A bírósági eljárás
(idézet: A zuglói nyilas per – Sólyom József-Szabó László)
10
Tizenkilencedik tárgyalási nap
Február 20
A tárgyalás Kálmán László hetedrendű vádlott kihallgatásával folytatódik, aki most is, mint néhány nappal ezelőtt, amikor orvosi kezelésre szorult, csak azt hajtogatja, hogy nem érzi magát bűnösnek, majd látványosan esküre emeli a kezét.
„Kálmán (égre emelt tekintettel): Felelősségem teljes tudatában szeretném kijelenteni, és egyidejűleg esküszöm a Magyar Népköztársaságra, hogy én még gondolatban sem tettem be a lábamat egy pillanatra sem a XIV. kerületi nyilas pártházba, mint ahogy soha nem jártam a Stefánia út 53. számú házban. Kezemben soha nem sült el fegyver … Az igaz, hogy benne van az önvallomásomban, de az csak egy mese, azt csak úgy kitaláltam a háborgó tenger lecsillapítására. Vádlott-társaim közül senkit nem ismerek, velük soha semmilyen kapcsolatot nem tartottam.”
A tanácsvezető felszólítja Bükköst, tegyen vallomást. Bükkös a szemébe mondja, hogy ismeri Kálmán Lászlót, akit Pintér László társaságában látott 1944 november közepétől december végéig, mint fegyveres pártszolgálatost.
E kijelentésre Kálmán László felugrik, s magából kikelve a következőket kiáltja Bükkös felé: „Hazudik! Úgy szájon vágom Bükköst, hogy elege lesz!”
„Elnök (önuralommal): Figyelmeztetem, Kálmán, hogy hagyjon fel ezzel a magatartásával, mert a börtönszabályok értelmében intézkedéseket foganatosítok önnel szemben!
Kálmán (észheztér): A figyelmeztetést megértettem és a jövőben tartózkodni fogok attól, hogy valakit is megfenyegessek.”
Ezt az ígéretét is gyorsan elfelejti, mert amikor Szőke Antal vallja, hogy látta Kálmánt, mint fegyveres pártszolgálatost, s a kivégzésekben is részt vett, újra felugrik, és sikítva, tajtékozva üvölti: — Hazudik!!!
A fegyőröknek kell odalépniük, nehogy Kálmán neki menjen Szőkének. Újabb erélyes rendreutasítás következik. Erre megint gyorsan lecsillapodik, majd arról beszél, hogy ő katonaszökevényként bujkált és november közepén Pintér László nyilas pártszolgálatos lakására költözött a Nürnberg utca 43-ba, amely korábban egy zsidó lakása volt. Néhány nap múlva Pintér hozott neki egy másik lakáskiutalást, ami már Kálmán László névre szólt.
„Kálmán: Emlékszem, hogy a lakáskiutaláson Szelepcsényi neve volt aláírva …
Elnök: Miért utaltatott ki Pintér László magának egy lakást?
Kálmán (széles gesztusokkal magyarázva): Ezt nem tudnám megmondani … November 25-e körül, amikor egyszer Pintér is ott volt, lementem az Emkébe, és itt ismerkedtem meg Kőműves Terézzel, akivel később közös háztartásban éltem és feleségül vettem. Kőműves Teréz ezután ott lakott velem, a Nürnberg utca 43-ban. 1945. március 16-án vettem feleségül … December elején, úgy 5-e körül az orvos megállapította, hogy tüdőgyulladásom van, és két hétig otthon kell feküdnöm. Kőműves Teréz ajánlotta nekem, hogy menjek el a Nürnberg utca 49-be, és ott egy orvossal vizsgáltassam meg magam. Ott is voltam, az orvossal beszéltem, mire az elárulta nekem, hogy sok idegent bújtat a házban … Amikor én hazamentem, Pintér már ott volt és nagyon mérges volt, hogy hol jártam és elmeséltem, hogy az orvostól mit hallottam, erre ő azt mondta, hogy az egy zsidó és gyerünk érte, és én is köteles vagyok vele menni. De őszintén mondom, hogy én csak testileg voltam ott, lélekben nem. Aztán voltunk a Gáldi Sándor lakásán is, akit szintén megzsaroltunk. Én december elején vettem Pintérrel egy gramofont és attól kezdve mindig csak azzal szórakoztam és azzal töltöttem az időmet. Én a Pintér László védelme alatt tudtam meghúzódni, mint katonaszökevény … December 23-án ruhát ment próbálni Pintér, engem is hívott. Amikor kijöttünk a szabótól, ott termett fegyveresen Malmos Sándor és mondta, hogy menjünk vele egy házba igazoltatni. Én nem akartam, de aztán mennem kellett, mert Pintér mondja, hogyha nem megyek velük, akkor szitává lő …
Elnök: Arra nem kényszerítették, hogy pártszolgálatos legyen?
