Alekszandr Fagyejev
Második rész
40.
A kissé sápadt Oleg kabátja belső zsebéből noteszt húzott elő, elmélyülten lapozgatott benne, és leült az asztalhoz, melyen egy üveg vodka, csészék és tányérok álltak, de minden harapnivaló nélkül. Szótlanul, komoran a többiek is leültek, ki az asztalhoz, ki a díványra. Mind némán nézték Oleget.
Tegnap még valamennyien csak iskolatársak voltak, gondtalan és könnyelmű gyerekek, most pedig szinte mindegyik búcsút mondott a tegnapnak. Attól fogva, hogy esküt tettek, mintha szakítottak volna a régebbi könnyelmű pajtáskodással, hogy helyette új, magasabb rendű kapcsolat fűzze őket egymáshoz: a közös eszme, a közös szervezet elvtársi kapcsolata, a vér szövetsége – mert szülőföldjük felszabadításáért mindegyik kész volt életét áldozni.
Kosevojék tágas szobája semmiben sem különbözött a többi típusház szobáitól. Félérett paradicsomokkal telerakott festetten ablakpárkánya, a diófa dívány, amelyen Oleg aludt, Jelena Nyikolajevna ágya a számtalan dagadozó és csipkés huzatú párnával, ez a szoba – mely most illegális találkozóhely lett – még a szülői ház régebbi, gondtalan életére emlékeztette őket.
És Oleg sem volt már Oleg, hanem Kasuk: ez nevelőapjának neve volt, aki fiatal korában egész Ukrajnában ismert partizán, élete utolsó éveiben pedig a kanyevi mezőgazdasági osztály vezetője lett. Oleg mozgalmi névként vette fel a nevét, mert hozzá kapcsolódtak a partizánharc hősi legendáiról kialakuló első fogalmai és az a bátor nevelés, melyben nevelőapja mezei munkán, vadászaton, a lovak körül s a dnyeperi csónakázások alkalmával részesítette.
Fellapozta azt az oldalt, melyen ott sorakoztak titkos írással írt jegyzetei, és megadta a szót Ljuba Sevcovának.
Ljubka hunyorogva felállt a díványról. Maga elé képzelte egész utazását, amely tele volt hihetetlen nehézségekkel, veszélyekkel, találkozásokkal, kalandokkal – két éjszaka is kevés lenne, hogy mindent elmondjon.
Még tegnap ott állt az útkereszteződésnél nehéz bőröndjével, most pedig újra barátai között van.
Ahogy Oleggel előzőleg megállapodott, bejelentette a vezetőségnek, amit Ivan Fjodorovics Sztahovicsról mondott. Természetesen nem említette Ivan Fjodorovics nevét – akit különben rögtön megismert -, hanem azt mondta, hogy véletlenül találkozott valakivel, aki egy partizáncsapatban volt Sztahoviccsal.
Ljubka egyenes, félelmet nem ismerő lány volt, sőt, ha valakit nem szeretett, a maga módján kegyetlen is tudott lenni. És nem titkolta el az „ismeretlennek” azt a véleményét, hogy Sztahovics esetleg a németeknek dolgozik.
Miközben Ljuba beszélt, a vezetőség tagjai szinte féltek Sztahovicsra nézni. De ő látszólag nyugodtan ült, sovány kezét az asztalra helyezte, és merően maga elé nézett. Arckifejezése határozott volt. De Ljubka utolsó szavainál hirtelen megváltozott.
Erőfeszítése, amellyel tartotta magát, semmivé vált, ajka felnyílt, karját széttárta, megbántva, csodálkozva és ugyanakkor őszintén nézett rájuk. Egyszeriben olyan lett, mint egy kisfiú.
– Ezt … ezt mondta? … Ilyet gondolhat rólam? – ismételgette néhányszor, és megbántott gyerektekintetét Ljubka szemébe szegezte.
