A fehér terror – Karsai Elek: III.
(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)
- Fasiszta rendszabályok béklyóiban …
Mikor az 1920 március 1-i parlamenti választási komédia végén a függöny legördül és a következő felvonás elején a szereplők ismét előtérbe lépnek, a nézőnek nem mindennapi meglepetésben van része. Egyesek, kik ott gyilkoltak, itt hosszan a rendről beszélnek, az ottani pénzrablók itt az új keresztény erkölcsről prédikálnak. Nem kell azonban túl élesen látónak lennünk ahhoz, hogy hamarosan felismerjük: csak a szavak és a jelmezek változtak meg, csak fehér kesztyűt húztak a véres kezekre, maga a lényeg ugyanaz maradt. A magyar uralkodó osztály régi hatalmának restaurációja.
De ekkor az ország dolgozó népe már tudott valamit, amit többé sohasem felejtett el. Látta a magyar Tanácsköztársaságot és megtanulta, milyen is saját urának lenni ebben az országban. Tehát az elnyomás régi eszközei többé már nem voltak elegendőek, újakat is kellett alkalmazni, olyanokat, melyeknek birtokában senki sem akadályozhatja meg a szabad kizsákmányolást, senki se háboríthatja bitorló uralmukat. Az elnyomás régi és új eszközeinek alkalmazásával fejleszti ki a magyar uralkodó osztály az első európai fasizmust, elsőnek mutatva meg, előfutárként, milyen is lesz majd az a fasizmus, amelyik két évtized múlva dühöngve pusztít végig Európán és háborúba kergeti a népek millióit.
Alig van Hitler és Mussolini diktatúrájának olyan jellemző vonása, amelyet a magyar fasizmusban első pillantásra fel ne ismerhetnénk. Azonos a bolsevizmustól való félelem, azonos a munkásosztály kíméletlen elnyomása, azonos a féktelen faji uszítás. Mindkettő a nagytőkének és nagybirtoknak ugyanazt a korlátlan uralmát, ugyanazokat a haladás- és kultúraellenes vonásokat, a dolgozó embernek ugyanazt a lebecsülését, ugyanazt a szociális demagógiát mutatja.
1919-ben és 1920-ban tehát Magyarországon nemcsak a fasizmus csírái mutatkoztak meg, hanem maga a fasizmus. A húszas és negyvenes évek magyar fasizmusában nemcsak az alapgondolat, hanem sokszor még maguk a személyek is azonosak. 1919-ben Orgoványnál és 1942-ben az újvidéki vérengzésnél ugyanaz a Horthy áll a kormány keréknél; a 30-as évek közepén ugyanaz a Gömbös Gyula alakítja a magyar fasizmust a már szépen kifejlődött náci-mozgalomhoz, aki 1920-ban a szélsőjobboldali MOVE vezére volt. Az az Endre László, aki 1920-ban mint főszolgabíró dühöng a gödöllői járásban, 1944-ben mint belügyi államtitkár ártatlan emberek százezreit dobja oda a német fasiszta gonosztevőknek. Ugyanazok az emberek, ugyanazok a gonosztettek; — 1920-tól 1944-ig egyenes vonalban vezet a nyilas hordák rémuralmáig történelmünk útja.
Az 1920 március 1. utáni események és az ezt megelőző idők története között azonban mégis van valami különbség. Igaz, hogy nem döntő, de mégis csak különbség. Ez pedig a forma kérdése. Mint mondottuk, mások a jelmezek és a szavak. A lényeg azonban azonos maradt. Csak amit 1919-ben a tiszti különítmények hajtottak végre, azt 1923-ban a felemelt létszámú csendőrség és rendőrség intézi el. 1920 után a magyar uralkodó osztálynak nyugalomra és rendre volt szüksége — »halálos« nyugalomra és ellenforradalmi rendre. Ki kellett tehát a saját államgépezetét teljesen építeni, hogy ez — a különítményeket fölöslegessé téve — ellássa azokat a feladatokat, melyeket a fehér terror különítményesei — ha ideiglenesen is —, de olyan »kitűnően« végeztek el számára. Ez az átalakulás természetesen nem máról-holnapra történt: ez a bethleni konszolidáció első éveinek igazi tartalma. Azt a fasiszta rendszert, amelyet a fehér terror jelentett, átültetni az államapparátusba, ennek vezető elvévé tenni, úgy azonban, hogy az a külföldi közvélemény számára elfogadható legyen. A forma változhatott, ám a tartalomnak ugyanannak kellett maradni.
