Magyarország felszabadulása 1945

(Idézet: Felszabadulás krónikája)

„Fogadják és segítsék a felszabadító Vörös Hadsereget …”

1944. szeptember 25-én 20 óra 15 perckor az ankarai rádió kommentárjában Magyarország helyzetét és lehetőségeit vizsgálta:

„Németország már nem tud egyetlen frontról sem elvonni tartalékokat, hogy Magyarországot megvédhesse, mert már magát sem tudja megvédelmezni …

Románia és Bulgária határozata közelebb hozta a szövetségeseket a győzelemhez. Magyarország is hasonlóképp cselekedhet, hiszen ez az egyetlen követendő példa. Kétségtelen, hogy Magyarország hozzá tud járulni a háború megrövidítéséhez.”

Ezekben a napokban Malinovszkij tábornagy 2. Ukrán Frontjának előőrscsapatai elérték az első magyar községeket, az 1920-ban megvont trianoni határvonaltól nyugatra. A magyar csapatok kivonulására és a szovjet katonákkal történt első találkozásra emlékszik három battonyai lakos:

Czakó József:

„1944 őszén, hogy mikor, a napra már nem emlékszem pontosan, a Steiner-féle uradalomban dolgoztam mint részes arató. Egy reggel mentem ki munkára. A belicai majoron mentem keresztül, ott láttam, hogy a magyar katonai konyha már visszavonult. Beszélgettünk többen, hogy kár is kimenni a munkába, mert most már alighanem idekerül a front hamarosan. Na azért csak kimentünk. Tíz óra felé már az aknavetők keresztüllőttek rajtunk. Akkor felvetettük az ispánnak, hogy menjünk haza, a front időszakában ne dolgozzunk itt. Nem akart elengedni bennünket, már csak addig, hogy Pista bácsi, egy idősebb ember fellépett. Hát aki akar, dolgozzon még tovább, mi hazajövünk. Így jöttünk haza. Majd másnap hajnalban a magyar hadsereg kivonult Battonyáról. A kivonulás az aradi úton történt, a gyülekezés, ahol én is lakom, arccal Tornya felé. Mikor felálltak riadókészültségben, vagyis indulásra készen, megfordultak és kimentek Battonyáról. Ugyanaznap délután Battonya délkeleti szegélyén tartózkodtam, a (mai) Szabadság utca végénél, s az úgynevezett battonyai nagy gulyalegelőn keresztül láttam egy szovjet katonát a kukoricásból kijönni, amely körülbelül egy kilométer távolságban volt a legelő túlsó oldalán, és talpon állva bejött. (Vagyis: nem kúszva. – Szerk.) Odajött hozzánk, már akkor összegyűltünk tízen, tizenöten kíváncsiak, főleg nők voltak ott többen, hát beszéltünk is, hogy mit kellene ajándékot adni néki. Így Újvári Mátyásné hozott egy pakli nyolcas dohányt, avval kínáltuk meg. Majd két másik szovjet katona is bejött oda, ott beszéltek; kérdezték, hogy német katona nincs-e. Oroszul beszéltek, de azért valami kicsit én is értettem hozzá, mert előzőleg már beszéltem velük. Bejöttek a Szabadság utcán végig, bejöttek a Dózsa utcába, ott találtak egy italboltot, megkóstolták a magyar italt, aztán visszamentek nótaszóval, jókedvvel. Majd utána két-három napra jött be a főhadsereg. Véleményem szerint ez a három szovjet katona – hogy kik voltak, nem tudom, a legelső egy magas, szőke ember volt, ez jött legelőször Battonyára – gondolom, felderítő lehetett.”

Iklódi Mihály:

„Nagyon emlékezetes nap marad számomra 1944. szeptember 24-e. Akkor jöttek be az oroszok. Itt a pécskai úton. Egy katona hajtotta a kocsit, és egy szovjet tiszt ült rajta. Az út alá volt aknázva. Mi ott kiabáltunk, meg voltunk ijedve, hogy felrobbannak. De ők átjöttek elsőnek, ott, az aknazáron keresztül. Sokan álltunk ott kint a sarkon. A tiszt felemelte a kezét, oszt kiabált, hogy „brate, brate, ne bojsze”, ne féljetek. Aztán behíttak bennünket a községházára, és ki a reptérre ment, ahova kellett ember, társadalmi munkába. Én bekerültem a raktárba, vagyis a malomba. Ott tárolták a lisztet, búzát, onnat vitték széjjel.”

Dr. Elesánszky Kázmér, nyugalmazott főszolgabíró:

„Lakásom ablakából néztünk kifele. Láttam, hogy három orosz katona jön föl puskával cirkálva, lement egy az ér partjára is, nézegetett, egyszer csak a községháza felől jön a bíró, Fodor Mihály és Vadaszász Szvetozár (?), botjukon fehér kendővel. A három orosz katona meglátja ezt, odamegy, kezet fog vele. Erre én is kinyitottam a spalettát, tehát most mán minden rendben van. És tényleg úgy is nézett ki, hogy rendben van. Későbben, mondjuk egy-két órával, megjelenik egy orosz őrmester, egy csomó kísérettel, voltak köztük magyarok, szerbek; a szerbek inkább tudtak tolmácsolni, és azok felhívnak engem, hogy menjek velük el a Rádics Kovácshoz. Két tiszt, orosz tiszt hívat. Lemegyek evvel a küldöttséggel, az orosz őrmester egész úton mindig csak azt mondotta: „ne bojsze, ne bojsze”. Nahát, szóval, éppen ebédeltek – hát ez inkább vacsora volt, olyan hat óra felé volt, azt hiszem -, mikor bementem, nagy tisztelettel felálltak, hogy így mondjam, csizmájuk le volt vetve, még az asztal alatt azt is felhúzták a tiszteletemre, és hellyel, borral kínáltak meg, és aztán azt mondták, hogy vegyem át a közigazgatást. Ezzel aztán jöttem is végig az utcán, nagy üdvözlés, á, rendben van itt már minden! És akkor aztán még vissza is adták a vizitet, elegánsan kiöltözve. Ha jól tudom, vezérkari tisztek voltak, fiatalok.

Szóval, ez volt az első nap. Másnap korán reggel, hat-hét óra között, Vas Zoltán keresett fel. Kért, hogy hívjak össze egy gyűlést, ahol ő fog majd beszélni, és megnyugtatja Battonya közönségét; mert attól volt itt félelem, hogy románok alá kerülünk. Összehívtunk egy gyűlést, én nyitottam meg a kultúrházban, és ő akkor nagy beszédet tartott, egész hazafias ízű beszédet, és mondotta, hogy tűzzék ki a templom tornyába a magyar zászlót, mert igenis Battonya csak magyar marad. Na, ez volt a Vas Zoltánnal való szereplés.”

