Hitler elindul
1938 március 14—július 5
(idézet: Moszkvai jelentés – Davies)
LEVÉL MISS EMLEN KNIGHT DAVIESNEK
Moszkva, 1938 június 9.
Kedves kislányom!
El sem mondhatom Neked, hogy mióta a Fekete-tenger vidékén tett utazásunkról visszatértünk Moszkvába, Marjorie és én mennyire nélkülöztünk. Örök kár, hogy nem voltál velünk, hiszen olyan finom érzéked van az itteni helyzet iránt és annyira megértetted az összefüggéseket, hogy bizonyára sokra értékelted volna az utolsó hetek élményeit és mindazt, ami ezek mögött rejlik.
Sok minden történt és az utolsó napok gyors egymásutánban rohanó eseményei nekünk személyesen is sok újságot, érdekességet jelentettek.
Az egész diplomáciai kart megdermesztette a csodálkozás a történtek felett. Igazán mulatságos volt. A szó szoros értelmében tátva maradt a szájuk. Elmondom tehát időrendben, mi történt.
Június 4-én, szombaton érkeztünk vissza Kievből. Az egész követség értünk jött a pályaudvarra és igazán jólesett viszontlátni mind a régi jó barátokat.
Vasárnap, június 5-én Kalinin államfő és Molotov kormányelnök fogadott, formaszerinti búcsúlátogatáson. Mindez előkészítet dolog volt. Délután 4.30-kor tehát a Kremlbe indultam és behajtottunk a szép sárga-fehérre festett Katalin-palota végére nyíló kapun, szemben az autóbejárattal. Bizonyára emlékszel, a palota közvetlenül a körfalnál fekszik, szemben a Vörös-térről nyíló bejárattal és homlokzata a Szent Vazul-templomra és a Kreml falán belül levő épületekre néz.
Miután Kalinin államfőnél és Molotov kormányelnöknél tisztelegtem s közöltem visszahívásomat, megtisztelő módon sajnálkoztak távozásom felett. Beszédük lényege az volt, hogy nagyon hatott rájuk, milyen komolyan fogtam nagyköveti minőségemben a dologhoz, kiváltképpen milyen alaposan tanulmányoztam a Szovjetunió gazdasági és társadalmi viszonyait és hogy milyen becsületes tárgyilagossággal vizsgáltam a tényállást. Sose tagadtam, sőt hangsúlyoztam álláspontomat: nem hiszek politikai eszményeikben és rendületlenül bízom saját hazám politikai világnézetében, mely revolúció helyett az evolúciót hirdeti — ők ezt tudják rólam és tudják azt is, hogy mindezek ellenére mégis mindenkor „fair” és „becsületes” voltam. Valósággal elképesztett, hogy a két úr milyen jól értesült minden munkámról és mennyire figyelemmel kísérte az iparvidékeken végzett utazásaimat Azon is csodálkoztam, mennyire ismerik előző tevékenységemet, mikor Wilson elnök idejében a kereskedelmi társaságok biztosa és a szövetségi kereskedelmi bizottság elnöke voltam.
Természetesen nagyon jól esett nekem, hogy mindezt ők mondják el rólam, mert erős, tehetséges, tevékeny férfiak, komoly egyéniségek és tudom, hogy becsületesen, őszinte szándékkal, idealizmussal dolgoznak az emberiség javának előmozdításán. Ha valami elválaszt tőlük, az nem a cél, hanem az eszközök, melyekkel elgondolásuk megvalósítására törekszenek. Túlságosan gyorsan igyekeznek előre. Hiszek becsületességükben, őszinteségükben. Sajnálom, hogy ezt a nagy kísérletet nem lehetett a keresztény vallás alapjaira építeni.
Miután az államfő dolgozószobáját elhagytam és Molotov kormányelnök lakásába mentem, íróasztalával szemben ültem le. Alig néhány perc múlva a meglepetés majdnem megdermesztett, szinte elkábított: a szoba túlsó végén megnyílt az ajtó és Sztálin lépett be minden kíséret nélkül. Halvány sejtelmem sem volt arról, hogy ez is megtörténhetik. Először is azért, mert nem ő az államfő és úgy látszik, nemcsak a kormánynak, hanem neki magának is az a szándéka, hogy az államügyektől némi távolságban maradjon. Így — amint tudod — diplomata hivatalosan vagy személyi okból soha még nem kerülhetett elébe. Tény, hogy az ilyen találkozásokat egyenesen kerüli. Annyira távoltartják tőle a nyilvánosságot, hogy valósággal történeti esemény, ha fogad egy külföldit.