Kálmán: Nem! Azért annyira mégse feküdtek rám … December 24-én, karácsony este Kőműves Terézzel éppen lemezeztünk, amikor feljött Pintér, Malmos és a vörös Balogh, hoztak fel ennivalót és szórakoztunk. Akkor Pintér azt mondta, hogy menjünk át a XIV. kerületi pártházba, mert ott ünnepi vacsora és tánc van. Akkor én kijelentettem, hogy nem megyek, meg Kőműves Teréz is mondta, hogy a Lacit hagyjátok már békében, mert nem megy sehova. Ők még kétszer felszólítottak, de amikor látták, hogy én nem megyek, nem vagyok egy olyan fiú, akit csak úgy rángathatnak, akkor elmentek. Ekkor mi otthon maradtunk, ezt Kőműves Teréz is kell hogy igazolja. Hallgassák ki! December 28-án leköltöztünk a pincébe Kőműves Terézzel és január 15-ig ott maradtunk … Én 1949 áprilisában váltam el Kőműves Teréztől, mert akkor jött ki a börtönből.”
Az elnök felolvassa Kálmán László 1966. május 19-én tett nyomozati vallomását. Érdemes idézni belőle néhány részletet:
„ … Előadom, hogy őszinte vallomást kívánok tenni, mert a hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy csak úgy tudok megszabadulni azoktól a szörnyű nyomásoktól, melyek lelkiismeretemet terhelik, ha teljesen feltárom a nyilasuralom ideje alatt elkövetett tevékenységemet. Emlékezetem szerint körülbelül 14—15 üldözött személyt lőttem agyon abban az időben …. december 24-én Közölték velem a pártházban, hogy a pártvezetés karácsonyi ünnepélyt rendez, vacsora mellett, majd utána reggelig tartó tánc lesz. Az összejövetelre a családtagokat is meghívták, az ünnepély az épület nagytermében volt. Az asztalokat egymás mellé tolták, sült hús, bor, pálinka, likőr volt. Az estén Szelepcsényi nagy beszédet mondott. Beszéde propagandisztikus volt, a végső győzelemre buzdított. Én is részt vettem a vacsorán, ahol sok szeszt fogyasztottunk. Majd éjjel, amikor vége lett az ünnepélynek, és a családtagok hazamentek, valaki engem levitt az épület pincéjébe. Ott már sok fegyveres nyilas volt. Azt mondták, hogy ki kell takarítani a pincét, ezalatt az összegyűjtött zsidókat értették. Lementünk a pincébe, abba a részébe, ahol a foglyokat őrizték. Nagy riadalom támadt közöttük, sírtak, jajveszékeltek, mindenki az életéért könyörgött. Ekkor valaki elüvöltötte magát, hogy lőni, mert nyakunkon az oroszok. Én is elővettem a pisztolyomat és egy férfit mellbe lőtten. A férfi ülőhelyzetben volt. A megmaradt, illetve az életben levő zsidókat, körülbelül 9—10 főt, kivittük a Stefánia útra és a pártházzal szemben levő padokra ültettük őket, úgy hogy szembe legyenek a paddal. Én egy személyt kísértem fel, a második, vagy a harmadik padra ültettem és tarkón lőttem. Még egy személyt lőttem itt tarkón, de azt nem én kísértem fel. Összesen ebben az esetben három személyt lőttem agyon.