Ezt a formai átalakítást természetesen gazdasági okok tették szükségessé. Uralkodó osztályunk jól tudta, hogy bármilyen nagy is legyen a kizsákmányolás, nem képes egyszerre a nagytőke és nagybirtok reorganizációját és az elnyomás céljaira felduzzasztott államapparátus költségeit anyagilag fedezni. A külföld felé fordult tehát. Itt azonban egy ideig hűvös fogadtatásban volt része. Nem azért, mintha az antantnak bármilyen kifogása lett volna Horthy kormányzásának fasiszta módszerei, bolsevistaellenes irányzata ellen. Éppen ellenkezőleg: a bolsevizmus elleni hadjáratra bármikor felhasználható hadsereg igen kívánatos volt az antant szemében. De Európa dolgozó népe, a nyugateurópai munkásság már ekkor felfigyelt a magyar állapotokra. A magyar munkásság sorsa részvétet és tiltakozást váltott ki és ez lehetetlenné tette még az imperialista kormányok számára is az ellenforradalmi Magyarország nyílt, anyagi támogatását. Az idegen tőke persze ettől függetlenül behatolt az országba; de más a magánüzlet és más az állami kölcsön. A kölcsön kérőjének és a kölcsönzőnek egyformán érdekük volt tehát az, hogy a nyílt fehér terrort — más formában állandósítsák, hogy Magyarország mint »rendezett politikai viszonyok« között élő állam jelenjen meg a nemzetközi pénzpiacon. Azt, hogy a »rendezett politikai viszonyok« tulajdonképpen mit takarnak, épp oly jól tudták, mint azok az amerikai tőkések, akik Hitler Németországát támogatták. Mikor Horthy, Bethlen és társai ezt az átalakítást itthon végrehajtják, akkor a magyar tőke képviselőinek karjain megjelenhetnek Londonban és Párizsban a nemzetközi tőke színe előtt és hazahozhatják az első nagy külföldi állami kölcsönt. Ebből azután itthon — évszázados gyakorlatuknak megfelelően — először sajátmagukat konszolidálják s a maradékot tovább adva, bő alkalmat adnak további korrupciókra.
Ez a folyamat alkotja az 1920 és 1924 közti idő történetének egyik oldalát. Ez volt uralkodó osztályunk politikája. Vele szemben azonban ott állt az egész elnyomott magyar nép; a magyar munkásság a fasiszta rendszabályok béklyóiban, dolgozó parasztságunk a nagybirtok halálos szorításában, értelmiségünk a legkisebb szellemi szabadság nélkül. A magyar nép igazi történetét az ő történetük alkotja. Ez a kép végtelenül szomorú lenne, ha — biztató reményül — nem mutatkozna benne meg egyre erősebben a munkásosztály fokozódó ellenállása, nem mutatna példát erre az ellenállásra a magyar kommunisták bátorsága, néphez való hűsége és végtelen önfeláldozása.
Amikor fel akarjuk sorolni azokat az intézkedéseket, amelyekkel a magyar uralkodó osztály kormánya gúzsba kötötte dolgozó népünket, csak elő kell vennünk azt a feljegyzést, melyet gróf Ráday, Bethlen belügyminisztere készített egy alkalommal a miniszterelnök számára a közszabadságot korlátozó intézkedésekről.
Első pontként szerepel ebben az internálás a »veszélyes, aggályos és gyanús elemekkel szemben«, akik »a társadalmi rend és béke szempontjából veszélyesek« azaz »az Európa-szerte fenyegető bolsevista veszedelemnek táplálói és terjesztői.« — Nehogy véletlenül egy percre is a garázdálkodó különítményekre gondoljunk! A továbbiakban felsorolja, hogy polgári egyéneket katonai büntetőbíráskodás alá helyeznek, polgári egyének ügyében katonai nyomozókat alkalmaznak. Életben van — rendkívül széles területen — a statárium és a gyorsított bíráskodásról szóló rendelet; a gyülekezési jog korlátozása, az egyesülési jog korlátozása, a sajtószabadság korlátozása — ezek azok a tények, amelyeket a belügyminiszter is elismer.