Mind hallgattak. Sztahovics a tenyerébe hajtotta arcát, s így ült egy darabig. Aztán levette kezét, és csendesen mondta:
– Olyan gyanúba keveredtem, hogy én … Mért nem mondta meg neked is, hogy már egy teljes hete űztek-hajszoltak bennünket, s azt mondták nekünk, hogy csoportokra kell oszlanunk? – pillantott Ljubkára, majd tekintete megint végigfutott a jelenlevőkön. – Én, amikor a bokorban feküdtem, azt gondoltam: áttörésre készülnek, hogy megmeneküljenek, és ha nem is mind, de legtöbben odavesznek; én is velük együtt pusztulok, de én még megmenekülhetek, és használhatok az ügynek … Akkor így gondolkoztam … Most persze értem, hogy ez csak ürügy volt. Rettenetes, félelmetes sortűz volt … – folytatta Sztahovics gyerekesen. – De mégsem hiszem, hogy olyan nagy bűnt követtem el … Hiszen ők is mentették magukat … Már sötétedett, és akkor eszembe jutott: „Úszni jól tudok; ha egyedül leszek, talán nem is vesznek észre a németek”. Amikor a többiek mind továbbrohantak, én még egy darabig ott feküdtem, a tűz azon a helyen megszűnt, aztán egy másikon újra feléledt. „Na, most” – gondoltam magamban, és hátamon fekve ellöktem magam a parttól; csak az orrom volt kint a vízből. Jó úszó vagyok, előbb a közepéig mentem, aztán lefelé sodortattam magam. Így menekültem meg … Ilyen gyanúsítás! … Hát lehetséges ez? Hiszen végeredményben az az ember is menekült! Gondoltam, ha már jól tudok úszni, legalább vegyem is hasznát. És a hátamon leúsztam. Így menekültem meg!
Sztahovics megtépázva ült, és olyan volt, mint egy kisfiú.
– Tételezzük fel, jó, meg akartál menekülni – mondta Vanya Zemnuhov -, de mért mondtad nekünk, hogy egy partizánosztag parancsnoksága küldött?
– Azért, mert úgy is volt, hogy el akartak küldeni. Úgy gondolkoztam: azzal, hogy életben maradtam, semmi sem változik! Végeredményben nemcsak az irhámat mentettem meg, hanem harcolni akartam és akarok a németek ellen, és tapasztalataim is vannak, hiszen részt vettem az osztag megszervezésében, harcban is álltam. Ez volt az oka, hogy így beszéltem.
A rendkívül feszült hangulat Sztahovics magyarázata után kissé megenyhült. De mégis nagyon kellemetlen volt ez a história. Még csak ez hiányzott nekik!
Mindenki előtt világos volt, hogy Sztahovics igazat mond, de ugyanakkor azt is érezték, hogy helytelenül járt el, és hogy eljárását ostobán magyarázza; mindez bántó és érthetetlen volt. Fogalmuk sem volt arról, mitévők legyenek vele.
Sztahovics valóban nem volt úgynevezett „idegen elem”. Nem volt törtető, nem vadászott személyes előnyökre. Olyasfajta fiú volt, aki kicsi kora óta nagy emberek közelében sütkérezett, s akire kissé károsan hatott a nagy emberek hatalmának némely külső megnyilvánulása, éppen abban a korban, amikor még nem értette a népi hatalom igazi tartalmát és jelentőségét, s nem érte fel ésszel, hogy ezek az emberek szakadatlan munkával, jellemük állandó fejlesztésével harcolták ki e hatalomhoz való jogukat.
Az eszes gyereknek minden könnyen sikerült, már az iskolában fölfedezték a város nagyjai, éspedig azért, mert kommunista bátyjai is nagy emberek voltak. Gyerekkora óta ilyen emberek között forgolódott, megszokta, hogy pajtásai előtt úgy beszéljen róluk, mint magához hasonlókról. Sokat olvasott, de felületesen. Értette a módját, hogy szóban és írásban szabadon fejezze ki gondolatait, de ezek nem a sajátjai voltak, mert ilyesmiről még szó sem lehetett, hanem mások eszméi, amiket gyakran hallott, s ilyen körülmények között, bár még semmit sem csinált életében, a kerületi Komszomol-bizottság tagjai mégis „aktívnak” tekintették. Azok a komszomolisták, akik személyesen nem ismerték, a gyűléseken pedig mindig az elnökségben vagy a szónoki emelvényen látták, hol a kerületi, hol a területi bizottság munkatársának vélték. Nem értette meg a vezetők tevékenységének mélységesen népi tartalmát, de pompásan tájékozódott személyi és hivatali viszonyaik felől, ki kivel verseng, ki kicsodát támogat, és az a téves felfogás alakult ki benne, hogy a hatalom művészete nem a nép becsületes szolgálata, hanem az emberek közötti ügyes manőverezés azért, hogy minél többen támogassák.