Egyet a pincében, kettőt a padon. Hogy kik voltak ott a kivégzésen, arra már nem emlékszem, mert nagy káosz volt …”
Kálmán 1966. május 31—i vallomásából:
„… Előadni kívánom, hogy az általam vallottakon kívül, emlékezetem szerint még két esetben vettem részt Szelepcsényiék, illetve Szlobodáék parancsára Duna-parti kivégzésekben 1944. december 24-ig. Bár pontos dátumra nem emlékszem, hiszen körülbelül 5—6 esetben vittünk kivégezni embereket a Duna-partra, de azt hiszem, hogy december 15—20. közötti időre esik. Egyik alkalommal a Margit-híd és az Árpád-híd közötti partra mentünk a pesti részen, ahol egy kavicshegyet, illetve kavicsrakást találtunk. A tehergépkocsi, amelyet ez esetben Vigh vezetett, fenn a parton állt meg, és mi akkor leszállítottuk a foglyokat, körülbelül 30—40 méterre mentünk lefelé a parton, közel a vízhez. Az áldozatoknak a víz felé kellett fordulni, mi pedig Hollós vagy Szloboda parancsára lőni kezdtünk. Volt, akinek géppisztolya volt és sorozatot engedett az odaszállított személyekre. A kivégzettek hulláit beledobáltuk a Dunába, ezután teherautóra szálltunk és visszamentünk a pártházba. Ennél az esetnél jelen volt Hollós, Szloboda, Baráth Kálmán, Pintér, Malmos Sándor, Németh Lajos, Surányi, Végh, Tóth és Vigh pártszolgálatosok és mások … Ekkor körülbelül 15 személyt végeztünk ki.
Egy másik alkalommal, amely ugyancsak ebben az időben történt, de nem tudom megmondani, hogy a Dunának melyik részén, mert sötét volt, körülbelül 12—13 főt, férfit és nőt vegyesen kivittük a Duna-partra. Hosszan ment a tehergépkocsi, míg végre parthoz értünk. Arra is emlékszem, hogy a város peremén Újpest felé lehettünk, a Duna partja nem volt kiképezve. Ott szintén leparancsoltuk az áldozatokat a gépkocsiról, a vízparthoz hajtottuk őket, majd felállítottuk mindet a kivégzéshez és valaki elkiáltotta magát, hogy lőjetek, és akkor mi lelövöldöztük foglyainkat. Ennél a kivégzésnél jelen volt emlékezetem szerint Komlósy honvéd tiszthelyettes, Tallós, Hollós, Végh, Baráth Kálmán, Surányi, Németh Lajos, Szloboda, Malmos, Pintér László, Kröszl pártszolgálatosok és mások …”
Amikor a tanácsvezető befejezi a vallomás részletes felolvasását, Kálmán dühösen ezt mondja: — Kitaláltam az egészet, nem felel meg a valóságnak!
A szembesítések során, Kraut József, Bükkös, Szőke, Hollai a szemébe mondják a gyilkosságokat, amelyeken ő is ott volt, s amelyekben részt vett. Közben olyanok — akik magukra nézve visszavonták vallomásukat, tehát tagadtak — elszólják magukat. Aztán Kálmánt is újabb hazugságon éri a bíróság …
„Kálmán (mesélve): Amikor a rendőrség a helyszínezést végezte, előre elhelyezték a bábukat és ránk parancsoltak, hogy álljunk mögéjük és megmutatták, hogyan lőjünk.
Ülnök: Megmutatták? Hát civilek nem voltak ezeken a helyszíni szemléken?