Gróf Ráday Gedeonnak azonban nem volt egészen hibátlan az emlékező tehetsége. Mert beszélhetett volna még a levél, távirat, telefoncenzúráról is, az Oroszországból hazatérő foglyokat megfigyelő táborokról, beszélhetett volna arról, hogy a szénbányákban a bányamunkásokat megfosztották szabad költözési joguktól, kimondva, hogy az »alkalmazásban álló munkások kötelesek további intézkedésig szolgálatot teljesíteni.« Elmondhatta volna, hogy azokat a bányászokat, akik az újkori bérrabszolgaság e példátlan formájának nem hajlandók magukat alávetni, egyszerűen behívják katonának és a szánbányákba vezénylik.
A kormány általában drákói intézkedéseket léptetett életbe a szénbányászok ellen. Egyszerűen katonai felügyelet alá helyezte őket. A katonai felügyelő pedig élet és halál ura volt a bányában. Drasztikus eszközökkel fosztották meg a munkásságot egyesülési jogától és ellenállásának egyik legfontosabb formájától, a sztrájk alkalmazásától. Arra vonatkozólag, hogy mi volt a katonai felügyelő álláspontja a sztrájkokkal kapcsolatban, kimerítő felvilágosítást kaphatunk egy hirdetményből. Ez felhívja a munkásságot, hogy záros határidőn belül »minden kikötés kizárása mellett« vegye fel a munkát. Ha ez nem következik be, akkor az összes sztrájkoló munkások »katonai szolgálatra behivatnak és karhatalommal bevonultatnak«, a nem hadköteles munkásokat pedig letartóztatják és internálják. A családtagok semmiféle támogatásban nem részesíthetők, sőt ki kell őket a telepről lakoltatni. A sztrájkolok részére minden természetbeni kiszolgáltatást meg kell szüntetni; a munkásság »a katonai szabályok értelmében memorandumot nem intézhet senkihez, mert az ez ellen vétők a katonai szabályok szerint lesznek büntetve«. Számos adat bizonyítja, hogy ezeket a rendszabályokat kíméletlenül végre is hajtották.
A bányamunkások sorsa természetesen nem volt egyedülálló. Kisebb-nagyobb eltérésekkel ugyanez volt a helyzet a többi szakmában is. Vasutasokat, vasgyári munkásokat, az elektromos művek dolgozóit éppúgy csendőrök vagy rendőrök fogdosták össze és kényszerítették munkára, mint a bányászokat.
Ugyanez volt a helyzet a mezőgazdasági munkások jogaival kapcsolatban is. Ezen a területen a magyar törvényhozás rendkívül szégyenteljes múltra tekinthet vissza. Az ú. n. cselédtörvényekre gondolunk, amelyek szinte középkori módon szolgáltatták ki az állandó cselédeket éppúgy, mint az alkalmi munkásokat a földbirtokosok és ispánok kényének-kedvének. Egyesülési jogról itt sem lehetett szó, a helybeli hatóságok pedig készségesen zárták be a munkát beszüntető cselédeket, hogy azután ismét — a földesúr kívánságára — visszabocsássák munkájukhoz őket, ha hajlandók dolgozni. A kapitalista Magyarország urai tehát még a polgári demokráciák látszategyenlőségét is megcsúfolják a nagybirtokosok érdekeinek védelmében: ilyen erősek voltak még a feudalizmus maradványai ebben az időszakban is.
Illusztrációul legyen elég a sokszáz adatból csupán néhány eset.
