Alekszandr Fagyejev
Második rész
36.
– Én, Oleg Kosevoj, az Ifjú Gárda tagjainak sorába lépve, fegyvertársaim, sokat szenvedett szülőhazám, egész népem színe előtt ünnepélyesen esküszöm, hogy a szervezet valamennyi parancsát feltétlenül és ellentmondás nélkül teljesítem, és hogy mindent, ami az ifjú Gárdával végzett munkámmal összefügg, a legmélyebb titokban tartom. Esküszöm, hogy irgalmatlanul bosszút állok felgyújtott, szétrombolt városainkért és falvainkért, embereink kiontott véréért, hős bányászaink vértanúhaláláért. És ha a megtorlás életemet követeli, odaadom habozás nélkül. Ha pedig kínvallatás közben vagy puszta gyávaságból megszegném szent eskümet, legyen örökre átkozott nevem és minden hozzátartozóm, engem pedig érjen utol elvtársaim bosszúálló keze. Vérért vért, halálért halált!
– Én, Uljana Gromova, az Ifjú Gárda tagjainak sorába lépve, fegyvertársaim, sokat szenvedett szülőhazám, egész népem előtt ünnepélyesen esküszöm …
– Én, Ivan Turkenyics, az Ifjú Gárda tagjainak sorába lépve, fegyvertársaim, sokat szenvedett szülőhazám, egész népem előtt ünnepélyesen esküszöm …
– Én, Ivan Zemnuhov … ünnepélyesen esküszöm …
– Én, Szergej Tyulenyin … ünnepélyesen esküszöm …
– Én, Ljubov Sevcova … ünnepélyesen esküszöm …
Valószínű, hogy Szergej Levasov egyáltalán nem értette meg Ljubkát, amikor első ízben kopogtatott az ablakán, ő meg kiszaladt hozzá, aztán az egész éjszakát átbeszélgették – isten tudja, miket gondolt róla!
Az bizonyos, hogy az utazás első bonyodalma már itt támadt Szergej Levasovval kapcsolatban. Persze, régi jó barátok voltak, és Ljubka nem utazhatott el anélkül, hogy előtte ne szóljon Szergejnek. Szergej, amikor Andrej bácsi még szabadon volt, az ő tanácsára állt be teherautósofőrnek az „igazgatóság” garázsába. Ljubka az utcáról egy kisfiút küldött el érte – a gyerekek mind szerették Ljubkát, mert jellemben és modorban mindenképp hozzájuk hasonlított.
Szergej egyenesen a munkából, késő este jött hozzá, ugyanabban a munkaruhában, melyben Sztálinóból érkezett. A német megszállás alatt még a bányászoknak sem járt munkásruha. Szergej nagyon piszkos, fáradt és rosszkedvű volt.
Hogy a lány hová és miért utazik, ezt nem szokta firtatni, de egész este csak ezen töprengett, és szörnyű hallgatásával teljesen kihozta sodrából Ljubkát. A lány végül is nem bírt magával és ráförmedt: mije ő Szergejnek, felesége, szerelme, vagy mi? Ő semmiféle szerelemre nem gondolhat, amikor még oly sok minden vár rá az életben – mi jut eszébe, igaz is, hogy így gyötri? Ők csak egyszerűen elvtársak, és nem tartozik neki számadással. Oda utazik, ahová akar … családi ügyben.
Ljubka látta, Szergej nem nagyon hiszi, hogy Ljubkának dolga van, hanem egyszerűen féltékenykedik. Ez némi gyönyörűséget okozott neki.
Ljubkának alaposan ki kellett volna aludnia magát, de a fiú ott maradt, és esze ágában sem volt elmenni. Olyan makacs természete volt, hogy egész éjjel itt ült volna, ha Ljubka végül ki nem zavarja. Azt mégsem akarta, hogy a fiú ilyen rossz hangulatban legyen az ő távolléte alatt, azért kikísérte, a kertkapu előtt karon fogta, és egy rövid pillanatig hozzásimult, aztán beszaladt a házba, nyomban levetkőzött, és lefeküdt anyja mellé.