Kálmán: De igen! Nagyon sok civil volt, mert nagyon filmeztek bennünket … Mégis így történt, ahogy elmondtam … Hogy egy példát mondjak el … Amikor a rendőrség le játszatta velünk, hogy a nyilasház pincéjében hogyan végeztük ki az áldozatokat, akkor például rám parancsolt a nyomozó tiszt úr, hogy menjek le a pincébe. Már ott volt két bábu, nekem csak föléjük kellett állnom és úgy csinálni, mintha agyonlőném őket. De el kell ám mondanom, hogy mielőtt kivittek minket a Thököly úti nyilasházba, az én kihallgató tisztem elébem tette Füredi Pál vallomását, és azt mondta, hogy gondosan olvassam el, és majd a helyszínen be fogom mutatni, hogyan végeztünk az áldozatokkal …
Elnök (váratlanul): Honnan tudta, hogy az Füredi Pál vallomása volt?
Kálmán (rávágja): Szerepelt rajta Füredi Pál aláírása!”
Ekkor a tanácsvezető bíró előveszi Füredi Pál valamennyi nyomozati vallomását, s bár ez igen sok időt elvesz, a végén meg kell állapítania, Füredinek egyetlen olyan nyomozati vallomása sincs, amelyben arról nyilatkozott volna, hogy a nyilasház mosókonyhájában, vagy a pincéjében részt vett emberek kivégzésében. Aztán külön felszólítja Füredit, tett-e Kálmán László által említettekhez hasonló vallomást?
„Füredi: Soha nem tettem ilyen vallomást, hogy a nyilasház pincéjében vagy mosókonyhájában embereket végeztünk volna ki. Ilyen vallomásomat Kálmán László nem láthatta.
Elnök: Ehhez mit szól, Kálmán?
Kálmán: Nem mindegy kérem, hogy kinek a vallomását tették elém? Ha nem Füredi Pálét, akkor másét. Mit tudom én, hogy kiét? … Kérem, amikor filmeztek bennünket, én egyszerűen nem akartam a rendőrséget leégetni, ezért csináltam úgy, ahogy a kihallgató tisztem mondta …
Elnök: Az előbb azt mondta, hogy Füredi aláírásával ellátott vallomás szerint csinálta …
Kálmán: Én nem emlékszem arra, hogy mondtam volna az előbb, hogy a jegyzőkönyvön, amit elém tettek, Füredi aláírása volt. Én ilyet nem mondtam, én nem láttam aláírást, csak a szöveget olvastam …”
Kálmán László kihallgatása után Baráth Jánost vezetik újra elő, s folytatják korábban félbeszakadt kihallgatását.
Bükkössel szembesítik, aki elmondja, határozottan emlékszik, hogy Baráth János november elejétől január 10-ig német SS-egyenruhában járkált a zuglói pártházban, s több akcióban, így emberek kivégzésében is részt vett. Megerősíti ezt Monostori Gyula is, aki már 1944 tavaszán ismerte Baráth Jánost; ő is mindig német egyenruhában látta őt a közösen végrehajtott akciók során. Hasonlóképpen állítja ezt Szőke Antal is, aki szintén, mint német egyenruhásra emlékszik a fiatalabbik Baráthra. Kraut József csak arra emlékszik határozottan, hogy két Baráth fiú volt a nyilasházban, s mind a kettő részt vett gyilkosságokban, emberek megkínzásában, de a fényképalbumból csak Baráth Kálmán arcát tudta határozottan felismerni.
Az elnök ezután sorra veszi a különböző cselekményeket. A vádlott csak hajtogatja, akárcsak a bátyja „Nem voltam ott!” „Nem ismerem!” „Nem tudok róla”…
Ezzel a 19 vádlott kihallgatása befejeződött.
Az ügyész indítványt tesz, hogy a már korábban jelzett 152 tanú mellett, a bíróság hallgasson ki — a tárgyalás megkezdése után nagy számban önként jelentkezett tanúk közül — még kilencet. A tanácsvezető az indítványt elfogadja, majd közli, hogy a mai napra a tárgyalást berekeszti.