Nos tehát, Sztálin belépett, én felálltam és elébementem. Szívélyesen üdvözölt, mosolygott, egyszerű volt, közvetlen, de valóban méltóságteljes. Olyan embernek látszik, akiben a nagy szellemi erő kiegyensúlyozottsággal és bölcsességgel párosul. Barna szemében jóság, szelídség tükröződik. Egy gyermek szívesen húzódnék az ölébe és egy kutya hozzásimulna. Ha látjuk ezt az embert, jóságos, szelíd egyszerűségét bajos személyével kapcsolatba hozni a tisztogatási akciókat, a vörös hadsereg tábornokainak agyonlövetését. Barátai ugyan azt mondják — és Trojanovszki nagykövet is ezt hangoztatja —, mindennek meg kellett történnie, hogy megvédjék az országot a németekkel szemben s egy napon a világ majd megtudja a dolgok hátterét.
Leültünk az asztalhoz, velünk egy tolmács s azután jó két óra hosszat beszélgettünk. Természetesen nem írhatom meg Neked, mit beszéltünk, mert ezt csak az elnökkel, az államtitkárral és kormányunkkal közölhetem, annyit azonban mondhatok Neked, hogy beszélgetésünk felölelte a Szovjet egész gazdasági életét, ipari helyzetét, az Egyesült Államok problémáját, Roosevelt elnök egyéniségét, az európai helyzetet, a távolkeleti kérdéseket — mindezt nagy általánosságban. Mondhatnám, valósággal intellektuális élvezet volt, amelynek mindnyájan nagyon örültünk. Közbe-közbe minduntalan tréfálkoztunk és nevettünk. Sztálinnak bölcs humora van. És nagy szellem. Éleseszű, nagyon okos és mindenekfelett bölcs — én feltétlenül így érzem. Képzelj el magadnak egy olyan egyéniséget, aki minden ízében homlokegyenest az ellenkezője annak, amit a Sztálin-falók kiagyalnak — és akkor helyes képet kaptál erről az emberről. Tudom, hogy itt milyen viszonyok vannak: ezek az állapotok és ez az ember — valósággal két ellenpólus. Ennek természetesen az a magyarázata, hogy az emberek a vallásukért vagy egy ügyért készek olyan cselekedetekre, amelyeket enélkül soha meg nem tennének.
Beszélgetésünkbe több ízben mulatságos fordulatok szövődtek. Társalgásunk folyamán megemlítettem, sose titkoltam a szovjetkormány tagjai előtt, hogy én kapitalista vagyok; ezt azért tettem, hogy szempontjaim felől soha félreértés ne támadhasson. „Igen” — mondotta Sztálin nevetve, „tudjuk, hogy ön kapitalista, ebben nem is kételkedtünk”. — Ezután őszintén kifejtettem neki álláspontomat. Az Egyesült Államokban sok más kapitalista, helyesebben szólva individualista rokonszenvezik a szovjet célkitűzésekkel; mi is a javak igazságosabb elosztására törekszünk, ezt azonban az Egyesült Államokban jobban csináljuk meg, mint a Szovjet. Mi evolúciós folyamattal akarjuk elérni a legjobb eredményt, így akarjuk megszüntetni a rosszat és ezzel a „kisember”-nek több jót teszünk, mert mi kitartunk szilárdan drága szabadságjogaink mellett és így törekszünk a javaknak szélesebb körben való elosztására és arra, hogy több egyenlőség legyen, a gazdasági és társadalmi lehetőségek egyenletesebben nyíljanak meg a gyöngébb rétegek előtt.
Annak ecsetelésére, hogy miképpen oszlanak el nálunk a javak, példaképpen megkérdeztem Sztálint: „Mit gondol, Daviesné vagyonából mennyit kap majd halála után az állam, mennyit gyermekei és más örökösei?”
