Koncentrációs táborok

(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)

3

Ravensbrück

Mecklenburgban, Berlintől mintegy ötven mérföldnyire északra, néhány tó van egymás közelében, körülöttük pedig mocsaras vidék terül el. A Fürstenberg-tó közelében új koncentrációs tábort létesítettek 1939-ben, röviddel a háború kitörése után. Ravensbrücki koncentrációs tábor néven ismerték, és egy központi, továbbá több fióktáborból állt. A központi táborban csak nőket tartottak; s a tábor létesítésétől addig az időpontig, amikor a nyugat felé előrenyomuló Vörös Hadsereg felszabadította, több mint 123 000 nő került ide. Ezek nagy része francia volt, és tőlük származik az az elnevezés is, amelyre ez a tábor olyan bőségesen rászolgált, az a név, amelyen általában emlegetik: „L’Enfer des Femmes”*. A nők pokla.*

A nők egy része hadifogoly, harctéren fogságba esett orosz vöröskeresztes ápolónő volt, de többségük a polgári lakosság közül került ki; ezek vagy részt vettek az ellenállási mozgalomban, vagy olyan deportált rabszolgamunkások voltak, akiknek teljesítménye nem bizonyult kielégítőnek. Valamennyiüket minden előzetes bírói eljárás nélkül internálták ebbe a táborba; kilencven százalékuk a Szövetséges Hatalmakhoz tartozó nemzetek polgárai közül került ki.

A központi tábor 6000 személy befogadására épült. 1944-től kezdve azonban állandóan 12 000-en felül volt a foglyok száma; 1945 januárjában 36 000-en tartózkodtak itt. Legalább 50 000-en pusztultak el ebben a táborban, s bizonyos, hogy rajtuk kívül még a tábor sokezer foglya pusztult el másutt, más táborokba való átszállításuk folyamán. Ennek a szörnyűségesen magas halálozási arányszámnak, a kivégzéseken kívül, a rendkívül rossz táplálkozás, a foglyok erejét meghaladó munka, az időjárás viszontagságaival és mindenfajta egyéb veszéllyel szemben való védtelenség, a túlzsúfoltság, az egészségügyi berendezések teljes hiánya, és a tábor személyzetétől elszenvedett állandó, brutális bántalmazások voltak a fő okai.

A tábor személyzete — a parancsnoktól le egészen az SS-őrökig — minden tekintetben úgy viselkedett a foglyokkal, hogy testileg és lelkileg egyaránt tönkretegye őket. Az egyik fogoly megrendítő szavakkal jellemezte ezt:

„A táborban uralkodó egész rendszernek az volt az egyetlen és kizárólagos célja, hogy emberi mivoltunkban megalázzon, és megfosszon emberi öntudatunktól; a gyöngébbek a fizikai és erkölcsi lét legalacsonyabb fokára süllyedtek; az alantas, állati ösztönök lettek úrrá rajtuk, a nemesebb ösztönöket pedig a körülmények elfojtották, és nem volt lehetőség arra, hogy előtörjenek. Még az erősebbekben is, akik élve kerültek ki ebből a táborból, soha meg nem semmisíthető, beteges tulajdonságok fejlődtek ki; mindörökre elvesztették a jóságba és igazságosságba vetett hitüket.”

A tábor egyik foglya hazájában igen jól ismert norvég nő volt. Kizárólag azért került Ravensbrückbe, mert a norvég király barátai közé tartozott. Az angolok a norvég partok ellen intézett egyik kommandó-támadásuk alkalmával körülbelül kétszáz fiatal norvég önkéntest vittek el magukkal, továbbá foglyul ejtettek több nácit és norvég kollaboránst. Néhány nap múlva a rádió hírül adta, hogy a németek túszként letartóztatják a király húsz legjobb barátját. Salvesen asszony is közöttük volt. Letartóztatták, azután szabadon bocsátották, majd nyolc hónap múlva ismét letartóztatták; tizenegy hónapig Norvégiában tartották bebörtönözve, onnan a berlini Alexanderplatzon levő fogházba szállították át, öt nap múlva pedig tovább vitték Ravensbrückbe.

Amikor megérkezett a táborba, a szokásos módon fogadták, s néhány óra múlva egy nagy helyiségbe vitték, amelyet, mint később megtudta, fürdőszobának neveztek. Semmiféle fürdéshez szükséges alkalmatosság nem volt ott, csak a mennyezetbe vájt lyukakból folyt víz. Az ő szavaival mondjuk el, mi történt vele azután:

„Két óra hosszat kellett meztelenül várnunk, míg végre elkezdett folyni a víz. Gondolják csak el, tizennyolc napja voltunk már úton, és nagyon vágyódtunk az után, hogy megmosakodhassunk, itt azonban csak négy-négy nőre jutott egy zuhany, és alig négy percig folyt a víz. Parányi szappant és zsebkendőnél alig nagyobb törülközőt kaptunk … Ami azután történt, az jelentette a legnagyobb megrázkódtatást a számunkra, az első nagy megrázkódtatást Ravensbrückben. Két egyenruhába öltözött férfi lépett be. Később megtudtuk, hogy egyikük orvos volt, a másik pedig fogorvos. Fel kellett sorakoznunk, és meztelenül el kellett vonulnunk előttük, pedig csak fogunkat és kezünket vizsgálták meg. Sajnos szégyeltük magunkat előttük, mert akkor még nem ébredtünk rá arra, hogy nem nekünk, hanem nekik kellene szégyellniük magukat.”

Az élelem alig volt elég arra, hogy a foglyok életben maradjanak, és ilyen táplálkozás mellett nyilvánvalóan nem lehetett annyi erejük, amennyit a munka megkívánt. Egyébként az élelem mennyisége nem volt mindvégig azonos; 1942-től kezdve különösen lecsökkent, és semmiképpen sem volt elegendő. A foglyok úgy ki voltak éhezve, hogy a konyha közelében, a földön talált nyers burgonyahéjat és elhullajtott káposztaleveleket is megették; és ez érthető is, hiszen egész napi táplálékul reggel egy csésze pótkávét, délben valami burgonya- vagy káposztalevest, és este megint ugyanilyen levest kaptak egy kis darab kenyérrel.

A parancsnok természetesen jól tudta ezt, de soha semmit sem tett a helyzet megjavítására. Sőt a tábor legénysége még sajátmaga és családja számára nagy mennyiségű élelmiszert is lopott abból, ami a foglyok számára volt fenntartva, az őrök pedig ellopták az időről időre érkező vöröskeresztes csomagokat, és halálos fenyegetésekkel kényszerítették a foglyokat a csomagok átvételét igazoló nyugták aláírására.

