésen és vagy 8—10 nyilas tört be a lakásunkba. Akiket ott találtak, mindenkit a falhoz állítottak, engem meg úgy megvertek, hogy elszédültem. A nyilasok között volt egy Bocskai-kabátos, puhakalapos férfi, egyébként ő az — és Bükkösre mutat —, aki szintén hozzájuk tartozott, mert amikor az egyik nyilas megkérdezte tőle, hogy ők azok? — a Bocskai-kabátos igennel felelt. Volt közöttük egyébként egyenruhás, meg civil is, de fegyver mindegyiknél volt. Feldúlták a lakást, értékek után kutattak, majd minket a szüleimmel együtt feltartott kézzel a nyilasházba kísértek.
Elnök: Felismerné a vádlottak közül azokat, akik önt és szüleit elhurcolták?”
Kálmán Imre ismét jól megnézi a vádlottakat, majd rámutat Bükkösre, Szőkére. Mindketten felállnak és kijelentik, hogy valóban ők is ott voltak!
„Kálmán Imre: Nem tudnám megmondani, hogy ki pofozott meg, de arra emlékszem, hogy amikor a nyilasházba értünk, és felvezettek bennünket az emeletre, ott az a sánta férfi (Hollaira mutat) elszedett tőlünk minden értéket, órát, nyakláncot, még a télikabátjainkat is.”
Hollai elismeri, hogy ő vette el a tanútól az értékeket.
„Kálmán Imre: Aztán bevittek egy másik szobába, ahol 6—7 nyilas nekem esett és véresre vertek. De a jelenlevő vádlottakban senkit nem ismerek fel azok közül, akik akkor, ott az emeleten megvertek. Ezután lerugdostak a lépcsőn egészen a pincéig. A rugdosok között már ott volt az a fiatal gyerek is, Michalik …
Monostori (feláll): Igaz …
Kálmán Imre: A pincében már lenn voltak a szüleim és még vagy 6—8 fiatalember. Ide volt bezárva dr. Markovits Ottó orvos is, a feleségével. Egy-két óra telt el, amikor lejött a pincébe 4—5 nyilas. Az egyik közülük egy fiatal, 20 év körüli, igen erős, magas testalkatú volt. Ezt az embert soha nem fogom elfelejteni, annyira az agyamba vésődött a külseje. Most is határozottan felismerem, ő volt az — Baráth Kálmánra mutat — gumicsővel elkezdte ütni az arcomat, a fejemet és addig ütött, amíg a gumicső el nem tört a kezében. Közben a kezemmel igyekeztem védekezni az ütések ellen, aminek következtében úgy megdagadt mind a kettő, hogy hónapokig alig tudtam velük fogni. (A tanút szembesítik Baráth Kálmánnal.)
Baráth Kálmán: Nem igaz, én akkor katona voltam!
Kálmán Imre: Magát soha nem fogom elfelejteni! Volt alkalmam és időm a szemébe nézni! Akkor a többi nyilas egyébként nem nyúlt hozzám, csak nézték, Baráth Kálmán hogyan ver engem. Csak amikor eltört a kezében a gumicső, akkor kezdték verni az ott fogva tartott embereket is. Aztán odajött hozzám a fényképről már megmutatott Erős János, akit szintén határozottan felismerek. Én a kimerültségtől a fal mellé rogytam, amikor Erős a hajamnál fogva megragadott és elkezdte a fejemet a falhoz verni. Addig verte, amíg a vér teljesen elborított. Ekkor összerogytam! Öt is nagyon jól megjegyeztem!
Elnök: Erős, Erős! Kinek a fejét verték a falba? Emlékszik, mit vallott a kihallgatása során?
Erős János: Én kérem, soha senkit nem bántottam, senkinek nem vertem a fejét a falba …
Elnök: Ejnye, ejnye, nem emlékszik már arra, hogy mit mondott? „Ahogy a nyilasok verték?” Mégiscsak jól emlékezett rá, nem?