Így őrzi az emlékezet az ország felszabadításának első napjaiban a Battonyán történteket. Hitelességüket nincs módunk, esetleg más egykorú írott emlékekkel, megmérni. Ezekben a napokban Battonyán még nem írták le, csak megélték a történelmet. Az emlékezetben általában megszelídülnek a dolgok. Lehetséges, hogy Battonyán is több és súlyosabb volt a félelem, a zavarodottság, mint ahogy a szemtanúk két évtizeddel később elmesélték. Mégis igaz a kép, amit adtak, lényegében igaz – mert azt ragadta és őrizte meg az emlékezetük, ami előremutató volt -, s ez a legfontosabb. Az első 48 óra eseményei Makón:

Boronkai Sándor:

„Akkor, azon a bizonyos szeptember 24-én vasárnap este nagy lövöldözés volt itt, és a katonák jöttek befele. Kimentem elébük, és kérdeztem, hogy mi van. Azt mondják, hogy legyünk elkészülve, mert a csendőrök nem bírják tartani a vonalat, hanem az éjjel ki fogják üríteni Makót. Erre fel, kérem szépen, a szomszédom, egy megyei tisztviselő ember, azt mondotta, hogy menjünk ki az utca végére, nézzük meg őket. Körülbelül nyolc-tíz csendőr lövöldözött. Kérdeztük tőlük, hogy mit, hová, miért lövöldöznek. Hát kérem, azt mondja, menjenek maguk haza egész nyugodtan, az éjjel át fogjuk adni Makó városát, mert annyi az orosz, mint a légy, itt jönnek a Maros mentén befele, Makóra. Mi bementünk, de mivel nagyon lövöldöztek, nem bírtunk aludni, mikor világosodott az idő, kijöttünk ide a sarokig, megnézni a Fő téren, mi volt. Hát itt nagy káosz volt, a katonaság vonult visszafele. Sokan átöltöztek, mi adtunk nekik ruhát.

Kedden délután teljessé vált a város átadása … Itt álltunk a sarkon, és láttuk, hogy jön Makó város fiákerje. Mikor odaért, valaki intett belőle, hogy menjünk oda. Mi odamentünk, és egy orosz katonatiszt, egy ezredes kérdezte, hogy van-e itten városparancsnok? Mondjuk, nincsen, elment a polgármester, mind elmentek. Míg beszélgettünk, jött Kolonics Jóska: dr. Kolonics ügyvéd, Makó városának ügyésze. – Azt mondja az ezredes: milyen ember ez, nem fasiszta? Mondjuk: nem, demokrata. Á, azt mondja, hívjátok csak ide! Idehívtuk. Jóska bácsi, mondom, gyere ide, mert itt akarnak veled beszélni. Azt mondja az a tiszt, te leszel a városparancsnok, és sorba nekünk is kiosztotta az állásokat, beosztásokat. Kérdezte még, hun vannak a fasiszták. Mondjuk, bizonyára elmentek, mert nem lehet látni senkit se. És, kérem szépen, akkor a vármegyeházához is bementünk, illetve elsőbb a városházához. Ott nagy volt a felfordulás, az iratokat hajigálták kifele, mi a tömeget csitítottuk. Mentünk a vármegyeházára, ott senki se volt, se alispán, senki, a padlón folyt a vér, mert kötözőhelynek használták az oroszok. Mi mondtuk a hajdúknak, hogy ide az embereket, és fel kell mosni a padlót. Ettől a naptól megindult a munka.

Így szabadultunk fel Makón. Itt nem volt baja senkinek se az égvilágon, már civilnek. A katonákból pusztultak el úgy, amint szokás is. Volt azután az is, hogyha nem állt meg valaki, akkor meglőtték, de ha megállt, és intett, hogy én civil vagyok, akkor már nem volt semmi baj.”

Amit nem tudtunk megvalósítani a battonyai visszaemlékezéseknél – a szembesítést a felszabadulás eseményeinek korabeli dokumentumával – arra itt, Makónál nyílik némi lehetőségünk. Makó város polgármestere 1944. december 30-án, a kecskeméti polgármesternek küldött beszámolójában, így írja le az első napok történetét:

„Makó város megszállását szeptember 24-től 26-ának hajnaláig a magyar hadsereg részéről tanúsított ellenállás előzte meg, amely nagyobbrészt a város külterületén zajlott le, de utcai harcokra is került sor. A visszavonuló magyar csapatok a Maroson átvezető vasúti és közúti hidat felrobbantották, és kb. 12 napon keresztül ostromolták a várost.

A város közigazgatását a megszálló katonai parancsnokság által kinevezett városparancsnok és helyettese szervezték meg. Tekintettel arra, hogy a városnak mindössze 8-10 tisztviselője távozott el (ezek közül főtisztviselő 3), így a közigazgatási gépezet szakemberekkel zökkenőmentesen megindulhatott.

A lakosság életszínvonala és egészségügyi állapota kielégítő. A szovjet csapatok bevonulása alkalmával mindössze 3-5 halálozás történt, a 11 napos ostrom alatt pedig 260 halálesetet jegyzett be az anyakönyvi hivatal, ezek közül polgári halott 30 volt. A fertőző betegségek csak szórványosan fordultak elő. A gazdátlan gyógyszertárak gyógyszerkészletét hatósági úton a működő gyógyszertárak és a kórház rendelkezésére bocsátottam.”

E szűkszavú egykorú beszámoló semmiben sem tagadja, hanem megerősíti, egykét ponton kiegészíti az emlékezetet.

„Az idő homokórája fogytán van…”

1944. szeptember 27-én az olaszországi Bari városában működő rádióadó – az Egyesült Nemzetek Hangja – üzent a magyar népnek:

„Éveken át a magyar hadijelentések csak Harkov, Kijev, Tarnopol, Voronyezs és más idegen városok nevéről beszéltek …

Ma a hadijelentés Nagyváradról, Kalocsáról, Szegedről és Makóról beszél.

A szíve mélyén mindig tudta a magyar honvéd, hogy az orosz katona még vissza fogja adni a látogatást, és meglátja a Tisza vizét …

Az oroszokat nem a bosszú vezeti át a Kárpátokon. A Vörös Hadseregnek csak egy célja van: a német hadsereg megsemmisítése. A magyar honvédnek meg kell értenie, hogyha a németekkel harcol, osztozni fog a német katona sorsában …

A józan eszű magyar ember belátja, miért tört be az ország szívébe az ellenség: a németet akarja megsemmisíteni. A magyar honvéd tudja, hogy a németek melletti harc vereséggel végződik. Ez a harc öngyilkosság. Nem a magyar honvéd feladata Hitlert megmenteni.”

1944 szeptember második felében „hadműveleti terület” lett a Közép-Tisza vidéke. Az új fogalom azt jelentette, hogy erre a területre is elért a háború, minden problémájával együtt. A szükségszerűen bekövetkező megpróbáltatásokra nem volt felkészülve sem a polgári lakosság, sem a közigazgatás. Az első meglepetés hatása alatt a szovjet hadsereg előrenyomulását sem a hivatalos vezetés, sem az ország lakosságának nagy többsége nem kötötte össze a német fasizmus biztos vereségével. Csakis ezzel magyarázható, hogy az első hetekben – mindenekelőtt az ún. középosztály köréből – népvándorlásszerű menekülés indult meg, előbb a Tisza, majd a hadiesemények alakulásával rendkívül gyorsan a Duna vonala mögé. (Azt külön talán nem is kell említenünk, hogy a harcok közeledtére elsőkként a nagyobb birtokosok, gyártulajdonosok, a szélsőjobboldali fasiszta pártok, szervezetek közismert vezetői hagyták el lakóhelyüket.) Ezrek és ezrek menekültek azért, mert a szovjet rendszerről – a Horthy-rendszer 25 éves propagandájának megfelelően – csak rémképeik voltak; menekültek, mert a fasiszta német hadsereg vereségsorozata ellenére – talán már csak automatikusan – még mindig a németek győzelmét várták. A polgári közigazgatásnak és a hadvezetésnek a civil lakosság menekülésére vonatkozó intézkedései is ebben a szellemben fogantak.