Persze, a mamával is nehéz volt az ügy. Ljubka tudta, milyen keserves lesz az anyjának egyedül maradnia, annyira tehetetlen volt az élet bajaiban, de a mamát könnyű félrevezetni. Ljubka körülcirógatta, mindenfélét összebeszélt neki, s anyja elhitte, amit mondott. Ott is aludt el anyja ágyában.
Alig virradt, Ljubka felébredt, és halkan énekelgetve készült az útra. Elhatározta, hogy kíméli a legjobb ruháját, inkább egyszerűen, de azért lehetőleg tetszetősen öltözködik, hogy feltűnjék. Legszebb kék, valódi krepdesin ruháját, kék cipőjét és csipkés fehérneműjét, valamint selyemharisnyáját becsomagolta kis bőröndjébe. Vagy két óra hosszat hajlongott kombinéban és bugyiban két egészen egyszerű, nagyon kicsi tükör között. De a kis tükörben sehogy sem láthatta meg a fejét. Így hát jobbra-balra forgott, és miközben folyton dudorászott, hol egyik, hol másik izmos, vajszínű lábát nyújtotta ki, melyeken takaros, apró ujjai rózsállottak. Aztán felvette öves harisnyakötőjét, tenyerével végig simította rózsaszín talpát, felhúzta testszínű harisnyáját, krémszínű cipőjét, magára hullajtottá suhogó babos-pettyes és az ég tudja, milyen más rikító színcsudával tarkított ruháját. Ugyanakkor harapott is valamit, és megállás nélkül duruzsolt.
Könnyed izgalmat érzett, de ez nemhogy elgyengítette volna, inkább felélénkítette. Végeredményben egyszerűen boldog volt, hogy ő is csinálhat végre valamit, és erejét nem kell hiába pazarolnia …
Tegnapelőtt egy zöld autó fékezett le Sevcovék háza előtt. Olyan volt, mint a többi hosszított karosszériájú autó, mely Vorosilovgrádból hozott élelmet a német közigazgatás tisztjei számára. A sofőr – egy csendőrkatona – mondott valamit a mellette ülő géppisztolyosnak, aztán leugrott a kocsiról, és bement a házba. Ljubka elébe ment. A sofőr már az ebédlőben volt, és ott alaposan körülnézett. Aztán hirtelen Ljubkára pillantott, és mielőtt megszólalt volna, Ljubka a fiú mozdulataiból és arcának valamilyen megmagyarázhatatlan vonásaiból megértette, hogy orosz. És csakugyan, a sofőr tiszta orosz nyelven kérdezte:
– Nem kaphatnék vizet maguknál a gépemnek?
Orosz, a német csendőrség egyenruhájában – ez ugyan rosszul választotta meg a házat.
– Eredj vízért a mocsárhoz! Érted? – mondta Ljubka, és kerekre meresztett kék szemmel nyugodtan nézett rá.
Gondolkodás nélkül is tudta, hogy mit mondjon ennek a német egyenruhás orosznak. Ha ez a csendőr valami rosszat akar vele tenni, sikoltozva kirohan az utcára, fellármázza az egész negyedet, hogy így meg úgy, a katona verni kezdte, mert azt mondta neki, hogy menjen a völgybe vízért. De ez a furcsa katonasofőr egyetlen mozdulatot sem tett. Elnevette magát, és azt mondta:
– Maga nagyon gorombán dolgozik. Ebből még baja lehet! … – gyorsan körülnézett, nem áll-e valaki mögötte, és hadarva folytatta:
– Varvara Naumovna kérte, mondjam meg, hogy ő nagyon szeretné már látni.
Ljuba elsápadt, és akaratlanul is feléje lépett. De a katona a kérdezősködést megelőzve, szájához emelte vékony, fekete ujját.