Átvette az emberek kedélyes, vállveregető modorát, amellyel egymással érintkeztek, goromba szókimondásukat és független ítélkezéseiket, mert nem értette meg, milyen hosszú és tövises út áll e modor mögött. Ahelyett, hogy az ifjúság sajátos közvetlenségével és élénkségével fejezte volna ki érzelmeit, mindig tudatosan tartózkodó volt, mesterkélten halk, egyenletes hangon beszélt, különösen, ha ismeretlen emberrel tárgyalt telefonon, és általában jól értette a módját, hogy pajtásai előtt kidomborítsa kiválóságát.
Így szokta meg gyermekkora óta, hogy ő nem hétköznapi ember, hogy számára nem kötelezők az emberi együttélés mindennapos szabályai.
Miért kellene neki másokhoz hasonlóan elpusztulnia, miért ne menthetné meg életét úgy, mint az a partizán, akivel Ljubka találkozott? És mily jogon illethette az az ember ilyen gyanúval, amikor nem ő, Sztahovics, hanem más, sokkal felelősebb emberek hibásak abban, hogy az osztag ebbe a helyzetbe jutott?
Miután a gyerekek tétován hallgattak, Sztahovics némi bátorságra kapott. De Szerjozska hirtelen és élesen közbevágott:
– A tűzharc más helyen kezdődött, ő meg a hátára fekszik és úszik. De a tűz azért keletkezett, mert a csapat át akart törni. Ilyenkor minden ember számít. Tehát azért szánta el magát mindenki a halálra, hogy ő megmenekülhessen? …
Vanya Turkenyics, a parancsnok senkire sem nézett, csendesen, katonásan ült. Arcáról rendkívüli tisztaság és bátorság tükröződött. Ezt mondta:
– A katona kötelessége, hogy teljesítse a parancsot. Te meg elszaladtál a harc idején. Röviden: dezertáltál. Nálunk a fronton ezért főbelövés járna, vagy büntetőzászlóaljba osztanának be. Ott az emberek vérükkel vezeklik le bűnüket …
– Én nem sajnálom a véremet – mondta Sztahovics és elsápadt.
– Elbizakodott vagy, és semmi más! – mondta Ljubka.
Mindenki Olegre nézett: mi az Ő véleménye? És Oleg nyugodtan jelentette ki:
– Vanya Turkenyics már mindent elmondott, ahhoz nincs mit hozzátenni. De Sztahovics magatartásából arra is következtethetünk, hogy nem ismeri a fegyelmet … Megmaradhat-e egy ilyen ember az osztag vezetőségében?
Alig mondta ki ezt Oleg, egyszerre kitört mindenkiből, ami a szívét nyomta. A fiúk vad szenvedéllyel rontottak Sztahovicsnak. Hiszen együtt tették le az esküt – hogyan esküdhetett Sztahovics, amikor ilyen bűn terheli a lelkiismeretét, mért nem ismerte be előttük a dolgot? Micsoda elvtárs az, aki képes így meggyalázni azt a szent napot? Magától értetődik, hogy egy percig sem maradhat tovább a szervezet vezetőségében. A lányok, Ljubka és Ulja, még csak szóra sem érdemesítették, annyira megvetették Sztahovicsot, akit ez a hallgatás mindennél inkább lesújtott.
Teljesen elvesztette a fejét, és miközben egyikről a másikra igyekezett nézni, megalázottan ismételgette:- Hát igazán nem hisztek nekem? Próbáljatok ki bármivel …
Ekkor Oleg tanúbizonyságát adta annak, hogy már nem Oleg, hanem Kasuk.
– De ugye, magad is megérted, hogy nem maradhatsz a vezetőségben? – kérdezte.
Sztahovics kénytelen volt elismerni, hogy természetesen nem maradhat.