1944. szeptember 25-én adta ki Szentesen a „közép-tiszai hadműveleti terület kormánybiztosa” a közigazgatás vezetőinek az alábbi rendeletet:

„Felkérem Alispán Urat, szíveskedjék szigorúan utasítani az összes köztisztviselőket, elsősorban a helyi, vármegyei, városi és községi közigazgatási, rendőrségi tisztviselőket, hogy állomáshelyeiket csak engedélyemmel és csak akkor hagyhatják el, ha a várost, illetve a községet az ellenséges megszállás veszélye közvetlenül fenyegeti. Az állomáshelyeikről indokolatlanul eltávozott tisztviselők, valamint azok a tisztviselők, akik az ellenséges veszélyeztetés megszűnte folytán állomáshelyeikre visszatérhetnek, munkahelyükre haladéktalanul térjenek vissza, és teljesítsék hivatali kötelességüket.

A lakosság önkéntes eltávozása csak a harcterektől számított 50 km széles sávból engedtetett meg. Kérem azonnali erélyes rendelkezését, hogy az illetékessége alá tartozó messzebb eső területről a lakosság eltávozása akadályoztassák meg. Különösen fontos, hogy a tisztviselők hozzátartozói maradjanak eddigi helyükön, mert eltávozásuk súlyos hatást kiváltó riadalmat keltene. A román anyanyelvű lakosság általában nem hagyhatja el még az 50 km-es sávot sem, amennyiben pedig a határon túlról román menekültek érkeznek, azokat románok által lakott területen, kolostorokban, iskolákban stb. internálásszerűen kell elhelyezni. Arra nézve, hogy az 50 km-es sáv honnan számít, esetenként tőlem kérjen tájékoztatást. Jelenleg az 50 km-es sáv általában a trianoni határtól számít.

Szentes, 1944. szeptember hó 25.

Dr. Molnár Imre s. k.
kormánybiztos”

A menekülők első hulláma átcsapott a Dunántúlra. Szekszárd polgármestere 1944. szeptember 27-én a következő felhívással fordult a város lakosságához:

„Anélkül, hogy a győzelembe vetett hitünket a legkisebb mértékben is elveszítenénk, nézzünk szembe a helyzettel és a tényekkel.

Senki előtt sem lehet kétséges, hogy nemzeti létünknek talán legsúlyosabb időszakához értünk.

Számtalan magyar testvérünk máris mindenét elhagyva, csak puszta életét mentve menekül.

Szekszárd város közönségének is több ezer menekültet kell elhelyeznie. E kötelezettség alól nem vonhatja ki magát senki sem, és örüljön mindenki, hogy adhat, és nem neki kell kérnie.

Nagyon csekély lesz ez az áldozat ahhoz képest, amit a menekültek hoztak már a hazáért és mindnyájunkért, tehát joggal elvárhatják tőlünk, hogy úgy fogadjuk és lássuk el őket, mint jó testvért.

Senki ne keresse saját kényelmét, hanem azon legyen, hogy az a szerencsétlen hozzá forduló és rátámaszkodó menekült második otthont találjon nála, és véletlenül se legyen az az érzése, hogy könyörületből tűrik.

Hiszem, hogy a város közönsége átérzi és lelkiismeretesen teljesíti a reá háruló feladatokat, s megértéssel viseli az áldozatokat, mert csak ezek tesznek méltóvá bennünket arra, hogy e vérzivatarból kibontakozó új, boldogabb, igazságosabb magyar életnek részesei lehessünk.

Az önzőket, közömböseket az új életből ki fogjuk közösíteni. Remélem azonban, hogy erre nem kerül sor, és nem kell szégyenkezni sem mások, sem magunk előtt.

Felkérem tehát a város minden rendű és rangú polgárát, hogy tehetségéhez képest a legmesszebbmenően legyen segítségünkre a menekültek elhelyezésénél. Kérem mindazokat, akik felhívásomat megértették, akár szóval, akár írásban haladéktalanul közöljék a polgármesteri hivatallal, hogy ki hány, esetleg miféle foglalkozású stb. menekült elhelyezését vállalná.

Végezetül figyelmeztetek mindenkit, hogy a fogyasztói létszám felduzzadását s az ezzel együtt járó kereslet nagyfokú emelkedését ne próbálja senki feketézésre, harácsolásra kihasználni, mert a visszaélőkre irgalmatlanul lesújtunk.

A szorult helyzetét kihasználni egyenlő a hullarablással!”

A Lakatos-kormány, azon kívül, hogy titkos tárgyalásokat szeretett volna folytatni, és angolszász megszállást kért, nem próbált közeledni az antifasiszta koalícióhoz. Ugyanakkor Csatay honvédelmi miniszter felhívást intézett az értelmiségiekhez, hogy lépjenek be a nemzetőrségbe, a modern páncélelhárító fegyverekkel harcba vetett honvédek harci kedvét pedig azzal igyekezett feltüzelni, hogy öt hold földet ígért minden kilőtt szovjet tankért …

A moszkvai rádió 1944. szeptember 30-i magyar adásában Volinszkij ezt a következőképpen kommentálta:

„Magyarország helyzete napról napra súlyosabbá válik. Északi határain tovább fejlődik a szlovákiai felkelés, amelynek éle a magyar és német megszállók és azok segítőtársai ellen irányul.

Délen a szovjet csapatok, együttműködve a román kötelékekkel, elérték a magyar határokat, a jugoszláv felszabadító hadsereg pedig délen veri a német megszállókat a magyar határhoz közel fekvő területen. Újabb veszélyt jelent a magyar kormány számára, hogy a Jugoszláv Nemzeti Felszabadító Bizottság beleegyezett abba, hogy a szovjet csapatok a Magyarországgal határos jugoszláv területekre léphessenek.

A hitlerista magyar bábkormány elrendelte a totális mozgósítást, felhívást adott ki a nemzetőrség megalakítására. Csatay hadügyminiszter hisztériás felhívással fordult a magyar értelmiséghez, hogy fogjon össze Hitler megmentéséért.

Lakatos kormánya földet ígér jutalmul azoknak a katonáknak, akik a tankok elleni harcokban kitüntetik magukat.

A magyar kormány azelőtt szovjet területen ígért földet a honvédeknek, most már akarva, nem akarva magyar földdel kell őket biztatni. A kérdés csak az, hogy ezek a föld felszínén vannak-e vagy a föld alatt. Hitler hadseregének visszavonulási útját a magyar honvédek holttestei jelzik, akiket a német fasiszták őrült szovjetellenes kalandjában feláldoztak.

Hitler és Lakatos most tömegsírokat készítenek a honvédek számára, de most magyar földön.”

Ugyanazon a napon, 1944. szeptember 30-án hangzott el a Károlyi Mihály elnöklete alatt álló angliai Magyar Tanács üzenete:

„Magyar polgárok és munkások! Földművesek és értelmiségiek, honvédek és honvédtisztek! A budapesti rádióból hallottátok, hogy a katonai helyzet válságos. A londoni rádióból hallottátok Churchill szavait.

Ha Magyarország meg akarja találni helyét a demokratikus népek közösségében, ma kell cselekednie.

A szociáldemokraták, a kisgazdák, a kommunisták, a békepártiak, a polgári radikálisok és a Hitler-ellenes és Horthy-ellenes magyarság összes rétegei azonnal alakítsák meg minden városban és községben, minden járásban és kerületben a nemzeti ellenállás bizottságait, hogy tovább szervezzék a megindult sztrájkokat és tüntetéseket, és hogy fogadják és segítsék a felszabadító Vörös Hadsereget és a szövetséges haderőket.”