De még ez sem volt elég. A tábor őrszemélyzete sokszor azzal szórakozott, hogy a raktárban megpenészedett kenyérdarabokat dobált az éhhalál küszöbén álló foglyok elé. Az SS-legények mindig rendkívül élvezték és igen mulatságos látványnak tartották azt, amikor ezek az élő csontvázak vadállatok módjára harcoltak egymással a morzsákért. És ilyen táplálkozás mellett nemcsak a puszta lét fenntartását, hanem még azt is elvárták a foglyoktól, hogy napi tíz-tizenegy órát dolgozzanak. Éjjelnappal folyt a munka, két műszakban, amelyek mindegyike körülbelül tizenegy órás volt. Reggel fél hatkor volt az ébresztő, és hét órakor kezdődött a létszámszámlálás. Ez általában két óra hosszat tartott, s ezalatt valamennyi fogolynak vigyázban kellett állnia a szabadban, télen-nyáron egyaránt, akármilyen volt is az idő. Azután összeállították és elvezették a munkába induló csoportokat. A műszak végén újabb létszámszámlálás következett.

Nehéz munkát kellett végezniük, és közben folyton ütlegekkel, rúgásokkal hajszolták őket. Fonást, szövést, be- és kirakodást, kubikolást, útjavítást végeztettek ezekkel a nőkkel, s fenyegetések és ütések zúdultak rájuk, valahányszor lélegzetvételnyi szünetet tartottak.

Az egészségügyi berendezések hiánya önmagában véve is indokolja, miért volt a táborban olyan magas a halálozási arány szám. Az egyik fogoly a következőket mondta erről:

„Rendkívül elszaporodtak a férgek; a barakkok olyan tetvesek voltak, hogy néha még a levesben is tetvek úszkáltak. A szennyvízcsatorna és a vízvezeték elromlott, és a tábor egyetlen hatalmas trágyadombból álló óriási gazdasági udvarhoz hasonlított.

Fehérneműnket, ruhánkat úgyszólván sohasem válthattuk, s ha mégis kaptunk egy váltás fehérneműt az mindig tetves volt, és a «tiszta fehérneműn» nem egyszer még ott volt a vér és ürülék nyoma. Harisnyánk nem volt, csak facipőt hordtunk. Ürülékkel beszennyezett szalmazsákon aludtunk, s takarózáshoz hárman kaptunk egy pokrócot. Nem volt elég csajkánk, úgyhogy a szemétdombon talált bádogdobozokból ettünk.”

Ilyen emberi lényekre meredtek Salvesen asszony szemei, amikor kilépett a „fürdőszobából”, és először pillantotta meg a tábort. Benyomásairól a következőképpen számolt be, amikor 1946-ban a Hamburgban lefolytatott ravensbrücki per során tanúként kihallgatták:

„Mintha csak egy poklot ábrázoló kép tárult volna elém, pedig nem játszódott le előttem semmiféle szörnyű jelenet, de életemben először ekkor láttam olyan emberi lényeket, akikről még azt sem tudtam volna megmondani, hogy nők-e vagy férfiak. Hajuk le volt borotválva, soványak, mocskosak voltak, lerítt róluk a szerencsétlenség. De nem is ez rendített meg a legjobban, hanem a szemük. Csak azt mondhatom erről, hogy «holt szemük» volt.”

Ha egy fogoly annyira megbetegedett, hogy már veréssel sem lehetett munkára bírni, a tábor kórházába küldték, amelyet „Revier” néven emlegettek. De ennek csak a neve volt kórház; egyébként alig különbözött a többi barakktól, amelyekben a foglyok éltek — és meghaltak. Ugyanolyan emeletes ágyak voltak ott is, és legtöbbnyire két beteg feküdt egy ágyon. A kórház orvosát Treitének hívták, a főnővér Marschall Oberschwester volt, az egyik ápolónő pedig egy svájci születésű fogoly, Carmen Mory.

A félig angol származású Treite 1943 szeptemberében került Ravensbrückbe, amelyet „elsőrendű koncentrációs tábornak” tartott, és a háború végéig ott is maradt. Ő volt a tábor rangban második orvosa. A per során igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy az összes ottani orvosok közül egyedül ő tartotta szem előtt nemes hivatásának magas erkölcsi követelményeit; hogy undorodott mindattól, amit látott, és minden tőle telhetőt elkövetett a foglyok helyzetének megjavítása érdekében. Állítása szerint ő csupán „egyszerű tábori orvos” volt, és ugyan mit is tehetett volna „a parancsnok, az egész legénység, az összes SS-tisztek” ellen?

Kétségtelen, hogy úgy látszik, Treite, a tábor legügyesebb orvosa húzódozott a rá kirótt legkényelmetlenebb feladatok egyikének-másikának elvégzésétől. De a per során feltárt bizonyítékokból kiderült, hogy ha úgy látta jónak, könyörtelen tudott lenni, hogy a tábor halálgépezetének fontos fogaskereke volt, és hogy sok fogolynak ő okozta halálát.

A tábor egyik barakkjában külön szobában voltak elhelyezve azok a nők, akiket őrültnek tartottak. Egészen szűk, körülbelül ötször hat méter nagyságú szobájuk volt, s időnként hatvan-hetven nőt is zártak ide. Félig meztelenül jártak, ruhát nem kaptak, csak inget. A szoba annyira zsúfolt volt, hogy még leülni sem volt helyük, nemhogy lefeküdni. A helyiségnek egyetlen ablakából hiányzott az üveg, s télen dermesztő hideg volt itt. Sem pokrócuk, sem más, amivel takarózhattak volna, nem volt. A szoba egyetlen egészségügyi berendezési tárgya, a szoba közepére állított vödör minden éjszaka felborult, úgyhogy a szoba lakói reggel saját ürülékükkel bemocskolva keltek.

A szoba lakói közül többen nem is voltak őrültek. Mégis éjjel-nappal itt tartották őket bezárva, és semmiféle célból nem távozhattak el innen. Csak a halál nyitotta meg számukra az ajtót.

Sokszor verekedésre került a sor közöttük, és egy reggel négyüket megfojtva találták. Másnap Treite, Carmen Mory kérésére kiadta a parancsot „a tíz legőrültebb nő” kivégzésére, hogy így helyet csináljanak mások számára.

Treite arra is utasította az ápolónőket, hogy azokat az idős nőket, akiket rosszindulatú vagy gyógyíthatatlan fekéllyel küldtek a kórházba, ne kezeljék, mivel „nem produktívak” — munkaképtelenek. Elrendelte, hogy hetenként legfeljebb kétszer szabad váltani a kötéseket. Azokat a beteg nőket pedig, akiknek volt fizikai erejük a munkához, akármilyenek voltak is a leletek, kitette a kórházból.

Több beteget halálos méreg befecskendezésével ölt meg. Valamennyi pozitív tuberkulotikus beteget gázkamrákba küldték. Személyesen vett részt körülbelül 800 nő kiválogatásában, akiket azután Lublinba szállítottak át. A kiválogatást a kivégző helyiségben végezték, és Marschall főnővér is jelen volt. Anyaszült meztelenül vonultak el előttük a szerencsétlen nők, s korukra és erőbeni állapotukra való tekintet nélkül vaktában válogatták ki közülük azokat, akiket Lublinba küldtek. Nagy részük természetesen még az úton meghalt.