Kálmán Imre: Erős Jánost már csak azért is határozottan felismerem, mert a délutáni órákban, úgy 4—5 óra körül, hármunkat felvittek a pincéből és az utcáról szenet kellett felhordani az emeletre, a szobákba. Határozottan emlékszem, hogy Erős János állt akkor a kapuban őrségen. Ő volt az, aki délelőtt a falba verte a fejemet a pincében! … Este egy nyilas kihívott a pincéből, majd az előtérben, ahol egy kis asztal volt, ketten voltak és alkudozni kezdtek velem. A három közül kettőt határozottan felismerek. (A tanú rámutat Kálmán Lászlóra és Hernádi Jenőre.) Kálmán László és Hernádi Jenő azt kérdezte tőlem: mennyi váltságdíjat tudunk fizetni azért, hogy bennünket szabadon bocsássanak? S bár nem tudtam, hogy édesapáméknak van-e egyáltalán pénzük, de a szabadulás reményében azt mondtam, hogy tízezer pengőnk van, annyit tudunk adni. Azt válaszolták, hogy legalább 30 ezer pengőre van szükségük. Javasolták, menjek ki és szerezzem meg a pénzt valahonnan, utána kiengedik a szüleimet is. Én mondtam, hogy szüleim nélkül nem megyek egy tapodtat sem, mire azt válaszolták, hogy így tárgytalan a dolog és visszalöktek a pincébe.”
Ekkor a 41 napig tartó tárgyalássorozat legfeltűnőbb jelenete játszódik le.
A tanácsvezető szembesítésre szólítja fel Kálmán László vádlottat, aki feláll és elindul. Szúrós szemekkel nézi a tanút és olyan fenyegetően, vad indulattal közeledik feléje, hogy ha Kálmán Imre nem ugrik félre, nekimegy.
A tanácsvezető alig tudja türtőztetni magát, éles hangja csattan: „Kálmán László! Utoljára figyelmeztetem és a börtönszabályok szerint kéz- és lábbilincsbe veretem!”
Kálmán László meghunyászkodik, de Hernádi Jenővel hazudja, hogy nem volt a nyilasházban, tehát nem alkudozhatott vele a tanú ott.
„Kálmán Imre: Másnap este 9, fél 10 körül kinyitották a Vasajtót, majd a szüleimet, engem és az ott levő 5—6 fiatalembert kiszólítottak a folyosóra, ahol le kellett venni a felsőruhánkat és a cipőnket. Azt mondták, hogy a gettóba szállítanak. Kikísértek az utcára, ott felszálltunk egy kis teherautóra, amely teljesen zárt volt. De valahonnan még odahoztak egy kövér, szőke nőt is, akit szintén feltettek a kocsiba. Ahogy visszaemlékszem, körülbelül tízen lehettünk. Elindult velünk a kocsi, én pedig hátrafelé leselkedtem és láttam, hogy egy személyautóba fegyveres nyilasok szálltak és utánunk jönnek. Amikor a gépkocsi megállt és kiszálltunk, akkor láttam, hogy a Duna-parton vagyunk, egy patak torkolatánál. Később tudtam meg, a felszabadulás után, amikor egyszer elmentem oda, hogy ez a Rákos-patak. Sorba állítottak bennünket, a teherautó reflektora világított. Láttam a nyilasok arcát, azokét, akik ott rendezgettek minket. Azt hiszem, ekkor már valamennyien tudtuk, hogy megölnek bennünket … Tessék elhinni, tisztelt bíróság, hogy a történések, az emberi arcok akkor rögződnek meg egy örökkévalóságra az ember agyában, amikor a halál szélére kerül. Amikor azt parancsolták, hogy feküdjünk hasra, két dolgot figyeltem meg és maradt meg igen élesen az emlékezetemben. Az egyik az, hogy a nyilasok közül ez az ember — Füredi Pálra mutat — szemben a többi nyilassal, ott állt a csoport szélén és nagyon csendesen viselkedett, egy szót sem szólt, és szinte látszott rajta, hogy sajnál bennünket, mialatt a többiek ordítoztak, kiabáltak. A másik epizód az volt, hogy a szőke nő könyörögni kezdett, hogy ő nem zsidó, őt a férje csak bosszúból jelentette fel, de nem hallgattak rá, neki is hasra kellett feküdnie, velünk együtt. Volt közöttünk egy 15—16 éves lány és egy ugyanolyan korú fiú is, akik miután parancsot kaptunk, hogy feküdjünk hasra, hirtelen futásnak eredtek. Pár métert szaladtak csak, mert géppisztollyal lelőtték mindkettőjüket a nyilasok. Ezután elhangzott a vezényszó és közvetlen közelről több lövést hallottam. Éreztem a találatokat és hogy valaki a hátamat piszkálja, vagy a géppuskájának tusával, vagy a lábával, aztán közvetlen közelről még egy lövést kaptam az arcomba. Itt is a nyoma … (A tanú megmutatja a bíróságnak a sebhelyeket.)