Huszadik tárgyalási nap
Február 21
A bíróság ezen a tárgyalási napon levetíti azt a filmet, amelyet a nyomozati eljárás során, a helyszíni szemlék alkalmával készített a rendőrség. A tanácsvezető elmondja: a vádlottak a helyszínelés során bemutatták, hogyan követték el cselekményeiket; ennek során ők maguk jelölték meg a helyszínt, ők maguk helyezték el a bábukat, saját maguk mutatták be a mozdulatokat; ahogyan lőttek áldozataikra, amilyen módon kivégezték őket. A filmet a tárgyalás ügyésze kommentálja.
„Ügyész: Bevezetőként röviden csak annyit, hogy a nyomozási kísérlet egy olyan nyomozási cselekmény, amelynek során az eredetivel lényeges vonásokban egyező feltételek mesterséges megteremtésének segítségével igyekeznek megállapítani, hogy a meghatározott ügyben, az adott körülmények között és módon, valamilyen cselekmény, esemény megtörténhetett-e, vagy sem, illetőleg valamilyen jelenség előállhatott-e, vagy sem. Továbbá cél az is, hogy a terheltek és esetleg a tanúk a nyomozás szempontjából lényeges helyeket, vagy cselekményeket hatósági tanúk jelenlétében megmutassanak a nyomozó hatóságoknak és bemutassák azt is, hogyan hajtották végre a bűncselekményeket. Ez esetben a nyomozási kísérletet a nyomozó hatóság összesen tizenegy helyszínen folytatta le … A helyszínek közül az első a Stefánia úti padokon 1944. december 24-én, az éjszakai órákban elkövetett atrocitás volt, s ezen az eseményen Bükkös, Hollai, Monostori és Kraut József terheltek mutatták be, hogyan követték el bűntetteiket.
Ezen az estén — karácsony este volt — a Stefánia úti padokon többnyire úgy helyezték el az üldözötteket, hogy arccal a pad támlája felé ültették, s így, hátulról lőhették őket
tarkón… Bükkös maga állította be a próbababát, majd gyakorló fegyverrel a próbababa mögé állva bemutatta a kivégzést … Hollai József hasonlóképpen ismerte fel a helyszínt, mutatta be a bűntettet, ugyanígy Monostori Gyula és Kraut József is …”
Pereg a film, a következő helyszín a Thököly úti nyilasház mosókonyhája és annak pincéje. Aztán a Thököly út 83. szám alatti épület, az úgynevezett zsidó imaház alagsori lakása, a szuterén helyiség következik, ahol Bükkös, Monostori, Szőke, Baráth Kálmán, Mészáros László és Erős János terheltek felismerték, hogy 1944—1945-ben jártak ott, majd megmutatták, hogy áldozataikat melyik helyiségben és milyen módon végezték ki.
A film a Rákos-patak, a Bosnyák utca és a Csömöri út közötti szakaszt mutatja, ahol Szőke, Mészáros, Füredi és Kálmán László vádlottak bizonyították, hogy milyen módon és milyen körülmények között végeztek az áldozatokkal. Baráth Kálmán és Erős János a Rákos-pataknál mutatták be részletesen, hol és hogyan követték el a bűncselekményeket.
„Ügyész: A Lánchíd pesti hídfőjének déli oldala, ahol Kraut József mutatta meg és mondta el, hogy 1944 december második felében tehergépkocsival hozták az áldozatokat ide a vízpartra, majd a Duna-part széléhez állították őket és sorozatlövéssel végeztek velük. Kraut József még elmondta, hogy a Szent István parki szakaszon, a Duna alsó rakpartján szintén hajtottak végre kivégzéseket, 10—15 személyt öltek meg; ennél az akciónál emlékezett Pataki Ferencre, Németh Lajosra, Monostorira, Kröszl Vilmosra, az egyik Vigh testvérre és Sándor Alajosra, mint akik részt vettek a kivégzésekben …”
Vége a filmnek. Most a vádlottaknak kell nyilatkozniuk. Németh Lajos kijelenti, hogy a terhére rótt cselekményeket nem követte el, azt szégyenében mutatta be … Bükkös közli, hogy minden így történt, ő mutatta meg a helyszínt, a mozdulatokat, ő állította be a bábukat. Ugyanezt mondja Szőke, Füredi és Monostori is.