Ljuba után kilépett a tornácra. A lány két kezével tartott egy vízzel teli vödröt, és kutatóan nézett a sofőr szemébe. De az már nem törődött vele, fogta a vödröt, és az autóhoz ment.
Ljubka szándékosan nem ment utána. Az ajtó résén át figyelte. Abban reménykedett, hogy ha visszahozza a vödröt, valamit mégis megtud majd tőle. De a sofőr beleöntötte a vizet a hűtőbe, a vödröt a kiskertbe dobta, beszállt a kocsiba, becsapta az ajtót, és az autó elindult.
Ljubkának tehát Vorosilovgrádba kellett mennie. Az Ifjú Gárda szervezeti rendjére való tekintettel természetesen nem utazhatott el anélkül, hogy Oleget ne értesítse. Igaz, már azelőtt is célozgatott rá, hogy Vorosilovgrádban is vannak olyan ismerősei, akik hasznára lehetnek az ügynek. Most azt mondta neki, itt az idő, hogy felkeresse őket. De Oleg nem járult hozzá azonnal az utazáshoz. Megkérte, hogy várjon egy darabig.
Alaposan el is csudálkozott, amikor néhány órával a beszélgetés után megjelent nála Nyina Ivancova, és azt mondta, hogy elutazhatik. Mi több, Nyina kijelentette:
– Beszélj ott, ahol leszel, embereink pusztulásáról, nevezd meg őket, és mondd meg, hogy szinte elevenen ásták el őket a parkban. Aztán azt is mondd el, hogy mindezek ellenére a munka halad. Az öregek arra kérnek, hogy így beszélj! Beszélj az Ifjú Gárdáról is.
Ljubka nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:
– Honnan tudhatja Kasuk, hogy ott minderről beszélhetek?
Nyina még a sztálinói földalatti munkában szerzett óvatossággal csak a vállát vonta, de aztán eszébe jutott: Ljubka teljes joggal dönthet úgy, hogy nem adja át, amivel megbízták. És Nyina közömbös hangon mondta:
– Valószínű, hogy az idősebbek tudják, kihez mégy.
Ljubka csodálkozott, hogy ez az egyszerű gondolat nem jutott eszébe.
Mint – Vologya Oszmuhinon kívül – az Ifjú Gárda többi tagja, Ljubka Sevcova sem tudta, de nem is igyekezett megtudni, hogy Oleg Kosevoj a krasznodoni földalattiak közül kivel áll összeköttetésben. De Filipp Petrovics pontosan tudta, hogy Ljubkát miért hagyták Krasznodonban, és azt is, hogy Vorosilovgrádban kivel áll kapcsolatban.
Hideg nap volt, a felhők alacsonyan húztak el a sztyepp fölött. Ljubka nem érezte a hideget. A szél arcát kipirosította, csapdosta tarka ruháját. Egyik kezében kis bőröndje, a másikban könnyű nyári kabátja – így állt Ljubka a vorosilovgrádi országúton.
A tovaszáguldó német teherautókról katonák és őrvezetők hívták hadonászva, olykor cinikusan mutogattak feléje, hanem Ljubka megvetően hunyorgatott, és rájuk sem hederített. De mikor egy világos, hosszú, alacsony autó közeledett feléje, a sofőr mellett német tiszttel, hanyagul felemelte a kezét.
A tiszt, egyenruhája színehagyott hátát mutatva, gyorsan a hátsó ülés felé fordult; valószínűleg valami felettes ült ott. Az autó nyikorgó fékezéssel megállt.
– Setzen Sie sich! Schneller!* …
* Üljön be! Gyorsabban! *
… – mondta a tiszt, kinyitotta az ajtót, és szája szögletéből Ljubkára mosolygott. Újra becsukta az ajtót, a hátsó ajtóhoz nyúlt át, és azt nyitotta ki.
Ljubka lehajtotta a fejét, s bőröndjét és kabátját maga elé tartva, belibbent az autóba. Az ajtó becsapódott mögötte.