Monostori: Úgy történt, ahogy a tanú elmondta. Én is tagja voltam a kivégző osztagnak. Tényleg reflektor világított, tényleg szaladt az a kisfiú és a kislány, mi meg lelőttük őket. Ott volt a személygépkocsi is. A kivégzésen ott volt Füredi is, Baráth Kálmán is.
Kálmán Imre: Amikor az utolsó lövés elhangzott, én még nem vesztettem el az eszméletemet. Valaki azt mondta, hogy gyorsan menjünk a gépkocsira, mert repülőgépek köröznek a fejünk felett. A nyilasok nyilván attól féltek, hogy a repülőgépről felfedezik őket, a reflektorozást. Én öt lövést kaptam, a nyakamba és a kezemre, hátamba és az arcomba. De nem vesztettem el az eszméletemet. Amikor eltávoztak, megpróbáltam felállni … Nagyon nehezen ment, de sikerült el támolyognom 80—100 méternyire, egy szivattyútelep bódéjához, ahol világosságot láttam kiszűrődni. Zörögtem, az éjjeliőr jött ki és besegített a bódéba. Először nem mertem megmondani, hogy mi történt velem. Azt mondtam, hogy rablók támadtak meg, de láttam, hogy részvéttel van irántam, tud és látott mindent. Akkor megmondtam, hogy a nyilasok lőttek le. Azt mondta, látta, de nem mert kijönni a bódéjából. Telefonált a mentőknek, a mentők kijöttek, édesanyámat és egy fiatalembert még életben találtak. Mindhármunkat bevittek a Wesselényi utca 44-be, a Nemzetközi Vöröskeresztes kórházba. Anyám és a fiatalember még azon az éjszakán meghalt. Én nagyon sokáig álltam kórházi kezelés alatt, sőt ezután is rendszeres orvosi felügyelet alatt álltam, mert a lövésektől még sok egészségügyi problémám adódott az évek folyamán …”
A tanácsvezető felolvassa Kálmán László nyomozati vallomását, amelyet erről a kivégzésről tett, és amely tényszerűen megegyezik a tanú által elmondottakkal. Kálmán László azonban kijelenti, hogy nem tartja fenn a vallomását. Kálmán Imre kijelenti: arra nem emlékszik, hogy Kálmán László tagja lett volna a kivégző osztagnak, így azt nem is állítja … Csakhogy a vádlott maga mondta, hogy ott volt, részt vett a tömeggyilkosságban …
Aztán Kálmán Imre még egy eseményt mond el: hogyan lőttek agyon két foglyot a nyilasok a Thököly úton.
„Kálmán Imre: December elején villamossal mentem, amikor körülbelül 50 üldözöttet kísértek a nyilasok. A peronon álltam és a villamos megállt. Ekkor az az ember — Szőkére mutat — odaszólt egy másik nyilasnak; nézd meg, milyen pontosan elfogom találni annak a két zsidónak a fejét. Én rémülten néztem, hogy most mi fog történni, majd Szőke felemelte a géppisztolyát és egy idősebb nőre, meg egy férfira célzott és tüzelt. A menet ment tovább, a két holttestet ott hagyták az úttesten. A villamosról többen látták ezt. Volt aki sírógörcsöt kapott. Akkor elborzadva néztem azt a nyilast, aki a két embert agyonlőtte. Megmaradt az emlékezetemben az arca, és amikor két hét múlva ránk törtek a házunkban, rögtön felismertem őt is közöttük.
Szőke (felszólításra): Úgy volt, ahogy a tanú mondja, azzal a különbséggel, hogy én csak egy embert lőttem agyon, azt is Vigh József parancsára, a másikat pedig Vigh József lőtte agyon. Tehát nem úgy történt, ahogy azt a tanú elmondta …
Kálmán Imre: Nagyon jól az emlékezetembe vésődött ez az eset. Úgy történt, ahogy elmondtam.
Bükkös (felszólításra): Én voltam a vezetője annak a csoportnak, amelyik a tanút és családját elhurcolta. Házkutatást tartottunk náluk és találtam egy csomó ellenséges röpcédulát, amit eltüzeltem. Amikor visszamentünk a nyilasházba, s később lementem a pincébe, akkor volt a foglyok kihallgatása. Én is emlékszem a tanúra. Baráth Kálmánék úgy összeverték őt, hogy a szeme be volt dagadva és az arca tiszta vér volt …”
A következő tanú Bozsán Endréné (szül.: 1920), aki nemcsak látta a szörnyűségeket, hanem néhány vádlottat fel is ismert.