A csornai főszolgabíró távirata így számol be például egy mezőgazdasági sztrájkról: »Jelentem, hogy a csatári majorban, Csorna mellett, Glaser és fiai nagybérlőnél július 26-án 32 férfi aratómunkás, szerződésük téves értelmezése folytán emelt követelésük megtagadása következtében az aratási munkát megtagadták. Rögtön kiszállottam a gazdasági felügyelővel, a csendőrparancsnokkal, 3 egyént 15—15 napra rögtön elzárattam, a többi munkások azonnal önként a munkát megkezdték …« A csendőrök és az egész közigazgatás persze nemcsak a nagybérlőnek, hanem a szatmári püspökségnek is készséggel áll rendelkezésére. 1924 augusztusában a tiszafüredi főszolgabíró a püspökség egyik tanyájáról 45 cséplőmunkást kísértet be az egri ügyészség fogházába. »Pár nap múlva — írja jelentésében — az elzárás-büntetés végrehajtását felfüggesztettem s a munkásokat szabadlábra helyeztem, mert az ügyészségi fogházban (!) írásbeli nyilatkozatot adtak, hogy a munkát hajlandók teljesíteni.« Ha ehhez még azt is hozzágondoljuk, hogy az »intéző erélyes fellépése« vagy a »csendőrség hatékony közreműködése« alatt mit kell érteni, akkor bontakozik ki előttünk teljes egészében a mezőgazdasági cselédek rabszolgasorsa Horthy Magyarországában.
Amint a 20-as évek munkásüldözése közvetlen előzménye a 30-as vagy 40-es évek fasiszta munkásüldözésének, úgy előzményei a 20-as évek zalaegerszegi, hajmáskéri, piliscsabai internáló táborai Dachau vagy Bergenbelsen borzalmainak.
Ahhoz, hogy valaki ezekbe a táborokba kerüljön, nem kellett semmi komolyabb bűnt elkövetnie. Elég volt, ha résztvett valamilyen sztrájkban, ha egyetlen gesztusával, egyetlen vörös szekfűvel a gomblyukában elárulta, hogy a magyar Tanácsköztársaságot többrebecsüli Horthy népelnyomó uralmánál. Elég volt, hogyha valaki, miután évekig szenvedte az imperialista háború borzalmait, Oroszországból hazatért, mint hadifogoly; mindnyájukra egyformán az internálótábor borzalmai vártak. De sokszor még ennyi sem kellett; elég volt egy-egy névtelen feljelentés, elég volt az is, hogy valaki kitöltse büntetését — melyet a Tanácsköztársaság mozgalmaiban való részvétel miatt róttak ki reá — mint »megbízhatatlan, gyanús« egyén azonnal az internálótáborba került.
Számtalan leírás tanúskodik arról, hogy milyen is volt az internálótáborok élete. Ezek a leírások beszámolnak arról, hogy a táborokban serdülő lányok és elemi iskolás gyerekek is vannak. Hogy a halál gyakori látogató, mert a betegeket nem kezelik. A halottak egyrészéről kiderült, hogy agyonlőtték őket. Súlyos szívbajos embereket a kórházból visznek el kikötni; az embereket ütik-verik, az egyik internáltat nyilvánosan, 9 éves kisfia előtt kötötték ki. Terhes asszonyokat nem engednek kórházba, sőt terhességük idején fogdába zárják őket. Maguk a hivatalos jelentések is megállapítják, hogy az internáltak félig meztelenül járnak, sokan közülük tuberkulózisban halnak meg. Elzárást és kikötést is alkalmaznak. Az internáltak »rongyokban, foszlányos cipőkben tolják a nehéz szénnel megrakott csilléket, a bokán felül érő hóban.« Egészségi akadályok sem a munka elvégzésénél nem jönnek számításba, sem a büntetésnél. Beteg embereket télen is kikötnek, másokat fagyott lábronccsal visznek nehéz téli munkára.
A nyomorúság és emberi megaláztatás minden gyötrelmét végig kellett szenvedni azoknak, akiket ide deportáltak.