A kocsi eliramlott, csak úgy fütyült a szélben.
Ljubka mellett ernyedt, sovány, főtt arcú, simára borotvált ezredes ült, szalagos csíptetővel, fején magas, napszítta tányérsapkával. A német ezredes is, Ljubka is egyaránt kihívóan végignézték egymást, mindegyik a maga módján. Az ezredes: mert ő volt a hatalom, a lány: mert mégiscsak erősen inába szállt a bátorsága. A fiatal tiszt, aki elöl ült, megfordult, és szintén Ljubkát nézte.
– Wohin befehlen Sie zu fahren?** …
** Hova parancsolja, hogy elvigyük? **
… – kérdezte a simára borotvált ezredes egy afrikai bozótlakó mosolyával.
– Egy szót sem értek! – felelte Ljubka vontatottan. – Beszéljen oroszul vagy hallgasson.
– Hová … hová? – mondta oroszul az ezredes, és bizonytalanul mutatott a távolba.
– Kinyögte, hálistennek – mondta Ljubka. – Vorosilovgrádba – azaz Luganszkba … verstehen? Nahát!
Csak ki kellett nyitnia a száját, hogy elmúljon a félelme. Nyomban ura volt a helyzetnek. Olyan könnyen és simán beszélt, hogy mindenki, a német ezredes is, magától értetődőnek tartott mindent, amit mondott vagy tett.
– Mondja, hány óra van? … Óra, óra! – kérdezte Ljubka, és ujjával csuklója fölé bökött.
Az ezredes kinyújtotta hosszú karját. Kabátja ujját följebb rántotta, és könyökét gépiesen behajtva, Ljubka szeméhez tolta hamuszín, ritkás szőrű csuklóját a négyszögletes órájával.
Végső fokon nem kell nyelvtudás ahhoz, hogy az emberek szükség esetén megértsék egymást.
Ki ez a lány? Színésznő. Nem, nem színházban játszik, hanem táncol és énekel. Vorosilovgrádban sok a lakás, ahol megszállhat, rendes társasága van, mert egy ismert nagyiparos, egy gorlovkai bányatulajdonos lánya. Sajnos, a szovjet rendszer megfosztotta mindentől. Szerencsétlen apja Szibériában pusztult el. Feleséget és négy lányt hagyott árván. A lányok nagyon szépek. Igen, ő a legfiatalabb. Nem, igazán nem veheti igénybe az ezredes vendégszeretetét, ez árnyat boríthatna rá, mert ő egyáltalán nem olyan – ő jó családból való. A címét persze odaadja, de még maga sem tudja, hol száll meg. Ha az ezredes megengedi, akkor majd megállapodik a hadnaggyal, hol találkozhatnak.
– Úgy látszik, Rudolf, a maga esélyei jobbak!
– Ha így áll a helyzet, akkor igyekszem mindent elkövetni az ön érdekében, Herr Oberst!
– A front messze van?