– Az a fontos, hogy magad megértsed ezt – mondta Oleg. – Megbízást kapsz tőlünk, nem is egyet. Ki fogunk próbálni. Öt embered továbbra is megmarad, és bő alkalmad nyílik, hogy visszaszerezd tiszta nevedet …
Ljubka hozzátette:
– És milyen jó családból való – egyenesen megdöbbentő!
Megszavazták, hogy Sztahovicsot eltávolítják az Ifjú Gárdavezetőségéből. Ő egy darabig lehajtott fejjel ült, aztán felállt, erőt vett magán, és azt mondta:
– Magatok is látjátok, hogy nagyon-nagyon nehéz számomra ez az ügy. De tudom, hogy nem járhattok el másként, és nem haragszom rátok. Esküszöm! – a szája megremegett, és kirohant a szobából.
Utána nagy, nehéz csend ült a szobában. Nehéz volt ez az első komoly csalódás egy elvtársban, és kínos volt valakinek az elevenére tapintani.
De Oleg széles mosollyal, kissé dadogva megjegyezte:
– M-m-még jóváteszi, gyerekek, istenuccse!
Vanya Turkenyics csendes hangján támogatta Oleget.
– Azt hiszitek, a fronton nem történik meg ilyesmi? Az újonc kezdetben gyáváskodik, aztán olyan harcos lesz belőle, hogy csak! …
Ljubka megértette, hogy itt az ideje beszámolni az Ivan Fjodoroviccsal való találkozásról. Igaz, elhallgatta, hogy milyen úton-módon került össze vele. Különben sem volt joga tevékenysége egyik-másik részletéről beszélni. Fel s alá járva a szobában, szemléltetően mutatta be, miként fogadta Ivan Fjodorovics, és mit mondott. Valamennyien felélénkültek, amikor Ljubka elmondta, hogy a partizánparancsnokság képviselője elismerte őket, hogy Oleget megdicsérte, és búcsúzáskor megcsókolta Ljubkát. Amiből látható, hogy valóban elégedett volt.
Izgatottan és boldogan, sőt némileg csodálkozva, mert hiszen új megvilágításban látták most magukat, csoportba verődve szorongatták egymás kezét és gratuláltak egymásnak.
– De Vanya, gondold csak el, gondold csak el! – mondta Oleg boldogságtól sugárzó, gyerekes arccal Zemnuhovnak. – Az Ifjú Gárda él, létezik, még a területi vezetőség is elismerte!
Ljubka átölelte Ulját, akivel a Turkenyicsnél lefolyt megbeszélésen barátkoztak össze, de még nem ért rá üdvözölni. Most megcsókolta, mintha a testvére volna.
Aztán Oleg újra noteszébe tekintett, és Vanya Zemnuhov, akit a múlt ülésen ötös csoportok szervezésével bíztak meg, azt indítványozta, hogy jelöljenek újabb csoportvezetőket, mert a szervezet növekszik.
– Talán Pervomajkával kezdjük? – és professzoros szemüvege mögül vígan Uljára pillantott.
Ulja felállt, és szelíden leengedte karját. Minden arcon önkéntelenül visszatükröződött a gyönyörűség boldog, önzetlen érzése, melyet a fiatal lány szépsége kivált minden tiszta lélekből. Ulja azonban nem vette észre, hogy gyönyörködnek benne.
– Mi, vagyis Tolja Popov és én, Vitya Petrovot és Maja Peglivanovát ajánljuk – mondta, és látta, hogy Ljubka felindultan néz rá. – A „Nyolcház”-ban pedig Ljuba szedje össze a gyerekeket. Szomszédok leszünk … – folytatta nyugodt, szabad althangján.
– Ugyan, igazán … – Ljubka elpirult, és legyintett fehér kis kezével – miféle szervező tehetség vagyok én?
De valamennyien helyeselték Ulja ajánlatát, és Ljubka egyszeriben megnyugodott. A következő pillanatban már a „Nyolcház” szervezőjének látta magát, és ez nagyon tetszett neki.
Vanya Turkenyics úgy vélte, itt az ideje, hogy előterjessze azt a javaslatot, amelyben Oleggel az éjszaka megállapodtak. Mindent elmondott, ami Oleggel történt, és ami nemcsak Oleget, hanem az egész szervezetet is veszélyeztette. Javasolta, hozzanak határozatot, mely egyszer s mindenkorra megtiltja Olegnek, hogy a vezetőség engedélye nélkül operációkban részt vehessen.
– Azt hiszem, ezt a javaslatot meg sem kell magyarázni – mondta. – Természetesen ennek a határozatnak rám is kell vonatkoznia.
– I-i-igaza van – mondta Oleg.
A javaslatot egyhangúlag elfogadták. Aztán Szerjozska felállt, és nyomban zavarba jött.
– Nekem két közölnivalóm is van – kezdte merészen, és előretolta vaskos ajkát.
Hirtelen olyan mulatságosnak tűnt a gyerekek előtt, hogy egy darabig szóhoz sem engedték jutni.
– Nem, előbb erről az Ignat Fominról akarok beszélni. Hát igazán meddig tűrjük ezt a szemetet! – fakadt ki Szerjozska, és egyszeriben vörös lett a dühtől. – Ez a júdás eladta Osztapcsukot, Valkót és azt sem tudjuk, hány bányászunk élete szárad még a lelkiismeretén! … Hogy mit ajánlok? Azt, hogy öljük meg – mondta Szerjozska. – Bízzatok meg engem, mert így is, úgy is megölöm – mondta, és mindenki előtt világos volt, hogy Szerjozska valóban végez Ignat Fominnal.
Oleg arca komollyá vált, homlokára mély ráncok ültek. A vezetőség tagjai hallgattak.
– Helyes! Helyesen beszél – szólalt meg Vanya Turkenyics nyugodt, csöndes hangon. – Ignat Fomin embereink gaz árulója. Fel kell kötni, hogy az emberek lássák. És plakátot kell a mellére tűzni, hogy miért akasztottuk fel. Hogy másoknak intő példaként szolgáljon. Helyes! – mondta szokatlan kemény hangon.
– Ők talán irgalmaznának nekünk? Rám és Tyulenyinre kell bízni ezt a dolgot.
Látva, hogy Turkenyics egyetért Tyulenyinnel, a többiek valahogy megkönnyebbültek. Bármennyire gyűlölték is az árulót, az első pillanatban nagyon nehéz volt ilyen gondolattal megbarátkozni. No de Turkenyics megmondta a véleményét, szavának súlya van: ő idősebb elvtársuk, a Vörös Hadsereg tisztje. Szóval így van rendjén.
– Persze, erre engedélyt kell kapnunk az idősebb elvtársaktól – mondta Oleg -, de ehhez közös határozatot kell hoznunk. Előbb szavazásra bocsátom Tyulenyin Fominra vonatkozó indítványát, aztán azt a javaslatot, hogy kit bízzunk meg a végrehajtással – egészítette ki Oleg.
– A kérdés eléggé világos – mondta Vanya Zemnuhov.
– Igen, a kérdés világos, de Fomin ügyét mégis külön szavazásra bocsátom – válaszolta Oleg makacsul.
Valamennyien megértették, miért ragaszkodik ehhez Oleg. Valamennyien esküt tettek. És mindegyikük önmagában is tartozik újra dönteni efölött. Komor csöndben megszavazták Fomin kivégzését, és az ítélet végrehajtásával Turkenyicset és Tyulenyint bízták meg.
– Helyes határozat! Így kell ezzel a szeméttel elbánni! – mondta Szerjozska, és a tekintete vad lángot vetett. – Áttérek a második jelentésre …
Natalja Alekszejevna, a kórház orvosnője, az a párnás kezű asszony, akinek szúrós tekintete annyi gyakorlatiasságra vall, közölte Szerjozskával, hogy a várostól tizennyolc kilométerre fekvő lakótelepen, melynek szintén Krasznodon a neve, a fiatalság csoportot szervezett a német megszállók elleni harcra. Natalja Alekszejevna maga nem tartozott a csoporthoz. Munkástelepi lakótársnője, Antonyina Jeliszenko tanítónő révén értesült a szervezetről, akinek megígérte, hogy segíteni fog összeköttetést létesíteni a várossal.
Szerjozska indítványára a vezetőség Valja Borcot bízta meg, hogy teremtsen kapcsolatot ezzel a csoporttal. Távollétében bízták meg, mert Valja, Nyina és Ólja Ivancova mint összekötők nem vettek részt a vezetőség tanácskozásán, hanem Marinával az udvaron levő fészerben ültek, és figyelőszolgálatot teljesítettek.