Sztálint érdekelte a dolog, mire én megadtam a felvilágosítást: „A szövetségi és az állampénztárba folyik több mint nyolcvan százalék, gyermekei a vagyon ötödrészénél is kevesebbet kapnak. Ami engem illet, az állam vagyonomnak több mint a felét kapja, gyermekeim a felénél kevesebbet örökölnek.” Aztán megkérdeztem: „Mit gondol, mennyi jövedelemi adót fizetek én évenként az államnak, még államhivatalnoki fizetésemet is milyen mértékben terheli az adó? Több mint hatvan százalék. A feleségem adója a hetvenkét százalékot is meghaladja.” Sztálin urat ez nyilvánvalóan meglepte, mosolyogva Molotovra pillantott, mire ez bólintott.
Természetesen mindezt bizalmasan írom Neked, senki másnak ne mutassátok meg levelemet. Mégis leírom Neked ezeket, mert azt gondolom, hogy érdekel és az elkövetkező esztendőkben értékes is lesz számodra, mert becsületes, tárgyilagos képet ád személyes élmények alapján egy nagy emberről és egy nagy állam viszonyairól.
Miért részesítette Sztálin a jelenlegi amerikai követet ilyen kivételes elbánásban? Abból, amit mondott és abból, amit nem mondott, valahogyan így értelmezem a dolgot: elsősorban és mindenekfelett, kormánya jó barátságot kíván ápolni az Egyesült Államokkal. Ezenfelül a Szovjet népe is jó, sőt baráti indulattal van az Egyesült Államok népe iránt. Végeredményben, mi sem kívánunk, nem is kívánhatunk tőlük semmit, ők sem kívánnak tőlünk semmit; elképzelhetetlen, hogy a két hatalom közt valaha is fegyveres összetűzésre kerülhetne a sor. Másrészt úgy látszik, hogy munkálkodásom módja és magatartásom jó hatást tett rájuk. Sztálin megkérdezte tőlem, mi a véleményem a szovjet ipar fejlődéséről. Megmondtam a véleményemet. Erre ő megjegyezte, hogy erről tárgyról is alighanem többet tudok, mint bármelyik szovjet földön tartózkodó idegen, sőt a legtöbb belföldi ember, mert én alaposan megismerkedtem a legújabb termelési fázisokkal is. Szemmel láthatóan imponált mindnyájuknak, menynyire érdekel a dolog és mennyi fáradságot fordítottam tanulmányozására.
Mellékelem Litvinov külügyi népbiztos beszédét. Elutazásunk alkalmából a kormány minap estebédet adott tiszteletünkre a Szpiridonovkában, akkor búcsúzott Litvinov ezzel a beszéddel. Igen érdekes: nyílt s néha hízelgő, mégis kétségtelenül őszinte.
Ezen felül, gondolom, tetszett nekik tárgyilagos álláspontom, igyekeztem, hogy minden áron a dolgok mélyére hatoljak és személyes tapasztalatok alapján fogalmazzam meg véleményemet.
Hangoztatják az itteniek, hogy meghatotta őket becsületességem — így mondják. Magánbeszélgetéseinkben ugyanis természetesen nyíltan szóltam, majdnem a gorombaság határáig mentem el, amikor rendszerüket bírálgattam és módszereiket összehasonlítottam a mieinkkel. Álláspontomat azonban mindig a türelem hitvallásával enyhítettem: mindenkinek joga van arra, hogy meglegyen a saját véleménye és senkinek sem szabad dogmatikusan vagy agresszíven vitatnia, hogy kizárólag az ő elméje csalhatatlan. Ezt mindnyájan emlegették. Sőt, ennek még Londonban is híre ment. Lady Williams Taylor beszélte nekem, hogy az ottani szovjet nagykövet mondta neki: „Szeretjük Daviest. Nem ért egyet velünk, de becsületes embernek tartjuk.”
LEVÉL MRS. MILLARD TYDINGSNEK
Moszkva, 1938 június 10,
Kedves Eleanor,
utoljára Bijounak írtam. Valami közbejött és ezért meg kellett szakítanom a diktálást. Így csak most jutok hozzá, hogy tudassam Veled, mit csináltunk, mióta visszatértünk Moszkvába — igen, valóban csináltunk mindenfélét.
Annyi bizonyos, hogy Sztálinnal való személyes találkozóm nagy szenzációt keltett a diplomáciai karban. „Nagyon figyelemreméltó eset!” „Páratlan az utolsó húsz év diplomáciájának történetében!” stb. stb. Ilyen meg- megjegyzésekkel kísérik. A testületen belül a kíváncsiság már szinte komikus méreteket öltött.