„Bozsánné: 1944 őszén, mint üldözött, a férjemmel együtt bujkáltunk és november utolsó felében a Thököly úton, az úgynevezett Schlachta-féle védett házban kaptunk menedéket. Bennünket a Stefánia út 53. szám alatti villában helyeztek el, az alagsori helyiségben. Itt igen sokan voltak már akkor. Időnként megjelentek a nyilasok a Thököly út 80-ból és a módosabb zsidókat zsarolták. December 28-án váratlanul ismét ránk törtek. Mi egy fiatal házaspárral felszaladtunk a padlásra és a kémény mögött bújtunk el, amíg az igazoltatások tartottak. A többiek mondták el azután, hogy 17 ezer pengőt zsaroltak ki a nyilasok azoktól, akiket a házban elfogtak. Amikor karácsony első napján felkeltünk és kinéztünk az ablakon, elszörnyedve láttuk, hogy a Stefánia úton a pártház melletti padokra holttestek voltak kiültetve. Az arcuk csupa vér volt, meg a testük is. Egynémelyiken tábla is volt, az volt ráírva: így jár minden zsidó és katonaszökevény … 1945 január elején az egyik napon, a délutáni órákban öt vagy hat nyilas jelent meg a Schlachta-házban. A vezetőjük egy Pintér László nevű nyilas volt. Őrá határozottan emlékszem, mondták is a nevét … És egy magas, szőke, lányos arcú fiatalember is volt köztük. A hallban mindenkit a falhoz állítottak. Pintér László odajött hozzám és igazoltatott, mire én mondtam, hogy én itt alkalmazott vagyok. Akkor azt mondta, hogy tűnjek el innen gyorsan, mert egyszer engem is elvisznek, mint zsidót és kinyírnak. Aztán az igazoltatásnál egy Frankel Hugó nevű férfit rettenetesen megvertek, mert meg akart szökni. Frankel Hugót és még vagy 30 üldözöttet sorba állították és velem együtt megindultunk a nyilasház felé. Útközben Frankel Hugó 5 ezer pengőt ígért Pintérnek, ha elengedi. Engem Pintér elzavart, hogy többé meg ne lásson, a többieket bevitték a nyilasházba. Aztán másoktól hallottam, hogy mindenkit kivégeztek, köztük Frankel Hugót is …”
A tanú elé teszik a fényképalbumot, amelyből kiválasztja a 71-es és 77-es képeket, mint akiket határozottan felismert, majd hozzáteszi, hogy a 77-es képen látható személy azonos a lányos képű nyilassal, aki a lépcsőház korlátjánál állt csípőre tett kézzel. Bricsesznadrág volt rajta és csizma, de hogy bilgerli-e vagy más csizma, arra már nem emlékszik. A 77-es kép Kálmán Lászlóé. A másik kép Monostorit ábrázolja.
Botka István (szül.: 1922) tanú meghallgatása során arról vall, hogy 1944 októberében mint katona, a nyilasház mellett a Thököly út 82-es számú házban, a Csengery diákotthonban lakott egészen 1945 tavaszáig.
„Botka: Miután szomszédos épület volt, így láttam az ott levő fiatal és idős nyilas társaságot, őket közelebbről nem ismertem, név szerint természetesen senkiről sem tudom, hogy kicsoda. A mi épületünk ebédlőjének ablaka a nyilas pártházra nézett és a parancsnokunkkal mindig néztük, hogy mi történik szemben. Gyakran láttunk hiányos öltözetben embereket. Nap mint nap hallottuk a jajkiáltásokat az épületükből. Esténként gyakran láttuk, hogy holttesteket hordtak ki a pártházból és autóval vitték el őket … Egy alkalommal — december közepén lehetett — az esti órákban mentem haza, éppen ki akartam szállni a kocsiból, amikor arra lettem figyelmes, hogy a Thököly útról egy férfi futva fordul be a Jávor utcába és a nyomában van két árpádsávos. Az egyik kiabált a másiknak: »Lődd már le!« A rohanó férfi elkerült bennünket, átfutott a Jávor utca másik oldalára, de aztán utolérték a nyilasok és közelről lelőtték … Egy másik alkalommal — ez előbb
volt, mint amit most elmondtam — a kora reggeli órákban mentem el otthonról és a Stefánia úthoz érve megragadta a figyelmemet, hogy egy idős ember ül holtan a padon és mellette szintén holtan gyerekek ülnek. Agyon voltak lőve … A másik pádon is halottak voltak. Még ma is előttem van ez a borzalmas látvány. Valaki azt mondta, hogy a Herczeg és a Fodor Családot lőtték agyon, és ültették ide a padra. De hogy valójában ők voltak-e, nem tudom. Mindenesetre a két név nagyon megragadt az emlékezetemben.”