Treitének, mint katonaorvosnak az is feladatai közé tartozott, hogy jelen legyen azoknak a foglyoknak a megkorbácsolásánál, akikre a parancsnok apró vétségekért ezt a büntetést szabta ki. A legsúlyosabb büntetés háromszor huszonöt vesszőcsapás volt; a három verést négyhetes időközönként hajtották végre a parancsnok vagy helyettese, a főorvos vagy helyettese, a főfelügyelőnő és a korbácsolást végző két fogoly jelenlétében. Az áldozatot odaszíjazták egy karóhoz. Treitének arra kellett ügyelnie, hogy a verés vérzést ne okozzon, és hogy az áldozatnak legyen elég ereje a büntetés kiállásához. Az, hogy a fogoly jajveszékelt-e vagy sem, nem befolyásolta az ítélet végrehajtását.

Treite a foglyok kivégzésénél is jelen volt. Ezeket a kivégzéseket a krematórium közelében hajtották végre. A foglyokat rendszerint ötvenes csoportokban gyilkolták meg, s az orvos jelenlétére azért volt szükség, hogy kétes esetekben megállapítsa, bekövetkezett-e a halál. Treite a per során tett vallomásában ezekről a „kivégzésekről” a következőket mondta: „Határozottan le kell szögeznem, hogy nemcsak betegeket végeztek ki, hanem mivel vaktában válogatták össze a kivégzendőket, munkaképes fiatal nőket is agyonlőttek.”

Naponta ötven foglyot végeztek ki tarkólövéssel, és azután elhamvasztották őket. Ezt az eljárást 1944 vége felé, Himmler egyik ellenőrző látogatása után kezdték alkalmazni. A táborparancsnok azt az utasítást kapta a Reichsführertől, hogy meg kell ölni az összes beteg foglyokat, és mindazokat, akik képtelenek járni. A németek ugyanis az orosz haderő állandó előrenyomulása következtében számoltak azzal, hogy ki kell majd üríteniük ezeket a táborokat, s terveket dolgoztak ki arra, hogy a táborok összes épületeinek megsemmisítésével bűneik minden nyomát eltüntetik, és nyugat felé visszavonulva magukkal hurcolják a foglyokat.

Ezidőtájt ürítették ki ugyanilyen oknál fogva Lengyelországban az auschwitzi koncentrációs tábort, s onnan a foglyok tömeges kiirtásának két szakértőjét küldték Ravensbrückbe: Schwartzhubert, aki parancsnokhelyettes lett, és egy bizonyos Dr. Winkelmannt.

Érkezésükkel kezdetét vette mindazok szervezett lemészárlása, akikről azt gondolták, hogy nem képesek a kiürítéssel járó menetelésre. Az ilyen nőket külön szemlék alkalmával válogatták ki, s rózsaszínű személyazonossági lapokat adtak nekik. Ezek a lapok, amelyek azelőtt azt jelentették, hogy tulajdonosaiknak nem kell nehéz munkát végezniük, valósággal a halálba szóló menetlevéllé váltak. Az így kiválogatott nőket kivégzés céljából a szomszédos Jugendlagerbe* Szó szerint: ifjúsági tábor.* szállították át. A tábor kimutatásaiba legtöbbjükről azt az aljas hazugságot jegyezték be, hogy a sziléziai Mittelwerdébe, egy lábadozók számára létesített otthonba szállították őket.

A kiválogatás céljára rendezett szemléken a tábor egyik vezetője és egy orvos egyenként vizsgálta meg a nőket, és rendszerint azt nézték, nem ősz-e a hajuk, nincs-e megdagadva a lábuk, s minden fogolynak járnia is kellett előttük, hogy lássák, erőre vall-e a testtartásuk.

Az idős nők a kiválogatástól való félelmükben megpróbálták befeketíteni hajukat, hogy fiatalabbnak tűnjenek, de semmi mást nem tudtak szerezni erre a célra, mint a konyha kéményéből kikapart kormot. Szívszaggató látvány lehetett, amikor ezek a csontvázzá aszott öreg nők az ilyen szemléken fiatal lányhoz illő könnyed, ruganyos léptekkel igyekeztek járni, nehogy a halálba küldjék őket.

Kezdetben agyonlőtték azokat, akiket a továbbmenetelésre alkalmatlannak találtak; Berlinből külön erre a célra Ravensbrückbe rendelték a tarkólövés egyik specialistáját. De miután néhányszáz foglyot már kivégeztek ilyen módon, a táborparancsnok lassúnak találta ezt az eljárást, és gázkamrát építtetett. Ez hamarosan el is készült a Jugendlagerben, és a szovjet haderő megérkezéséig, néhány hét alatt körülbelül hétezer nőt végeztek ki gázzal.

Schwartzhuber táborparancsnok-helyettes a következőképpen írta le a gázkamra működését:

„Jelen voltam egy csoport elgázosításánál. 150 nőt kényszerítettek be egyszerre a gázkamrába. Moll Hauptscharführer megparancsolta a nőknek, hogy vetkőzzenek le, mert tetvetleníteni fogják őket. Azután be kellett menniük a gázkamrába, és rájuk zárták az ajtót. Egy férfi-fogoly felmászott az épület tetejére, és egy gáztartályt hajított be a helyiségbe egy ablakon keresztül, amelyet azután rögtön bezárt. Hallottam, amint bent nyögtek, nyöszörögtek a nők. Két-három perc múlva minden elcsendesedett. Azt, hogy meghaltak-e vagy csak eszméletüket vesztették, nem tudnám megmondani, mert nem voltam ott, amikor kivonszolták őket a helyiségből.”

A Jugendlagerbe áthelyezett nők közül alig néhány maradt életben. Az életbenmaradottak egyike, Mary O’Shaughnessy, Hamburgban, a háborús bűnösök felett ítélkező haditörvényszék előtt, a ravensbrücki tábor őrszemélyzetének pere során tett vallomásában elmondta, milyen állapotok uralkodtak ebben a táborban.

Vallomása szerint a Jugendlager körülbelül tíz, a központi táborénál kisebb barakkból álló kis tábor volt. Megérkezésük után a nőknek három-négy óra hosszat kellett állva várniuk, míg elhelyezték őket „szobáikban”. Ezek a „szobák” a barakkok válaszfalakkal elkülönített részei voltak. Ágyakat seholsem lehetett látni, hanem szalmazsákok hevertek mindenfelé a földön. Mindegyik „szoba” annyira zsúfolt volt, hogy nem tudott egyszerre mindenki lefeküdni, sőt voltaképpen még kényelmesen leülni sem tudtak valamennyien. Megérkezésük napján délután öt óráig semmiféle élelmet nem kaptak a foglyok, és az első huszonnégy órában innivalót sem kaptak.