Az egyes követek és nagykövetek sorozatosan próbálkoztak azzal, hogy közvetett úton-módon valamit megtudakoljanak tőlem. Egészen le a segédtitkárokig puhatolództak. A brit ügyvivő — Vereker, egyébként pompás fickó — kertelés nélkül megkérdezte, kaphatna-e tőlem intervjút. A brit kormány nyilván őt bízta meg a tudakozódással, miután „a nagykövet szabadságon van”.
Semmi kétség, nyomban, mindenféle lehetséges és lehetetlen következtetés és avatatlan magyarázat került forgalomba. Ezért rövid sajtónyilatkozatot tettem, ezt bizonyára olvastad. Ugyanezt mondtam el diplomata kollégáimnak is, velük se közöltem semmi érdemlegeset, csak igen körülményesen mondtam, amit mondtam. Utóvégre semmi közük hozzá és adott esetben állásom megkívánja, hogy hétszeresen tudjak hallgatni. Ha szólok róla, akkor ezt csak az elnöknek és az államtitkárnak szóló jelentésemben teszem.
Június 7-én este Litvinov külügyi népbiztos estebédet adott tiszteletünkre, ezután fogadóest volt a diplomáciai kar számára a Szpiridonovka tizenhét alatt, a külügyi népbiztosság kaszinóépületében. Az estebéden megjelentek a házigazdáék: Litvinov külügyi népbiztos és Molotovné, a kormányelnök felesége, aki nagy tisztelője és barátnője Marjorienek. Molotovné a Kozmetikai és Illatszeripari Tröszt elnöke, de jelenleg még egy hivatalt tölt be: az élelmiszeripar helyettes népbiztosa. Jelen voltak még nagykövetségünk diplomáciai törzskara és a Narkomindel — a szovjet külügyminisztérium — főbb tisztviselői.
Külső meghívottak csupán a belga követ és felesége voltak. Ekay bizonyára emlékszik rá, ittléte idején a mostani követ követségi tanácsos volt a moszkvai belga követségen. Heyndrick a neve s akkor lépett elő követté, amikor az előbbi követet, De Tellliert Párisba helyezték át.
Az ebéd igen ünnepélyes hangulatban zajlott le. Pompás ételek, a régi uralom idejéből származó teríték, ezüst, üvegszerviz, gyors, ügyes, jó kiszolgálás. A bor és a vodka is elsőrangú volt.
A csemegénél, pezsgő mellett Litvinov először felköszöntőt mondott az Egyesült Államok elnökére és a kedves vendégekre, aztán egyszerű, de jól átgondolt beszédet tartott. Sikerült beszéd volt. A szónoklathoz nem állt fel, közvetlenül, tökéletes angolságú mondatszerkesztéssel és kiejtéssel beszélt.
Valóban érthető, miért mondják Litvinovra, hogy Európa legkiválóbb külügyminisztere. Véleményem szerint csakugyan az és múltkor nagyon jól esett nekem, hogy ezt Sztálinnak és Molotovnak is megmondhattam. Gondolom, érdekelni fog, mit beszélt, ezért mellékelem a beszéd angolnyelvű szövegének másolatát; a külügyi népbiztosság adta le másnap ezt a szöveget a sajtóosztálynak. Rögtönzött válaszom másolatát is mellékelem, ezt Stanley Richardson foglalta utóbb írásba, mert engem szinte elnyelt az írásbeli munkák áradata, rengeteg irkafirkát kellett még elintéznem, hogy magammal vihessem mindezt Washingtonba. A fiúk jól megcsinálták: tartalma híven adja vissza rögtönzésemet.
Az estebéd minden tekintetben jobb volt, mint az amelyen Ekay ittléte idején vettünk részt. Még a szerény étlapok is előkelőek voltak, fehér alapon sarló és kalapács ékesítette a kis kartonokat.
Marjorie fehér ruhát viselt, ékszert egyáltalán nem vett fel, mégis nagyon szép volt. Véleménye szerint jobb, ha nem hord drágaköveket. Minden tekintetben pompás nagykövetné és országunk becsületére válik. Követségünk számára Marjorie felbecsülhetetlen értéket jelentett.