Az 1944. március 19-i német megszállás után Magyarországon a haladás valamennyi híve megértette, hogy a német imperializmus ellen csak egyesült erővel lehet eredményesen küzdeni. Ettől kezdve az illegális Kommunista Párt háborúellenes, antifasiszta harcának bázisa kiszélesedett.

Ugyanakkor ösztönösen mozgolódni kezdtek a néptömegek. Ez azt jelezte, hogy az ellenállásnak voltak gyökerei.

A kopaszhegyi gazdaság főintézője jelentette 1944. szeptember 30-án a kaposvári járás főszolgabírájának:

„Alulírott, mint a Somssich grófok Bárdudvarnok községhez tartozó kopaszhegyi és vátapusztai gazdaságának vezetője, eddigi 40 éven át ittlétem alatt soha nem tapasztalt fegyelmezetlenség kezd fellépni az itteni cselédség és hozzátartozóiknál, amit annak kell tulajdonítanom, hogy valami földalatti kommunista szerv uralkodik közbe, amit ugyan figyelek, de nem tudom, honnét ered?

Kérem a járási főszolgabíró urat, lenne szíves a kadarkuti csendőrőrsparancsnokot utasítani, hogy a hely színére, külön mindegyik pusztára kiszállni, és a déli avagy esti órákban, amikor a cselédség együtt van, szigorúan figyelmeztetni a fegyelem és munka teljesítésére, amire a jelen időben a legnagyobb szüksége van az egész országnak és a magyar nemzetnek.

Én azt hiszem, ennek meg is lenne a kellő hatása, és megelőzve lenne minden további szervezkedés stb.

Kiváló tisztelettel

Ph.
Farkas József s. k.
gazdasági főintéző

A Nagy-Alföld kapujában álló szovjet és román harckocsi-alakulatok és gyalogsági erők várható nagy offenzívájának feltartóztatására a magyar katonai és polgári szervek mindent megpróbáltak. Arról, hogy ez a „minden” – a kezdetleges sáncok és futóárkok ásása – már akkor is szinte nevetségesnek tűnt, nem is szólunk. De azt hangsúlyoznunk kell: a „minden”-nek a végrehajtása a tömegekre várt, őket sújtotta. Helyzetük egyre nehezebb lett. Így történt, hogy az uralkodó osztályok görcsös igyekezete a hadműveletek előrehaladásának megakadályozására az egyszerű emberekben az „essünk túl rajta, de minél hamarabb” reakciót váltotta ki.

Boros János, Hódmezővásárhely:

„A hatalmon levő urak tudták, hogy körülbelül mi következik itt. Próbálták ezt a várost kiüríteni az emberektől. Tehát, körülbelül a megszállás előtt másfél héttel, behívták 18-tól 50-ig a vívópályára, s ott egy zászlóaljba osztották be az egész behítt emberiséget, és elindultak velük este itt a szegedi úton. Nem tudtuk, hova megyünk … Sándorfalvára vittek bennünket, a Tiszántúlra; azt hittük, hogy tán majd mivelünk akarják itt megvédetni a frontot. Amikor tudomást szereztem róla, hogy rövidesen elmennek innen, s elindítanak bennünket – hogy hova, azt megint nem tudtuk -, hazajöttem Sándorfalváról. Így maradtam itthon Hódmezővásárhelyen, mint szökött katona. Tudtam, mi lesz a sorsom, hogyha gyorsan itt változás nem történik. A lakásomra nem is mertem menni, mert már kerestek is. Hun itt voltam, hun ott. Állandó helyem nem volt egypár napig, míg egyszer megtudtam, hogy megint embereket toboroznak a városháza – úgy hívtuk még akkor a tanácsházát – udvarán. Nem tudtuk, hogy miért toborozzák. Mondtak ilyet is, mondtak olyat is, a végén majd megtudjuk. Civilbe átöltöztem, felgyüttem ide, és megtudtam, hogy sáncot kell ásni. Én is beálltam a sorba, jelentkeztem. Gondoltam, hogyha a helyzet is úgy alakul, majd ezzel igazolni tudom, hogy hát én itthon mégis szolgálatot teljesítettem. Persze, amikor összeírták a nevünket, én álnév alatt jelentkeztem. Nevemet nem mertem bemondani, miután már előzőleg – hogy említettem – kerestek. Amikor beosztottak bennünket, körülbelül kétszázan lehettünk. Elindítottak bennünket erre Makónak. Na, gondoltam, jófele járunk, most már erre akartam én éppen menni. Mikor elhagytuk a város körtöltését, beosztottak bennünket körülbelül két-három kilométer távolságra, egyik felit az emberiségnek jobbra az úttól, a másikat balra, és elkezdtünk Z-alakú futóárkokat ásni. Meg is kérdeztem mindjárt az őrmestertől, hogy miért csináljuk ezt. Maga volt-e katona? – kérdi tőlem. Mondok, én még soha életemben nem voltam katona.

Azt mondja: meg is látszik ez magán, mert akkor nem kérdezne ilyesmit. No, elkezdtük csak ásni az árkokat, beszélgettünk. Az őrmester lerakta minden holmiját egy csutkakúphoz. Egyszer, úgy körülbelül ebéd után, futó morajlást hallottam Makó felől. Olyan különös morajlás volt, el se tudtam képzelni, mi az. Az őrmester összekapkodja minden pereputtyát, és elkezd szaladni befele, a város fele. Hát – mondok – miért szalad most? Azt mondja: nem hallotta? Mondok: mit? Azt mondja: azt a morajlást. Hallottam – és mondom -, de attól tán nem kell szaladni. Azt mondja: már maga megint sokat beszél, már egyszer mondtam magának, hogy meglátszik magán, hogy nem volt katona. Azt kérdezem: őrmester úr, oszt most mindnyájunknak szaladni kell? Azt mondja, hogy azt csinálnak, amit akarnak, én most már nem törődök magukkal. Erre mi kinnmaradtunk egészen, azért estére a Csomorkányi útig ástuk azokat az árkokat.”

A harci események hatósugarába került Kiskunfélegyháza polgármestere jelentette a szegedi tankerületi főigazgatónak. 1944. október 4-én:

„Értesítem, hogy a Hadműveleti Kormánybiztos Úr az 1500/1944. ME sz. rendelet 7. §. (2) bek. n. pontjában gyökerező jogánál fogva Kiskunfélegyháza megyei városban levő összes iskolákat bezárta.

Erről az iskolák igazgatóit is értesítettem.”

1944. október 5-én 18,45 órakor, a New York-i rádió magyar adásában hangzott el az alábbi figyelmeztetés:

„Egy amerikai szenátor mondta Magyarországról:

Az idő homokórája fogytán van már Magyarország számára. Magyarország áldozataiból csak Hitler húzhat hasznot. Magyarország csak veszthet, ha ellenáll.

Az országnak szembe kell néznie a valósággal. Nincs idő kicsinyes alkudozásokra. Magyarország csak határozott cselekedettel bizonyíthatja, hogy tiszteletreméltó helyre tart igényt a háború után a nemzetek között.”

„Céltalan, öngyilkos háború …”

1944. október 6-án hajnalban, csaknem kétheti előkészület után, a 2. Ukrán Front gyalogos, lovas és harckocsiegységei offenzívát indítottak Magyarország délkeleti határvonala mentén.