Mary O’Shaughnessy csaknem öt hetet töltött a Jugendlagerben és ez idő alatt a kapott táplálék mennyisége egyre csökkent, a „sorakozók” („Appell”) egyre gyakoribbá váltak, s száz meg száz nőt válogattak ki és küldtek gázkamrákba. Az egész idő alatt úgyszólván naponta tartottak rostaszemléket. Az egyik ilyen szemlén két francia lány közül, akik testvérek voltak, csak az egyiket küldték gázkamrába. Testvére azonban nem akart elszakadni tőle, és csakugyan egymás kezét fogva mentek a halálba.

Krematórium is volt a táborban. Ezt utóbb már nemcsak a holttestek elhamvasztására használták fel, hanem, amint bebizonyosodott, élő foglyokat is dobtak a halottégető kemencékbe.

1945 áprilisában a tábor foglyai között volt Odette Sansom* Odette Sansomot az SOE küldte ejtőernyősként Franciaországba; letartóztatása után a Gestapo szörnyű kínzásoknak vetette alá, hogy adatokat csikarjon ki belőle. De minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult, s erre Ravensbrückbe küldték. Odette Sansomot, ma asszonynevén Mrs. Peter Churchillt, szolgálataiért a György-kereszttel tüntették ki.*, aki cellájának ablakából láthatta a krematórium épületét. 1944 vége felé már állandóan, éjjel-nappal működtek a kemencék, s Odette hallotta, amikor nyitották-zárták az épület kapuit, és hallotta a nők jajveszékelését. Mindezt részletesen ismertette a ravensbrücki perben a hadbíró kérdéseire adott válaszaiban.

„Kérdés: Legyen szíves a lehető legpontosabban ismertessen bármiféle olyan jelenetet, amikor az ön véleménye szerint élő embert zártak abba a krematóriumba.

Felelet: A háború utolsó napjaiban láttam, hogy odatereltek embereket a krematóriumhoz, hallottam, hogyan sikoltoztak és viaskodtak őreikkel, s hallottam, amint kinyitották majd pedig bezárták az ajtókat.

Kérdés: Tudni szeretném, hajlandó-e eskü alatt vallani, hogy látta, amint valakit erőszakkal belöktek a krematóriumba, hogy megégessék.

Felelet: Feltétlenül megesküdhetem arra, hogy láttam, amint odavonszoltak embereket, de arra nem, hogy láttam őket a krematóriumban.

Kérdés: Mit látott ön azután, hogy odavonszolták őket a krematóriumhoz? Mi következett az odavonszolás után?

Felelet: Nem láttam őket többé.

Kérdés: Eltűntek az ön szemei elől?

Felelet: Igen.

Kérdés: Hova mentek, hogy ön nem láthatta őket többé?

Felelet: Nem tudom. Valószínűleg a krematóriumba.

Kérdés: Bementek az épületbe?

Felelet: Igen.

Kérdés: Látta-e ismét kijönni őket?

Felelet: Soha többé.

Kérdés: És hallott-e valamit azután, hogy eltűntek az ön szeme elől?

Felelet: Igen.

Kérdés: Ön úgy véli, hogy a halottégető kemence kinyitásának és becsukásának zaját hallotta?

Felelet: Bizonyos vagyok benne.”

A ravensbrücki koncentrációs tábor keretlegénysége ugyanolyan volt, mint valamennyi többi táboré. A tábor parancsnoka és egyéb tisztségek betöltői mind SS-ek voltak. Ez alól csak az orvosi személyzet néhány tagja volt kivétel, ezeket, valamint a táborőröket csak kirendelték tábori szolgálatra.

A parancsnok Fritz Suhren volt, helyettese Schwartzhuber, a „munkaügyi osztályt” pedig Pflaum vezette. Belőlük hármukból állt a tábor vezetősége. De rajtuk kívül alacsonyabb funkcióban még számos más férfi- és nőbeosztottja is volt a tábornak, akik állandó közvetlen kapcsolatban voltak a foglyokkal, s brutalitásukkal és ördögi gonoszságukkal valóságos pokollá tették a táborba zárt nők életét.

Ezek közé tartozott Ramdohr, a tábor úgynevezett politikai osztályának vezetője, Binder, a szabóműhely előmunkása, Dorothea Binz, a foglyok főfelügyelőnője, Skene az egyik felügyelőnő; Greta Bösel, aki ugyancsak felügyelőnő volt, és munkaügyi kérdésekben Pflaum helyettese; Margarete Mewes, a büntető blokk vezetője; Carmen Mory, aki eleinte maga is fogoly volt, később azonban a Blockälteste tisztét töltötte be; Vera Salvequart, eredetileg ugyancsak fogoly, később pedig a Jugendlager kórházának vezetője volt; végül pedig Elisabeth Marschall hivatásos ápolónő, a főnővér.

A tábor orvosai voltak: Schidlausky, aki egy ideig a vezető orvos tisztét töltötte be, Treite, Schidlausky utódának, Trommernek első asszisztense, Rosenthal, és Hellinger fogorvos.

Ezek valamennyien, kivétel nélkül, aktív részesei voltak a Ravensbrückben alkalmazott erőszak, elnyomás, terror és emberirtás gépezetének. Kivétel nélkül mindegyiküknek megvolt ebben a gépezetben a maga kijelölt szerepe; valamilyen módon, ha kis mértékben is, mindegyikük hozzájárult ahhoz a szörnyű nyomorúsághoz, ami a felügyeletük alatt álló és hatalmukban levő foglyok mindennapi életét jelentette.

Csak bűntetteik egynémelyikének elbeszélése teszi lehetővé, hogy a maga egészében megértsük a koncentrációs táborok rendszerének minden képzeletet felülmúló borzalmasságát, és azt, hogy amíg e táborok fennálltak, és mindaddig, amíg e rendszer hatalmát semmi sem ingatta meg, hogyan lehetett leigázásban tartani bátor embereket, és hogyan lehetett megtörni büszke szellemeket.

Schwartzhuber kiváló szakértője volt a brutalitásoknak, hiszen már 1933-ban belépett az SS-be, s így azzal büszkélkedhetett, hogy tizenkét évig szolgált ebben a gyilkos bandában. Tanulóéveit a háború előtt Dachauban töltötte, s nyilván igen jó tanítványnak bizonyult, mert 1935 és 1944 között több ízben előléptették. Miután Dachauban „leérettségizett” a szadizmus más iskoláiban: Sachsenhausenben és Auschwitzban bővítette tovább szakmai ismereteit és tapasztalatainak körét; ez utóbbi helyről 1945 január 12-én érkezett Ravensbrückbe, s táborvezetői és másodparancsnoki tisztségben a tábor fennállásának végéig ott is maradt. Amikor megkapta új megbízatását, körülbelül 25 000 nőt tartottak fogva Ravensbrückben; a tábor feloszlatásának időpontjában, tehát három és fél hónappal később már csak 12 000 volt meg belőlük.