– Olyan ott a helyzet, hogy jobb, ha egy ilyen szép kislány nem érdeklődik eziránt. Annyi bizonyos, hogy nyugodtan alhatik. A napokban elfoglaljuk Sztálingrádot. Már betörtünk a Kaukázusba. Ez megnyugtatja? Ki mondta, hogy a felsődoni front nincs is olyan messze? … Ó, ezek a német tisztek! Kiderül, hogy nagyon soknak eljár a szája … Azt mondják, hogy minden szép orosz lány kém, igaz ez? … Jó – ez azért történhetett meg, mert azon a frontszakaszon magyarok állanak. Persze, a magyarok jobbak, mint ezek a büdös románok és a makaróni-falók, de egészen mégsem lehet megbízni bennük … A front képtelenül hosszú, óriási embertömeg nyomja Sztálingrádot. Próbálja csak meg mindennel ellátni ezt a tömeget! Megmutatom ezt kis kacsója vonalain, adja csak ide a kis kezét … Látja, ez a nagy vonal, ez Sztálingrádnak, ez a szakadozott meg Mozdoknak megy – maga nagyon állhatatlan jellem … Most vegye ezt milliószor, és meg fogja érteni, hogy a német hadsereg hadbiztosának vasidegekkel kell rendelkeznie. Nem, ne gondolja, hogy a hadbiztos csak a katonák alsónadrágjával törődik, akad nála egy és más szép lányok részére is, csudaszép holmik, például ide, a lábacskára meg ide – érti, mit gondolok? Talán nem utasít vissza egy kis csokoládét? Egy csöpp bor sem ártana – ebben a pokoli porban! … Persze, teljesen érthető, ha egy fiatal lány nem iszik, de – francia pezsgőt! Rudolf, állítsa meg a kocsit …
Az autó megállt, körülbelül kétszáz méternyire egy sztanyica előtt, mely az országút két oldalán húzódott. És mindhárman kiszálltak. Itt, ezen a helyen, egy völgy szélén poros út vezetett a faluba. A lejtős völgyoldal, melyet alacsony füzes és már szikkadó fű nőtt be, szélmentes volt. A hadnagy azt mondta a sofőrnek, hogy hajtson a völgy széléhez. A szél belekapott Ljubka szoknyájába, a lány lefogta kezével, s a tiszteket megelőzve szaladt az autó után. Cipője nyomban tele lett az út száraz homokjával.
A hadnagy, akinek arcát Ljubka még nem is látta, mert folyvást fakó hátát mutatta, a katonasofőr segítségével puha bőrkoffert és világossárga, finom fonású, nehéz kosarat cipelt ki a gépből.
A völgy szélmentes lejtőjén, sűrű, szikkadt füvön helyezkedtek el. Ljubka nem ivott bort, akárhogy kínálgatták. De annyi finom falatot raktak eléje, hogy ostobaság lett volna visszautasítania. Hiszen színésznő volt, egy nagyiparos lánya, így hát annyit evett, amennyi csak belefért.
De a cipőjébe csúszott homok nagyon zavarta. Gyorsan átgondolta, hogyan viselkedhetik hasonló helyzetben egy nagyiparos lánya, és egyszerűen lehúzta krémszínű cipőjét, kirázta a homokot. Letörölte selyemharisnyás kis lába sarkát, és úgy maradt, harisnyában. Ez nyilván helyénvaló volt. A német tisztek mindenesetre természetesnek találták.
Nagyon szerette volna megtudni, hogy hány német hadosztály áll a Krasznodonhoz legközelebb eső frontszakaszon, mely egyben a Rosztov-terület északi része felé húzódott. Ljubka a náluk elszállásolt német tisztektől már tudta, hogy a Rosztov-terület egy része még a mi kezünkben van. És Ljubka az ezredes bosszúságára, aki inkább lírai, mint harcászati hangulatban volt, egyre azon sopánkodott, hogy a frontot egész biztosan éppen ezen a ponton törik át majd a vörösök, s ő megint a bolsevikok rabságába jut.
Az ezredes végül is zokon vette ezt a kishitűséget. Micsoda, hogy valaki ennyire nem bízik a német fegyverekben! És – verdammt nochmal! – kielégítette a lány kíváncsiságát.
Míg falatozott, a sztanyica felől valami zűrzavaros és egyre növekvő lárma, rendetlen léptek dobogása hallatszott. Kezdetben nem figyeltek rá, de a távolról jövő zaj egyre közeledett, míg végül aztán teljesen betöltött mindent maga körül. Mintha menetelő emberek hosszú, végtelen sora kígyózna feléjük. Már innen, a völgy lejtős oldaláról is látni lehetett azt az óriási porfelhőt, melyet az országút felett oldalt sodort el a szél. Most már emberi hangok, kiáltások értek hozzájuk – durva férfihangok és keserves női jajgatás, mintha halottat siratnának.