Este 21 óra 30 perckor jelentette a moszkvai rádió:

„Arad román várostól északra és északnyugatra csapataink átkeltek a román-magyar határon, és megtörve a német-magyar csapatok ellenállását, magyar területen elfoglalták Gyula várost és nagy vasúti állomást, Kétegyháza várost és Battonya várost, valamint harcokkal elfoglaltak több mint száz más lakott helyet, köztük a következő nagyobb lakott helyeket:

Biharugra, Zsadány, Geszt, Gyulavári, Elek, Nagykamarás, Nagyalmás, Kevermes, Dombiratos, Kunágota, Magyarbánhegyes, Végegyháza, Mezőhegyes, Pitvaros, Csanádpalota, Királyhegyes, Apátfalva.”

A Magyar Távirati Iroda rádiófigyelő szolgálata másnap, október 7-én így rögzítette a New York-i rádió magyar adását:

„Románia augusztus 23-i lépésével nagyban hozzájárult a szövetségesek ügyéhez. A balkáni helyzet ma nem lehetne olyan előnyös a Szövetségesekre nézve, ha Románia akkor nem így cselekedett volna …

Magyarország azonban, ha földrajzi helyzetét tekintik, ma merész és elszánt akcióval, a románoknál is sokkal jobban hozzájárulhat az egyesült nemzetek győzelméhez.”

Ugyanezen a napon hangzott el a moszkvai rádióban az alábbi figyelmeztetés:

„Magyarország most Németország külső védelmi zónája lett. A Vörös Hadsereg ma már áthágott a Kárpátok egész hegyrendszerén, keleten és délen eljutott Magyarország határaihoz, az Alföld szegélyeihez. Bukarest, Constanta, Ploiesti, amelyek azelőtt fontos célpontok voltak a szövetséges légi haderő számára, messze az arcvonal mögött fekszenek. Ezek helyébe a magyar városok: Szeged, Cegléd, Budapest, Debrecen léptek …

Nyugodtan meg lehet állapítani, hogy az, amit Magyarország ebben a háborúban eddig vesztett … mind gyerekjáték ahhoz képest, ami az országra vár, ha tovább folytatja Hitler oldalán ezt a céltalan, öngyilkos háborút.”

Az ország megfélemlített és szinte legelemibb létfeltételeiben fenyegetett millióihoz ezek az adások nemigen jutottak el. 1944 október első napjaiban a tömegek eszmélését elősegítő leghathatósabb eszköz a szovjet hadsereg feltartóztathatatlan előnyomulása volt.

Az október 7-i szovjet hadijelentés a magyarországi hadszíntéren elért újabb sikerekről számolt be:

„Október 7-én csapataink Magyarország területén sikeresen előrenyomultak, és elfoglalták Békéscsaba városát és vasúti csomópontot, Orosháza városát és vasúti csomópontot, Sarkad, Békés, Mezőberény, Szeghalom, Körösladány, Tótkomlós városokat, s ezenkívül harmincnál több más lakott helységet …”

Az október 8-i hadijelentés Magyarországra vonatkozó része így hangzott:

„Csapataink Békéscsabától északnyugatra és északkeletre előrenyomulva elfoglaltak több várost és vasúti állomást. Csapataink elfoglalták Mezőtúr, Szentes, Hódmezővásárhely és Szarvas városokat, továbbá Füzesgyarmat, Biharnagybajom, Endrőd, Gádoros és Szegvár vasúti állomásokat.

Csapataink október 7-én 4000-nél több hadifoglyot ejtettek.”

„200 vörösőrt állítottunk”

Ha a magyar népnek a horthysta Magyarország 25 éves örökségével a vállán, a német fasiszta hadsereg béklyójában, a közigazgatás zűrzavarában nem volt és nem is lehetett módja arra, hogy kezébe vegye saját sorsának intézését, ez semmiképp sem szándékán és képességein múlott. Amint szabaddá lett az út, és kitűnt, hogy a harcoló szovjet csapatok parancsnokai nem kívánnak egyebet, mint rendet a termelésben és a közigazgatásban, a nép nem várt különösebb biztatásra, hogy munkához lásson.

A rend megteremtése a hadműveleti területen vagy éppenséggel az első vonalak mentén, nem volt valami könnyű feladat.

Erről tanúskodnak az itt következő visszaemlékezések.

Hegyesi János, Füzesgyarmat:

„Füzesgyarmaton születtem, ott is éltem. Előbb mezőgazdasági munkás voltam, fuvaros, és pár hold földön gazdálkodtam. Mikor már megnősültem, útőr lettem. Az 1944-es felszabadulás úgy ért, mint útőrt. A községembe 1944. október 6-án jöttek be az első orosz csapatok. Füzesgyarmaton különösebb harcok nem voltak, a harcoló csapatok úgyszólván keresztülszáguldottak. Van egy emlékem például, ami engem akkor egy kicsit rosszul érintett, hogy három nap, három éjjel elvittek az orosz katonák. Egy kocsira kellett felülni hajtókocsisnak, és lőszert szállítottunk Püspökladányból a szoboszlói és nádudvari harcok irányában, aknavetőkhöz aknákat.

Azért nem volt kellemes, mert nem magamat féltettem, hanem az otthon magára hagyott családomat. De békésen megúsztam ezt is, sőt a végén az orosz tiszt megdicsért, és azt a kétlovas kocsit is ideadta, hogy azzal menjek haza. Mikor elbocsátott, adott egy igazolást. Rengeteg orosz csapatokkal találkoztam, az írást mutattam, és engedtek tovább. Éjjel sötétben, 11 órakor érkeztem haza minden baj nélkül.”

Dr. Marik Dénes, Gyula:

„A felszabadító csapatok megbízottai délelőtt fél 10 óra körül érkeztek a városházára, ahol a város lakossága részéről dr. Blanár László városi tisztiorvos fogadta őket, néhány kisebb beosztású városi tisztviselő társaságában. Fél 11-11 körül már kivonult az utcákra a város lakossága, és nagy örömmel, fegyelmezetten üdvözölte a szovjet csapatokat. A szovjet parancsnokok október 7-én reggel vették fel az érintkezést a város lakosságának a kiküldötteivel. Felszólították a lakosság képviseletében megjelent és a város tisztviselői közül helyén maradt Baki Sándor műszaki tanácsost, hogy ideiglenesen vegye át a város irányítását, és szervezze meg a közigazgatást. Miután Baki Sándor műszaki ember volt, engem bízott meg helyettes polgármesterként a teljesen széthullott közigazgatási szervezet felállításával. Ez a munkánk egy-két napot vett igénybe. A szovjet alakulatok parancsnokai – miután a városban már akkor megbízott szovjet katonai városparancsnok is működött, akinek irodája az első időben a városházán volt – kifejezetten hangsúlyozták, hogy Gyulán jól működő közigazgatásra van szükségük. Ugyanis Gyula az első nagyobb magyar város, amelyet a szovjet csapatok felszabadítottak, megyeszékhely, s hadászatilag is rendkívül előnyös helyzetben van, mert az útviszonyai is olyanok, hogy ott könnyen fel lehet állítani egy katonai igazgatási központot. Ezért már az első napokban hangsúlyozták, hogy semmiféle politikai kísérletezést nem látnak jó szemmel, a régi igazgatási szervezetet kell fenntartanunk, és azt kell demokratikus tartalommal megtöltenünk. Ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével állítottuk fel a város igazgatási szervezetét, munkásokból, demokratikus jogászokból, minthogy a fontosabb beosztású tisztviselők majdnem egy szálig elmenekültek. Ez volt az első lépcső az igazgatási szervezet megszervezésében, és talán ez volt a könnyebb feladatunk. Következő feladatunk a megyei szervezet felállítása volt, miután már egy héten belül kinevezték a városparancsnok mellett a szovjet megyei parancsnokot is, aki kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy felállíttassák a demokratikus megyei szervezet, s ily módon megfelelő kapcsolatot tudjon teremteni a megye egyéb városaival és községeivel onnan a központból. Miután nem rendelkeztünk elegendő számú képzett munkással és demokratikus értelmiségivel, ezt a problémát nem lehetett másként megoldanunk, mint hogy megosztottuk a városi igazgatási szervezet dolgozóit a városi és a megyei igazgatási szervezet között. Lényegében az október 7-én megszerveződött városi szervezetből alakult meg a megyei szervezet is. Most beszélnem kell röviden azokról a feladatokról, amelyeket meg kellett oldanunk. Az igazgatási szervezet felállítása mellett az első és legfontosabb feladatunk volt a belső rend és közbiztonság helyreállítása. Ez körülbelül egy hetet vett igénybe.