Amint megérkezett, megkezdődött a tömeges emberirtás. Átnézte a tábor összes feljegyzéseit, és rendszeresen küldött át csoportokat a Jugendlagerbe, ahol állandóan folytak a kivégzések. Szó sem volt semmiféle bírósági eljárásról; az áldozatokat vagy a foglyok kartotékjain feltüntetett adatok alapján, vagy pedig szemléken válogatták ki.

A fogoly nők meggyilkolására a SIPO adta ki a parancsot, és Suhren táborparancsnok ellenjegyezte. Az áldozatokat Schultz tizedes, a tarkólövés szakértője lőtte agyon a krematórium falainál, s azután bevitték és elhamvasztották tetemeiket. Jellemző, hogy velük együtt ruháikat is elégették. Ezek a nők olyan lelkierővel fogadták a halált, hogy még Schwartzhuber is azt vallotta, hogy „mélységesen megindította” az egyik ilyen kivégzés, amelyet végignézett.

Röviddel azután, hogy Schwartzhuber az életbenmaradott auschwitzi foglyokkal együtt Ravensbrückbe érkezett, megkezdődött a Mittelwerdébe irányítandó foglyok kiválogatása, és a tábor hivatalos kimutatásai szerint 1945 márciusában és áprilisában 3500 foglyot „szállítottak át a lábadozók számára létesített mittelwerdei táborba”. De csak egyetlen pillantást kell vetni a térképre, s kiderül, hogy Mittelwerde Németországnak abban a részében van, amelyet akkor már elfoglalt a Vörös Hadsereg.

Ramdohr, a tábor „politikai osztályának” vezetője azelőtt a bűnügyi rendőrség tisztje volt. Minden kihallgatás az ő irányításával folyt le. Nem volt ugyan tagja az SS-nek, de aki az ördöggel cimborál — az végül maga is igen hasonlóvá válik hozzá, s így Ramdohr attól kezdve, hogy 1942-ben elfoglalta új hivatalát, mindvégig a legvadabb brutalitással járt el.

A Ramdohr által folytatott kihallgatások során az irodája melletti szobában dolgozó hivatalnok gyakran hallott női sikolyokat. Tudták róla, hogy nőket, akikből nem tudta kiszedni az általa kívánt információkat, egy hétre olyan hideg, sötét cellába záratott fekhely és élelem nélkül, hogy mire kiengedték onnan őket, félig megtébolyodtak.

Egy Szeweczkova nevű lengyel nőt, aki kihallgatása során nem volt hajlandó kiszolgáltatni barátait, Ramdohr a büntetőblokkba küldött, ahol tizenkét napot töltött mindennemű élelem és takaró nélkül. A tizenkettedik napon újból Ramdohr elé vezették, s ekkor, mivel még mindig nem volt hajlandó beszélni, „hat tusst” szabtak ki rá büntetésül.

Ez a büntetés, amelyet Ramdohr eszelt ki, abból állt, hogy tűzoltó-fecskendőből rendkívül nagy nyomással jéghideg vízsugarat zúdítottak az áldozatra. Ezt három héten át hetenként kétszer megismételték, s ezután Ramdohr újból kihallgatta Szeweczkovát — de ismét eredménytelenül. Ekkor ismét hat hétre a büntetőblokkba küldték, ahol ezúttal naponta egy kis kávét és kenyeret kapott, főtt ételt azonban csak négy naponként látott. Ennek az időnek a letelte után a táborparancsnok elé vitték, s mivel még mindig nem volt hajlandó beszélni, elengedték és kórházba küldték. A véletlennek valamilyen szeszélye folytán nem került a Jugendlagerbe, és mindmáig él.

Ramdohr a legkegyetlenebb fizikai és lelki kínzásokat alkalmazta. Az egyik nőt úgy agyba-főbe verte, hogy az utána öngyilkossági szándékból felvágta nyakán az egyik eret, és Treitének kellett kezelnie. Ramdohr bevallotta, hogy éheztette a foglyokat, verte őket, kábítószereket fecskendezett be nekik, és akkor hallgatta ki őket, amikor ezeknek a szereknek a hatása alatt álltak. Egyik módszere az volt, hogy hátrakötözte a fogoly kezeit, azután hasra fektette egy asztalon, mégpedig olyan módon, hogy feje lelógott az asztal szélén, ahol egy szék, azon pedig vízzel telt tál volt elhelyezve; aztán hajánál fogva megragadta a fekvő nőt, és arcát belenyomta a vízbe.

Ilyenek voltak Ramdohr kihallgatásai. Ezek nem a bűnügyi rendőrség módszerei voltak, amelyhez tulajdonképpen tartozott, hanem a Gestapóé, amelynek buzgó tanítványa volt.

Ezt az embert sok társához hasonlóan, akik ugyancsak dróton rángatott, tébolyult bábként, peckesen lépkedtek a német történelem színpadán, bonyolult pszichológiai esetnek kell tekintenünk. Akárcsak a többiek, ő is különös keveréke volt a szadizmusnak és a szentimentalizmusnak, a gyengédségnek és az erőszakosságnak.

Amikor 1947-ben Hamburgban a háborús bűnösök felett ítélkező törvényszék bűnösnek mondotta ki, és kötél általi halálra ítélte, sok rokona és barátja tollat ragadott, és megírta, hogy „a kedves jó Ludwig soha egyetlen állatot sem tudott volna bántani”; hogy olyan ember volt, „aki gyönyörűségét lelte a természetben”; hogy „a gyengék és elnyomottak védelmezője” volt; hogy „amikor a szabadban járkált, néha furcsa kis ugrásokat tett, nehogy a lába elé kerülő csigát vagy gyíkot eltapossa”, és hogy amikor anyósa kanáriját eltemette, „a madárkát gyengéden betette egy kis dobozba, rózsát helyezett fölé, és egy rózsabokor alatt ásta meg a sírját”.

Nem lehet egykönnyen összeegyeztetni a ravensbrücki brutális Ramdohrnak, a tábor rémének képét annak a „kedves jó Ludwignak” alakjával, akit családja és barátai ismertek.

Binder, az egyik műhely vezetője, rendkívül durva ember volt. Az egykori szabó 1933-ban lépett be önként az SS-be, és akárcsak Schwartzhubert, őt is Dachauban képezték ki. Úgy látszik, az SS-módszerek terén nyert kiképzése és tapasztalatai nagy hasznára váltak abban az időben, amikor a ravensbrücki gyártelep hírhedt szabóműhelyét vezette.

Ütötte, rugdosta és minden elképzelhető módon bántalmazta a műhelyében dolgozó nőket. Mindig korbácsot hordott magánál, és egészen megszokott látvánnyá vált, hogy a nők a kapott ütésektől vérezve ültek és varrtak.