Nem az internálás volt azonban a kormány kezében az egyetlen eszköz a sztrájkmozgalmak letörésére. Gondoskodni akart arról is, hogy szervezett sztrájktörő csapatokkal törje meg a munkásság ellenállását. Ezek a csapatok rendkívül erős fegyvert jelentettek az uralkodó osztály kezében, mert lehetővé tették a sztrájkok letörését azzal, hogy ilyen szervezetek birtokában növelhették a sztrájk időtartamát, a nélkülöző munkások nyomorát egyre jobban kihasználhatták, egyre megalázóbb feltételeket szabhattak.
Ilyen intézmény volt pl. a Nemzeti Munkavédelem. Ez sztrájk esetén fontos üzemek zavartalan működését látta el. Tagjait eskü kötelezte a parancsok készséges végrehajtására; előzőleg őket már bizonyos alapkiképzésben részesítették, hogy feladataikat minél jobban tudják ellátni. Működésük közben az NMV tagjait hatósági közegeknek kellett tekinteni. A szervezet közvetlenül a belügyminiszter fennhatósága alatt állt és rendszeresen alkalmazott, szervezési feladatokkal megbízott tisztviselőkara csaknem 400 főt számlált.
Az ilyen és hasonló szervezetek mellett a honvédelmi minisztérium foglalkozott még a sztrájkok letörésének kérdésével. Egymás után láttak napvilágot a szénbányászok, vasutasok, pékek, nyomdászok sztrájkjainak esetén szükséges intézkedésekről szóló utasítások, amelyek a legapróbb részletekig kidolgozták a letartóztatások, megfélemlítések egész rendszerét, meghatározták pl. hogy egy gyár területén hány géppuskát kell elhelyezni, vagy milyen területeket kell a sztrájkolókkal szemben biztosítani.
A sztrájktörés kérdését ugyanígy oldották meg a mezőgazdaságban is. Katonai munkásszázadokat állítottak fel, amelyeket azonnal útba indítottak arra a nagybirtokra, ahol az aratómunkások sztrájkba léptek. Az állami apparátus igazán tudta, mivel tartozik gazdájának és nemcsak a sztrájkolókat zárta le, hanem — sokszor ezek fiaiból — ingyen munkaerőt is bocsátott rendelkezésére.
A jogfosztó, a szabadságot lábbal tipró rendelkezések közül különösen felháborítóak voltak azok, amelyek mindenképpen megakadályozták a munkásság nemzetközi nagy ünnepének, május elsejének megtartását. A rendeletek egész sora világít rá arra az ideges félelemre, mellyel a kormány körei május elsejét várták.
- május 1. A belügyminiszter betiltja »folyó évi május 1-én az eddig szokásban volt gyűléseket, felvonulásokat, és május elsejének megünneplését célzó mindennemű összejöveteleket.«
- május 1. A katonai parancsnokság intézkedései: Állandó készültség, harcszerű felszerelés, állandó razziák, szakszervezetek, munkásotthonok, bizalmiférfiak megfigyelése, »legkisebb gyanús viselkedés esetében azonnal letartóztatás, ellenszegülés esetében felszólítás nélkül fegyver használható«.
- május 1. A csendőrzászlóalj részletes utasításából: járőrök, razziák. Zavargás esetén a budai részleg feladata: »A Lánchíd budai oldalát megszállni, a hidat birtokban tartani, Pestről Buda felé nyomuló tömegeket visszaverni … géppuska a híd közepére állítandó. Kézigránátok viendők …«
- május 1. A belügyminiszter körrendelete: «Bármilyen gyűlés, összejövetel, ünnepség, amely az Internacionálé megünneplését célozza, nem engedélyezhető … Állambiztonsági okokból gyanús egyének ellen ismételten razziák tartandók.«
Mindezek az intézkedések világosan mutatják a magyar uralkodó osztályok mindenre elszánt akaratát a szervezett marxista munkásság leigázására. A munkásosztály elleni tudatos gyűlöletről tanúskodik — többek között — Eckhardt Tibornak, — az ellenforradalmi idők egyik szélsőjobboldali lovagjának — egyik memoranduma, melyben Eckhardt, példátlan cinizmussal ad hangot a magyar uralkodóosztály legbensőbb gondolatainak ezzel a kérdéssel kapcsolatban. »Ha létfeltételeinek javítása útján a társadalmi forradalmat előkészítő munkásságot állati életéből kiemeljük, csak növeljük a destrukció esélyeit, mert használhatóbb és értelmesebb katonát állítunk a forradalom szolgálatába … Minden szociális intézkedés, amely a nemzetközi munkásságra is kiterjed, a forradalom esélyeit emeli s a liberalizmus ezen a téren teljesen egyértelmű a nemzetgyilkossággal.«
Ehhez a vallomáshoz nem szükséges magyarázat.