Voltak azonban kilengések is. A városban – ezt el kell mondanom – az igazgatási szervezet összeomlása idején a csendőrség, az államrendőrség elmenekülésével egyidejűen feloszlatták az igen népes elmebetegkórházat. Vonatközlekedés már nem volt, az elmebetegek egy része, kikerülvén a kórházból, éjjel-nappal ott bolyongott a város területén. Azonkívül feloszlatták az ügyészségi elnök rendeletére a börtönt is. A börtönben levő bűntettesek sem tudtak nagyobb részben eltávozni a város területéről, ugyancsak azért, mert vonatközlekedés azokban a napokban már nem nagyon volt. A városnak is voltak olyan elemei, amelyek kihasználták azt, hogy a nagymérvű tüzérségi tűz következtében üzleteink összes kirakata betört, és az üzletekbe könnyen be lehetett hatolni. Ez a három rétegből toborzódott elem meglehetősen nagymérvű fosztogatást, rablást végzett. A városi igazgatási szervezetnek, amikor már felállítottuk a közbiztonsági szolgálatot, első feladata az volt, hogy az így elrablott értékek nagy részét visszaszerezze. Ez körülbelül 50-60 százalékban sikerült is. A későbbi időkben a város kereskedelme az így megszerzett és visszajuttatott árukból indult meg.”

Szabó Péter, Orosháza:

„Október 8-án reggel az orosz városparancsnok hivatott, mert a párt megbízásából oda osztottak be közmunkahivatal-vezetőnek. Minden hivatalos személy ebben az időben nemzetiszínű karszalagot viselt. Az jelentette az egységet. A beosztásom rengeteg gonddal, fáradsággal, munkával járt. Először a katonai és polgári személyeket temettük el, mivel a harcok után 528 elesett katona volt a határban. Ebből 196 orosz, 156 román és 176 magyar katona volt. Külön sírba, koporsóba helyeztük el őket. Az állomás ellen intézett légitámadás áldozatai közös sírban nyugszanak a mai Ságvári-ligettel szemben levő raktárhely mögött. A felszabaduláskor egyetlen orvos maradt a városban. A sebesültek részére mankót kellett készíteni, sok volt a cukorbeteg, az ellátatlan, az öreg, részükre orvosságot, az ellátatlanoknak fejadagot (?) kellett biztosítani. A tél beállta előtt szántani és vetni is kellett, házhelyosztást kezdeményeztünk. November 16-ig minden nap volt német bombázás a városban. Így rengeteg problémát okozott a lakosság házainak javítása. A lakosság legnagyobb részének nem volt téli tüzelője, az országutakon levő fákat szedtük ki erre a célra. Az orosz parancsnokság mindenben segítségünkre volt.”

Karácsonyi Ferenc, Hódmezővásárhely:

„Október 8-án, úgy 8 óra vagy fél 9 óra tájon, már én itt voltam fent a városháza előtt, akkor keresték a polgármesternek valót.

Ha jól emlékszem, egy ezredes elvtárs állt meg, maga köré gyűjtötte az ott levő embereket, köztük engem is, és azt mondta, hogy választani kell egy polgármestert. Mindjárt közölte velünk, hogy polgárember legyen lehetőleg. És mi kiszúrtuk Kis Pált. Megválasztottuk a polgármestert, illetve kijelöltük, mert hiszen tizenöten, húszan voltunk mindössze ott. A Piac téren van egy lovasszobor, az előtt történt ez az aktus. A polgármestert, mikor megválasztottuk, ott körülkaptuk a Kis Pált: na, ezt ideküldjük, azt odaküldjük; engem megbíztak a rendőrség, illetve a polgárőrség szervezésével. A polgárőrségbe, nekem az volt az álláspontom, amit osztottak a többiek is, hogy elsősorban régi, szervezett munkásokat híjunk be. Itt sok volt a kőműves, sok volt a földmunkás, sok volt az építőmunkás, általában asztalos, ács, festő, és mit tudom én, akiket régről úgy ismertünk, hogy húztak a mozgalom felé, ha nem is voltak kommunisták …”

Oláh Mihály, Hódmezővásárhely:

„A felszabadulás Hódmezővásárhelyen vértelenül történt, 7-én hajnalban. Éjszaka igen nagy ágyúzás volt, különféle irányból gépfegyverek szóltak, de olyan kárt nem okozott az ágyúzás sem, hogy azt lehetne mondani, itt háború is van. Október 8-án hajnalban, 4 órakor gyüttek befele a szovjet csapatok, és minden ellenállás nélkül tudtak bátran mozogni, mert a németek fejvesztve mentek el már az előtte való napokban. Tehát semmi ellenállás nem volt. A felszólítás ugyan megtörtént Sárkány polgármester részéről, hogy a városból mindenki menjen el, aki csak el tud, de hát ugye ezek az emberek hozzá voltak ahhoz szokva, hogy itt születtek, és nem is mentek. Voltak általában a polgársághoz tartozók, a polgári egyének, és voltak olyanok is, akikre nagyon nagy szükség lett volna, orvosok stb., azonban féltek attól a propagandától, amelyet kifejtettek annak előtte, és bizony olyanok is elmenekültek. Minthogy egy városban az élet nem állhat meg, itt is mindenkin, természetesen mindenkin a félelem vett erőt, és bizony az első napokban csak a kapuk mögül mertek kibújni, illetve kidugni a fejüket, de kigyünni nem az utcára. Olyan fosztogatás nem volt, amely jelentősebb. Valami az állomáson történt, valami kisebb ilyen megrohanás, de az is nem jelentős. A Kommunista Párt 8-a után történő szervezkedése után 200 olyan vörösőrt állítottunk, illetve szerveztünk, akik a közbiztonságot megteremtették, vörös karszalaggal sétálva, illetve, amely épületeket gondoltuk, hogy itt talán jó lenne vigyázni, akkor két ilyen vörösőr vörös karszalaggal odaállt.”

Akik maradtak, és akik elmenekültek

Ha a hadműveletek sodrába került község, város vezetősége képes volt arra, hogy józanul mérlegelje az eseményeket, belássa a háború elvesztésének kétségtelen tényét, sokat tudott tenni a város védelme, lakóinak nyugalma, otthonmaradása érdekében.