A személyazonosítás során a tanú a fotóalbumból kiválasztja a 6-os képet. Elmondja, hogy a szovjet csapatok bejövetele előtt 2—3 nappal egy német tiszt társaságában ment be hozzájuk ez a személy a Thököly út 82-be, és igazoltatta az ott levőket. A bíróság megállapítja, hogy a kép Bükkös Györgyöt ábrázolja. Aztán egy újabb esetet mond el.
„Botka: Karácsony előtt két ember jött át hozzánk az épületbe. Azt mondták, hogy a Gestapótól jöttek, elvitték a zászlósunkat a Margit körútra. Úgy vélem, hogy a fotóalbum 89-es képe ábrázolja azt, aki elvitte a zászlóst.” (A kép Kovács Jánossal azonos.)
A következő tanú: özv. Bérdi Lajosné (szül.: 1895), aki rokona Kröszl Vilmosnak. 1927 óta ismerik egymást.
A tanú elmondja, hogy látta Kröszl Vilmost nyilas egyenruhában, géppisztollyal 1944-ben, de Kröszl maga is mondta többször neki, hogy nyilas.
„Özv. Bérdiné: Sokszor említette, hogy a Thököly úti nyilasházba zsidókat és egyéb nem kívánatos elemeket visznek be, de hogy azoknak a sorsa mi lesz, arról nem beszélt. Egyszer említette, hogy a Rákos-pataknál kilenc nőt agyonlőttek, s mondta, hogy menjek ki én is, és nézzem meg. Én valóban meg is néztem; sokan kimentek akkor megnézni a hullákat. Főleg olyanok, akik ismerősüket keresték közöttük. 1945 újév napja előtt szólt nekem Kröszl Vilmos, hogy a sufniban valamit elásott mélyen a földbe és ha ő nem térne vissza, akkor szóljak erről a szüleinek. Hogy mi volt, azt én nem tudnám megmondani, de valami zsákot ásott el, s ebben zörgő dolgok voltak. Megígértem, hogy megmondom a szüleinek … Emlékszem, hogy aztán 1945-ben visszatért egy Erzsi nevű ismerősével, valamint egy másik férfival és kiásták a sufni földjéből a zsákba rejtett holmit. Ez a kiásás már 1945. január 16-i utáni napokban történt. Valami fémdolgok lehettek a zsákban, mert nagyon zörögtek …
Kröszl (dühösen): A ruháimat ástam el és azért szóltam Bérdinének, hogy mondja meg a szüleimnek. Meg is mondtam, hogy a ruháimat ástam el, nem zörgött abban a zsákban semmi …
Özv. Bérdiné (izgatottan): Ne mondj ilyet! Nekem csak azt mondtad, hogy itt a hely, ahol elásol valamit, de hogy mit, azt nem mondtad meg … Mi, az ablakunkon keresztül néztük, hogyan ássátok ki a csomagot Kröszl Miklóssal. Az a nő, az Erzsi, egész otthonosan mozgott ott, mint aki tudta, hogy hol van elásva …”
Bohlmann Ernő (szül.: 1903) felesége és két gyereke, úgynevezett pápai menlevél birtokában a Stefánia úti Beretvás villában bujkált 1944 novemberében. Ő maga munkaszolgálatos volt, de időnként meglátogatta családját.