A német ezredes, a hadnagy és Ljubka felálltak, és kiegyenesedtek a völgyoldalnál. Román katonáktól és tisztektől körülvett szovjet hadifoglyok hosszú oszlopa kanyarodott ki a sztanyicából az országúira. Az oszlop mentén öreg és fiatal kozákasszonyok futkostak összevissza. Itt-ott áttörték a román katonák sorát, a foglyokhoz szaladtak, és hol az egyik, hol a másik feléjük nyúló fekete, száraz kézbe kenyérdarabot, paradicsomot, tojást, olykor egész cipót, sőt teli batyut nyomtak.
A félmeztelen hadifoglyokon csak rongyos, elfeketült, porlepte katonanadrág és gimnasztyorka lógott. Legtöbbjük mezítláb vagy szörnyen rongyos bakancsban, háncsbocskorban vánszorgott tovább. Szakálluk kinőtt, olyan soványak voltak, hogy rongyaik szinte puszta csontvázakon fityegtek. És különös, hogy mégis valami halvány mosollyal nézték a menet mentén futkosó, jajveszékelő asszonyokat, akiket a katonák ököllel és puskatussal kergettek szét.
Csak egy röpke másodperc telt el, hogy Ljubka a völgyoldal mögül mindezt meglátta. A következő pillanatban, maga sem tudva, mikor és hogyan, már felkapott a fűre terített kendőről néhány fehér zsemlét és más egyebet. Aztán úgy, ahogy volt, harisnyában, a poros országúira rohant, bevetette magát a menetoszlopba. A zsemlét, ennivalót egymás után nyomta a feléje nyújtott fekete kezekbe. Egy román katona meg akarta ragadni, s ő igyekezett elrugaszkodni tőle. Ökölcsapások zúdultak rá. Fejét behúzta, hol egyik, hol másik könyökével próbálta elhárítani az ütéseket, közben ezt kiabálta:
– Üss, üss, kutya, csak a fejemet ne!
Egy erős kéz kitépte a menetből. Az országút árkában találta magát, és látta, hogy a német hadnagy teljes erővel arcul vágja a román katonát, a dühöngő ezredes előtt pedig – aki fogát csikorgató, nagy vörös kutyához hasonlított – egy salátazöld egyenruhás román tiszt állt vigyázzban, és a régi rómaiak nyelvén dadogott valamit.
Csak akkor tért megint magához, mikor krémszínű cipője ismét a lábán volt, és az autó a német tisztekkel Vorosilovgrád felé repítette. Az volt a legcsodálatosabb a dologban, hogy Ljubka viselkedését a német tisztek magától értetődőnek tartották.
Elhaladtak a német ellenőrző őrség mellett, és a városba értek.
A hadnagy hátrafordult, és megkérdezte Ljubkát, hol tegye le. Ljubka már újra visszanyerte önuralmát, és a karjával előremutatott. Egy ház előtt, amely megfelelhetett egy bányatulajdonos lánya igényeinek, megállíttatta a gépet.
A hadnagy kíséretében, aki a bőröndöt cipelte, kabátját karjára véve az ismeretlen ház bejárata felé tartott. Egy pillanatra habozott – most búcsúzzon el a hadnagytól, vagy előtte kopogtasson be az első lakásba? Bizonytalanul nézett a hadnagyra, aki félremagyarázta ezt a pillantást, és szabad kezével magához szorította a lányt. A következő pillanatban Ljubka, minden különösebb felháborodás nélkül, elég keményen a hadnagy rózsaszín arcába vágott, és felfutott a lépcsőn. A hadnagy természetesnek találta a dolgot, és azzal a fintorral, melyet régi regényekben fanyar mosolynak neveztek, alázatosan vitte utána a bőröndöt.
Az emeletre érve, Ljubka kis öklével olyan erélyesen dörömbölt az első ajtón, mint aki most jön haza hosszú távoliét után. Magas, sovány hölgy nyitott ajtót. Fejtartása büszkeséget és megütközést árult el. Arcán ha nem is elmúlt szépsége, de bizonyos szépítési kísérletek nyomait viselte. Ljubkának határozottan szerencséje volt.