„Jegyzőkönyv

Felvétetett 1944. évi október hó 23. napján, de 11 órakor, Szegeden, a városháza polgármesteri hivatalában.

Jelen vannak: Dr. Pálfy György városi tanácsnok, dr. Viola György ny. orvos alezredes, Wagner Ferenc kereskedő, Örley Zoltán ny. alezredes, Lippóy Gyula gyárigazgató és Bohó András mérnök. Mindannyian szegedi lakosok, mint a város itt maradt vezető polgárai.

Alulírottak a városnak f. évi október hó 11. napján az orosz haderő által történt elfoglalását, illetőleg az ezt megelőzően történteket a következőkben rögzítik meg:

Alulírottak 1944. évi október hó 10. napján du. egynegyed 5 órakor a városháza légópincéjében dr. Pálfy György városi tanácsnoknak mint a távollevő polgármester helyettesének meghívására értekezletre jöttek össze.

Az értekezletet dr. Pálfy György városi tanácsnok nyitotta meg azzal, hogy annak összehívására a város fenyegetett helyzete késztette, mert a város ekkor már a közvetlen közelben felfejlődött orosz haderő tüzérségi tüze alatt állott, a víz- és villanyszolgáltatás megszűnt, és attól kellett tartani, hogy a város rommá lövetik annak ellenére, hogy a városban védőcsapatok már nincsenek. Ennek megakadályozása, valamint annak érdekében, hogy a város lakosságának élete és vagyona megkíméltessék, szükségesnek mutatkozott az orosz katonai parancsnokság megkeresése aziránt, hogy a felesleges vérontástól és a város további lövetésétől tekintsen el, azt szüntesse be, mivel rendszeres katonai ellenállásról a városban továbbra úgysem lehet szó.

Ezen lépés megtételéhez kéri a város most meghívott és megjelent polgárainak véleményét arra való tekintettel, hogy a városnak vezetősége innen elmenekült; közli, hogy az értekezletre meghívni kívánta a megyés püspök urat és a református egyház vezetőjét is, akik azonban a mindinkább erősbödő tüzérségi tűz folytán már nem voltak kiértesíthetők. Közölte még a megjelentekkel, hogy összeköttetésbe lépett a várost védő és ekkor a város határában a lemezgyárban tartózkodó magyar honvéd katonai parancsnokkal, aki azonban a város katonai feladása elől elzárkózott. A maga részéről azonban ennek ellenére, a város fenyegetett, súlyos helyzetére tekintettel, saját felelősségére úgy kíván dönteni, miszerint a város polgári feladása tekintetében az orosz katonai parancsnokot megkeresi, mert ezáltal úgy a további felesleges vérontás, mind pedig a város további céltalan lövetése elkerülhető lesz.

Kérte a megjelentek véleményének nyilvánítását.

Alulírott megjelentek egyhangúlag helyeselték a dr. Pálfy György által közölteket, és a maguk részéről is elkerülhetetlenül szükségesnek állapították meg az adott súlyos helyzetben az orosz katonai parancsnokság megkeresését, mert mindegyikük egyöntetű megállapítása szerint a városban komoly katonai védőcsapatok ekkor már nem voltak, és a város további védelme a nagy túlerővel szemben teljesen reménytelenné vált.

Ezek után alulírottak egyhangú hozzájárulásával dr. Pálfy György városi tanácsnok, mint polgármester-helyettes városvezető, az orosz katonai parancsnoksághoz egy, a szövegezésében is alulírottak által helybenhagyott iratot küldött el az értekezletnek részt vevő tagja, Bohó András mérnök útján. Ezen iratban mint a város vezetője kérte a parancsnokságot, hogy a város lövetését szüntesse be, és egyben felelősséget vállalt azért is, hogy a városban polgári ellenállás ki nem fejtetik.

Ezen iratot alulírottak egybehangzó hozzájárulása alapján Bohó András mérnök este 18 órakor vitte el az orosz katonai parancsnoksághoz. Nevezett az orosz katonai parancsnokságot este 20 óra tájban az alsóvárosi temető táján, a Petőfi Sándor sugárút végén érte el, ahol egy, a sötétben közelebbről meg nem jelölhető házban az orosz járőr által a katonai parancsnok elé vezettetvén, annak az iratot átadta, és a kérelmet élőszóval is előterjesztette.

Az orosz katonai parancsnok a kérelmet teljesítette, a város lövetését beszüntette; az orosz csapatok még az éjjel a városba benyomultak, és a várost október hó 11. napjának reggelére teljesen megszállták.

Alulírottak egybehangzóan igazolják, hogy a fentiekre a város és lakossága érdekében feltétlenül és elkerülhetetlenül szükség volt, és hogy dr. Pálfy György városi tanácsnok azáltal, hogy az ellenállás megszüntetésének biztosításával a város és lakossága érdekében a saját életét is veszélyeztető kockázatot vállalt magára az iratnak aláírásával és elküldésével, a köznek érdekében és alulírottak teljes hozzájárulásával cselekedett.

Minek hiteléül ezen jegyzőkönyv 6 (hat) eredeti példányban kiállíttatván, annak összes példányai felolvasás és megértelmezés után a megjelentek által helybenhagyólag aláírattak; alulírottak egyben igazolják és elismerik, hogy ezen jegyzőkönyv egy-egy példányát megőrzés céljából átvették.

1. m. f.

Dr. Pálfy György
Bohó András
Örley Zoltán
Wagner Ferenc
Lippóy Gyula
Dr. Viola György”

Nem kis súllyal esett latba Szegeden, hogy főként a külső városrészekben számosan voltak, akik a szervezett munkások, az illegális kommunisták szavára hallgattak.

Nagygyörgy Mária, Németh Andrásné:

„A szegedi Kenderfonógyár igazgatója vagyok. A felszabadulás előtt mint gyári munkásnő ugyanebben a gyárban dolgoztam. Emlékeim között közvetlen a felszabadulás előtti időszak elevenedik meg, amikor minden erőnket arra összpontosítottuk, akik a mozgalomhoz tartoztunk, hogy visszatartsuk az elbódítottakat attól, hogy elhagyják Szeged városát, és igyekeztünk megnyugtatni őket, hogy nem lesz semmi bántódásuk, csak maradjanak helyben, és dolgozzunk tovább is együtt. Nagyon sok családot sikerült arról lebeszélni, hogy hátára vegye a bátyúját, és elhagyja Szegedet. Abban az időszakban, amikor már elrendelte a hadiüzemi parancsnok a gyár kiürítését, és azt az utasítást adta, hogy mindenki Pest felé haladjon, és hagyja el Szeged városát, mindenki kap két kilogramm szalonnát egy kenderzsákkal együtt, szaladtak hozzánk a dolgozók, s érdeklődtek, hogy most mit csináljanak. Mi azt mondtuk nekik, hogy nyugodtan vegyék el a szalonnát is, meg a zsákot is, oszt eszük ágában se legyen, hogy elhagyják Szegedet, bízzanak bennünk. És akik bíztak, nem is csalatkoztak, hogy nem hagyták el Szeged városát.”

A harctéri események krónikája: a londoni rádió jelentette 1944. október 10-én 12 órakor:

„E percben érkezett moszkvai jelentés szerint a szovjet csapatok elvágták a Budapest-Belgrád vasútvonalat. A szovjet csapatok a Szeged alatt létesített hídfőből nyomulnak nyugat felé.”