Az egyik holland fogoly, aki az ő műhelyében dolgozott, a következőket mondta róla:

„Binder rendkívül durva és brutális volt a műhelyében dolgozó nőkkel. Mindennap megvert bennünket, és csak akkor csillapodott le, ha vért látott. Egyszer szemem láttára úgy megvert egy lengyel nőt, hogy egyenesen a kórházba kellett szállítani. Többé nem is láttam, és azt hallottam róla, hogy meghalt. Ha nem dolgoztunk olyan keményen, amint megkívánta tőlünk, elvette tőlünk azokat a kenyérdarabkákat, amelyeket a tizenegyórás műszak tartamára kaptunk, és órákon át állva dolgoztatott bennünket.

Előfordult, hogy székkel ütötte a nőket, vagy hajuknál fogva vonszolta és úgy verte őket. Valahányszor észrevette, hogy a szűkös táplálkozástól és a fáradságtól elcsigázott nők egyike lehajtja fejét, odament, és a nő fejét a varróasztalhoz csapta. Az is gyakran előfordult, hogy le kellett vetkőznünk, és meztelenül kellett állnunk előtte; erre azt hozta fel ürügyül, hogy látni akarja, nem rejtettünk-e el a ruhánkban szövet darabokat, mivel ebben az időben alig volt mit hordanunk.”

Egy fiatal lengyel lánynak, aki ugyancsak Binder műhelyében dolgozott, vitaminhiány miatt nyílt seb volt a karján. Amikor panaszkodott emiatt, és kórházba akart menni, Binder durván rátámadt. Letépte kötéseit és kijelentette: „semmi bajod sincs”.

A lány összeesett, és amikor ismét talpra állt, Binder teljes erejéből ököllel az arcába vágott. A lányt az ütés leterítette, és Binder ekkor agyba-főbe verte.

Sok nő sebesült meg olyan módon, hogy Binder ollót vágott hozzájuk, vagy fémgombos katonazubbonyokkal csapkodta arcukat. A műhelyben dolgozó nők közül sokan pusztultak el azért, mert még akkor is munkára kényszerítette őket, amikor már semmi erejük sem volt hozzá, és gyakran rendelte el, hogy egy óránál is hosszabb ideig álljanak anyaszült meztelenül kint az esőben.

Dorothea Binz „Aufseherin” (felügyelői) rangban a főbörtönőr szerepét töltötte be; mindenki rettegett tőle.

Ez a fiatal lány 1920-ban született, és a háború előtt konyhalány volt. 1939-ben már unta a nehéz házimunkát, s ekkor egyik barátjának közbenjárására önkéntes jelentkezőként felvették az SS-be, és 1939 szeptember 1-én, mindössze 19 és ½ éves korában elküldték az akkor létesített ravensbrücki koncentrációs táborba. Bármennyire nem volt ínyére, először — nyilván korábbi foglalkozására való tekintettel — a tábor konyháján kellett dolgoznia.

Hamarosan meggyőződhettek azonban felettesei arról, hogy ennél sokkal többre hivatott. Néhány hónap múlva már ki is nevezték felügyelőnek és Thea Binz bizonyára úgy érezte, dicső nap virradt fel életében, amikor először öltötte magára terepszürke uniformisát, és először járta végig fekete csizmában, korbáccsal a kezében peckes léptekkel a tábort.

Ez a brutális, szadista teremtés ettől a naptól kezdve szerves részévé vált a koncentrációs tábor gépezetének, amely sokezer ártatlan nő életét semmisítette meg; és a szadista nők még a férfiaknál is elvetemültebbeknek bizonyultak.

Ütött, vert, rugdosott minden foglyot, aki csak a szeme elé került, egyfolytában és állandóan, néha jelentéktelen fegyelmi vétségek büntetéseképpen, de legtöbbször minden ok nélkül — kizárólag azért, hogy kínlódásukban gyönyörködhessen. Hol botot, hol korbácsot, hol meg szíjat, vagy az íróasztalán álló nehezéket használta erre a célra — ami éppen kéznél volt. Az egész tábort rémület fogta el, ha megjelent.

Binz egyszer addig vert egy nőt, amíg az össze nem esett, s ekkor végigtaposott rajta. Egy más alkalommal a táboron kívül, amikor az erdőben dolgozó csoport ellenőrzésére ment ki, csákánnyal terített le egy nőt, és addig ütötte, amíg vérbe fagyva többé nem mozdult. Binz ekkor felszállt kerékpárjára és visszakarikázott a táborba.

Kisebb fegyelemsértésért is, amennyiben nem akarta egyszerűen veréssel megtorolni, a büntetőblokkba küldhette az áldozatot. Ha a táborparancsnok valakire 25, 50 vagy 75 ütést szabott ki büntetésül, azt is ő hajtotta végre.

Ha egy fogoly elkésett az „Appell”-ről, Binz agyba-főbe verte, vagy pedig több órán át kellett állnia vigyázzállásban, s eltűrnie Binz pofozását, márpedig Binz pofonjait nem volt könnyű dolog elviselni, mert amint egyik áldozata vallomásában mondotta, „olyan pofonokat adott, mint egy tagbaszakadt férfi, mert pontosan megtanulta a módját; ha Binz pofon vágott valakit, az akkorát csattant, hogy két sorral odább is hallották”.

Binz hajtotta végre a „zuhanybüntetést” is. Stanislawa Szeweczkova, akit Ramdohr kilenc zuhanyra ítélt, mert vallatásakor nem volt hajlandó másokat elárulni, elmondta, miből állt ez a büntetés.

„Binz bevitt a zuhanyozóba. Az egyik sarokban már kinyitották a csapot; különböző magasságban elhelyezett csövekből rendkívül nagy nyomással zúdult rám a víz. Körülbelül 12 perc múlva összeestem és ekkor Binz egy vödör vizet öntött az arcomba. Amikor kezemmel védekezésül eltakartam az arcomat, kinyitott egy ajtót, és füttyentett két kutyájának. Egyikük beleharapott a kezembe. Elájultam. Nyilván bevonszoltak cellámba, mert amikor magamhoz tértem, hátam tele volt zúzódásokkal, és ruháim mellettem hevertek … Ettől kezdve Binz hetenként kétszer, minden kedden és pénteken megismételte a zuhanyozást. Minden alkalommal elájultam.”

Binz kedvelt szórakozásai közé tartozott az is, hogy kerékpárjával a csoportokban álló nők közé hajtott. Mivel olyan gyöngék voltak, hogy alig álltak a lábukon, gépével könnyen fel tudta lökni őket, és aztán nevetve végiggázolt rajtuk. Abban is nagy örömét lelte, hogy ráuszította kutyáit a foglyokra. Egy napon addig uszította egy orosz nőre kutyáját, hogy az újra meg újra belemart a nőbe. A nő egyik kiaszott karját a szó szoros értelmében leszakította.