„Erős János: Emlékezetből mutattam be a helyszínelés során a történteket, úgy ahogy itt a filmen látható volt …
Mészáros László: Mindent úgy mutattam be a helyszínen, ahogy ez annak idején, 1944-ben történt.
Baráth Kálmán: Én fogtam meg a babát és tettem egyik helyről a másikra, de csak kitaláltam, hol kellett lenniük az áldozatoknak … Különben sem nagy kunszt megmutatni, hogyan kell valakit tarkón lőni …
Kálmán László: Nem felel meg a valóságnak a filmben bemutatott helyszín …
Kraut József: Őszintén mondom, hogy én mutattam be a helyszínen, hogyan végeztünk áldozatainkkal annak idején. A próbababát is én állítottam be és a helyszínt is én mutattam meg.”
Akik ezt a filmet végignézték, azoknak a bemutatott mozdulatok, a helyszínek bőségesen elegendők ahhoz, hogy megállapítsák: így csak azok jelölhették meg a történtek helyét és lefolyását, akik maguk is részt vettek benne.
Huszonegyedik tárgyalási nap
Február 27
Megkezdődik a tanúk kihallgatása. A bíróság közli, hogy erre a napra kiket idéztek meg. Kitűnik, hogy több olyan személyt hallgatnak meg tanúként, akik maguk is nyilasok voltak a zuglói szervezetben. Elsőként özv. Hollós Zoltánná (szül.: 1898) nyugdíjast szólítják a terembe, aki a zuglói nyilasház egyik volt vezetőjének a felesége, s édesanyja annak az ifjú Hollósnak, aki 1944—1945-ben a zuglói nyilasház nyomozó csoportját vezette, s aki 1956-ban ellenforradalmi tevékenysége során meghalt. Rövid adatfelvétel után a tanú így vall:
„Özv. Hollós Zoltánné: 1944 karácsonyáig mindennap bejártam a XIV. kerületi nyilas pártházba, a férjemnek vittem ebédet, mivel diétás koszton élt … Ő bent lakott, én nem. Különben én is nyilas voltam. Bükkös Györgyöt ismertem, naponta láttam őt a Thököly úti pártházban … Hollai Józsefre nem emlékszem …”
Hollai feláll és közli, hogy emlékszik a tanúra, annak idején valóban gyakran látta őt a nyilas pártházban.
Hollósné Kröszlre és Németh Lajosra sem emlékszik, Szőke Antalt sem ismerte, viszont a Baráth név ismerősen cseng számára.
„Hollósné: Mint fiatalemberekre emlékszem, tudom, hogy ketten voltak a Baráth fiúk, és ott volt az édesapjuk is … A nevüket gyakran mondták odabenn …
Elnök: Mikor, milyen időpontban hallotta a nevüket?
Hollósné (gondolkodik): …1944 novemberében és decemberében … De személy szerint, vagyis az arcukra már nem tudok visszaemlékezni.”
A tanácsvezető a tanú elé tárja a fényképalbumot, amelyek közül Hollósné a 79-es és 80-as képet választja ki, s közli, hogy bár az arc nagyon ismerős, a nevét nem tudná megmondani. Novemberben és decemberben ezt a személyt látta a nyilasházban. Ekkor az elnök közli, hogy a 79-es és a 80-as számú kép Baráth Kálmán vádlottat ábrázolja.
Újabb képeket mutatnak meg a tanúnak, amelyek közül kiválasztja Kálmán Lászlóét, mint olyanét, akit szintén gyakran látott a Thököly út 80-ban.Szembesítés következik, de eredménytelenül, mert Kálmán László tagad. Arra vonatkozóan, hogy foglyokat vittek be a nyilasházba, a tanú azt válaszolja: erről sokat hallott, hiszen ez általános beszédtéma volt, s ő is tudott arról, hogy a bevitt személyek értékeit elvették.