1944. október 11-én 20 óra 20 perckor jelentette a Magyar Távirati Iroda:

„Moszkva 19,45 órakor orosz nyelven közölte Sztálin tábornagynak Malinovszkij tábornagyhoz intézett napiparancsát, amely szerint a második ukrajnai arcvonal csapatai, tovább folytatva a támadást, ma, október 11-én rohammal elfoglalták Erdély fővárosát, Kolozsvárt. Egyidejűleg az orosz csapatok átkeltek a Tisza-folyón, és elfoglalták Szeged városát, Magyarország fontos közigazgatási és gazdaságpolitikai központját.”

Az első magyar kommunista újság, az orosházi „Népakarat” első számában olvashatták a lap olvasói az alábbi szovjet katonai kommentárt:

„A Tisza volt a német-magyar csapatok legfontosabb védelmi vonala, de ez sem tudta megakadályozni az orosz előrenyomulást. A délről és keletről előrenyomuló orosz csapatok a különböző fegyvernemek példás együttműködése folytán lendületes támadással elfoglalták Szegedet. A felrobbantott zentai és szegedi Tisza-híd sem állíthatta meg a Vörös Hadsereget. A város ostrománál a németek 300 halottat, 247 sebesültet, a magyarok sok száz halottat és ezer foglyot vesztettek.”

A szovjet hadsereg közelkerülése egy-egy nagyobb városhoz újabb és újabb menekülési hullámot indított el. Újabb és újabb ezrek ámították magukat azzal, hogy életüket, jövőjüket 100-200 km-rel távolabb biztosíthatják, pedig csak gondjaikat, létbizonytalanságukat növelték.

Különösen sokan hagyták el lakóhelyüket a hivatalokra vonatkozó kiürítési parancsnak engedelmeskedve. Kiss Dezső hajdúszoboszlói m. kir. postamester például 1944. október 24-én Csornáról a következő jelentést küldte a Soproni (!) m. kir. Postaigazgatóságnak:

„Tisztelettel jelentem, hogy Hajdúszoboszló megyei város kiürítését dr. Ádám László százados, állomás- és repülőtér-parancsnok 1944. október 8-án reggel 5 órakor rendelte el. A postahivatal értékei és a felszerelési tárgyak elszállítására kiutalt három darab lófogatú jármű nem jelentkezett a parancsnokság eltávozásáig, s így csak a hivatal értékeit, pénzügyi postai értékcikket, készpénzt, a visszamaradt hathavi számadást, továbbá a folyó havi számadást és kezelési okmányokat tudtam összecsomagolni és elszállítani. Elhoztam a kézbesíthetetlen összes utalványokat és ajánlott leveleket … és feladási helyére visszatereltem. Nem tudtam azonban elhozni 24 darab kézbesíthetetlen csomagot. Továbbá a hivatal felszerelési tárgyait.

A folyó havi pénztári számadást elkészítettem, értékcikk-készletem beszolgáltattam, valamint készpénzmaradványomat az előírt utasításoknak megfelelően leszámoltam. Irattárom, bélyegzőket és a hivatalnál visszamaradó számadásokat a Komárom 1. számú hivatalnak beküldtem.

A Debreceni m. kir. Postaigazgatóság időközben történt eltávozása miatt, mivel tartózkodási helyét nem tudom, a tekintetes m. kir. Postavezérigazgatóságnak jelentettem leszámolásomat és címemet.

Jelentem továbbá, hogy feleségemmel és három gyermekemmel Csornán Lendvay Endre gyógyszerész rokonaimnál tartózkodom. Esetleges beosztásomra kérem a tekintetes Igazgatóság további szíves utasítását. Kérem a tekintetes Igazgatóságot, hogy a külön háborús segélyt és a menekülési segélyt részemre folyósítani és kiutalni méltóztassék, mivel ezt nem kaptam meg, illetve nem vettem fel. A postamesteri járandósági lap szerint a hivatalom 1943. évi munkaegysége 665,924 me. volt, ennek alapján személyes járandóságom 660 P, gyermeksegélyem három gyermek után 145 P, összesen 805 P van megállapítva.

Amennyiben lehetséges, arra kérem a tekintetes Igazgatóságot, hogy egy oly hivatal adminisztrálásával méltóztassék megbízni, hol a lakás a hivatallal egy épületben van, mivel az orosz előőrsök előretörése miatt már nem volt időm kézipoggyászomért, télikabátomért 500 méter távolságra levő lakásomra visszamenni, személyes dolgaim ott maradtak, így egy vékony lódenkabátban kell a télnek mennem.

Kérem a tekintetes Igazgatóság szíves támogatását és pártfogását

tisztelettel
Kiss Dezső s. k.
hajdúszoboszlói m. kir. postamester”

A Debrecen térségében folyó harcokról jelentette a TASZSZ haditudósítója 1944. október 12-én:

„A szovjet csapatok elvágták a Budapest-Debrecen közötti vasúti főútvonalat, és harcokat kezdtek Debrecen külvárosaiban. Az ellenség támadásokat indított tankokkal és légierővel. Csapataink ennek ellenére lépésről lépésre előrenyomulnak. Különösen sikeresen harcol a szovjet lovasság, amely több oldaltámadást intézett az ellenség ellen.

Amikor a szovjet csapatok elérték Debrecen városát, az ellenség páncélosegységeivel ellentámadást hajtott végre. Elkeseredett küzdelem során a szovjet harckocsizók kitüntették magukat.

A várostól északra lovasságunk sikeresen támadta az ellenséget. Az ellenséges gyalogság lovasaink támadására a közeli erdőkben keresett menedéket, de csapataink megsemmisítették őket.

Debrecen fontossága nagy mind katonai, mind gazdasági tekintetben. A városba öt vasútvonal vezet Közép-Magyarországból, a Kárpátokból és Észak-Erdélyből.

A szovjet harckocsiegységek benyomultak Debrecen külvárosaiba.”

Néhány kilométerrel arrább Horthy táboricsendőrei falhoz állították a katonaszökevényeket:

„433/944. szám

Halottjelentés

Oláh Tibor nős,

26 éves, rk. vallású katonaszökevény; meghalt 1944. év okt. hó 15-ik napján. Kelt Kiskunhalason, 1944. év okt. hó 20. napján.

PH

Dr. Kovács s. k.
halottkém

Kivégzés a dorozsmai határban
Di.: Szívlövés.
Szül. helye: Mezőkövesd
1944. október 20.”

„414/944. szám

Halottjelentés

Popik Gyula nős,

34 éves, rk. vallású katonaszökevény; meghalt 1944. év okt. hó 15-ik napján … órakor …. hátrahagyott ….
Kelt Kiskunhalason, 1944-ik okt. hó 20-ik napján.

Dr. Kovács s. k.
halottkém

Kivégzés!!! a dorozsmai határban
Di.: Szívlövés.
Szül. helye: Deregnyő
1944. október 20.”

Vajon ez a két katona – és a többi, akikről nem maradt fent vagy nem is készült halottkémjelentés – mire gondolt, mikor szembenézett a kivégző osztaggal? Bánták-e, hogy elmaradtak a köteléküktől, vagy úgy döntöttek, hogy újra megtennék? Ki tudja? Egy biztos: tettük helytállás volt, példamutatás. Lehet, hogy akik október 15-én még lőttek „áruló” bajtársaikra, néhány héttel később maguk álltak a fal elé.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!