Egy másik mulatsága, amelyet rendkívül szórakoztatónak talált, abban állt, hogy meglátogatta a 10-es blokkot, és szemlét tartott a Carmen Mory felügyelete alatt álló tébolyodott nőknél. Ezeket a nőket attrakcióként mutogatták — akárcsak a torzszülötteket a panoptikumban, és Binz nagy előszeretettel ingerelte és gúnyolta őket.

Akármennyit mondunk is el ennek a lánynak ravensbrücki tevékenységéről, még mindig csak vázlatosan számoltunk be róla. A háború első napján érkezett a táborba, és mindvégig ottmaradt. A belseni hírhedt Irma Gresenél járt iskolába, és jó tanítványnak bizonyult. Több mint öt éven át rettegtek tőle a hatalmába került szerencsétlen teremtések ezrei, és amikor 1947-ben a hamelini fogházban kivégezték, még mindig a megérdemeltnél sokkalta enyhébb sors jutott osztályrészéül.

Az „őrült nők” felügyelője Carmen Mory volt. Ez a nő svájci állampolgár létére készséges eszközévé vált a németeknek; amikor fogolyként a ravensbrücki táborba került, elfogadta a Blockälteste tisztét, és a parancsnok utasításainak végrehajtása révén ő is felelőssé vált azokért a szörnyű kegyetlenkedésekért és bántalmazásokért, amelyeket a felügyelete alá helyezett foglyoknak kellett elszenvedniük.

Mory, a tábor német nőalkalmazottaival ellentétben művelt nő volt. 1905-ben született Bernben; Svájcban, Franciaországban, Hollandiában és Angliában tanult. Később elvégezte a müncheni egyetem újságírói szakát, és riporterként több svájci és angol újságnak dolgozott. Protestáns szülők gyermeke volt, de áttért a római katolikus hitre.

1938 novemberében Franciaországban letartóztatták, és 1940-ben a Maginot-vonallal kapcsolatos kémkedésért katonai törvényszék elé állították. Halálra ítélték, de három hónappal később kegyelmet kapott.

Június 7-én, amikor a németek Párizshoz közeledtek, szabadlábra helyezték, de a németek Tours közelében június 24-én elfogták, és visszavitték Párizsba. Ügyét a berlini RSHA-nak jelentették, ahonnan azután az az utasítás érkezett, hogy le kell tartóztatni. Egy ideig a Cherche-Midi és a Fresnes-i francia börtönökben ült, majd 1940 augusztusában Németországba szállították, és az Alexanderplatzon levő börtönbe került, ahol a Gestapo hallgatta ki. Heydrich utasítására végül is szabadlábra helyezték, de később Németország elleni kémkedés gyanúja miatt újból letartóztatták, s 1941 februárjában Ravensbrückbe deportálták.

Ez a harmadrendű Mata Hari hamarosan beférkőzött börtönőreinek kegyeibe, Blockälteste lett, és ebben a minőségben, amint pere során az egyik tanú kijelentette, „pontosan úgy viselkedett, mint az SS-ek”. Még régi foglalkozásának gyakorlására is alkalma nyílt, mivel egy időben ő volt Ramdohr egyik besúgója.

Néhány hónapon át ő látta el a 10-es blokk felügyeletét, amelynek egyik szobájába voltak zárva az „őrült nők”. A 10-es blokkban volt a tuberkulózisban szenvedők szobája is. Mory egy német bűnöző nőt tett meg ezeknek a betegeknek felügyelőjévé, s az rendszeresen verte őket és lopott tőlük. Maga Mory is állandóan verte a hozzá beosztottakat. Az egyik lengyel nőt előbb elverte, azután vödörszámra öntött hideg vizet az arcába és meztelen testére. Ez a nő igen bájos volt, mindenki szerette.

Énekelni is szépen tudott, és kizárólag ez volt az oka annak, hogy Mory megkínozta. A bántalmazások következtében a lengyel nő másnap meghalt.

A táborba zárt belga nők „szörnyetegnek” nevezték Moryt. A 10-es blokkban elhelyezett beteg, félholt nőket kirángatta ágyukból, bevonszoltatta a zuhanyozóba, s lerakatta a hideg kőre őket, azután vödörszámra öntetett rájuk hideg vizet, mondván: „most legalább tiszták lesztek”.

Violette Lecoq, a könyvben levő rajzok készítője a háború előtt kórházi ápolónő, majd a francia ellenállási mozgalom egyik szervezetének, a „La France Combattante”-nak hadnagya volt. 1942 augusztus 20-án tartóztatták le, és 1943 októberében „Nacht und Nebel” fogolyként érkezett Ravensbrückbe. Néhány hónappal megérkezése után Mory maga mellé vette Violette Lecoqot, hogy segédkezzen neki a 10-es blokkban.

A ravensbrücki per során a francia lány vallomásában elmondott egy esetet, amely egy éjszaka játszódott le a 10-es blokkban.

„Egy éjjel kiáltozásra ébredtünk fel, amely a tébolyodott foglyok szobájából hallatszott. Carmen Mory, egy orvostanhallgatónő, egy francia ápolónő és én felkeltünk, s bementünk a szobába, hogy megnézzük, mi történt. Amikor kinyitottuk az ajtót, láttuk, hogy két nő verekszik. Egyikük szemmelláthatólag orosz volt. Mory leakasztott egyet a bőrszíjak közül, amelyek mindig ott függtek, s mindkét nőt verni kezdte; aztán elküldte az orvostanhallgatónőt, hogy szerezzen bizonyos ampullákat, s azok tartalmát mindkét nőnek befecskendezte. Másnap reggel, amikor újra bementem ebbe a szobába, öt nőt holtan találtam; köztük volt az a kettő is, akiknek Mory előző este injekciót adott.”

Mory a háború végéig Ravensbrückben maradt, s akkor más foglyokkal együtt ő is felszabadult, s később a brit zónába ment, ahol a brit hadsereg Hamburg közelében működő harctéri kémelhárító szolgálatánál alkalmazták; végül is 1945 október 5-én mint háborús bűnöst letartóztatták.

A tábor legborzalmasabb teremtményeinek egyike egy Vera Salvequart nevű fiatal nő volt. Ő is mozgalmas múltra tekinthetett vissza, s szintén fogolyként került eredetileg a táborba.

A ravensbrücki per idején is még csak 27 éves volt. Csehszlovákiában született, anyja cseh volt, apja szudétanémet; Lipcsében végezte el az ápolónői tanfolyamot.

A háború alatt nem kevesebb mint négy alkalommal tartóztatták le. Először 1941-ben, amikor is kihallgatták, és a zsidók számára létesített flossenbergi táborba küldték. Ez alkalommal azért tartóztatták le mert zsidó vőlegénye volt, aki után a Gestapo hiába nyomozott, sehol sem találták. Mivel a lány nem volt hajlandó vőlegénye hollétéről felvilágosítást nyújtani a Gestapónak, tíz hónapig Flossenbergben tartották, majd szabadon bocsátották.