Az ebéd utáni fogadtatás moszkvai viszonylatban, sőt ami azt illeti, bármely fővárosi viszonylatban ragyogó volt. Felvonult az egész diplomáciai testület. A régi palota is jobban festett, mint tavaly novemberben, amikor utoljára jártam termeiben. A bútorokat mind újra fényezték, kárpitozták, a kertre nyíló összes ajtókat, ablakokat kitárták, a gondozott kertben virágok, dísznövények nyíltak. A kanyargó utakat homokkal hintették be. Igen csinosak voltak a fák alatt álló lugasok, ezeket sokszínű izzólámpa-füzérek díszítették és — akár hiszed, akár nem — az erkélyeken és pavilonokban szépen párnázott székek várták azokat, akik a holdfényben akartak üldögélni. Ugyanígy világították meg a verandákat is. Az egyikben bárt állítottak fel, itt roskadásig tálaltak mindenféle hors d’oeuvres-t: kaviárt, édességet, pástétomot.
A szokáshoz híven a fehér márványteremben egyórás hangversenyt rendeztek. A szereplők, a Szovjetúnió megannyi kitűnő muzsikusa — kitüntetéseiket mellükön viselték. A basszista elsőrangú, a többiek is nagyszerűek voltak. Csodásan hegedült egy tizennégyesztendős leányka, aki nemrégen (a mult télen) Bruxellesben egy nemzetközi versenyen első díjat nyert. Csodálatos, hogy ilyen kis, fiatal lényben hogyan lehet ennyi érzés, előadókészség és mesterségbeli tudás. Semmi kétség, e nép idegeiben és fizikai adottságaiban rengeteg érzés, dús drámai tehetség rejlik.
A művészek mind nagyon elegáns, igen jó európai ruhákat hordtak. A nőkön is látszott az ápoltság. A férfiak a jólszabott estélyi ruhákhoz fehér nyakkendőt viseltek. Ekayt bizonyára érdekelni fogja, hogy a tizenkéttagú tánczenekar fekete nyakkendőt hordott s a legújabb európai tánczenével és az európai slágerekkel szórakoztatott.
Mindez azt jelenti, hogy egy év alatt nagy változás történt.
Hasonlóképpen az utcán is észrevettük, hogy a javulás jelei mutatkoznak. Több a jólöltözött ember, több a bőrcipő, több szín, több szép autó és így tovább. A piacon végre megjelentek „a fogyasztók számára készült áruk”. Már régen ígérték, most esedékessé váltak. Véleményem szerint ez nagyon figyelemreméltó: a javulás igen hamar jelentkezik, hiszen, ha meggondoljuk a dolgot, az egész gyáripar — de legalább is nyolcvan százaléka — mindössze tíz év előtt úgyszólván „Zeus fejéből pattant ki”.
De visszatérek a társaságra: a hangverseny után ismét enni kellett. Az asztalok pompás falatok alatt roskadoztak. Mind a négy teremben asztalok álltak hattól tizenhat személy számára, minden asztalon a régi világból való asztalnemű, evőeszközök, üvegkészletek. Ismét bőven tálaltak frissítőket, kaviártól fagylaltig, bor is volt hatféle, kifogástalanul szolgáltak fel, minden fővárosnak becsületére vált volna.
„Vacsora” után a fehér bálteremben hajnali félnégyig táncoltunk és amikor hazafelé szedelődzködtünk, a Kreml felett már pirkadt.
Marjorie volt a bál „szépségkirálynője”. A külügyi népbiztos nagyon jól táncol, Marjorievel ketten ők voltak a megnyitó pár. Pedig a nagykövetek, követek, fiatal titkárok mögött „az öreg úr” igazán hátramaradt volna, de Marjorienak gondja volt rá. Isten áldja meg jó szívét!
Amint látod, nagyszerű társaság volt, valóban felejthetetlen est. Mindenkor azon emlékeim közé fog tartozni, melyek „megaranyozzák a múltat”. Moszkvai tartózkodásunk ilyen módon csodaszépen végződött.
LITVINOV POHÁRKÖSZÖNTŐJE
DAVIES NAGYKÖVET ÉS
MRS. DAVIES TISZTELETÉRE
Nagykövet úr és Mrs. Davies!