Így igyekezett a magyar uralkodó osztály fegyverrel és internálótáborral, sztrájktörő csapatokkal és szolgabírói terrorral, megtörni a munkásosztály öntudatát, saját jóléte, uralmának biztosítása céljából. Ebben a munkában — magán a munkásosztályon belül — elsősorban a jobboldali szociáldemokraták nyújtottak számára igen jelentős segítséget.
A jobboldali szociáldemokraták már a kormányzóválasztás másnapján jelentkeztek Horthy Miklósnál és felajánlották szolgálataikat. Ugyanezt tették néhány nappal később a kormány különböző tagjainál is. Felajánlották, hogy nemzeti alapra fognak helyezkedni, részt vesznek az ország konszolidációjában, biztosítják a munkafegyelmet és a választásokon a kormány képviselőit támogatják. Élesen állást foglaltak a kommunizmus ellen és megígérték, hogy a »bolsevista törekvéseket« minden erejükkel segítenek elfojtani. Kilátásba helyezték, hogy »nemzetközi kapcsolataikat« gyümölcsöztetni fogják a Horthy-rendszer érdekében. A kormány köreiben azonban még ekkor nem volt egységes az álláspont arra vonatkozólag, hogy a szociáldemokraták felajánlkozását igénybe vegyék-e: néhányan jobbnak látták ekkor még a munkásmozgalom megbontása céljából a keresztényszocialistákkal kísérletezni.
Bethlen István vette fel a szociáldemokraták vezetőivel ismét a tárgyalásokat. Mielőtt azonban végleg megegyeztek volna, a szociáldemokratáknak többször be kellett bizonyítani »hűségüket, ragaszkodásukat« Horthy rendszeréhez. Ezt meg is tették a királypuccs alkalmával, mikor ahelyett, hogy az uralkodó osztály két része között támadt ellentétet kihasználták volna a munkásmozgalom erősítésére, féken tartották a munkásságot és ezzel megerősítették a kormány helyzetét.
- december 8-án a kormány és a szociáldemokrata vezérek között megindultak a tárgyalások, melyeknek eredménye a hírhedt Bethlen—Peyer-paktum lett. Ebben a paktumban a szociáldemokraták sok minden egyéb között lemondtak a közalkalmazottak és a földmunkások megszervezésének lehetőségéről, fogadalmat tettek, hogy beilleszkednek az ellenforradalom rendjébe, tartózkodnak a politikai sztrájkoktól és az ellenforradalmi rendszer érdekeit a munkásság érdekeivel azonosaknak tekintik. Külpolitikai téren pedig azt ígérték, hogy minden eszközzel dolgozni fognak az ellenforradalmi Magyarország jó hírnevének megalapozásán.
Mi volt a paktum lényege? Lényege az volt, hogy a szociáldemokrácia a már évek óta folytatott árulást írásba foglalva, nyíltan kötelezettséget vállalt, hogy készségesen beleilleszkedik az ellenforradalmi rendszerbe és ezzel a kapitalista kizsákmányolás megszüntetéséért folytatott harcot ténylegesen megtagadja. A tőke és munka közötti mindennapi harcban elárulta a munkásosztály érdekeit és a tőkések oldalára állott. Közreműködött a forradalmi munkásmozgalom, a Kommunista Párt üldözésében és elnyomásában.
Számtalan adat bizonyítja, hogy a jobboldali szociáldemokrácia a paktumot szigorúan betartotta a következő években és ezzel sok kárt okozott a magyar munkásmozgalomnak, mert megerősítette és uralmon tartotta az ellenforradalom rendszerét, opportunizmusával gyengítette a munkásosztály harcát ez ellen a rendszer ellen.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!