Az Ifjú Gárda vezetősége élt az alkalommal, mert Jelena Nyikolajevna és Kolja bácsi néhány napra Marina környékbeli rokonságához ment látogatóba, hogy különböző háztartási és ruha holmit gabonára cseréljen be, Vera Vasziljevna nagyanyó pedig úgy tett, mintha valóban elhinné, hogy a gyerekek kedélyes találkozásra gyűltek össze, és Marinát kisfiával a fészerben helyezte el.
Amíg odabent üléseztek, sötétedni kezdett, és Vera nagyanyó váratlanul benyitott a szobába. Vén pápaszemének egyik törött szárát fekete cérnával tekerte körül. Szemügyre vette az asztalt, és megállapította, hogy a vodkásüveg érintetlen, a csészék üresek.
– Legalább teát innátok! Már felforrt a víz – mondta iszonyú zavarba hozva a földalattiakat. – Marinát rábeszéltem, hogy feküdjön le a fészerben a kisfiúval, ott tisztább a levegő …
Nagyanyó behozta Valját, Nyinát és Olját, előteremtette a teáskannát, és nem is az ebédlőszekrény, hanem a komód egyik láthatatlan fiókjának láthatatlan zugából néhány cukorkát kotort elő, aztán betette az ablaktáblákat, meggyújtotta a bádoglámpát és távozott.
Most, hogy magukra maradlak ezzel a füstölgő, rossz lámpával, melynek remegő kis fénye csak olykor-olykor világított meg egy-egy arcélt, ruhát, bútordarabot, most valóban összeesküvőkhöz hasonlítottak. Egyszerre mélyebben, tompábban, határozottabban szólt a hangjuk.
– Ki akarja Moszkvát hallani? – kérdezte Oleg csendesen. – Egy feltétellel: semmit se kérdezzetek! … – Oleg kiment az udvarra, majd azonnal visszajött.
– Kis türelem … – mondta, és eltűnt Kolja bácsi sötét szobájában.
A gyerekek némán ültek, nem tudták, higgyenek-e vagy ne higgyenek neki.
De lehet-e tréfálni ilyesmivel most, ilyen időben?- Nyinocska, gyere, segíts egy kicsit – szólt néhány perc múlva Oleg a szobából.
Nyina bement hozzá.
Kolja bácsi szobájából felhallatszott az a félhangos, jól ismert, de szinte már elfelejtett halk sziszegés, könnyű recsegés, utána muzsikaszó: valahol táncoltak. Német indulók töredékeinek állandó vibrálása. Éltesebb, nyugodt férfihang angol nyelven felsorolta a földkerekségen elesettek számát; valaki szakadatlanul beszélt, beszélt német nyelven, szaporán, bőszen, mintha attól félne, hogy nem engedik végighadarni mondanivalóját.
És egyszerre a levegőben halk recsegés hallatszott, majd mintha a messzeségből hullámszerűen áradna a szobába, nagyon is érthetően, könnyedén és ünnepélyesen Levitan rádióbemondó ismerős, bársonyos mély hangja szólalt meg.
– A Szovjet Tájékoztató Iroda . .. szeptember 7-i … hadijelentése … esti közlemény …
– Jegyezni! Jegyezni! – szisszent fel hirtelen Vanya Zemnuhov, és maga is ceruza után kapott. – Holnap közzétesszük!
A messzi szabad földről, ezer és ezer kilométer távolságból, szabadon szólt a hang:
– … Csapataink szeptember hetedikén Sztálingrádtól délnyugatra, valamint Novorosszijszk és Mozdok körzetében súlyos harcokat vívtak az ellenséggel … Az arcvonal többi szakaszán lényeges változás nem történt …
Mintha a nagy harc visszhangja morajlott volna fel a szobában.
Előrehajoltak, testük megfeszült, mint az íj, így hallgatták a fiúk és lányok a szabad föld szavát, és a kormos lámpafényben sötét, nagy szemük volt, mintha ikonfestő keze alól került volna ki.
A küszöbön ott állt Vera nagyanyó, szikáran, barázdákkal teleszórt bronzszínű „Dante”-arcával, de senki sem vette észre.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!