Nagy örömünkre szolgál, hogy ma este nagykövet urat és kedves feleségét körünkben üdvözölhetjük, de örömünket elrontja az a tudat, hogy ez az ebéd — búcsúebéd és könnyen lehet, hogy utoljára élvezzük kellemes társaságát. Elszomorító tudat ez és pedig azon egyszerű okból, mert — kimondom leplezetlenül, nem diplomáciai nyelven — mindnyájan szeretjük Davies urat és feleségét, és állandóan éreztük hazánk és népünk iránt megnyilvánuló jóindulatát.
Emlékszem még, nagykövet úr, mit mondtam önnek első látogatása alkalmával. Minden újonnan érkezett diplomatának ezt szoktam mondani: Moszkva nem olyan hely, ahol az ember megtalálja azt a sokféle szórakozást, amelyeket a diplomaták más fővárosokban megszoktak. De ha egy külország képviselőjében érdeklődést kelt, hogyan gyarapodik és fejlődik egy új ország, ha kedve van egy új társadalmi és politikai rendszer tanulmányozására, kíváncsi egy új életformára, számtalan nemzetiség kulturális felemelkedésére — úgy olyat talál itt, ami leköti idejét, foglalkoztatja gondolkodását, megfigyelőképességét.
Nagykövet úr megmutatta, hogy éppen ilyen tanulmányokat végző diplomata típus, megfigyelő, kutató szellem. Idejének és erejének nagy részét országunk tanulmányozására fordította. Egyetlen alkalmat se mulasztott el, hogy a maga szemével nézze meg mindazt, ami tanulmányozásra és megfigyelésre méltó s e célból még hosszú, fáradságos utazásokra is vállalkozott. Mi ezt valóban értékeljük. Mi nem szívesen látjuk, ha csak futólag végignéznek rajtunk s aztán könnyedén leszólnak. Kedvesebb nekünk, ha tanulmányoznak és természetesen azt szeretjük legjobban, ha valóban meg is értenek minket.
Nagykövet úr mindent megtett, ami csak módjában volt, hogy megértse országunkat és mindazt, ami itt történik: a cselekedeteink mögött rejlő indokokat s a magunk elé tűzött célokat. Amikor ön kutatásainak eredményét, megfigyeléseit, páratlan ítéletét kormánya és honfitársai elébe terjeszti — amit majd bizonyára meg is tesz —, akkor bizonyára sokkal többet cselekedett országunk baráti kapcsolatainak megerősítése érdekében, mint bárminő egyéb, merőben diplomáciai ténykedéssel.
A Szovjetúnió és az USA diplomáciai összeköttetését nem ezernyi diplomáciai akta, okirat és egyéb külsőséges anyag tartalmazza. De bátorkodom hinni azt, hogy e két ország népei közt rejtett, soha ki nem nyilvánított, soha ki nem mondott és soha okmányba nem foglalt rokonszenv és kölcsönös nagyrabecsülés áll fenn. Legigazibb gyakran az a szeretet és az a barátság, amiről nem beszélünk, a képmutatás és a kétszínűség nem ritkán a szavakkal és a külső bizonygatásokkal kezdődik. A szeretet és barátság előfeltétele azonban a megértés, a belátás és az ön felvilágosító munkája az ön hazájában a mi országunk számára bizonyára megszerzi ezt.
DAVIES NAGYKÖVET VÁLASZBESZÉDE
LITVINOV NÉPBIZTOS POHÁRKÖSZÖNTŐJÉRE
Népbiztos úr, Hölgyeim és Uraim!
Mélységesen megindított a szíveshangú felszólalás és a nagyszerű vendégszeretet, amelyben ma este részesítettek. Attól a pillanattól fogva, hogy az Egyesült Államok nagyköveteként megérkeztem, a kormányférfiak részéről sok baráti megnyilatkozást s a szovjet nép részéről sok barátságos érzületet tapasztaltam. Szeretném elmondani, hogy mind e két jelenséget milyen nagyon méltányoltam.
Megérkezésem után a külügyi népbiztos úr bemutatott kormánya vezető tagjainak s ettől fogva az a határozott érzés töltött el, hogy őszinte, ideális szándékú emberek és ez az érzésem azóta megerősödött.
