A fehér terror

A fehér terror – Karsai Elek: II.

(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)

 

6. A terror intézményesítése felé — szociáldemokrata támogatással

Megalakult végre a Huszár-kormány (nov. 24.) és Clark is nyugodtan elutazhatott, »zsebében« egy olyan kormánnyal, mely végre alkalmasnak látszott a magyarországi terrorhírek hatása alatt felizgatott külföldi közvélemény megnyugtatására, megtévesztésére. A Huszár-kormány feltétel nélkül, örömmel fogadta el Clark programját, egyúttal elismerte maga fölött az antant »gyámkodását«. Az új kormányba belépett valamennyi polgári párt és ami nem lekicsinylendő: a Huszár-kormány egész működését az »fémjelezte«, hogy népjóléti minisztere és kereskedelemügyi államtitkára szociáldemokrata volt.

A magyar és külföldi munkásság Peyeréktől nem sokat várt, de azt joggal remélhette, hogy a szociáldemokraták a kormányban való részvételt ahhoz a minimális feltételhez kötötték, hogy a kormány, ha azonnal nem tudja is megszüntetni a terrort, bizonyos enyhülést erőszakol ki Horthyéktól.

De rövid idő múlva kiderült, hogy Peyerék minden kérdésben teljesen egyetértenek minisztertársaikkal — akár a kommunisták legyilkolásáról, akár más, a kizsákmányoló rendszer megszilárdítását célzó intézkedésekről volt is szó. Természetesen emellett hízelgett a hiúságuknak, hogy miniszteri, államtitkári székben ülhettek és pozíciójuk megtartása érdekében Peyerék még a legdurvább személyi sértéseket is lenyelték. Amikor Peyer elfoglalta miniszteri hivatalát, a Népszavának erről szóló hírét a cenzúra törölte, ugyanakkor a cenzúra megengedte, hogy a Népakarat című alkalmi újság ebből az alkalomból Peyert gyalázza. És Peyerék válasza erre mindössze egy halk, finom tiltakozás volt. Dehogy is szálltak ők szembe Horthyval vagy egyik-másik minisztertársukkal. Úgy érezték, ők is urak, miniszterek, a rang pedig kötelez. Így történt, hogy mindenre buzgón bólogattak és nem volt a kormánynak egyetlen olyan intézkedése, amit ne támogattak volna. A kommunistákat gyorsított eljárással kell bitó alá küldeni — követelte Horthy — és Peyerék »tiszta szívvel« helyeseltek. A proletárdiktatúra bátor vezetői, hősei közül azokat, kik a Horthy-pribékek kezére kerültek, 1919 decemberétől ezzel a gyorsított eljárással küldték egymás után a vesztőhelyre. Egy ilyen szomorú hajnalon, december 29-én, ment bátran az akasztófa alá Korvin Ottó, a belügyi népbiztosság nyomozó-osztályának vezetője, a proletariátus hatalmának lánglelkű védelmezője, László Jenő és a 13 Lenin-fiú. Az egyik Lenin-fiú így írt búcsúlevelében:

»Tartsd drága anyai szemed előtt, hogy a te egyetlen fiadat nem azért akasztották fel, mert rablógyilkos volt, hanem mert a dolgozók felszabadítása szent eszméjének volt a harcosa.

Kelt Budapest, 1919. december 28-án.

A margitkörúti kínzófogházban: Kerekes Árpád.«

Peyerék magatartása annyira szemérmetlen és gerinctelen volt, hogy az még Garaminak és Peidlnek is sok volt. Pedig Garami és Peidl semmivel sem gyűlölte kevésbé a kommunistákat és egyikük sem maradt el Peyerék mögött a munkásmozgalom elárulásában — sem akkor, sem később, de — még ők is kénytelenek voltak elítélni a szociáldemokrata pártvezetőség magatartását.

Alig két hét telt el a Huszár-kormány megalakulása óta, amikor Beniezky belügyminiszter, a minisztertanács utasítása alapján, kiadta az internálást rendeletet. Ezzel a hírhedt internálási rendelettel Horthyék »új színnel« gazdagították a magyar fasizmust. »Az állam és társadalom érdekei« — ez volt a szent jelszó, melynek leple alatt minden hazáját szerető, tisztességes magyar embert a legutolsó szolgabíró is megfoszthatott szabadságától. Mert nézzük csak meg közelebbről, kiket kellett a rendelet szerint internálni? Mindazokat, akik »az állam és társadalom érdekeire veszélyesek, aggályosak vagy gyanúsak«. De hát a hóhérok, a különítményes tisztek, a grófok, bankárok, főpapot szemében ki nem volt »veszélyes, aggályos vagy gyanús«? A rendelet végrehajtása valóban azt mutatta, hogy ennek a fasiszta intézkedésnek egyetlen célja van: rendszeres üldözéssel, állandósított zaklatással megtörni, kiirtani mindenkit, aki az ország függetlenségéért és jólétéért harcolt vagy harcol. A különítmények a »maguk szakállára« persze továbbra is gyilkolhattak — és gyilkoltak is — de Horthynak mindez nem volt elég. A magyar uralkodó osztályok, a nagybirtokosok és nagytőkések akkor kezdték magukat biztonságban érezni, amikor a különítmények mellett az egész államapparátust beállíthatták a Tanácsköztársaság híveinek megsemmisítésére. 1919 decemberében a magyar nép emlékezetében még túl élénken élt a Tanácsköztársaság emléke, semhogy az Eszterházy hercegek, Bethlen és Teleki grófok, a csepeli Weiss bárók, Vida, Chorin és a többiek már nyugodtan álomra merték volna hajtani fejüket. Ezért kellett internálótáborba zárni azokat, akiket a Tanácsköztársaság idején kifejtett működésük miatt a bíróság elítélt és büntetésüket már letöltötték (»veszélyesek«) — és ezért tartották »gyanús«-nak azokat, akik a proletárdiktatúra letiprása óta »izgató tevékenységgel vagy egyébként tettel vagy szóval oly magatartást tanúsítottak, illetve tanúsítanak, amelyből okszerűen következtethető, hogy céljuk az úgynevezett tanácsköztársaság visszaállítására, illetve az állam vagy a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuk. Magyarul: aki csak mukkanni mer, azt kíméletlenül internálótáborba kell zárni. Ha a paraszt a földosztást emlegette, ha a gyári munkás éhbér, munkanélküliség helyett kollektív szerződést, munkát követelt, útjuk egyenesen vezetett az internálótáborokig.

Megteltek a börtönök és internálótáborok, a magyar munkás és paraszt pedig ismét kezébe vette a vándorbotot. A fehér terror alatt tíz- és tízezer ember sínylődött internálótáborban, többszázezren hagyták el hazájukat.

Mi volt Peyerék helyzete a kormányban?

Mint láttuk, a lehető legodaadóbban szolgálták ki az új rendszert. Egy idő múlva mégis inogni kezdett alattuk a bársonyszék. Huszár Károly, a miniszterek egyszerűen semmibe vették őket a kormányban, sőt Peyer miniszternek és Miákits államtitkárnak saját hivatalaikban sem volt semmi hatalmuk. A tisztviselők egyszerűen nem teljesítették Peyer és Miákits rendelkezéseit, utasításait. Peyer és Miákits mégsem mozdult a minisztériumból, így is jól érezték magukat.

Ebben az időben történt, hogy Huszár Károly miniszterelnök a külföldi sajtóban megjelent cikkekkel kapcsolatban, melyek a magyarországi fehér terror eseményeit rendkívül éles megjegyzésekkel kísérték és támadták a magyar kormányt, jónak látta, hogy levelet intézzen a budapesti antantmisszióhoz. Ez a levél igen jellemzően világítja meg a Huszárkormány nézetét a fehér terrorról. Huszár Károly és miniszterei nem tagadják azt, hogy Magyarországon van terror, de mindjárt hozzáfűzik a »megfelelő« magyarázatot is. Azt írja a miniszterelnök úr: »A miniszterelnöki teendők átvétele óta elsőrendű feladatomnak tartottam Magyarországon a legbecsületesebb, legméltányosabb és legigazságosabb jogállapot visszaállítását és megszilárdítását«. Ezután nyugodtan elismeri, hogy a »nemzeti hadsereg« útvonalán, amerre az csak elhaladt, mindenütt történtek önkényeskedések. A különítmények garázdálkodásait álnok módon a parasztság hosszúállására hárítja. De rendkívül érdekes az, hogy befejezésül az egész magyarországi fehér terror mentségére a következőket írja: »Tábornok urak, kérem, gondoljanak az 1871. évi párizsi kommün megtorlására, a finnországi fehér uralom borzalmaira, a galíciai, oroszországi népítéletek arányaira és szörnyűségeire, holott ezen nemzetek és országok közel sem szenvedtek a kommunizmus uralma alatt annyira és oly hosszasan, mint éppen Magyarország«. Huszár miniszterelnök felidézvén az európai burzsoázia különböző gaztetteit, arra az eredményre jut, hogy a Párizsi Kommün után aránylag sokkal több kommünárdot, Finnországban, Galíciában és Oroszországban 1917—1919 között sokkal több munkást, parasztot gyilkolt le a francia, a finn, a lengyel vagy az orosz ellenforradalom, mint a magyar »nemzeti hadsereg«, tehát a magyar kormány tulajdonképpen nagyon »enyhén« bánt el a kommunistákkal. Huszár miniszterelnök úrnak és minisztertársainak, köztük Peyer Károlynak is igazuk volt: a magyar uralkodó osztályok jogosan vallhatták kegyetlenségben, vad-állatiasságban tanítómesterül a francia, a finn, a lengyel és orosz burzsoáziát. Az is egészen természetes, hogy a tanítvány emlékezteti mestereit és úgy véli, hogy ő sem csinált mást, mint hogy követte a »dicső« példákat.

Ezt a levelet az a kormány küldte el az antant-misszióknak, amelynek népjóléti minisztere és kereskedelemügyi államtitkára szociáldemokrata volt.

1919 karácsonyán a szociáldemokrata párt Budapesten — a hatóság engedélyével gyűléseket tartott. A központból kiküldött szónokok igyekeztek magyarázni a pártvezetőség politikáját. Természetesen azzal kezdik, hogy minden bajnak ott van a gyökere, hogy Tanácsköztársaság volt, hogy a magyar nép magához merte ragadni a hatalmat. Szidták, gyalázták a magyar proletariátus diktatúráját és dicsérték az új rendszert. Különösen Horthy fővezér felé hangoztattak elismerő szavakat, így pl. az egyik szónok kifejtette, hogy nem lenne ebben az országban semmiféle terror, ha a különítményes tisztek hallgatnának Horthyra és nem garázdálkodnának, mert »Horthy nagyon jóindulatú ember és megértéssel van a munkásság bajai iránt«.

Egy másik szónok a keresztényszocialisták babérjait irigyelte meg és azt állította, hogy a szociáldemokraták jobban megérdemlik a »keresztény« jelzőt, mint a keresztény szocialisták, hiszen 1914-ben a pápa mellett csak a szociáldemokraták emelték fel szavukat a háború ellen …

Természetesen nem szabad azt hinni, hogy akár a pápa, akár a szociáldemokraták 1914-ben komolyan gondolták a háború elleni tiltakozást; bizonyítja ezt az állításunkat, hogy a német, francia és a többi európai szociáldemokrata párt egymás után sietve megszavazta a háborús törvényeket.

A gyűléseken részt vevő munkásság az ilyen beszédeket nem hallgatta végig szó nélkül, a legtöbb gyűlésről elzavarták a burzsoázia eme ügynökeit …

Peyerék egészen január közepéig kitartottak a kormányban. 1920 január elejétől kezdve azonban a tömegek felháborodása olyan nagy volt a szociáldemokrata párt kormánytámogató becstelen politikája miatt, hogy végre nagynehezen elszánta magát a pártvezetőség, hogy »megfenyegeti« Huszár miniszterelnököt.

A szociáldemokrata pártvezetőség beadványában elmondja, hogy a karhatalmi alakulatokat nem oszlatták fel, hogy nincs biztosítva a sajtószabadság, hogy állandóan folynak az internálások. De azt is leszögezi, hogy a párt mindennek ellenére nem akart kilépni a kormányból és részt akart venni a nemzetgyűlési választásokon. Most azonban már az a helyzet, hogy a hatóságok a szociáldemokrata jelölteket letartóztatják, bántalmazzák. A kormány eddig semmit nem tett az atrocitások megszüntetésére, viszont a szociáldemokrata párt a tömegek előtt egyre jobban elveszti hitelét, ha saját párthíveit sem tudja megvédelmezni a kormányban ülő képviselői által. Ezért úgy döntött a pártvezetőség, hogy »a párt megbízottait a koncentrációs kormányból való kilépésre felszólítja és a nemzetgyűlési választásokban nem vesz részt«.

De Huszár Károlyékat most már nem lehetett megijeszteni. Huszár Károlyék helyzete 1920 januárjában lényegesen erősebb volt, mint 1919 novemberében. Akkor szükségük volt a szociáldemokratákra, hogy a nyugati közvélemény előtt demokratikus színezetet adjanak a kormánynak, szükségük volt a szociáldemokraták nemzetközi összeköttetéseire, az angol és francia szocialista pártok támogatására, hogy a nyugati hatalmak elismerjék a Horthy-rendszert, hogy Magyarországot meghívják a béketárgyalásokra. Peyerék megalkuvó, áruló politikája annyival súlyosabb, minthogy 1919 novemberében megvolt a lehetőség a magyar dolgozó népre oly elviselhetetlen súllyal nehezedő fasiszta terror enyhítésére. De Peyerék »két kézzel kaptak a békekötés után« és újra eladták az uraknak a magyar dolgozó népet.

Miután a nyugati hatalmak segítségével a magyar szociáldemokrácia »szalonképessé« tette a Horthy-fasizmust. Huszár Károlyék úgy vélték, hogy eléggé megfizették Peyeréket azzal, hogy beengedték őket a kormányba, most már nincs szükség rájuk, mehetnek. De hiába sértegették vérig nem egyszer a szociáldemokrata pártot, hiába bojkottálták a tisztviselők a minisztériumban Peyert és Miákitsot, őket nem lehetett megsérteni, nem lehetett kiemelni a bársonyszékből. Mikor végül is eltávoztak, azt sem saját jószántukból, hanem a tömegek nyomására tették. Elsompolyogtak, mint kivert kutyák, minden oldalról undor és megvetés kísérte a kormányból való dicstelen kivonulásukat.

A terror pedig tovább dühöngött. Budapesten és vidéken, különösen a bányatelepeken és az ipari központokban a karhatalmi alakulatok még veszettebbül garázdálkodtak. Garázdálkodásukban senki nem zavarta őket. Ha egyik-másik gaztettük túlságosan nagy felháborodást keltett az országban, sietve lefolytattak valamiféle látszateljárást, aminek a vége rendszerint az lett, hogy a gyilkosokat az ügyészség ártatlannak találta.

A gyilkosok elsőszámú védője maga Horthy volt. A fonyódi »népítélet« tetteseit letartóztatták, az ügyet a rendőrség átadta a vizsgálóbírónak. A vizsgálóbíró megállapította, hogy szó sincs a feldühödött nép haragjáról, minden kétséget kizáróan gyilkosság történt, az áldozatokat bosszúból ölték meg, sőt az is kiderült, hogy az áldozatoknak semmi közük sem volt a proletárdiktatúrához, Horthy mégis addig erősködött, amíg a gyilkosoknak semmi bántódásuk nem történt.

7. Egy jellegzetes politikai terrorakció — Somogyi és Bacsó meggyilkolása

De nem minden esetben sikerült Horthynak a gyilkosokat ilyen egyszerűen megmenteni. Különösen a Somogyi— Bacsó gyilkosság okozott nagy gondot a fővezérnek és sok időbe tellett, míg ezt az ügyet el lehetett simítani.

Az ügy rövid története a következő:

1920 február 17-én este 8—9 óra tájban a Népszava szerkesztőségéből távozó Somogyi Béla szerkesztőt és munkatársát, Bacsó Bélát igazolás ürügye alatt betuszkolták egy autóba, az autót pedig Újpest határába vezették, ott, a Vízművek közelében Somogyit és Bacsót késszúrásokkal és revolverlövésekkel megölték, majd a két holttestet a Dunába süllyesztették.

A rendőri nyomozás már másnap megindult, a belügyminiszter azonnal érintkezésbe lépett a Gellért-szállóban székelő fővezérséggel, ahol megígérték, hogy az ügy felderítésében és a tettesek kézrekerítésében a lehető legteljesebb mértékben közre fognak működni.

A Magyar Távirati Iroda félhivatalos jelentésben közölte illetékesek véleményét, mely szerint »kommunista agent-provocateurök gyilkoltak«.

Huszár Károly miniszterelnök február 20-án a képviselő-házban megígérte, hogy a hatóságok mindent elkövetnek a bűntény kiderítésére, majd hozzáfűzte: »Fel vagyok hatalmazva annak kijelentésére is, hogy a fővezér erősen el van határozva, hogy az egész katonasággal segítségére siet a nyomozás minél eredményesebb és sikeresebb lefolytatására«.

Ezekre a megnyugtató ígéretekre különösen a külföld felé volt nagy szükség. Ugyanis Apponyi Albert éppen ebben az időben próbált külföldön összeköttetéseket szerezni, hogy a magyar békefeltételeket enyhítsék. A két újságíró meggyilkolása külföldön a lehető legrosszabb hatást keltette.

A rendőri nyomozás rövidesen helyes nyomra bukkant és kiderítette a gyilkosságnál használt kocsi rendszámát. A rendőrség azonnal a fővezérségnél érdeklődött, vájjon hiányzik-e egy katonai gépkocsi, mire az autóosztály határozott igennel felelt. Félóra múlva pedig a fővezérség az előbbi nyilatkozatot telefonon megcáfolta: egy autó sem hiányzik. Nagy Károly detektívfőnök, a nyomozás egyik vezetője erre kénytelen volt jelenteni a belügyminiszternek, hogy a fővezérség a nyomozást szánt-szándékkal hamis irányba igyekszik terelni.

A fővezérségen nagy megdöbbenést keltett a gyilkosságnál használt autó rendszámának kinyomozása, és az, hogy a rendőrség a sofőrtisztek neveit is ismerte már. Horthy ekkor utasítást adott szárnysegédjének, Magasházynak, hogy feltétlenül el kell simítani az ügyet.

Mialatt a rendőrségi nyomozás folyt, Beniezky Ödön belügyminisztert egy belvárosi zárda rendfőnöki szobájába Ostenburg százados bizalmas megbeszélésre hívta. A megbeszélésen jelen volt még Gratz Gusztáv bécsi követ is. (Gratz is Károly király hűséges híve volt.) Hosszú ideig a királlyal kapcsolatos kérdésekről beszélgettek, azután Ostenburg a Somogyi—Bacsó gyilkosságra terelve a szót, a következőket mondotta: »Kénytelen vagyok megvallani, az én különítményem szolgáltatta a gépkocsit«. Ezután figyelmeztette Beniczkyt, hogy saját érdekében ne feküdjék oly nagy erővel a nyomozásba, mert itt működik egy titkos katonai társaság, mely nem habozna szükség esetén magát a belügyminisztert is eltenni láb alól.

A rendőrség a gyilkosságnál használt autó két tisztjét, Kovarcz Emil főhadnagyot és Megay László hadnagyot letartóztatta. Mivel katonákról volt szó, a fővezérség kérésére az egész ügyet áttették a katonai ügyészséghez.

A gyilkosság híre az egész országban hatalmas felzúdulást keltett. Ismét bebizonyosodott, hogy a kormány a legkevésbé sem ura a helyzetnek és a különítmények Horthy parancsainak engedelmeskednek, nem pedig a belügyminiszternek. Somogyi és Bacsó meggyilkolása annál nagyobb hullámokat kavart fel, minthogy mindenki tudta, hogy a két újságíró egyáltalán nem volt kommunista, sőt Somogyi Béla nyíltan szembefordult a Tanácsköztársasággal. Igaz, Somogyi Béla szerkesztette 1919 szeptemberében a Szociáldemokrata Röpiratokat, amelyekben a Horthy-banditák dunántúli gaztetteit leplezte le. Február elején a Népszava közölni akart egy cikket a »nemzeti hadseregről«, a cikk kefelevonatát a cenzúra átküldte a fővezérségnek. A Gellért-szállóban este felolvasták a cikket egy népesebb társaság előtt, ahol Horthy is jelen volt. Többen megjegyezték, hogy »ezt a gaz Somogyit el kellene tenni láb alól, Dunába kellene dobni«. A vacsora végén Horthy fővezér a következő szavakkal bontott asztalt: »nem beszélni kell itt, hanem cselekedni! «

Beniezky belügyminiszter, aki ezt a Gellért-szállóbeli epizódot a katonai ügyészség előtt, 1925-ben tett vallomásában elmondta, még azt is hozzáfűzi, hogy ettől a vacsorától kezdve indult meg a »nemes« vetélkedés a tiszti különítmények között. Az Ostenburg-különítmény becsvágyát fokozta az is, hogy röviddel előbb kapott a zászlóalj a fővezértől egy vadonatúj autót. A pálmát, mint azt a rendőrségi nyomozás megállapította, az Ostenburg-tisztek vitték el …

A gyilkosság mélységesen felháborította a munkásosztályt. Megértette, hogy itt nem kizárólag Somogyi és Bacsó személyéről van szó. Nyilvánvaló lett, hogy a gyilkosság újabb kísérlet akart lenni a munkásosztály megfélemlítésére, ellenállásának megtörésére. De a gyilkosok rosszul számítottak. Somogyi temetésén több mint százezer munkás vonult fel és a temetés napján az egész »nemzeti hadseregben« riadókészültséget rendeltek el. A temetésen a rend fenntartására Horthy fővezér az Ostenburg-zászlóaljat vezényelte ki …

A magyar dolgozók ellenségei a gyilkosság hírére örömujjongtak. Kecskeméten Héjjas Iván összegyűjtötte kulákcimboráit és a fővezérséghez, valamint a miniszterelnökséghez egy táviratot küldtek, amelyben megelégedésüket fejezték ki a gyilkosság felett. Nyíltan megírták, hogy a »tetteseket nemzeti hősöknek ismerik el«, és megfenyegetik a kormányt, hogy ne merészelje az ügyet tovább nyomoztatni.

Horthy újra nyugati barátaihoz fordult segítségért, hogy kínos helyzetéből mentsék ki. Így történt, hogy néhány nappal ezután megjelent Horthy fővezérnél az egyik legnagyobb amerikai újság, a Chicago Tribune munkatársa és Horthy nyilatkozott … Bevezetőül kijelentette, hogy Magyarországon nincs fehér terror és nincs gyilkolás. Úgy látszik, nagyon elragadhatta a hév a fővezér urat, mert a következőket találta mondani: »Én demokrata vagyok, olyan demokrata, mint, bárki Magyarországon … Megbocsátom a munkásságnak azt a szerepét, amelyet a kommunizmusban játszott «

Amikor a Somogyi—Bacsó gyilkosság került szóba, Horthy szemrebbenés nélkül kijelentette: »Ha a gyilkosok hadseregemnek tagjai, akkor úgy fogunk eljárni velük szemben, amint ez szokásos …«

A gyilkos tisztekről a katonai ügyészség először is kiderítette, hogy nem gyilkosok. Azt nem lehetett tagadni, hogy az Ostenburg-zászlóalj kocsiját használták a gyilkosságnál, mert a Vízműveknél, a gyilkosság színhelyén talált olaj, megegyezett az autóban lévő olajjal. Azt kellett tehát mondani, hogy a tisztek az autót kölcsönadták »hazafias« célokra két MOVE-igazolvánnyal rendelkező egyénnek, akiket sem azelőtt, sem azután soha nem láttak. Alibit pedig az Ostenburg-zászlóalj többi tisztjei bizonyítottak: a gyanúsított tisztek a gyilkosság időpontjában velük voltak. Az egyik gyilkos igazolja a másikat …

A katonai ügyészség elfogadta ezt a védekezést és csak a jogtalan, szabályellenes autókölcsönzés miatt vonták a tiszteket felelősségre és szigorú büntetést kaptak: 30—30 napi szobafogságot. Az Ostenburg-zászlóalj kérte a büntetés elengedését, de a felsőbb katonai hatóságok »hajlíthatatlannak mutatkoztak a példaadó büntetés terén.«

Az ügy további részletei nem túlságosan érdekesek. 1920 április 30-án a gyanúsítottak — névszerinti Kovarcz Emil, Megay László, Bibó Dénes, Héjjas Iván, Prónay Pál, Sefcsik György és Baghy László ellen körletparancsnoki határozattal az eljárást megszüntették …

1925-ben, mikor a nemzetgyűlésben piszkálni kezdték az ügyet, újra megindították a vizsgálatot. A nyomozás megdöntötte a gyilkos tisztek alibijét és a gyilkosság minden részletét feltárta. A különböző bírói fórumokon keresztül 1930-ban a tábla elé került az ügy, ahol a gyilkosokat végleg felmentették azzal az indoklással, hogy »a terheltek, ha tettüket el is követték, azt csakis közelkeseredés s menthető felháborodás hatása alatt vagy abban a téves meggyőződésben, hogy cselekményükkel a magyar faj és nemzeti eszme érdekeit szolgálják, követték el és önző nyereségvágy tettük elkövetésénél nem vezette őket«.

Horthy Miklós fővezér tehát „megtartotta” szavát …

8. Megszilárdul a kapitalizmus — növekszik a dolgozó nép nyomora

A tiszt urak gyilkoltak, garázdálkodtak — végezték a »piszkos munkát« —, az arisztokraták, gyárosok, bankárok pedig hozzáláttak a megmaradt »vadászterület« alapos kizsákmányolásához. A magyar nagybirtokosok és nagytőkések emellett mindent elkövettek, hogy minél nagyobb arányokban jöjjön be az országba külföldi tőke, mert úgy vélték, hogy biztosabb lesz alattuk a talaj, ha a külföld még inkább érdekelve van a magyarországi üzletekben. Nagyvállalataink, bankjaink részvényeinek nem csekély részét a Horthy-fasizmus első éveiben szerezték meg a külföldi érdekcsoportok. Kecsegtette a külföldi tőkét az is, hogy a Horthy-fasizmus a szakszervezetek segítségével hihetetlen alacsonyan tartotta a munkabéreket. A munkásság, a dolgozó parasztság, az értelmiség, tudósok, tanárok, tisztviselők elképesztő nyomorban éltek. Az élelmiszerárak egyre emelkedtek, így nem lehet csodálkozni azon, ha Budapest polgármestere arról panaszkodik, hogy a húsfogyasztás 1913-hoz viszonyítva 73 százalékkal csökkent, hogy a legfontosabb élelmiszereket, mint pl. a tejet, vajat, tojást a lakosság széles rétegei nem tudják megvásárolni.

A lakosság éhezett és nyomorgott, a spekulánsok büntetlenül garázdálkodtak. A spekulánsok között »előkelő« helyet foglalt el a Hangya-szövetkezet. A Hangya évről-évre hatalmas állami támogatást élvezett, igazgatósági tagjai között megtaláljuk a »keresztény« Magyarország minden valamirevaló politikusát, vezetőjét. 1920. január 11-én a budapesti városparancsnokság szigorúan bizalmas napi jelentésében arról számol be, hogy zsír a fővárosban hetek óta nincs. Csak hivatalosan nincs zsír, meri egyébként bőven található a Hangya, a Magyar Élelmiszerüzem, a főváros élelmiszerüzemeinek raktáraiban. A zsírt azért nem adják el, mert ezek a nagy élelmiszerárusító vállalatok magas összeköttetéseik révén megtudták, hogy 8—10 napon belül jelentősen felemelik a zsír árát …

Még súlyosabbak voltak a kenyérellátás körüli bajok. A fővárosban — írja egy másik jelentés — a szomorú tömegek már este 7—8 órakor sorakoznak a pékboltok és a községi üzletek előtt, hogy reggel 7 óra körül kenyérhez jussanak. Az embertömeg a hideg téli éjszakában egyre növekszik és gyakran átnyúlik a harmadik-negyedik utcába is a hosszan kanyargó sor. Amikor már elég nagy és erős a tömeg, a rendőri biztosítás ellenére egyre élesebb és élesebb megjegyzések hangzanak el: »Meddig fogunk még tűrni ?« — »Jobb volt a Tanácsköztársaság alatt!« — »Menjünk a fővezérhez! « — »Bezzeg jól élnek a fehér tisztek!« Ezek a jelenetek — mint a városparancsnokság jelentése írja — napról-napra megismétlődnek és egyre elkeseredettebbek lesznek.

De nem jobb a helyzet vidéken sem. A sok megrázó helyzetjelentés közül kiemelkedik a szobi főszolgabíró 1920 február 20-iki jelentése. A főszolgabíró a szobi járás területen uralkodó szörnyűséges éhínségről számol be. A gyerekek csapatostul róják az utcákat, koldulnak, hogy egy falat ennivalóhoz jussanak, a felnőttek pedig otthon ágyban fekszenek, mert a sok éhezés miatt arra is gyöngék, hogy felkeljenek …

Hivatalos statisztikai adatok szerint, míg a leg szükségesebb élelmiszerek árai negyvennyolcszorosra emelkedtek — 1913-hoz viszonyítva — addig a vasiparban, pl. a bádogos szakmában csak ötszörös volt a béreik emelkedése. 1920 novemberében egy háromtagú családnak élelmezésre és egyéb nélkülözhetetlen kiadások fedezésére egy héten 937 koronára volt szüksége, ugyanakkor a legmagasabb órabérben dolgozó munkás is csak 10.80 koronát keresett, ami 48 órára számítva, csak 518.40 koronát tesz ki. Hogy a hiányzó 400 koronát a munkás — heti 48 órai munka után — nem képes előteremteni, az egész nyilvánvaló. Így éhezett és nyomorgott az ipari munkásság.

A nagybirtokosok és nagytőkések pedig egyre »kellemesebb kapcsolatokat« építettek ki a rend legfőbb őrével, Horthy »nemzeti hadseregével«. A nagybirtokosok azzal kedveskedtek a tiszteknek, hogy jutányosan, nem egy esetben ingyen adtak nekik földet megművelésre. A csendőrség felügyelője egyik szemleútjáról visszatérve azt jelenti, hogy sok helyen a nagybirtokosok a csendőrségnek bérbeadott földért nem kérnek bérleti díjat, sőt egyik-másik földesúr attól is mentesíti a csendőröket, hogy bajlódjanak a föld megmunkálásával. »szívességből« elvégzik a szükséges munkálatokat is. Ez nagyon kellemetlen, — jegyzi meg a csendőrség felügyelője —, mert így a csendőrség abban a színben tűnik az egyszerű nép előtt, hogy minden tekintetben a földesurak érdekeit védik.

A Gyáriparosok Országos Egyesülete (a hírhedt GYOSZ) 1919 karácsonyán nagyobb pénzösszeget és különféle ajándékokat juttat a »nemzeti hadseregnek«. Ezzel »a csekély juttatással« a GYOSZ háláját óhajtotta leróni a kommunizmus leverése terén kifejtett kiváló munkáért Horthynak. A gyári munkások éheztek, nyomorogtak, béremelési követeléseiket a vállalatok mindig visszautasították és ha mégis szervezkedéssel, sztrájkkal akartak a munkások nagyobb darab kenyérhez jutni, a karhatalmi alakulatok, a rendőrség, katonaság vérbe fojtotta ezeket a próbálkozásokat.

A gyárosok és bányatulajdonosok állandóan panaszkodtak a magas termelési költségek, a nyersanyaghiány miatt. A kormánytól kértek segítséget és kaptak, de amikor a bányavállalatok 1920 elején mérlegeiket közzétették, ezek a nyereségkimutatások még a szakembereket is meglepték. Kiderült, hogy a Magyar Általános Kőszénbánya évi nyeresége eléri a 20 millió koronát, a Salgótarjáni Kőszénbánya rt. 12 millió, a borsodi szénbányák 2 millió, az Esztergom—Szászvári szénbányák pedig 3 millió korona tiszta nyereséget mutatnak ki.

A petróleumipari vállalatok sem panaszkodhattak. Az országban óriási volt a petróleumhiány, ezzel szemben az évi mérlegek azt mutatták, hogy a petróleumipari vállalatok óriási készletek felett rendelkeznek és hihetetlen forgalmat bonyolítanak le. Az óriási nyereségeket még a különböző mérleg-machinációk sem tudták teljesen eltűntetni. A nyereség-mérlegek azt mutatták, hogy egyetlen vállalat sem ért el 62—75 százaléknál kisebb nyereséget.

A külföldi tőke pedig egyre komolyabb érdeklődést kezdett tanúsítani a magyarországi tőkebefektetések iránt. Először az amerikai tőke mozdult meg és főleg a földgáz- és olajtermelésre akarta rátenni a kezét. Az angolok a vas- és fémipar, valamint a szénbányák részvényeire vetették rá magukat. Az angol szakértők úgy találták, hogy a magyar bányák termelőképessége távolról sincs kihasználva és hogy kellő befektetéssel a termelés könnyen fokozható. Ezekben az üzletekben a nagybankok, a Hitelbank és a Kereskedelmi Bank voltak a legtevékenyebbek, ezek fejtették ki a legnagyobb »erőfeszítést« a magyar vállalatok részvényeinek idegen kézre való juttatása érdekében. Szakadatlanul folyt a szerencsétlen ország megmaradt értékeinek kiárusítása.

9. A fehér terroristák klerikális szövetségesei

A nagybirtokosok és nagytőkések háborítatlan garázdálkodásához a »karhatalmat« Horthy, az egészhez pedig az egyházi áldást a magas klérus szolgáltatta.

A magas klérus egyetlen pillanatig sem rejtette véka alá ellenséges magatartását a magyar nép uralmával, a Tanácsköztársasággal szemben, — és minden erejét, összeköttetését latba vetette, hogy bármi áron is, de diadalra segítse az ellenforradalmi erőket. Bécsben Bethlen gróf és csoportja összeköttetésben állott a Vatikán bécsi követével. — Budapesten Romanelli olasz ezredes — a Vatikán bizalmi embere — szervezte az ellenforradalmat páter Bonaventura szerzetesen keresztül, Szegeden Zadravecz ferencrendi házfőnök lázított.

Zadravecz részt vállalt a hírhedt Prónay-zászlóalj megszervezésében. Ő lett a zászlóalj »lelki atyja«. Zadravecz páter kitűnően össze tudta egyeztetni az evangéliumi tanítást — a gyilkosságra való uszítással. Így pl. a Prónay-zászlóalj zászlószentelésekor a következő »buzdító« szavakkal hirdette Isten igéjét: »Vigyétek ezt a zászlót diadalra! S ne a türelem jelszavával hordozzátok, hanem a magyar lázongás minden pezsdítő és zúzó erejével, mert ezzel lehet csak új hazát teremteni.« Hát ez az igehirdetés bizony kissé messze van a felebaráti szeretetre, a jámbor életre való buzdítástól …

Amikor Zadravecz pátert sürgősebb és fontosabb teendői megakadályozzák abban, hogy állandóan együtt lehessen kedves »vitézeivel«, megkapóan szép sorokban búcsúzik a Prónay-zászlóaljtól: »… Kérem százados urat, de az összes Prónay-fiúkat, tartsanak meg emlékezetükben. Mert én valamennyiük iránt jó emlékkel vagyok, hívő lelkemmel nap-nap után kérem Istenemet és Magyarok Nagyasszonyát, hogy az egész századot, melynek hite és lelkesedése nem volt szalmaláng, hanem törhetetlen meggyőződés, tartsa meg épségben …«

Elérzékenyültek a »hős« Prónay-fiúk és írtak egy hasonlóan szép, megható levelet és ebben visszaemlékeztek azokra »a szép és magasztos gondolatokra és igékre, amelyeket a Főtisztelendő Úr tartott nekik«. Szép és magasztos igék — Zadravecz páternél és Prónay bárónál értelmük teljesen egyező: buzdítás a harcra azok ellen, akik az elnyomottak zászlaját magasra emelik!

1920 január 14-én Zadravecz István ismét levélben fordul a Prónay-zászlóaljhoz. Ebbe a levélbe belefoglalta Zadravecz páter a magas klérus minden rajongását, lelkesedését a »nemzeti hadsereg« iránt. Érzelmei áttörnek minden gátat és minden sora a Prónay-zászlóalj dicséretét hirdeti …

Íme a levél:

»… Te reád, Prónay-zászlóalj, voltunk a legbüszkébbek Szegeden. Te reád nézünk, mint legendás hősökre széles e Hazában; — Te, Prónay-zászlóalj, légy az én örömöm és büszkeségem, ha majd — tán rövid idő múlva —, mint a hadsereg erkölcseinek őre, a katonaság élére állok.

— És Te légy legbátrabb, ha majd apostoli keresztemmel megmutatom, megjelölöm a Magyar határt!

Szeged, 1920. I. 14.

A viszontlátásra
Zadravecz István s. k.«

Érdemes egy kicsit elgondolkozni ezen a levélen, mert nem ez volt az első és utolsó demagóg, soviniszta uszító hang a magas klérus tevékenysége során a Horthy-fasizmus 25 esztendős uralma alatt. Nem érdektelen, hogy a klerikális reakció egyik hírhedt alakja, kikre tekint, mint »legendás hősök«-re — nem másokra, mint a legállatiasabb, legelvetemültebb gyilkos különítmény tagjaira, — és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezt a hírhedt, ország-világ előtt kegyetlenségéről ismert Prónay-zászlóaljat 1920-ban »örömének és büszkeségének« nevezi.

A Prónay-zászlóalj példáján felbuzdulva a többi tiszti különítmények is igyekeztek gondoskodni megfelelő lelki atyáról, aki a tisztek »árva, bűnös lelkeit« feloldozza a bűn alól … Így nyújtott lelki vigaszt a gyilkos tiszteknek az Ostenburg-különítménynél Dávid Ferenc, Mura Béla és Szigethy Gyula, — a Héjjas-különítménynél Hertelendy László es a hírhedt Bónis Arkangyal. Ezek az elvetemült papok elkísérték a különítményeket »rendfenntartó« útjaikra. Köztük egyesek, mint például Bónis Arkangyal a november 16-iki kecskeméti vérengzés kitervezésében is részt vett … Sem Zadravecz páter, sem a többi paptársai egyetlen szóval nem ítélték el, amikor Simon papot Marcaliban a Prónay-tisztek elevenen megnyúzták, azt a Simon papot, akinek az volt bűne, hogy a Tanácsköztársaság idején kiállt a nép uralma mellett …

A katolikus főpapok egymással versengtek, ki fogadja szebben, méltóbban a »nemzeti hadsereg« fővezérét, Horthy Miklóst. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, a szociális demagógia utolérhetetlen mestere, lelkendezve írja: »Nagy ünnep Székesfehérváron, bevonult a nemzeti hadsereg. Nálam szállt Horthy Miklós fővezér. Itt szállt hajdanában Jellasics is … A vásártéren volt a zászlószentelés, mise, melyet Bilkey plébános celebrált. Azután félkettőkor bankett a vármegyeház nagytermében. Széchenyi Viktor gróf mondotta a tósztot Horthyra és a tisztikarra … Este lampionos menet, cigányzene, ének!« Jellasics és Horthy a székesfehérvári püspöki palotában! Arra büszke Prohászka, hogy Jellasics, akit a bécsi udvar bérelt fel az 1848-as magyar szabadságharc hátbadöfésére, és Horthy, aki az imperialisták szuronyainak segítségével ült a magyar nép nyakára, egyformán a püspöki palota vendégszerető falai között pihente ki fáradalmait! Azután bankett, cigányzene, lámpionos felvonulás, tószt Horthyra, a tisztikarra. Erre is büszke Prohászka. Hát hogyne bátorodott volna fel még jobban a protestáns Horthy, amikor a katolikus főurak, főpapok ekkora udvarlást vittek véghez körülötte …

1919. december elején estélyt ad a miniszterelnök, amelyen a következő díszes társaság jelenik meg: Horthy, Friedrich, Chorin, Ullmann báró, — két hírhedt bank- és iparmágnás —, Peyer Károly, Miákits Ferenc, Eckhardt Tibor és a püspökök közül Nemes Antal, Raffay Sándor, Petri Elek. Hull a magyar nép legjobbjainak vére, kiváló szakmunkások, dolgos parasztok, tudósok, orvosok, mérnökök százai és ezrei vesznek vándorbotot a kezükbe, hogy elhagyják a hazát, mely a rablógyilkosok tanyájává lett, a magas klérus pedig ünnepet ül a nagytőkésekkel, a gyilkosok vezérével, a munkásárulókkal. Így festett az, amikor »Magyarország újra felvette az élet fonalát a művelt nyugattal« — ahogyan a klérus vezető lapja, a Nemzeti Újság lelkendezve írta.

Ezek után egyáltalán nem csodálható, hogy az Ébredő Magyarok Egyesületének vezetői között mindenütt ott találunk papokat, szerzeteseket, akik a fékeveszett demagógiából alaposan kivették a részüket. Hecceltek, uszítottak, pogromra bujtogattak. Remetei Kőváry nevű katolikus pap 1919. november 30-án egy népgyűlésen azt mondotta: »A biblia azt tanítja, hogy bocsássunk meg ellenségeinknek. Én azt mondom, hogy személyes ellenségeinknek mint keresztények megbocsáthatunk, de nem mint magyarok … Ők azt mondják, hogy a pogrom szégyen, de mi úgy tartjuk, hogy szégyen volt a kommunizmus a XX. században.« Más szavakkal: gyilkolhatunk, meg kelt bosszulni a kommunizmust, akár pogrom árán is!

Dr. Laky Vilmos szentbenedekrendi tanár, 1919. dec. 14-én, a ÉME győri csoportjának gyűlésén a fajvédelem üdvözítő voltáról beszélt; — nem uszított pogromra. Arra kérte a hallgatóságot, hogy a békekonferenciára való tekintettel, tartózkodjanak az egyéni bosszúállástól, de ha nem is lennének tekintettel a párizsi béketárgyalásokra, akkor se öldössék a zsidókat — fejtegette dr. Laky szentbenedekrendi tanár — »mi keresztények vagyunk, akiknek nem céljuk megfertőzött zsidóvért inni …« Azután ebben a hangnemben uszított tovább, majd felolvasta az ÉME programját. A végén kijelentette: »aki a keresztény nemzeti eszmének útjában áll, azt legázoljuk …«

Íme, egy kis csokorba kötve a klerikális reakció ideológiájának legfontosabb elemei: fajgyűlölet, sovinizmus, demagógia …

Hogy 1919—20-ban és később a Horthy-fasizmus 25 esztendeje alatt mit jelentett a »keresztény nemzeti eszme«, azt népünk saját keserves tapasztalatából ismerte meg a második világháborúban: hatszázezer emberünk pusztult el, felrobbantották hídjainkat, kirabolták országunkat — mindezt a »keresztény nemzeti eszme« jelszava alatt.

Horthy tehát nyugodtan megbízhatott a klérusban és amikor létrehozta az úgynevezett »nemzetvédelmi szervezetet«, amelynek az volt a célja, hogy az ország lakosságának hangulatát ellenőrizze, hogy a legcsekélyebb rendszerellenes tevékenységet is azonnal jelezze, ennek a szervezetnek a kiépítésénél bizalmasan utasítja a járási tiszteket, hogy munkájukban elsősorban csendőraltisztekre, papokra támaszkodjanak, tőlük szerezzék értesüléseiket, híreiket.

10. Horthy Miklós »Magyarország kormányzója«
11. január utolsó napjaiban lezajlottak a nemzetgyűlési választások, — a magyar nép teljes részvétlensége, közönye mellett. Még a mesterségesen szított választási harc sem tudta a dolgozó nép érdeklődését felkelteni, igen sokan nem szavaztak, sokan üres fehér lappal tüntettek a rendszer ellen. A nép látta, hogy nincs sok különbség a pártok között és a küzdelem lényegében annak eldöntéséért folyik, hogy az uralkodóosztály melyik csoportja ágáljon, szavaljon a nemzetgyűlésben a nép nevében — a nép nyomorbadöntésére. Az uralomért küzdő valamennyi párt a nyomor politikáját képviselte — és természetes, hogy a megkínzott munkásság, parasztság nem volt hajlandó kizsákmányolóira, a nyomor politikusaira szavazni.

Alighogy lezajlottak a nemzetgyűlési választások, Friedrich István újra a porondra lépett és azzal a kívánsággal állt elő, hogy Huszár Károly mondjon le, adja át neki a kormányt. Arra hivatkozott, hogy az antanttól ígéretet kapott, hogy a Huszár-kormány csak a választások befejezéséig marad hivatalban, utána újra ő, Friedrich kapja meg a miniszterelnökséget. Nagy zavar keletkezett, Friedrich fenyegetődzött, Huszár nem akarta átadni helyét, marakodtak az urak. Ekkor újra kitűnt, hogy a tényleges hatalom a nagybirtok és nagytőke bizalmi emberének, Horthynak a kezében van. Január 30-án erélyes hangú napiparancsot adott ki, melyben határozottan leszögezi, hogy a hadsereggel minden puccskísérletet gyökerében el fog fojtani, jöjjön az bármely oldalról is, minthogy az antant megbízottjának írásban ígérte meg a »jogrend fenntartását«. Horthy azt is közli, hogy véleménye szerint a további teendő az új nemzetgyűlés számára egy ideiglenes államfő választása. A kormány majd a megválasztott kormányzónak adja be lemondását és az új miniszterelnök a kormányzótól kap megbízatást kormányalakításra.

Horthy határozott hangú napiparancsa nagy hatást keltett. Az egymással civakodó, a hatalomért marakodó pártok vezetői kénytelenek voltak meglátni azt, hogy ebben az országban továbbra is a »nemzeti hadsereg« és annak fővezére, Horthy Miklós az úr, aki mögött viszont ott áll az arisztokrácia, a klérus és a nagytőke, és egyetlen kérdést sem lehet eldönteni Horthy beleegyezése, jóváhagyása nélkül.

De másrészt Horthynak ezzel a napiparanccsal távolabbi céljai is voltak és már február első napjaiban leghűségesebb emberei, a különítményes tisztek vidéken megindították az agitációt Horthy kormányzóvá választása érdekében. Vas megye közgyűlése február első napjaiban határozottan követeli Horthy fővezér kormányzóvá választását, Somogy megye nem sokkal később hasonló határozatot hoz. Ezekkel a vidéki közgyűlési határozatokkal kétségtelenül azt akarták elhitetni, hogy az ország lakossága egyöntetűen Horthy Miklós fővezér mellett áll. (Hogy ebben az időben kik ültek a törvényhatósági bizottságokban, nagyon jól tudjuk: kulákok, papok, nagybirtokosok, virilisták — legtöbb adót fizetők.)

A polgárság egyes rétegeinek »meggyőzésére« fellángoltak január végén és február elején Budapesten és vidéken a terrorakciók. Részben a terrorakciók hatására, a polgári politikusok, kiknek ilyen vagy amolyan okból Horthy nem nagyon volt kedvükre, egymás után adták be derekukat és siettek kinyilvánítani hűségüket Horthy Miklós iránt. Haller István, a keresztény nemzeti egyesülés pártjának egyik vezetője, február 3-án nyilatkozatában azt mondta, hogy véleménye szerint »a különféle szempontok egybevetése leginkább azt ajánlja, hogy Horthy Miklóst tegyük meg az ideiglenes államfőnek … azért, mert nagy szükség van a polgári és katonai hatóságok tökéletes együttműködésére, ami nélkül a konszolidációt elképzelni nem lehet.«

Az arisztokráciának, a főpapságnak eddig sem volt sok baja Horthyval. A kommunizmus kiirtására őt tartották a legalkalmasabbnak — mint azt Teleki gróf De Lobit francia tábornoknak kifejtette. Amikor pedig Horthy elvégezte a véres munkát, legyilkolt néhány ezer munkást és parasztot, akkor sem akartak a nagybirtokosok és a magas klérus Horthy helyére másvalakit állítani — királyt nem választhattak a Magyarországot körülvevő kis államok Habsburg-ellenes álláspontja miatt, — meghagyták Horthyt a »nemzeti hadsereg« élén. A kommunizmustól való félelmük miatt egyáltalán nem csorbították, hanem kiszélesítették Horthy hatalmát, hisz jól tudták, hogy mindenkor kézben tudják tartani, érdekeiket Horthy jól megvédi. Ha ehhez hozzávesszük még azt, hogy Horthynak a nyugati imperialista hatalmak milyen komoly szerepet szántak a szovjetellenes intervencióban — itt elsősorban a lengyel intervenciós seregek megsegítéséről lett volna szó — akkor megérthetjük, hogy a katolikus arisztokrácia és főpapság miért fogadta be az antant által támogatott protestáns Horthyt nagy örömmel maga közé.

A nagytőkének — még a zsidó nagytőkének sem volt sok kifogása Horthy ellen, és csak azt kérték Horthytól, hogy a különítmények indokolatlan kilengéseit, azaz a gazdag zsidók kirablását, meggyilkolását akadályozza meg, teremtsen nyugodt állapotokat az országban, hogy a termelés fennakadást ne szenvedjen. Horthy teljesítette is a zsidó nagytőkések kívánságát és amint a következő 25 esztendő megmutatta, Horthy nemcsak az arisztokráciával és a klérussal, hanem — fajvédelmet félretéve — a zsidó nagytőkével is a legszorosabb barátságot mélyítette ki és a királyi várban majdnem olyan szívesen látott vendég volt Chorin Ferenc és budai Goldberger Leó, akár Bethlen István gróf vagy Teleki Pál gróf.

A kormányzóválasztás napját március elsejére tűzték ki. Az Ostenburg-tisztekre nagyon »megharagudott« Horthy, mert kellemetlen időben, éppen két héttel a nagy nap előtt tették el láb alól Somogyit és Bacsót. Horthynak ez a gyilkosság nagyon alkalmatlan időben történt, ország-világ előtt éppen azt kellett volna bebizonyítani, hogy Magyarországon már teljesen helyreállt a közbiztonság és a rend. De a Somogyi—Bacsó gyilkosság csak egy kellemetlen, múló incidens volt. Horthy mellett kiálltak külföldi és belföldi barátai, elsimult a gyilkosság ügye és semmi sem állott többé útjába Horthy megválasztásának.

A nemzetgyűlés 141 tagja közül 131-en Horthy Miklósra adták szavazatukat, 7 szavazat esett Apponyi Albert grófra, egy képviselő üres lappal szavazott és két szavazat megoszlott. Rakovszky István indítványozta, hogy a kormányzót esküjének letételére egy, a nemzetgyűlés tagjaiból alakult bizottság hívja meg, a bizottság elnökéül pedig Prohászka Ottokár székesfehérvári püspököt ajánlotta. A bizottság Prohászka, Ottokár püspök vezetésével felkereste Horthyt a Gellért-szállóban, meghívta a nemzetgyűlésre és »szívet emelő, lelkes hangulatban« Horthy Miklós, Magyarország kormányzója letette a kormányzói esküt.

A kormányzóválasztási komédiának azonban voltak »kellemetlen mellékzöngéi« is. Március 2-án a nemzetgyűlés ülésén Rakovszky elnök bejelentette, hogy a kormányzóválasztás előtt és alatt a parlament épülete tudta, beleegyezései, engedelme nélkül katonai kordonnal volt elzárva, úgyhogy a képviselők szabad mozgása meg volt gátolva. Voltak olyan képviselők, akik nem tudtak a parlamentbe bejutni. Megtörtént az, hogy a pénzügyminisztert, báró Korányi Frigyest, felfegyverzett katonák a miniszteri bejáraton nem engedték be és amikor az osztagot vezető katonatiszt előtt igazolta, hogy ő Korányi Frigyes báró, tagja a magyar kormánynak, a tiszt azt válaszolta, hogy a katonaság parancsot kapott, hogy senkit se engedjen be, legyen az Magyarország miniszterelnöke is!

A képviselőház háznagya ehhez még hozzáfűzte, hogy a fővezérség 15 katonatiszt részére kért karzati belépőjegyet, ezzel szemben több mint 150 tiszt fegyverekkel, kézigránátokkal felszerelve megszállta a folyosókat, sőt még az ülésterembe is behatoltak. Vass József miniszter szintén bejelentette, hogy őt is feltartóztatták a katonák és csak kerülő úton tudott a nemzetgyűlés épületébe bejutni.

Gratz Gusztáv azt írja és teljesen igaza van, hogy a választás eredménye nem volt kétséges. Nem lett volna szükség a választás eredménye biztosítása érdekében ezekre a rendkívüli katonai intézkedésekre, amelyek »sajnálatos szépséghibái voltak a választásnak.« A legvadabb terror alapján megválasztott képviselők a rendszer megbízható emberei voltak, le szavaztak volna erőszak nélkül is Horthy mellett, de nagyon jellemző, hogy Horthy és tiszti bandája még ennél a választásnál sem tudta megtagadni önmagát, és minden egyes lépésüknél, most is csak akkor érezték magukat biztonságban, csak úgy mertek sikerre, eredményre számítani, ha a legvadabb terror eszközeit használják. Mindenesetre a 150 állig felfegyverzett katonatiszt a parlament üléstermében és folyosóin méltó hátteret adott a »szabad« kormányzóválasztáshoz …

Befejezésül talán nézzük meg, hogy üdvözölte Horthy Miklós kormányzót a szociáldemokrácia és a klérus.

Alig telt el két hét Somogyi és Bacsó meggyilkolása után, március 2-án Vanczák János vezércikket ír a Népszavában. Vanczák és társai nagyon jól tudták, hogy ezt a gyilkosságot a fővezérségen tervelték ki, mégse röstellték felajánlani szolgálataikat a gyilkosok vezérének. Vanczák János és társai olyan gerinctelenül és megvetésre méltó módon viselkedtek ez alkalommal, ami még a magyar szociáldemokrata párt árulásainak történeteiben is párját ritkítja. Vanczákot annyira elragadta a lelkesedés és öröm Horthy kormányzóvá-választása fölött, hogy Hunyadi Jánoshoz és Kossuth. Lajoshoz hasonlítja Horthyt. Nem csodálható ezek után, ha a továbbiakban a vezércikkíró úgy érzi, hogy a meginduló újjáépítés munkájából nekünk (szociáldemokratáknak) is teljes mértékben kell részünket kivenni, hogy ezzel Kormányzó Urnák is megkönnyítsük a dolgát«. Majd ezután, következik az a hírhedt mondat, amit azóta is oly sokszor idéztek és idéznek az áruló szociáldemokrata vezérek jellemzésére: »A nemzeti újjászületés és feltámadás munkájához mi minden gerincességünk megtartása mellett készségesen nyújtjuk oda kérges kezünket békülésre, Főméltóságod bölcsességére bízzuk e kéz értékének vagy értéktelenségének elbírálását.« A szociáldemokrata vezetők kezet nyújtanak a Népszava munkatársai gyilkosának …

A Szív c. jezsuita lap mámortól ittasultan üdvözölte Horthy megválasztását: »Éljen, áldott, ki az Ur keresztjével és az ősök zászlajával jössz kormányozni … Oh, Te vagy most »a Vágyódások férfia« a magyarnak, mint volt Dániel Izraelnek! … Bizalommal lelkesít nemesi származásod … Egész jövőnk, egész valónk szimbolizálódik személyedben. Szeretünk egészen lángolón s követünk …«

A Horthy-fasizmus első felvonása végétért, a magyar nagybirtok és nagytőke, az antibolsevista erők egységes frontot alkottak, maguk fölé emelték Horthyt, kormányzóvá választották a tiszti különítmények, bandák véreskezű vezérét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!