– Danke schön, Herr Leutnant!* …
* Köszönöm szépen, hadnagy úr! *
… – mondta Ljubka bátran, szörnyű kiejtéssel, egész német szókészletét kimerítve, aztán a bőröndje után nyúlt.
A hölgy olyan iszonyattal nézett a német hadnagyra és a feltűnő, tarkaruhás német nőre, hogy irtózatát sehogy se tudta leplezni.
– Moment!** …
** Egy pillanat! **
… – mondta a hadnagy, és gyors mozdulattal noteszt vett elő a vállán függő térképtartóból. Fekete ceruzával néhány sort írt, aztán kitépett egy lapot, és Ljubkának adta.
A címe volt. Ljubkának nem volt ideje, hogy elolvassa, se arra, hogy megfontolja, hogyan viselkedne most egy bányatulajdonos lánya. Gyorsan keblébe rejtette a címet, és könnyedén a tisztelgő hadnagy felé biccentve az előszobába lépett. Hallotta, hogy az asszony egész sor kulccsal, retesszel és lánccal újra bezárja mögötte az ajtót.
– Mama! Ki volt az? – kérdezte egy leányhang a szoba mélyéből.
– Maradj csendben! Mindjárt jövök! – mondta a hölgy.
Ljubka bement a szobába, egyik karján a bőrönd, a másikon a kabátja.
– Engem ide szállásoltak be magukhoz… Nem zavarok? – kérdezte, és barátságosan nézett a lányra, aztán körültekintett a jól bútorozott, de kissé elhanyagolt lakásban, mely elég tágas volt. Orvos, mérnök vagy professzor lakhatott benne, de érezni lehetett, hogy az, akinek a részére ilyen szépen berendezték a lakást, jelenleg nem tartózkodik itt.
– Érdekes! Ki tette ide magát? – kérdezte nyugodt csodálkozással a lány. – A németek vagy kicsodák?
Ez a kislány nyilvánvalóan éppen most ért haza. Barna sapka volt rajta, arcát kicsípte a szél. Tizennégy év körüli, telt nyakú, pirospozsgás, erős gyerek volt. Fenyőgombához hasonlított, amelybe valaki eleven, barna szemet nyomott.
– Tamocska! – mondta az anyja szigorúan. – Ez egyáltalán nem tartozik ránk!
– Hogyne tartozna ránk, ha a mi lakásunkba szállásolták! Engem egyszerűen érdekel …
– Bocsánat, maga német? – kérdezte zavartan a hölgy.
– Nem, orosz … Én … színésznő vagyok – mondta Lljubka nem valami meggyőzően.
Kis szünet állott be, mely alatt a kislány tisztába jött Ljubkával.
– Az orosz színésznők evakuáltak!
És a fenyőgomba égőpirosan a felháborodástól kilebbent a szobából.
Szóval Ljubkának fenékig ki kellett ürítenie a keserű poharat, mely megszállott területen a győztes minden gyönyörűségét megmérgezi. Az nem is lehetett vitás, hogy ehhez a lakáshoz ragaszkodni kell, éspedig ugyanabban a szerepben, amelyben fogadták.
– Nem sokáig maradok itt, majd keresek állandó lakást magamnak – mondta, mert mégis igyekezett jobb véleményt kelteni maga iránt. Még egyszer hozzátette: – Istenbizony, keresek! Hol öltözködhetnék át?
Fél óra múlva az orosz színésznő kék selyemruhában, kék cipőben, karjára vetett kabátjával lassan ballagott a vasúti átjáró irányában a völgy felé, mely kettéosztja a várost, és folytatta útját a kétoldalt kikövezett utcán fel a hegynek, Kamennij Brod felé. Vendégszereplésre jött, és állandó lakást keresett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!