Ön említette, hogy népünk és hazánk között láthatatlan rokonszenv és megértés áll fenn. Azt hiszem, hogy ez nagyon is így van. Ezek az érzelmek már történelmi tényekben is megnyilatkoztak. Nagy Katalin nem volt hajlandó pénzt vagy katonát kölcsönözni az ifjú amerikai köztársaság leverésére. Később pedig, amikor a polgárháború az amerikai köztársaság létét fenyegette, Oroszország elutasított minden olyan beavatkozást, amely ártalmára lett volna az Egyesült Államok egységének. A Szovjet és az amerikai nép között még egy közös jellemvonást látok: véleményem szerint, mindkét nép a kisember sorsának javítására törekszik. Nagy elnökünk, Lincoln mondotta: „Isten bizonyára a szegényeket szereti, mert sokkal több szegényt teremtett, mint gazdagot”. A Szovjet és az amerikai nép közös politikai célja, hogy minél több emberen segítsen, minél több jólétet teremtsen. Mind ezért a célért küzdünk. Módszereink különböznek. Mi a magunkét tartjuk a legjobbnak. Elismerjük, önöknek is joguk van ahhoz, hogy saját módszerüket vallják a legjobbnak.
―――
Ezt a fehér asztal mellett elmondott beszédemet drága barátom és titkárom, Stanley Richardson a nagykövetség tisztviselői karának egy másik tagjával együtt foglalta írásba.
Ön célzott arra, hogy behatóan tanulmányoztam a szovjet berendezéseket, az ipart, s utakat tettem a Szovjetúnió területén. Megragadtam az alkalmat, hogy a magam szemével lássam ama nagy ipari vállalkozásokat, amelyek az utolsó tíz esztendő folyamán keletkeztek. Véleményem szerint ez a hatalmas gazdasági fejlődés páratlan teljesítmény.
Kiváltképpen megindított, milyen ifjak, frissek és lelkesek azok a fiatal férfiak és nők, akiket a kollektív mezőgazdasági telepekről toboroztak s akiknek alkalmuk nyílt, hogy műszaki és tudományos kiképzésben részesüljenek és ma ezeknek a nagy gyártelepeknek vezető állásait töltik be. A falusi ifjú bejött a városba és életszínvonala egyre emelkedik. Akárcsak Amerikában: a komoly, becsületes falusi ifjú ott is megtalálja boldogulását a városban.
A Szovjetúnióban végrehajtott kísérletük nagy hatással lesz az egész világra — akár sikerül céljukat elérni, akár nem. Emberi energiákat szabadítottak fel és hatalmas természeti kincseket hódítottak meg: mindennek elkerülhetetlenül óriási hatása lesz a jövő alakulására.
Népbiztos úr nagyon szépen és nagyon közvetlenül tolmácsolta, hogy a Szovjet népe szeret minket. Mi szeretjük a Szovjet népet. Irodalmuk, művészetük, muzsikájuk, operájuk, balettjük remek és népük nagy tehetségéről tesz tanúságot.
Mindkettőnk hazája igen nagy és nemes célt tűzött ki maga elé — akár Isten oltotta ezt belénk, amiképpen mi hisszük, vagy az sarkalt erre, amit önök nagy természeti erőknek neveznek, akár ideálok vezérelnek, akár emberi természetünk folyománya ez — a Szovjetúnió és az Egyesült Államok kormányát egyaránt őszinte békevágy tölti el s a világnak most valóban kiváltképpen békére van szüksége. Nagy vezérük is ezt mondta nekem,
Mint tudják, nem vagyok hivatásos diplomata. Tapasztalataimat szellemi pályán, és az üzleti életben gyűjtöttem. Midőn nagyszerű elnökünk ezzel a küldetéssel tisztelt meg, a megbízatás nagyon csábított és tárgyilagos, pártatlan lélekkel érkeztem ide. Most is tárgyilagos, pártatlan lélekkel búcsúzom, ámbár most valószínűleg kevésbé vagyok tárgyilagos, annál több baráti érzés tölt el annak a sok szívélyességnek eredményeképpen, melyekben Népbiztos úr és kormánya részéről mint hazám képviselője részesültem.
Engedje meg végezetül Litvinov úr, hogy feleségem és a magam nevében még egyszer megköszönjem sok kedvességüket, különösképpen ezt a szép estét. Bizonyos vagyok abban, hogy amerikai munkatársaim örömmel csatlakoznak hozzám, amidőn most emelem poharamat az ön és munkatársai egészségére és a kettőnk hazája közt fennálló hagyományos barátságra.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni