A zsidókérdés „végleges megoldása”

(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

 

Hans Frank, aki a német megszállás idején éveken át Lengyelország főkormányzója volt, 1946-ban a háborús főbűnösök perének nürnbergi tárgyalásán védőbeszédében a következő kijelentést tette:

„Éveken át folytattuk a harcot a zsidóság ellen — mondta —, és a legszörnyűbb kilengéseket követtük el — saját naplóm tanúskodik ellenem … ezer év sem mossa le Németországról ezt a gyalázatot”.

1939 és 1945 valóban elképesztő méretű volt a zsidók üldözése a náci által elfoglalt és megszállt területeken, de ez nem lephette meg azokat, akik figyelemmel kísérték a nácik történetét 1933-ban történt hatalomrajutásuk után, vagy a náci párt programját.

E program negyedik pontja kimondta, hogy „csak a faj tagja lehet állampolgár. A faj tagja, tekintet nélkül hitére csak az lehet, akinek ereiben német vér folyik. Ennélfogva zsidó nem lehet a faj tagja.”

Attól kezdve, hogy Hitler átvette a hatalmat, Németországban széltében-hosszában hirdették a német logikának ezt a mesterművét. A zsidókat idegeneknek kellett tekinteni, a zsidóknak nem volt joguk német állampolgárságra. Ezt az elméletet a nácik eszközül használták fel a felsőbbrendű fajról szóló elméletük alkalmazására.

Az első szervezett intézkedést 1933 áprilisában tették, amikor elrendelték a zsidó vállalatok bojkottálását. ezt egész sor törvényt hoztak, amelyek a zsidókat teljesen kirekesztették a közélet minden területéről, a köztisztviselői pályáról, a szellemi foglalkozásokról, a nevelés területéről és a katonai szolgálatból.

Ennek az antiszemita hajszának az élharcosa Julius Streicher volt, az „első számú zsidófaló”, ahogy ő magát nevezte. Az ő kötelessége volt, hogy a németeknek a zsidókkal szemben az első világháború után fellobbant ellenszenvét vad gyűlöletté szítsa, és a németeket a zsidóság üldözésére és kiirtására uszítsa. Figyelembe véve a rendelkezésünkre álló statisztikai adatokat, megállapíthatjuk, hogy Streicher több mint ötmillió gyilkosság elkövetéséhez nyújtott segédkezet és ösztönzést.

Nyilvánvaló, hogy a választásnak rá kellett esnie, hiszen Streicher már zsidófaló volt 1922-ben is, amikor először adta ki a Der Stürmer című pornográf antiszemita hetilapot. 1933-ban ugyanezzel a politikai célkitűzéssel Fränkische Tageszeitung néven napilapot alapított. Már ebben a kezdeti időszakban azt mondta: „Tudjuk, hogy Németország akkor lesz szabad, ha a zsidókat kirekesztik a német nép életéből.”

Hogy milyen messzire ment Streicher e propagandában, azt csak akkor tudjuk elképzelni, ha néhány konkrét esetet látunk. Íme néhány példa.

A „Bűnözők kiválasztott népe” című cikk Streicher lapjában jelent meg.

„A zsidók történelemkönyve, amelyet általában Szentírásnak neveznek, olyan mint egy bűnügyi rémregény, amely mellett eltörpülnek az angol zsidó, Edgar Wallace rémhistóriái is. A «szent» könyv hemzseg a gyilkosságoktól, vérfertőzésektől, csalásoktól, lopásoktól és trágárságoktól.”

1937 júniusában, amikor a Hindenburg léghajó kigyulladt, Streicher az alábbi szöveg kíséretében közölt fényképet az égő léghajóról:

„Az Egyesült Államok első rádiófényképe egész világosan mutatja, hogy egy zsidó van a Hindenburg felrobbanásának hátterében. A természet teljesen világosan és pontosan ábrázolja ezt az emberbőrbe bújt ördögöt*. Ez a „zsidó” egy füstfelhő volt, amelyet úgy retusáltak, hogy egy zsidó arcára emlékeztessen.*

Propagandájának egyik eleme volt továbbá az úgynevezett „fajfertőzésről” terjesztett fantasztikus ostobaság.

„Minden időkre vonatkozóan megállapított tény, hogy az «idegen albumen» az idegen fajú férfi spermája. A hím sperma a nemi érintkezésnél részben vagy teljesen felszívódik a nőben, és ilymódon bekerül a nő vérkeringésébe. Már egyszeri érintkezés elég ahhoz, hogy egy zsidó férfi örökre megmérgezze egy árja nő vérét. A nő az «idegen albumennel» együtt magába szívja az idegen lelket is. Soha többé nem hozhat tiszta árja gyermeket a világra … Valamennyi gyermeke fattyú lesz … Most tehát tudjuk, miért folyamodik a zsidó a csábítás minden eszközéhez, hogy mentől fiatalabb korban megejtse a német leányokat, s miért becstelenítik meg a zsidó orvosok a nőket, miután érzéstelenítővel elkábították őket.”

Az ember nehezen tudja elhinni, hogy ez a közlemény a Német Népegészség című orvosi ismeretterjesztő jellegű lapban jelent meg, de jobban megértjük, ha tudjuk, hogy e lapnak Streicher volt a szerkesztője.

Ezzel egyidőben egy kép jelent meg a Der Stürmer című lapban. A kép egy fiatal leány felsőtestét ábrázolta, amely köré egy férfi karja fonódott; a férfi fojtogatja a leányt. A háttérben egy nyilvánvalóan zsidó férfi árnyképe volt látható. A kép alatt ez a szöveg állt: „Heréljük ki a fajfertőzőket. Csak súlyos büntetések bevezetésével ragadhatjuk ki asszonyainkat a zsidók gyűlöletes karmaiból.”

Még a gyermekeket is e veszedelmes tanokkal nevelték. Az alábbi részlet egy elbeszélésből való, amely a „Mérgező ujjak” című, gyermekek részére írott könyvben jelent meg:

„Inge a zsidó orvos várószobájában ül. Sokáig kell várnia … szeme elsiklik az asztalon heverő újságok fölött, túl ideges ahhoz, hogy olvasson: eszébe jut, amit anyja mondott neki, és gondolatai ismételten visszatérnek a Német Leányszövetség vezetőjének figyelmeztetéseihez. Német leány ne menjen zsidó orvoshoz. Sok leány, aki zsidó orvoshoz fordult, bajba került, és szégyen lett az osztályrésze. Inge már egy órája várakozik. Újból kezébe veszi az újságot, és megpróbál olvasni. Ekkor kinyílik az ajtó. Az ajtóban megjelenik a zsidó. A leány felsikolt. Rémületében kiejti kezéből az újságot. Megborzadva ugrik fel. Szeme az orvos arcára mered: ez az arc az ördög arca, közepén a nagy görbe orral. A szemüveg mögött felcsillan a zsidó bűnös tekintete. Az orvos vastag ajkán kaján vigyorgás ül, ami azt fejezi ki, «végre kezembe kaparintottalak, te kis német leány!»

A zsidó Inge felé közeledik. Kinyújtja vastag ujjait. Inge azonban hirtelen összeszedi magát, s még mielőtt a zsidó megragadhatná, arcul vágja. Egy ugrással az ajtónál terem. Lélekszakadva rohan le a lépcsőn, s kimenekül a zsidó házából.”

Mérgező ujjak? Mérgező badarság! Az ember csodálkozik, hogyan olvashattak ilyen képtelenségeket. De olvastak, és a méreg terjedt, úgy ahogy azt elképzelték, amíg csak az egész nemzet hajlandó nem volt támogatni vezetőinek a tömegek kiirtására irányuló politikáját.

1938-ban mindennaposak voltak a pogromok. Zsinagógákat gyújtottak fel, kifosztották a zsidók üzleteit. Kollektív bírságot vetettek ki, az állam lefoglalta a zsidó javakat, sőt még a zsidók mozgási szabadságát is szabályozta. Gettókat létesítettek, és arra kényszerítették a zsidókat, hogy sárga csillagot viseljenek ruhájukon.

S a német Külügyminisztérium alábbi fenyegető körlevele, amely néhány hónappal a háború kitörése előtt jelent meg, mindenki előtt, kivéve azokat, akik nem akartak látni, világosan fel kellett hogy tárja az események elkövetkező menetét.

„Kétségtelenül nem véletlen, hogy a nagyjelentőségű 1938-as esztendő Nagy-Németország gondolatának megvalósításával egyidejűleg a zsidókérdés megoldását is közelebb hozta … A zsidó befolyásnak és a destruktív zsidó szellemnek a térhódítása a politika, a gazdaság és a kultúra területén megbénította a német nép erejét és arra irányuló akaratát, hogy újból hatalmassá legyen. Ezért a nép körében elharapózott métely megszüntetése kétségtelenül egyik legfontosabb feltétele volt annak az erőkifejtésnek, melynek eredményeképpen 1938-ban, dacolva az egész világgal, sikerült létrehozni Nagy-Németországot.”

A nácik által megszállt országokban a zsidók üldözése minden addigi méretet felülmúlt. A nácik ugyanis a zsidók kiirtására vonatkozó tervüket nem korlátozták csupán a birodalomra. Kizárólag a lehetőség szabott nekik határt, s minél több országot kaparintottak meg a német hódítók, annál inkább növekedett kegyetlenségük nyomán zsidó áldozataik száma.

Az Európa elfoglalt területein 1939 óta folyó zsidóüldözés és a zsidók meggyilkolása az 1907-ben kötött, a németek által is aláírt hágai egyezmény 46. cikkelyének nyilvánvaló megsértése volt. E cikkely kimondja: „A becsületet és a családi jogokat, az egyéni élet biztonságát és a magántulajdont, valamint a vallási meggyőződést és a vallás szabad gyakorlatát tiszteletben kell tartani”*. Codex Hungaricus 1913. 316. old.*

Mihelyt a németek elfoglaltak egy idegen országot, vagy megszállták annak jelentős részét, azonnal életbe léptették mindazokat az előírásokat és korlátozásokat, amelyeket a zsidókkal szemben már Németországban alkalmaztak. 1941 januárjáig már Lengyelországban, Franciaországban és Hollandiában elrendelték a zsidók összeírását.

A következő lépés az volt, hogy a zsidókat gettókba kényszerítették. A zsidókérdést illetően Rosenberg azt javasolta, hogy a zsidókat meg kell fosztani minden szabadságjoguktól, gettókba kell őket zárni, és el kell különíteni egymástól a férfiakat és a nőket. Arról is gondoskodtak, hogy a zsidók többé ne keveredhessenek másfajú emberekkel.

Az SS hivatalos lapja, a Das Schwarze Korps** Das Schwarze Korps — A Fekete Sereg. Utalás az SS fekete egyenruhájára.*, 1940-ben ezt írta: „Ahogy Németországban csak akkor fog megoldódni a zsidókérdés, amikor az utolsó zsidó is eltűnik, úgy a többi európai országnak is tudomásul kell vennie, hogy az a német béke, amely rájuk vár, csak zsidók nélküli béke lehet.”

A kérdés nem tűrt halasztást, és megoldását minden Gauleiter legfontosabb feladatának tartotta. Hans Frank, Lengyelország akkori főkormányzója például mentegetőzve írta naplójába: „Természetesen egy év alatt nem tudtam minden tetvet és minden zsidót kiirtani, de idővel ezt is el fogjuk érni.”

Az egyik legnagyobb gettó Varsóban volt. 400 000 zsidó élt benne. Hogy milyen körülmények között, azt abból is elképzelhetjük, hogy minden szobában legalább hatan laktak.

1943 áprilisában megkezdődött ennek a gettónak a felszámolása, és Stroop SS-vezérőrnagy május 16-án jelenthette feletteseinek, hogy a varsói gettó nincs többé. Annak a jelentésnek a címlapján, amelyet Stroop erről a „Grossaktion”-ról, vagyis nagyszabású akcióról írt, ékes gót betűkkel a következő szavak álltak: „Varsóban nincs több zsidó.”

Stroop díszkötésű, bőrbe kötött, különös finomságú papírra gépelt jelentése a könyvnyomtatás valóságos remeke. Vajon ezer meg ezer védtelen zsidó férfi, nő és gyermek kiirtása, otthonaik megsemmisítése nem érdemelt-e ily pompás külsőt?

A hetvenöt lap terjedelmű jelentés beszámol az akció minden egyes napjáról. A jelentés egyik részlete a következőképpen hangzik:

„A zsidók ellenállását csak úgy tudtuk megtörni, hogy éjjel-nappal áldozatokat nem kímélve, egymást követő hullámokban vetettük be rohamcsapatainkat … Elhatároztam, hogy megsemmisítem az egész zsidó lakónegyedet, hogy minden egyes háztömböt felgyújtatok … Erre a zsidók előjöttek rejtekhelyükről és fedezékeikből. A zsidók gyakran addig maradtak az égő épületekben, amíg végül már nem bírták a meleget, és attól való félelmükben, hogy elevenen megégnek, kiugrottak a felső emeletekről, miután előzőleg matracokat és más párnázott tárgyakat dobtak le az utcára. Még törött lábbal is megpróbáltak átmászni az utcán és eljutni azokba az épületekbe, amelyek még nem égtek … Még a szennyvízcsatornába is bebújtak, de az első hét után ez a rejtekhely is kellemetlenné vált számukra. A Waffen-SS emberei, vagy a Wehrmacht műszaki emberei bátran lemásztak a csatornanyílásokon, hogy felhozzák a zsidókat … minden egyes esetben ki kellett őket onnan füstölni. Igen sok zsidót, akiknek száma ismeretlen, úgy semmisítettünk meg, hogy levegőbe röpítettük a csatornákat és a fedezékeket.

Mentől tovább tartott az ellenállás, annál keményebben harcolt a Waffen-SS, a rendőrség és a Wehrmacht. Fáradhatatlanul, hűséges bajtársakként teljesítették kötelességüket, és példát mutattak a katonás kitartásban … csak mindannyiuk állandó és fáradhatatlan erőfeszítésével sikerült 56 065 zsidót elfognunk, akiknek a megsemmisítése folyamatban van. Ezekhez még hozzá kell számítanunk azokat, akik a robbanások következtében pusztultak el, vagy megégtek; ezeknek a számát azonban nem tudtuk megállapítani”

A jelentés 45. oldalán Stroop, összegezve az akció eredményeit, a következőket írja: „Az 56 065 elfogott zsidó közül körülbelül 7000 az egykori zsidó lakónegyedben pusztult el a nagyszabású akciók folyamán; 6929 zsidót már a T. II.-be* A treblinkai 2-es számú megsemmisítő tábor.* szállítottunk, és ott semmisítettünk meg. A megsemmisített zsidók száma tehát 13 929. Mintegy 6000 zsidó részben a házak felrobbantása közben pusztult el, részben a lángokban lelte halálát.”

Stroop SS-brigádvezető vezérőrnagy úgy látszik nagyon meg lehetett elégedve a „Grossaktion” eredményével. Hogy ez alkalommal tanúsított hősiességéről maradandó emléke legyen, amelyet megmutathat rokonainak és barátainak, és a „Stahlhelm” évi bankettjén kézről kézre adhat az asztalnál, fényképalbumát a varsói nagy „csata” alatt készült számos képpel gazdagította. Amikor az Egyesült Államok katonai rendőrsége letartóztatta, megtalálta nála a fényképeket**. E fényképek közül néhány e könyvben is megtalálható.*

A balti államokban a zsidók megsemmisítésének más módszerét alkalmazták. Itt nem zárták őket előzőleg gettókba. A háború után Himmler magán-irattárában megtalálták az „A. Akció-csoport” egyik jelentését, mely szerint a németek 1941-ben Litvániában és Lettországban 130 000 zsidót gyilkoltak meg. Egy bandavezér, a németek felbujtására egy sor pogromot rendezett oly módon, mintha a németeknek semmi közük sem lenne a dologhoz. Az első pogrom során egyetlen éjszaka több mint 1500 zsidót öltek meg, több zsinagógát leromboltak, és sok házat felgyújtottak; a következő két éjszaka további 2300 zsidót gyilkoltak meg.

Egyes ritka esetekben — semmiesetre sem elég gyakran — a felsőbb hatóság nem helyeselte az alárendeltjei által alkalmazott módszereket. Az ilyen aggályok méltán kelthetnének meglepetést, ha nem arról lenne szó, hogy a módszereket általában a célszerűség, nem pedig az emberiesség szempontjából kifogásolták.

Az alábbi részlet a megszállt keleti területek birodalmi miniszteréhez intézett egyik levélből való:

„Azt a tényt, hogy a zsidókkal szemben speciális módszereket kell alkalmazni, nem szükséges vitatni. Mindazonáltal alig hihető, hogy ez olyan módon történt, ahogyan azt a főbiztos 1943 június 1-én kelt jelentésében leírta. Mi Katin ehhez képest? Mi lesz, ha az ilyen eseteket az ellenség megtudja és kihasználja? Férfiakat, asszonyokat és gyermekeket csűrökbe zárni és azokat rájuk gyújtani nem alkalmas módszer a bandák elleni harcban, még ha kívánatos is a lakosság kiirtása. Ez a módszer nem méltó a német ügyhöz, és súlyosan árt jóhírünknek.”

Jól emlékszünk, hogy amikor egy évvel később Oradour-sur-Glane-ban az SS Reich páncélos hadosztály egységei a férfiakat csűrökbe, az asszonyokat meg a gyermekeket pedig a templomba zárta, és azután rájuk gyújtotta az épületeket, ez ellen egyetlen német sem tiltakozott. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ugyanaz a „német ügy” többek között a zsidókérdés „végleges megoldását” is jelentette.

A Különleges Akció Csoport (Einsatzgruppe), amely SS, SD, Gestapo és más rendőri egységekből állt, és az Oroszországban állomásozó, von Manstein parancsnoksága alatt álló haderőkhöz tartozott, 1941 szeptember és 1943 február között sokezer zsidót gyilkolt meg: egyeseket agyonlőttek, másokat felakasztottak, gázzal pusztítottak el vagy vízbefojtottak. Az Einsatzgruppe egységei, Ottó Ohlendorf parancsnoksága alatt álltak. Ez a fiatal férfi, aki 1941-ben- még csak harmincegy éves volt, tizennyolc éves korában lépett be az SA, egy évvel később pedig az SD kötelékébe.

Néhány hónappal az oroszországi hadjárat megindítása előtt megállapodtak abban, hogy SIPO-egységek önállóan működnek majd a hadműveleti területeken. Ezeket az egységeket Einsatzgruppéknak nevezték, és alcsoportokra, úgynevezett Einsatzkommandókra osztották. A megállapodás egyrészt a Wehrmacht főparancsnoksága, másrészt a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (RSHA) között történt. Megegyeztek abban, hogy minden egyes hadseregcsoporthoz és hadsereghez beosztják a SIPO és az SD főnökének képviselőjét, és ennek rendelkezésére állnak majd a SIPO és az SD gépesített alakulatai. Ez a megegyezés új helyzetet teremtett; azelőtt ugyanis a hadsereg saját felelősségére és saját erejéből hajtotta végre azokat a feladatokat, amelyeknek az elvégzése ezután kizárólag a SIPO-ra tartozott.

Megállapodtak abban, hogy az Einsatzgruppét egy-egy hadseregcsoporthoz csatolják; hadműveleti területe tehát ugyanaz lett, mint a hadseregcsoporté. A SIPO és az SD képviselőjét felhatalmazták, hogy az egységeknek feladataikat illetően utasításokat adjon, de a hadseregcsoport is adhat ki parancsokat nekik, ha a katonai helyzet ezt megkívánja.

Négy Einsatzgruppét alakítottak, és az Einsatzgruppe D-t, amelynek Ohlendorf volt a parancsnoka, közvetlenül a von Manstein parancsnoksága alatt álló tizenegyedik hadsereghez csatolták, amelynek akkor Ukrajna volt működési területe. Az Einsatzgruppe D parancsot kapott, hogy a maga hadműveleti területén „likvidálja” a zsidókat. Ezt a parancsot Himmler személyesen megismételte, amikor 1941 szeptemberében Nyikolajevnél meglátogatta az Einsatzgruppét. Összehívta az Einsatzkommandók vezetőit és legénységét, és közölte velük, hogy őket nem terheli felelősség e parancs végrehajtásáért, amelyet maga Hitler adott ki.

A hadseregparancsnok tudott ezekről a parancsokról és azok végrehajtásáról is. Von Manstein parancsot adott ki, hogy a főhadiszállás 200 kilométeres körzetében nem szabad likvidálást végrehajtani.

Sőt, Szimferopolban, ahol egy tömeg-kivégzés során 10 000 zsidót öltek meg, a hadseregparancsnokság felszólította Ohlendorfot, hogy a fenyegető éhségre és az égető lakáshiányra való tekintettel siessen a likvidálással. Az alábbi leírás magától Ohlendorftól származik, aki maga is végignézett több tömegkivégzést.

A helyi Einsatzkommando a maga területén összeírással próbálta meg összegyűjteni a zsidókat. Az összeírást maguk a zsidók végezték. A németek ezt úgy érték el, hogy azt mondták a zsidóknak, hogy áttelepítik őket.

Az összeírás után egybegyűjtötték és elvitték őket a kivégzés helyére, amely rendszerint egy tankcsapda volt. A kivégzést katonai módon, ki végző osztagok hajtották végre.

Ohlendorf parancsára egyidőben csak annyi zsidót vittek a kivégzés színhelyére, amennyit azonnal ki tudtak végezni.

Ezt azért tették, hogy a minimumra csökkentsék azt az időt, ami a kivégzés és aközött telt el, hogy az áldozatok megtudták, milyen sors vár rájuk.

Az áldozatokat az árok szélére állították vagy térdeltették; kivégzésük után belezuhantak az árokba. Mielőtt eltemették őket, a kivégző osztag parancsnokai a parancs értelmében meggyőződtek róla, hogy az áldozatok mind meghaltak-e, és ők maguk intézték el azokat, akikben volt még élet.

Amikor a zsidókat összeterelték, minden értéktárgyukat elkobozták, és továbbították a Pénzügyminisztériumnak. Ettől a gyakorlattól egyes esetekben eltekintettek.

Egészen 1942 tavaszáig így folyt a zsidók kivégzése Ukrajnában. Ekkor parancs érkezett, hogy ezután az asszonyokat és a gyermekeket gázkocsiban kell megölni. Eddig ugyanis őket is agyonlőtték, akárcsak a férfiakat. A gázkocsit, a gyilkosságnak ezt az újabb eszközét, úgy készítették, hogy semmiféle külső jel ne árulja el rendeltetését. Külsőleg semmiben sem különbözött egy közönséges, zárt teherszállító autótól, de úgy volt megszerkesztve, hogy egy motor beindításakor gáz tódult a kocsiba, és tíz-tizenöt perc alatt halált okozott. A kocsi leleményes feltalálója dr. Becker SS-Untersturmführer volt, az Ohlendorf parancsnoksága alatt álló Einsatzgruppe járműrészlegének a vezetője.

A nácik nagy mesterek voltak a leplező kifejezések használatában, s amikor gyilkosságról volt szó, sohasem nevezték nevén a gyermeket. Speciális elbánás, likvidálás, felszámolás, áttelepítés és végleges megoldás — mindmegannyi rokonértelmű kifejezés volt a gyilkosság megjelölésére, és nem lenne érdektelen megtudni, hogy milyen ártatlanul hangzó néven szerepelt ez a gázkocsi az SS raktári kimutatásaiban.

A kocsik leírása és működésük részletes ismertetése megtalálható abban a szigorúan titkos iratban, amelyben a feltaláló beszámolt Rauff SS-Obersturmbannführernek, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal egyik magasrangú vezérkari tisztjének az utolsó próbákról és a kocsik tökéletesítéséről.

Becker jelentette, hogy befejezte mindkét típusú kocsi, az I-es és II-es széria kipróbálását, és különböző javításokat és módosításokat hajtott rajtuk végre. Az I-es széria úgyszólván minden időjárásban használható. A II-es széria már kis eső után is hasznavehetetlen, és csak teljesen száraz időben alkalmazható. Felettébb megfontolandó, hogy csak a megsemmisítés helyén, mozdulatlan állapotban használják-e a kocsit. Ilyen esetben ugyanis sok nehézség lép fel. Előszöris a kocsit oda kell vinni a kivégzés céljára kiválasztott helyre, amely rendszerint jó tíz mérföldnyire van a főúttól, és nedves időben megközelíthetetlen. Ha az áldozatokat gyalog hajtanák a kivégzés színhelyéig, egyszeriben gyanút fognának, és nyugtalankodni kezdenének. Ez pedig „nem kívánatos”. Becker szerint az egyetlen megoldás, hogy „felrakják” őket a kocsikra (Becker úgy írt róluk, mintha teheráruról lenne szó), és elszállítják őket a kijelölt helyre.

Becker utasítást adott, hogy a „D” csoport gázkocsijait pótkocsis autóoszlopnak álcázzák; e célból a kisebb kocsik oldalán egy-egy ablakredőnyt, a nagyobb típusú kocsikon pedig két ablakredőnyt kell felszerelni. A kocsik azonban ennek ellenére olyan közismertté váltak, hogy csakhamar nemcsak a katonák, hanem a polgári személyek is „halálkocsiknak” nevezték őket, és Becker véleménye szerint még álcázással sem lehetett eltitkolni rendeltetésüket.

Mivel a gázkocsikat göröngyös, rossz utakon, nagy sebességgel vezették, erős rázkódtatásnak voltak kitéve, és az összetartó csavarok hamarosan meglazultak. Ez természetesen azt jelentette, hogy a gáz kiszivárgott, és a kocsikat gyakran kellett javíttatni. Azonkívül, a gépkocsivezetőknek és gépészeknek a parancs értelmében a gázosítás tartama alatt távol kellett maradniuk a kocsitól, nehogy a kiszivárgó gáz károsan hasson egészségükre.

Becker jelentése így folytatódott:

„Ez alkalommal felhívom a figyelmét a következőkre: több parancsnokság a gázosítás végrehajtása után saját embereivel rakatta ki a hullákat. Ez igen veszedelmes, mert károsan befolyásolhatja az emberek egészségi állapotát, ha nem is mindjárt, esetleg kis idő elteltével. A parancsnokok nem akarják visszavonni ezt a parancsot, mert attól félnek, hogy ha foglyokkal végeztetnék ezt a munkát, azok alkalmat találhatnak a szökésre.

A gép alkalmazásánál sem járnak el mindig helyesen. A gépkocsivezető, hogy mentől gyorsabban végezzen, teljes erejével nyomja le a pedált. Ennek következtében az áldozatok megfulladnak. Ha az emelőket helyesen használják, a foglyok békésen elalszanak, és a halál gyorsabban következik be. Amikor nem így jártak el, az áldozatok arca és más jelek is azt mutatták, hogy az áldozatok haláltusát vívtak.”

1941-ben, Nyikolajev közelében, csupán szeptember hónapban 35 000 szovjet állampolgárt, többségükben zsidókat gyilkoltak meg Ohlendorf alakulatai. Mindezekről a mészárlásokról kötelességszerűen részletes jelentést küldtek a főhadiszállásra: „A kommandó-egységek folytatták a területnek a zsidóktól és a kommunista elemektől való megtisztítását. A jelentés által felölelt időszakban, vagyis 1941 szeptember 16-tól 30-ig, elsősorban Nyikolajev és Herszon városokat tisztították meg a zsidóktól, és a hátrahagyott funkcionáriusokkal hasonlóképpen bántak el … számuk összesen 35 782”*. A Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak (RSHA) 1941 október 2-án kelt, a Führer részére készült jelentése.*

1941 október 13-án a von Manstein haderőihez tartozó SD-egységek további 2000 zsidót öltek meg. Erről számolt be Melitopol katonai parancsnoka, a hátország főparancsnokához küldött szokásos jelentésében. Leírja a főhadiszállás első részlegének megérkezését Melitopolba; a városban 40 000 lakos maradt. A 2000 főnyi zsidó lakosságot az SD mind egy szálig kivégezte. A jelentés így zárult: „A lakosság bízik a német fegyveres erőkben, és különösen az ukránok hálásak felszabadításukért.”

Alig tizennégy nappal később további 8000 zsidót gyilkoltak meg Mariupolban. Amikor a német csapatok bevonultak a városba, az SD valamennyi zsidót kivégezte, az áldozatok megürült lakásait pedig lefoglalta a hadsereg. A zsidók ruhaneműit kitisztításuk után átadták egy katonai kórháznak. A katonai parancsnokság azután új polgármestert nevezett ki, mert a megelőzőnek a felesége, akit szintén kivégeztek, zsidó volt. Amikor a németek benyomultak a Krím-félszigetre, már bizonyos nehézségekbe ütköztek, amint azt az Einsatzgruppe alábbi jelentése is bizonyítja:

„Zsidók: Szimferopolt, Jevpatoriját, Alustát, Karaszabarszart és Feodosziját, valamint Krím-félsziget nyugati részének más körzeteit megtisztítottuk a zsidóktól; 1941 november 16-a és december 15-e között 17 645 zsidót végeztünk ki. A más területeken végrehajtott kivégzéseknek a híre igen megnehezítette Szimferopolban a helyzetet. A zsidók elleni akciókra vonatkozó hírek a menekülő zsidók vagy fecsegő német katonák útján szivárognak ki.”

A németek 1942 végén 40 000-re becsülték a Krím-félsziget nyugati részén élő zsidó lakosság számát. Ezeknek körülbelül egynegyede magában Szimferopolban lakott.

1941 december elején az Einsatzgruppe „D” főhadiszállása Odesszából a Krím-félszigetre költözött, és Szimferopolban rendezkedett be. A zsidók összeírását és elkülönítését az egyik parancsnokság már végrehajtotta, a hadsereg főhadiszállásán működő SS összekötő tiszt pedig közölte Ohlendorffal a hadseregnek azt a kívánságát, hogy a szimferopoli zsidókat még karácsony előtt ki kell végezni.

A feladat végrehajtását a Kommando II B-re bízták. Ennek parancsnoka, Karl Rudolph Braune, nem tudta a megbízást az egység saját erőivel végrehajtani, ezért a hadsereg főhadiszállásának „Q” részlegéhez fordult segítségért. Teherautókat, személyautókat, motorkerékpárokat, gépkocsivezetőket és őröket bocsátottak rendelkezésére azzal a kikötéssel, hogy a katonák nem vehetnek részt a kivégzésekben, csak szállításra és biztonsági célokra használhatók fel.

S megkezdődött a tömeges kivégzés. A zsidókat — férfiakat, nőket, gyermekeket — kijelölt helyeken összegyűjtötték, teherautókra rakták, és meghatározott időközökben elvitték a kivégzés helyére, a város előtt ásott tankcsapdához, ott lőtték agyon őket. A harmadik nap elteltével valamennyi zsidót meggyilkolták.

Ami az áldozatok értéktárgyainak sorsát illeti, a szokásos rendelkezések voltak érvényben, de ebben az esetben, eleget téve a külön igénylésnek, 120 órát küldtek a tizenegyedik hadseregnek.

Így folyt a mészárlás, ártatlan emberek esztelen, könyörtelen legyilkolása, kizárólag azért, mert zsidók voltak.

Akadtak azonban németek, akik nem féltek, és bírálták az Ukrajnában folyó tömeges üldözést, jóllehet távolról sem nemes indítékokból.

A berlini Ipari Hadfelszerelési Hivatal helyi megbízottja jelentést küldött főnökének, Thomas tábornoknak az „ukrajnai birodalmi hadbiztosság” ipari helyzetéről.

A jelentést nem szolgálati úton továbbította, és „az Ipari Hadfelszerelési Hivatal főnökének” szólt, annak „személyes tájékoztatására”. A jelentés tartalma nem hagy kétséget afelől, hogy írója miért kerülte meg a rendes szolgálati utat. A következőket írta:

„A zsidó lakosság kezdettől fogva udvariasan viselkedett. Igyekezett minden olyasmit kerülni, ami a német közigazgatásnak esetleg nem tetszhetett. Hogy magukban gyűlölték ezt a közigazgatást és a hadsereget, az természetes, és nem meglepő. De nincs rá bizonyíték, hogy az ukrajnai zsidók nagy számban részt vettek volna szabotázs-akciók végrehajtásában, jóllehet akadtak közöttük is szabotőrök, ugyanúgy, ahogy más ukránok között is. Nem állítható, hogy a zsidók veszélyt jelentettek a német fegyveres erőkre. A zsidó munkások termelését — kizárólag a félelem hajtotta őket munkára — mind a hadsereg, mind a német közigazgatás kielégítőnek találta.

A zsidó lakosságot a harcok befejezése után kis ideig háborítatlanul hagyták. De később különleges rendőri alakulatok tömeges kivégzéseket készítettek elő és hajtottak végre. Ez teljesen nyilvánosan történt, és sajnos, sok esetben önként részt vettek benne a fegyveres erők tagjai is. Az a mód, ahogyan ezeket a „hadműveleteket”, melyek során aggastyánokat, különböző korú nőket és gyermekeket is meggyilkoltak, rettenetes volt. Eddig körülbelül 150 000—200 000 zsidót végeztek ki Ukrajnának ebben a részében: a gazdasági helyzet követelményeit nem vették figyelembe.

Összegezve megállapítható, hogy a zsidókérdésnek az a fajta megoldása, amellyel Ukrajnában találkoztunk, és amely nyilvánvalóan ideológiai szempontokon alapult, az alábbi következményekkel járt:

1. a) Felszámoltak a városokban bizonyos számú felesleges fogyasztót.
2. b) Felszámolták a lakosság egy részét, amely kétségtelenül gyűlölt bennünket.
3. c) Felszámolták a kereskedők egy részét, akikre égetően szükség lenne, és akik sok esetben még a fegyveres erők számára is nélkülözhetetlenek voltak.
4. d) Mindennek a külföldi propagandával kapcsolatos következményei nyilvánvalóak.
5. e) Mindez káros hatást gyakorol a katonákra, akiknek közvetve mindenesetre közük van a kivégzésekhez.
6. f) Lealjasító hatással van a kivégzést végrehajtó alakulatokra.”

Ennek a buzgó hivatalnoknak a jelentése, akiben, úgy látszik, volt még valami emberi érzés, igen leleplező.

A háborús bűnösök tárgyalásain a német vádlottak gyakran arra hivatkoztak, hogy mivel a háború célja az ellenség legyőzése, e cél minden eszközt szentesít, katonai szükségesség esetén még a hadviselés törvényeinek megsértését is, ha ezáltal elkerülhető a fenyegető veszély, vagy ha ez elősegíti az ellenség legyőzését.

Ez az elmélet igen messzire nyúlik vissza a hadviselés történetében; azokból az időkből származik, amikor a háborút még nem szabályozták a hadviselés törvényei és szokásai. Figyelemre méltó, hogy ez az elmélet német eredetű, noha a nemzetközi jog nem minden német szakértője helyesli. Ennek az elméletnek egyik ellenzője, Strupp, például a következő indoklással veti el: „Ha ez az álláspont indokolt lenne, nem lennének hadviselési törvények, mert arra való hivatkozással, hogy az a katonai szükségességgel ellenkezik, minden szabályt betarthatatlannak nyilvánítanának.”

Sőt, a hágai egyezmény IV.-nek a bevezetője határozottan kijelenti, hogy a hadviselés törvényeit a katonai szükségességre való tekintettel hozták, és az egyezmény rendelkezéseit „az a kívánság sugallta, hogy amennyire azt a katonai követelmények megengedik, csökkentsék a háborúval járó szenvedéseket”.

Amikor egy megszálló hatalom átveszi valamely terület közigazgatását, ahol fegyveres erői hadműveleteket folytatnak, vagy mint helyőrségi csapatok állomásoznak, hadseregének biztonsága és szükségletei kielégítése érdekében joga van megtenni a szükséges intézkedéseket.

Nyilvánvaló, hogy Ukrajnában a zsidók önmagukban nem veszélyeztették a német fegyveres erők biztonságát.

Ennélfogva azok, akik e mészárlásért felelősek voltak, még csak nem is érvelhettek azzal, hogy a zsidóknak ezt a tömeges legyilkolását a katonai szükségesség követeli; egyébként a nácik ezt soha nem is állították. A zsidókat azért ölték meg, mert zsidók voltak. Megkezdték a zsidókérdés végleges megoldását.

Amint azt a nürnbergi tárgyaláson az egyik német tanú maga vallotta, „ha éveken keresztül azt prédikálják, hogy a szláv faj alsóbbrendű, és a zsidók még csak nem is emberi lények, akkor az elkerülhetetlenül ilyen kirobbanáshoz vezet”*. Von Dem Bach — Zelewski tanúvallomása. 1946 január 7.*

De a nácik nemcsak az orosz zsidók kiirtását tervezték. Ahová csak a német haderők a „horogkereszt” zászlaja alatt bevonultak, ott végrehajtották a „zsidók áttelepítését”.

Lengyelországban 1942 tavaszán és nyarán felállították a treblinkai A. és B. táborokat. Ezek a táborok is annak a gépezetnek voltak a részei, amelyet a lengyelországi zsidóság teljes megsemmisítése céljából hoztak létre.

E két táborban többszázezer zsidót gyilkoltak meg. Az áldozatokat hozó első vonat 1942 júliusában érkezett, és attól kezdve egészen 1943 végéig rendületlen szabályossággal érkeztek a szerelvények.

A tömegmészárlást két módszerrel végezték: tűzzel és gázzal. A tábor első épületében három gázkamra volt, de 1942-ben már állt az új épület, amelyet tíz gázkamrával láttak el. A holttesteket, összehasonlítva a más táborokban alkalmazott korszerűbb módszerekkel, primitív módon égették el. A krematóriumban nem volt kemence, csak nagy, vasúti sínekből készült rostélyok, amelyeket betongerendákra szereltek. Erre helyezték a hullákat, 2500-at egyszerre.

A táborban volt egy „lazarett”-nek, vagyis kórháznak nevezett épület, de ott soha, egyetlen beteget sem kezeltek. Az épületbe, amelyet magas kerítés övezett, egy kis barakkon keresztül — tetején vöröskeresztes zászló lengett — jutott be az ember. A beteg először egy várószobába lépett, amelyben színes plüss-díványok voltak. Itt várakoztak a mit sem sejtő áldozatok. A következő helyiségben egy mély verem volt; amint az áldozat belépett, a verem szélén álló SS-legény tarkón lőtte. Így öltek meg betegeket, öregeket és kisgyermekeket, akik túlságosan gyengék vagy fiatalok voltak ahhoz, hogy saját lábukon menjenek a gázkamrába.

Amikor a zsidók megérkeztek a treblinkai állomásra, minthogy a dolog sietős volt, a vagonokat azonnal kinyitották, és azokat, akik még életben voltak, kikergették és beterelték a külön erre a célra bekerített térségre. Itt a férfiakat elkülönítették a nőktől és a gyermekektől. Közben zsidó foglyok eltávolították a vagonokból a hullákat, és kitakarították a kocsikat. Mintegy 200 zsidót zsúfoltak egy-egy vagonba; útközben sokan meghaltak.

Hogy mi történt az újonnan jöttekkel, azt megtudjuk a németek lengyelországi bűncselekményeit vizsgáló egyik lengyel kormánybizottság hivatalos jelentéséből.

„Miután egy vasúti kitérőn kihajtották őket a vagonokból, az áldozatokat egy helyre gyűjtötték … ahol le kellett vetniük ruhájukat, cipőjüket. A férfiak az udvaron vetkőztek le, a nők és a gyermekek egy közeli barakkban. Az asszonyoknak levágták a haját, és azután az egész szállítmányt, férfiakat, nőket és gyermekeket, most már meztelenül és kopaszra nyírva, végighajtották a gázkamrákba vezető úton; előzőleg azt mondták nekik, hogy fürdőbe viszik őket.

Amikor odaértek a halálkamrákhoz, az áldozatokat felemelt kézzel, hogy mentől többet lehessen a kamrákba préselni, beterelték a helyiségekbe. A gyermekeket a tetejükbe rakták. Sokszor először a csecsemőket ölték meg … Egy erre specializált SS lábuknál fogva megragadta és falhoz csapta őket … Maga a gázosítás körülbelül tizenöt percig tartott, és amikor úgy gondolták, hogy az emberek már mind meghaltak, kinyitották az ajtókat, és a zsidó munkaszolgálatosok eltávolították a kamrából a holttesteket, és előkészítették a kamrát a következő csoport részére.”

Az áldozatok holmiját összegyűjtötték, és mielőtt elküldték Németországba, szortírozták. A levágott hajat gőzölték, bálákba csomagolták, majd elszállították Németországba, ahol azt matracok készítésére használták.

A treblinkai táborok azonban nem győzték a munkát, s ezért Chelmnóban egy másik megsemmisítő tábort létesítettek. Itt 300 000, Poznan és Lódz tartományból való zsidót öltek meg.

Az eljárás ugyanaz volt, mint Treblinkában, és itt is zsidókkal végeztették el a „piszkos munkát”. Időnként ezeket a zsidó kényszermunkásokat is eltették láb alól, és új foglyokkal cserélték ki őket. Amikor ezek kivégzésére került a sor, az SS-legények remekül szórakoztak. „Élő céltáblának használták őket; úgy lőttek rájuk, mint a nyulakra.”

Amennyire megállapítható — tekintve, hogy az utolsó háború előtti népszámlálás 1931-ben volt Lengyelországban — a német támadás előtt 3,3 millió zsidó élt az országban. Ennélfogva a zsidókérdés „végleges megoldása” Lengyelországban nem volt könnyű feladat.

A főkormányzó, Hans Frank, 1941-ben ezt mondta: „Mit csináljunk a zsidókkal? Talán telepítsük őket Ostlandba? Mire való ez a fecsegés? Minden teketória nélkül el kell őket intézni. Ki kell irtani őket. A Főkormányzóságot ugyanúgy meg kell tisztítani a zsidóktól, mint a Birodalmat.”

A nácik, mihelyt behatoltak Lengyelországba, azonnal hozzáfogtak a zsidók kiirtására irányuló tervük végrehajtásához.

Először megkülönböztető törvényeket hoztak a zsidók ellen; megfosztották őket attól a jogtól, hogy bármilyen tulajdonuk legyen, és megkülönböztető jel viselésére kényszerítették őket. Gettókat létesítettek, a zsidók értéktárgyait elkobozták, és élelmiszer-fejadagjukat is alacsonyabban szabták meg, mint a többi lengyelét. Kényszermunkát végeztettek velük, szüntelenül terrorizálták, és a legkisebb vétségért is szigorúan megbüntették őket.

Az üldözés egyre fokozódott. Túszokat szedtek közülük, és állandóan nevetség tárgyává tették, megalázták őket. Zsidó nőket büntetlenül lehetett megerőszakolni, zsidó templomokat megszentségtelenítettek, felgyújtottak. A zsidó üzleteket kifosztották; és végül megkezdték a kivégzéseket. Pogromokat szerveztek, és amikor elfogtak egy rabbit, levágták, vagy kitépték a szakállát. A legmocskosabb és a legmegalázóbb feladatokat végeztették velük: arra kényszerítették őket, hogy puszta kézzel latrinákat tisztítsanak, hogy felszedjék az utcán a lóganét, és megtömjék vele sapkájukat és zsebüket.

Azután következett a „végleges megoldás”— a megsemmisítő táborokban végrehajtott tömeggyilkosságok, amelyeket már ismertettünk. A rendelkezésre álló statisztikai adatokból kitűnik, hogy a totális megsemmisítést, amelyet Himmler 1942-ben rendelt el, majdnem teljesen végrehajtották. Abból a több mint 3 millió zsidóból, aki 1939 szeptemberében élt Lengyelországban, nem kevesebb, mint 2,6 milliót pusztítottak el, és 1946-ig mindössze 50 000-nek tudtak nyomára akadni.

Franciaországban a német megszálló hatóságok kivontak a forgalomból minden zsidó szerző által, vagy zsidó közreműködésével írt könyvet, kivéve a természettudományos könyveket. Ezekkel néha kivételt tettek. Még az árják által zsidókról írt életrajzokat is az „Otto”-listára* Ezeket a listákat Otto Abetzről nevezték így.* tették. Például Offenbach életrajzát is ezért kellett kivonni a forgalomból.

Később jöttek a gazdasági rendelkezések, a megfélemlítés és a különböző zaklatások, a sárga csillag és más megaláztatások. Számos antiszemita rendeletet hoztak, amelyekkel másodrendű állampolgárokká degradálták a francia zsidókat.

A németeknek mindig az volt a tervük, hogy végül elhurcolják Franciaországból, és megsemmisítsék az összes zsidókat, és programjuk csak az ütem tekintetében különbözött a másutt végrehajtott programtól.

Az ember azt gondolná, hogy a németek, akik meg akartak szabadulni a zsidóktól, megfelelő megoldásnak találhatták volna a kivándorlást. De korántsem találták annak, amint azt az alábbi levélrészlet is világosan mutatja.

„A Polgári Közigazgatás bordeaux-i központja a párizsi központnak, 1941 július 22-én.

Most érkezett jelentés arról, hogy még mindig körülbelül százötven zsidó tartózkodik a St. Jean de Luz-i körzeti parancsnokság területén. Amikor Hankel őrnaggyal, a körzeti parancsnokkal beszéltünk, azt kérte, hogy ezek a zsidók mentől előbb hagyják el a körzetet. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy véleménye szerint sokkal jobb lenne, ha megengednék nekik a kivándorlást, mint hogy koncentrációs táborokban helyezzék el őket.”

Erre az a válasz érkezett, hogy Henkel őrnagy javaslatát nem helyeslik, mivel az RSHA rendelkezése értelmében a nyugati megszállt területeken és a Franciaország meg nem szállt részében élő zsidók kivándorlását lehetőleg meg kell akadályozni.

Ezt a rendelkezést megkapta a párizsi katonai parancsnokság, és a következőképpen továbbította: „Az SS-Reichsführer parancsa értelmében elvi okoknál fogva meg kell akadályozni a zsidóknak Németországból és a megszállt területekről való kivándorlását.”

Franciaország megszállt területén a zsidó ügyek biztosa Dannecker SS-Obersturmführer volt. 1941-ben „A zsidókérdés Franciaországban és annak megoldása” címen terjedelmes jelentést írt. Bevezetőül áttekintést nyújtott magáról a problémáról, majd határozottan kijelentette, hogy a zsidókérdés végleges megoldása az ezzel a kérdéssel foglalkozó SD és SIPO feladata.

A továbbiakban a jelentés foglalkozott a franciaországi zsidók történetével és szervezetével, majd hangsúlyozta a „vezető zsidó személyiségek” elleni kampány fontosságát. „A Németországban, Ausztriában, Csehszlovákiában és Lengyelországban összegyűjtött adatok vizsgálata alapján” mondja a jelentés, „megállapítható, hogy az európai zsidóság központját és tengerentúli kapcsolatainak fő vonalait Franciaországban kell keresni. Ezt felismerve, átkutatták és bezárták az olyan nagy zsidó szervezetek, mint például a Zsidók Világkongresszusa hivatalait.”

Dannecker szerint Franciaországban szoros kapcsolat áll fenn a katolicizmus és a zsidóság között, és ennek bizonyítására hivatkozik a Rothschild család, Georges Mandel volt gyarmatügyi miniszter, továbbá az angol követségi sajtóattasé, s Moro-Giafferi és Torres francia ügyvédek lakásán tartott házkutatások eredményeire.

Hét hónappal később Dannecker egy másik jelentést adott ki, amely azt mutatja, hogy az első jelentés kibocsátása óta a zsidókérdés megoldása terén feltűnően meggyorsították az ütemet.

A második jelentés fejezeteinek címei is az ütem meggyorsulását bizonyítják. „A SIPO és az SD feladata Franciaországban”— „A zsidók nyilvántartása” — „A zsidó kérdésekkel foglalkozó francia bizottság” — „Francia rendőrség zsidóellenes csoportja”.

Ezek a címek azt mutatják, hogy a Gestapo egyre szorosabbra vonta a hálót a francia zsidóság körül, hogy a rendőrség minden zsidóról dossziét vezetett, hogy ebben a kérdésben létrejött az együttműködés Vichy és a megszálló hatalom között, és hogy a gyűlölt milíciának egy külön osztálya foglalkozott a zsidókkal.

Még ugyanazon év tavaszán megkezdődött a zsidók deportálása, és elhurcolásuk előtt mindegyiküket megfosztották francia állampolgárságától. Júniusig 100 000 zsidót deportáltak. A németek, hogy eltitkolják igazi céljukat — ami abban állt, hogy a zsidókat végkimerülésig dolgoztatják, majd gázkamrákban megölik —, ezeket a deportálásokat a „zsidók áttelepítésének” nevezték. Egy újabb megbeszélés után, amely Dannecker és az RSHA között zajlott le, a franciaországi zsidók deportálására újabb utasításokat adtak ki. Ezekben a zsidókról csak mint „élőállományról” beszéltek.

1942 október végéig további 50 000 zsidót deportáltak Franciaország megszállt övezetéből, de ez az ütem nem elégítette ki a hatóságokat, amelyek a meg nem szállt övezetből is szerették volna elhurcolni a zsidókat.

A németek a vichyi kormánnyal folytatott tárgyalásokon közölték, hogy a többi európai ország sokkal messzebb tart már a zsidókérdés megoldásában, mint Franciaország, és ezt az elmaradást be kell hozni. A német hatóságok ugyanakkor elégedetlenek voltak azzal a magatartással, melyet az olaszok a megszállásuk alá került francia terület zsidó lakosainak deportálásával kapcsolatosan tanúsítottak. Az olaszok valóban erősen ellenezték ezt a politikát, és a németek Ribbentropot bízták meg, hogy a helyzetet a Duceval megbeszélje.

A deportált zsidók nagy részét Auschwitzba szállították. Egy időre ugyan felfüggesztették a Főkormányzóságba való deportálást, de közben úgy döntöttek, hogy mihelyt újból elindítják a szállítmányokat, gyermekeket is útnak indítanak. A nácik mindenképpen igyekeztek leplezni ezt, és azt a benyomást akarták kelteni, mintha egész családokat együtt vinnének ki Franciaországból. Megtévesztés céljából úgy intézték, hogy a felnőttek és a gyermekek száma megfelelő arányban legyen egy-egy szállítmányban.

Az egyik deportálási utasítás így hangzott: „A meg nem szállt övezetből érkező zsidókat Drancyban úgy kell vegyíteni a most Pithiviers-ben és Beaune-la-Rolande-ban levő zsidó gyermekekkel, hogy 700 ember között legalább 300 gyermek legyen. Az RSHA utasítása értelmében egyetlen vonat se legyen, amely csak gyermekeket szállít.”

A hollandiai zsidókkal ugyanilyen kegyetlenül bántak; Seyss-Inquart, Hollandia birodalmi biztosa, könyörtelenül járt el velük szemben. 1941 elején egyik Amszterdamban tartott beszédében kijelentette: „A mi szemünkben a zsidók nem hollandok. Ezek azok az ellenségek, akikkel nem köthetünk sem fegyverszünetet, sem békét … Ott ütjük a zsidókat, ahol érjük őket, és azoknak, akik csatlakoznak hozzájuk, viselniük kell a következményeket. A Führer kijelentette, hogy a zsidók befejezték szereplésüket Európában, szerepük tehát valóban be is fejeződött.”

Egy sor antiszemita rendelkezést hoztak, amelyekkel a zsidókat a szokásos megalázó módon gúzsba kötötték. Megfosztották őket a tulajdonukhoz való joguktól és polgári szabadságjogaiktól. Összeírták üzleteiket, beleértve azokat a cégeket és társaságokat is, amelyekben túlnyomó volt a zsidó érdekeltség, és a megszálló hatóságok önkényesen felmondhattak bármely zsidó munkavállalónak.

Mindezek csak előzetes intézkedések voltak, amelyek lehetővé tették a német megszálló hatóságok számára, hogy végrehajthassák nagyarányú deportálási programjukat.

A 140 000 zsidó közül, aki a náci támadás idején Hollandiában élt, 115 000-et Lengyelországba deportáltak, ahol sorsuk meg volt pecsételve. További kétezer zsidót a buchenwaldi és mauthauseni táborba hurcoltak, ahonnan hamvaikat 75 holland forint ellenében megküldték családjuknak.

A magyarországi zsidókat hasonló sors érte. 1944-ben több mint 200 000 zsidót összefogtak, sokat közülük tehervonatokra raktak, és a megsemmisítő táborokba szállítottak.

A német megszálló csapatokkal együtt Budapestre érkezett a SIPO egyik Einsatzkommando alakulata, amelynek akárcsak a többi országban, az volt a feladata, hogy likvidálja a magyar zsidókat. Parancsnokuk Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer, az RSHA egyik magasrangú tisztje volt. Ez az alakulat letartóztatta a zsidó politikai és üzleti körök vezetőit, azonkívül letartóztatott újságírókat és minden demokratikus gondolkodású és „antifasiszta” politikust.

Az Auschwitzba hurcolt magyar zsidók közül a tizennégy éven aluliakat és az ötven éven felülieket, valamint a betegeket és a büntetett előéletűeket külön jelzéssel ellátott vagonokban szállították. Ezeket az embereket a táborban való megérkezésük után azonnal a gázkamrába küldték. Rudolf Höss, Auschwitz parancsnoka beismerte, hogy 1944 nyarán 40 000 magyar zsidót gyilkoltak meg.

Még folytathatnánk a gyilkosságok komor felsorolását, de csak ismételnénk az eddig elmondottakat, összeírás, elkülönítés, megalázás, lealacsonyítás, kizsákmányolás és megsemmisítés. Ezek voltak a szenvedés mérföldkövei a szerencsétlen zsidók utolsó útján.

Aki sohasem hallotta a falu utcáin a német csizmák dobogását, vagy ajtaján a Gestapo dörömbölését, aki sohasem látta, mint lőnek agyon a piactéren barátai és szomszédai közül ötvenet megtorlásul egyetlen német katona ellen elkövetett merényletért, akinek nem hurcolták el otthonából éjnek idején fiait, leányait, hogy azután soha többé ne lássa őket viszont — az mindezt nyilván hihetetlennek és elképzelhetetlennek találja.

Az ötmillió európai zsidónak a legyilkolása olyan bűncselekmény, amely példátlanul áll a világtörténelemben. A nácik csak azért nem semmisíthették meg Európa egész zsidó lakosságát, mert mielőtt még a „zsidókérdést véglegesen megoldhatták” volna, elvesztették a háborút.

Utószó

 

Volt egy koncentrációs tábor, amelyet 1945-ben, miután eltakarították a hullákat, megnyitottak a nagyközönség számára. Ez a München közelében fekvő dachaui tábor volt. Aki egyszer ott járt, olyan emlékekkel távozott, amelyeket soha többé nem tudott elfelejteni.

A látogató ekkor már csak a háborús bűncselekmények elkövetésével vádolt német foglyokat láthatta, akik tárgyalásukra vagy szabadonbocsátásukra vártak. Ezek kényelmesen, világos, szellős cellákban laktak, amelyekben villanyvilágítás volt, télen központi fűtés, a cellában egy ágy, egy asztal, egy szék és könyvek. Jóltápláltaknak, gondozottaknak látszottak, és arcukon némi csodálkozás tükröződött. Valóban csodálkozhattak azon, hogy hol vannak.

Elhagyva a most oly tiszta és rendes szállásokat, a látogató átment a tábor másik részébe, ahol a krematórium állt a hozzátartozó részlegekkel. Ott volt, teljes épségben, az egész halálgépezet, amelyet oly hosszú időn át arra használtak, hogy eltegyék láb alól mindazokat, akik keresztezni merték a Führer útját.

Eltűntek a hullák, amelyek annak idején zsúfolásig megtöltötték a szomszédos helyiséget, amikor a gázkamrában több embert pusztítottak el, mint ahány hulla befért a kemencébe; eltűntek a szerencsétlen áldozatok végtelenül hosszú sorai is, akik a vetkőző helyiség előtt várakoztak sorsukra, mielőtt beterelték őket a halálkamrába. Eltűntek örökre, de szellemük ott kísértett, és minden az ő emléküket idézte.

De tisztára söpörve, mindenki számára láthatóan, ott volt a helyiség, ahol az áldozatok levetkőztek, ott volt maga a gázkamra, a kémlelőlyuk, amelyen keresztül a kezelő figyelte az áldozatok arcán a haláltusát, hogy aztán bekapcsolhassa a ventilátort, és megtisztítsa a levegőt a mérges gőzöktől; ott volt közvetlenül a gázkamra mellett a krematórium; ott a vaskerekeken nyugvó hordágyak, amelyeken a hullákat a kemence nyílásához vitték; a kis helyiség, amelyet a mennyezetig megtömtek holttestekkel, és amelyben a falon még látható volt a lábak nyoma; ott a gép, amely megőrölte a csontokat, hogy a csontport a környező gazdaságok földjein műtrágyaként használják; és ott a helyiség, ahol az áldozatok hamvait tárolták.

Amikor a látogató végigment ezeken a helyiségeken, és látva oly sok szenvedés és tragédia színhelyét, szinte érezte a rothadó hullák bűzét és az égő emberhús szagát, és amikor kilépett a szabadba s feltekintett az égre, hogy elűzze a nyomasztó látomásokat, mit pillantott meg? A krematórium tetején egy póznára szegezett kis madáretetőt, amelyet valamely schizofrén SS-legény helyezett ott el.

Akkor és csak akkor értettem meg, hogy az a nemzet, amely Goethét és Beethovent, Schillert és Schubertet adta a világnak, hogyan hozhatott létre egy Auschwitzot és Belsent, Ravensbrücköt és Dachaut is.

Függelék

A német katona tízparancsolata
(Megtalálható minden német katona zsoldkönyvében)

1. A győzelemért harcoló német katona köteles betartani a lovagias hadviselés szabályait. Kegyetlenkedés és esztelen rombolás nem méltó hozzá.
2. A harcoló katonák egyenruhát vagy egy külön bevezetett és világosan kivehető jelvényt viselnek. Civilruhában és jelvény nélkül tilos harcolni.
3. A magát megadó ellenséget, beleértve a partizánokat és a kémeket is, nem szabad megölni. Ezek felett haditörvényszékek ítélkeznek.
4. A hadifoglyokat nem szabad bántalmazni vagy megütni. Fegyverüket, térképeiket és irataikat el kell venni, de személyes használati tárgyaikhoz nem szabad nyúlni.
5. Tilos a dum-dum golyó használata, és más lövedéket sem szabad dum-dum golyóvá átalakítani.
6. A Vöröskeresztintézményeit szentnek és sérthetetlennek kell tekinteni. A sebesült ellenséget emberségesen kell kezelni. Egészségügyi személyeket és tábori lelkészeket nem szabad megakadályozni egészségügyi, illetve egyházi tevékenységük gyakorlásában.
7. A polgári lakosság szent és sérthetetlen. Tilos a fosztogatás és a céltalan rombolás. A történelmi értékű emlékeket, vagy a vallási, a művészeti, tudományos és emberbaráti célokat szolgáló épületeket tiszteletben kell tartani. Természetbeni szolgáltatást vagy szolgálatokat csak a feljebbvalók parancsára, és csak ellenszolgáltatás fejében szabad követelni a lakosságtól.
8. Semleges területre nem szabad behatolni, sem légiterébe berepülni, területét nem szabad tűz alá venni; semleges terület nem lehet semmiféle háborús tevékenység célpontja.
9. Ha egy német katona fogságba esik, közölheti nevét és rangját. Semmilyen körülmények között nem fedheti fel, milyen egységhez tartozik, és nem adhat tájékoztatást Németország katonai, politikai és gazdasági viszonyaira vonatkozóan. Sem ígéret, sem fenyegetés nem késztetheti erre.
10. A szolgálati szabályzatba foglalt kötelességek megszegése büntetendő. Az ellenség olyan akcióit, ezt az 1.—8. pontok ellen vétenek, jelenteni kell. Megtorlás csak felsőbb parancsra engedhető meg.

SaLa

Kérem, anyagilag támogass a a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb sarkában látható piktogrammra felső felső    Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter  2747 Törtel,  Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a  „Köszönjük” – rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De minimum LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!