„Ülnök: Előfordult, vagy előfordulhatott-e, hogy a pártház kapujában nem volt őr?
Hollósné: Nem kérem, ott mindig volt fegyveres őr…”
A bíróság a következő tanút szólítja.
Hortobágyi László (szül.: 1929) 15 éves volt 1944-ben, a népbíróság nyilas tevékenysége miatt életfogytiglan fegyházra ítélte, amelyből 14 és fél évet töltött le, aztán szabadlábra helyezték. A tanácsvezető felhívja a tanú figyelmét arra s a későbbiekben ugyanezt teszi minden tanúval — hogy nem köteles olyan vallomást tenni, amellyel önmagát is vádolná, de a hamis vallomást a törvény börtönnel bünteti.
„Hortobágyi: 1944 áprilisában léptem be a nyilas pártba, az Ilosvay úton. Volt két ismerősöm, Baráth Kálmán és Baráth János, akiknek nyilas jelvényük volt, és én mindig kitartással köszöntem nekik. Baráthék 100—150 méterre laktak tőlünk és tudtam, hogy az egész család nyilas. Megkérdeztem tőlük, hogy milyen ott a helyzet, milyen formában lehet beiratkozni és ők elmondták … Így kerültem én tulajdonképpen a nyilas pártba, de én eredetileg ki akartam szökni Németországba, még 1944. október 15-e előtt. SS-katonának jelentkeztem a magyaroknál, de kinevettek a korom miatt, s azt mondták, ha ki tudok jutni, ott úgyis felvesznek. Így indultam el és útközben ért a hír, hogy Szálasiék átvették a hatalmat. Akkor visszafordultam, az Ilosvay úton már nem találtam senkit, akkor elmentem a Thököly út 80-ba. Eleinte kapuőrséget teljesítettem, bent tartózkodtam a különítményes helyiségben, azok között, akik állandóan bent is laktak. Ezek külön kasztot képeztek, mert egészen más megbízásokat kaptak, és hajtottak végre, mint mások. Először egy régi katonapuskát kaptam, de kikönyörögtem a géppisztolyt…”
A vádlottak közül Kröszlre, Németh Lajosra nem emlékszik, Bükköst személy szerint felismeri, Hollainak csak a neve rémlik, Szőke Antalt szintén felismeri …
„Hortobágyi: Baráth Kálmánt, mint mondtam, áprilisban ismertem meg és körülbelül december 15-ig láttam őt a Thököly úti házban. Ő is részt vett az akciókban, különben ott is lakott, a harmincadok szobájában …”
Baráth Kálmán felugrik, s engedélyt kér a tanácselnöktől, hogy kérdezhessen a tanútól. Az engedélyt megkapja.
„Baráth Kálmán: Ha 150 méterre laktunk egymástól, akkor mondja meg a tanú, hogy én hol laktam?
Hortobágyi: Az Erzsébet királyné 89-ben …”
Baráth Kálmán nem szól semmit, némán visszaül a helyére; valóban ott laktak. Később már elmondja, hogy gyakran látott embereket behurcolni a nyilasházba, tudja, hogy azokat, ott megkínozták, hiszen ő is részt vett ilyen bekísérésekben, s „egyebekben” …
„Hortobágyi: Egyszer, amikor a KISOK-pályára kísértünk foglyokat, Baráth Kálmán bent maradt a nyilasházban. Kérdeztem, miért nem jött ezúttal velünk, s akkor mondták a többiek, hogy ő olyan vallatóféle … Vallató ember volt a Bugár és a Nagy Elek is … Nem emlékszem már az időpontra pontosan, de december elején lehetett, hogy a Parlament és a Lánchíd közötti részhez kivittünk 8—9 embert, akiket a Dunába lőttünk … Monostori, az egyik Vigh fiú, meg mások, de azokra már nem emlékszem. Egy másik alkalommal, amikor Szelepcsényi falujába bementek az oroszok, sikkor Szelepcsényi állt bosszút a foglyokon úgy, mint Monostori apjának halálakor valamennyien …”
A tanácsvezető ezután ismerteti Hortobágyi László 1945-ben felvett rendőrségi vallomását, amelyben kijelentette, hogy „egy Baráth Kálmán nevű volt a legvérengzőbb és legdurvább verekedő.”