„Bohlmann: November 12-e körül éppen látogatóban voltam feleségemnél és a gyerekeknél, amikor a nyilasok körülvették a házat, betörtek és mindenkit a falhoz állítottak. Azt kiabálták, hogy mi fegyvereket rejtegetünk. Ezután Beretvás Tibort, valamint annak családját és engem, bevittek a nyilasházba, a Thököly út 80-ba. Megítélésem szerint az elhurcolás oka az volt, hogy Beretvás Tibor vagyonát akarták megszerezni. Rólam azt hitték, hogy én vagyok Beretvás sofőrje, s azért vittek be; mondjam meg, hol rejtegetik Beretvásék a vagyonukat. A nyilasházban az első emeletre vittek, ott minden értéket elszedtek tőlünk, majd a folyosón arccal a falnak állítottak bennünket, aztán valamennyiünket ütni kezdtek. Senkinek nem volt szabad megfordulni, mert akkor még jobban ütöttek. A Beretvás család egyik tagját, az egyik nyilas cigarettával kínálta és amikor nyúlt érte, akkor a cigaretta égő végét a szemébe nyomta. Rajtunk kívül más üldözöttek is álltak a folyosón, nők, férfiak vegyesen és azokat is kínozták. Emlékszem, hogy két fiatal lányt bevittek az egyik szobába, ahonnan sikongatás hallatszott … Amikor visszahozták őket, rettenetesein néztek ki, és mondták, hogy megerőszakolták őket. Arra is emlékszem, hogy a Beretvás villából elhurcolt egyik férfinak igen dús szemöldöke volt. Az egyik nyilas hozott egy ollót, hogy lenyírja a szemöldökét, de nyírás közben állandóan az arcába szúrt az ollóval, aminek folytán, ennek az embernek az arca csupa vér lett. A többi nyilas ezen nevetett.”
A fényképalbumból Bohlmann Ernő kiválasztja a 12-es képet — Kraut Józsefet. Kraut József közli a bírósággal, hogy ő valóban részt vett a Beretvás villánál történtekben.
„Bohlmann: Később az emeleti folyosóról levittek bennünket a pincébe, szerintem a légópincébe, és itt kezdődött meg az igazi vallatás. Engem egy jól megtermett nyilas vert — hatalmas kezei voltak. A vallatásnak az volt a célja, hogy mondjuk meg, hová rejtettük az értékeinket és hol vannak bujkáló társaink. Én mindig szegény munkásember voltam, s közöltem, hogy nekem nincs semmiféle értékem. Akkor meg azt akarták megtudni tőlem, hogy Beretvás Tibor hová rejtette el a vagyonát …”
A tanú az albumból a 79-es képet választja ki, mint aki a legjobban ütötte és kínozta a foglyokat. A képen Baráth Kálmán látható fiatal korában.
„Bohlmann: Ő volt az, aki szembe állított egy másik fogollyal és ránk parancsolt, hogy pofozzuk egymást. Persze, kíméletesen adtuk a pofonokat, mire ő mindkettőnknek akkora ütéseket adott, hogy elterültünk a földön. Én soha nem fogom ezt az embert elfelejteni! Több mint 40 órán át voltam a pincében és ezalatt többször megvertek és megkínoztak.”
A tanú a fényképről megismeri többi kínzóit is: Kröszlt, Kraut Gyulát, Baráth Jánost, Erős Jánost és Kraut Józsefet is. Aztán elmondja, hogy többször utasították: üvegdarabbal kaparja le a falról a vért, meg az odafröccsent agyvelőt, amely úgy került oda, hogy a foglyok fejét a hajuknál fogva megragadták és a falhoz verték …
A tanácsvezető kérdésére Bükkös, Hollai, Szőke és Monostori egybehangzóan kijelentik, hogy ilyen vallatások igen gyakran előfordultak a pincében. Később Bohlmann huszadmagával az Óbudai Téglagyárba került. A kísérésnél jelen volt — a fényképalbumból felismert — Erős János is, akire azért emlékszik határozottan, mert útközben találkoztak egy jól öltözött, sárga csillagos férfival, akinek a télikabátját Erős János erőszakkal elvette, mondván, hogy neki nagyobb szüksége van erre, „mint annak a zsidónak!”
Ezután az ügyész átadja a bíróságnak Gál Gyuláné (szül. Beretvás René) levelét, amelyet Tel-Avivból a magyar követség és a Külügyminisztérium konzuli osztálya útján küldött. Az ügyész a levél azonnali, Bohlmann tanú jelenlétében történő felolvasását kéri. Gálné leírja, hogyan hurcolták el őt is a Beretvás villából, hogyan kínozták több napon át, előbb a folyósón, aztán a pincében és hogyan végezték ki a Beretvás család többi tagját. Gál Gyuláné levelében személyleírást ad az egyik kínzójáról, amelyből kétségkívül Kröszl Vilmosra lehet ráismerni.
Kröszl tagadja, hogy részt vett volna a kínzásban.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!