„Elnök: Ma is fenntartja ezt a vallomását? Ha igen, akkor mondja ezt Baráth Kálmán szemébe! (A szembesítés megtörténik.)
Baráth Kálmán: Van benne valami, de nem tökéletesen … Október 19-től október 30-ig négy alkalommal vettem részt ütlegelésben, de ezután katona voltam …
Hortobágyi: Hogy mondhatsz ilyet, hiszen ott voltál decemberben is.
Baráth: Nem voltam ott!
Hortobágyi: Volt egy másik eset is. Szőke kapta az utasítást, hogy a Róna utcában meg kell nézni egy házat, mert ott valami rádiósok vannak … Nyolcan mentünk ki, Szőke Antalra emlékszem, és volt neki egy barátja, aki szintén jelen volt …
Mészáros: Én voltam ott a Róna utcában …
Hortobágyi: Lehet, nem emlékszem az arcára, csak arra, hogy Szőke barátja volt. Én kinn maradtam a kapuban, ők bementek és valami ócska rádióalkatrészeket találtak, mire Szőke jelentette Szelepcsényinek, hogy ezek csak ócska dolgok. Akkor Szelepcsényi parancsot adott, hogy hozzuk be ezt az embert, s mi kimentünk, de útközben a Thököly út és az Amerikai úti szakaszon szóváltás támadt és Szőke agyonlőtte ezt a személyt.
Szőke: Valóban én lőttem agyon, de az okáról már beszéltem …”
A védők is kérdeznek, majd befejezik Hortobágyi László tanú kihallgatását.
Következők Kovács József (szül.: 1904) tanú, akit hasonló tevékenység miatt 1945-ben először halálra, majd felsőbb fokon 14 évi kényszermunkára ítélt a népbíróság. Kovács József tanú elmondja, hogy a hatalomátvételtől december közepéig Szelepcsényiék eltávozásáig rendszeresen benntartózkodott a zuglói nyilasházban, sőt karácsony után is bejárt, amikor már Kröszl volt a kerületvezető.
A képek közül kiválasztja Kröszlt, Németh Lajost, Bükköst, Erőst, majd elmondja, hogy Erős János október 15. után csoportvezető lett, s volt neki néhány embere.
„Kovács József: Én is az ő csoportjába tartoztam …
Erős János: Nem voltam csoportvezető.
Kovács: Mondom, hogy csoportvezető volt és a csoportjában voltam! …”
Kovács határozottan állítja azt is, hogy többször látta, amint Németh Lajos részt vett emberek vallatásában. A tanú a Nyomorék Gyerekek Otthona elleni támadásnál is jelen volt, ahol 6—8 halottat látott az udvaron. Tökéletesen emlékszik a karácsony esti nagy ünnepségre, amelyen — emlékezete szerint — részt vett Bükkös, Németh Lajos, a Vigh testvérek, Kröszl és még sokan mások. Szelepcsényi mondott ünnepi beszédet, s emlékszik, hogy Szelepcsényi kiadta a parancsot: minden egyes embert ki kell végezni és minden nyilasnak meg kell ölnie egy zsidót, amolyan hűségeskü-félét kell tennie …
Arra a kérdésre, hogy megítélése szerint hány embert végezhettek ki Kröszl idején a zuglói nyilasházban, így válaszol: „50—60 főt egy hét alatt …”
Tátrai Gyula (szül.: 1923) tanú szintén másfél évtizedet töltött börtönben, fegyveres nyilas pártszolgálatos tevékenységéért. A vádlottak közül többeket felismer ugyan, majd elmondja: annak idején hallott kivégzésekről, kínzásokról, de hogy ezt ki követte el, hogyan követték el, arra „nem tud” — de inkább nem akar — semmiféle felvilágosítást adni…
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!