1942 májusában ismét letartóztatták a „nürnbergi törvények” megsértése miatt, egyebek közt azért, mert „kapcsolatot” tartott fenn zsidókkal; ekkor két évi börtönre ítélték; 1944 áprilisában szabadult.

1944 augusztus 8-án ismét letartóztatták. Kémkedéssel, az ellenség támogatásával vádolták, s vőlegényével és annak nővérével együtt Drezdában került bíróság elé. Vőlegénye mindent magára vállalt, és őt halálra is ítélték. Salvequartot és vőlegénye nővérét átmenetileg a theresienstadti koncentrációs táborba deportálták, ahonnan sok kerülővel és hosszú utazás után 1944 december 6-án Ravensbrückbe érkeztek.

Ez a fiatal nő, aki iránt az ember egyébként némi rokonszenvet érezne, néhány hónapos ravensbrücki tartózkodása alatt igen sok — noha pontosan nem tudjuk, hány — fogolytársát mérgezte meg. Salvequart utólag sok adatot közölt a Ravensbrückben végrehajtott tömeges emberirtásról, amelynek ő maga is aktív elősegítőjévé vált.

Megérkezésekor a hírhedt „zsidósátorban” helyezték el. Kétezer nő volt itt, csupa magyarországi és csehszlovákiai zsidó, akiket előzőleg Auschwitzba vittek, és onnan hajtottak át Ravensbrückbe, amikor a szovjet csapatok megkezdték lengyelországi előnyomulásukat.

Ebben a sátorban nem voltak sem ágyak, sem szalmazsákok, sem szalma, sem padlódeszka; a foglyok a csupasz földön feküdtek. A sátor bejáratának jobboldalánál egy kötéllel elkerített sarokban tíz régi, körülbelül húszliteres tartály volt, amelyeket latrinaként használtak. Mosdásra sehol nem volt lehetőség. Dr. Treite „a disznók sátrának” nevezte ezt a helyet.

A sátor több lakója tífuszos volt, és minden éjjel meghaltak közülük ketten-hárman. Salvequart, mint mondta, ekkor aludt életében első ízben hullákkal egy helyiségben.

Salvequartot néhány napig vesztegzár alatt tartották, azután pedig egy zsidókból álló csoportban kellett dolgoznia az úgynevezett gabonapincében. Azok, akik e könyv előző fejezeteit olvasták, aligha fognak már azon csodálkozni, milyen körülmények között dolgozott a zsidó csoport. Faji hovátartozásuk önmagában véve elég ok volt arra, hogy az egész táborban ez a csoport végezze a legnehezebb munkát, a legszörnyűbb körülmények közt.

Azoknak a nőknek, akik ebben a pincében dolgoztak, ötven kilós zsákokat kellett cipelniük a Havel-folyótól. A folyótól a pincéig 800 méteres emelkedő út vezetett, és egy-egy zsákot legfeljebb két nő vihetett. Az első két vagy három zsáknál még csak ment a dolog, de azután ujjaik elzsibbadtak a hidegben. Megdermedt kezükből kiestek a zsákok, márpedig valahányszor ez előfordult, egy felügyelőnő verni kezdte őket.

Salvequart egy ideig ezzel a csoporttal dolgozott, amíg meg nem tudták róla, hogy képesített ápolónő. Ekkor közölték vele, hogy egy szomszédos táborba fogják áthelyezni, ahol sok dolga lesz majd. Így került 1945 február elején a Jugendlagerbe.

Aki ezt a központi tábortól néhány kilométer távolságra fekvő kis tábort nem látta, el sem képzelheti, hogy ilyen is létezett. Salvequart megérkezésekor már alig volt ott talpalatnyi hely. A tábornak mindössze öt lakóhelyül szolgáló barakkja volt, pedig a foglyok száma akkor már elérte a háromezret. Az úgynevezett kórházban hatvan tuberkulotikus nő volt; gyógyszer, mivel Rapp és Kohler, a két kórházi szolgaként működő SS-legény az egész készletet eladta a feketepiacon, alig volt.

A Salvequart odaérkezését követő napon háromszáz nőt hoztak a táborba; a kísérő névsoron ez a cím állt: „A lábadozók számára létesített mittelwerdei táborba szállítottak nevei.” A névsort Rapp és Salvequart ellenőrizte, aki azt az utasítást kapta, hogy a névsoron szereplő valamennyi nő neve mellé írja valamilyen betegség nevét. A nőket ekkor levetkőztették, és fogolyszámukat tintaceruzával bal alkarjukra írták. Ezután újból fel kellett öltözniük és szürkületig a folyosón várakoztatták, majd pedig teherautókon elszállították őket. Azt mondták nekik, hogy fertőtleníteni viszik őket; valójában a nemrég létesített és ekkor már teljes üzemmel működő ravensbrücki gázkamrába kerültek.

Nemsokára azonban Salvequart is elkezdte a maga kis emberirtó tevékenységét. Eleinte injekciókat adott lengyel nőknek, akiket azután tehetetlenül vergődve, nyögve és vízért könyörögve találtak az illemhely kövén.

„Fehér port” is adott be számos nőnek. Ezek halálát a következőképpen írta le egy Ottelard nevű nő, aki abban az időben a Jugendlagerben volt.

„Miután bevették a fehér port, elaludtak a betegek. Néhányan közülük, azt hiszem a fiatalabbak, akikben még volt némi ellenálló erő, megpróbáltak felkelni, de nem tudtak többé talpraállni. Másnap reggel a legtöbben azok közül, akik bevették a port, még mindig aludtak, horkoltak. Körülbelül délután négy óráig aludtak, ekkor megszűnt a horkolás, és bekövetkezett a halál.”

Salvequart tagadta, hogy halálthozó injekciókat adott volna, és azt állította, hogy sokszáz nő életét mentette meg a halottlisták meghamisításával, és azzal, hogy egyesek nevét háromszor, négyszer is szerepeltette a kivégzettek listáján.

Valóban egyes bizonyítékok amellett szólnak, hogy megkülönböztetéseket tett, megválogatta, kiket mérgez meg, és azok, akikkel összebarátkozott, megmenekültek a haláltól. Igen jó viszonyban volt a kórházba beosztott két SS-legénnyel, és valamennyi védencét a Revier egyik részében helyezte el, amelyről köztudomású volt, hogy ott jobbak a körülmények, mint a többi részben. De egy fecske nem csinál nyarat, és minden egyes olyan nőre, akit Salvequart megmentett a haláltól, húsz olyan jutott, aki az ő kezétől halt meg.

Az utolsó szöget azonban egy bécsi nő, Lotte Sontag verte be Salvequart koporsójába, akit mentőtanúként idéztetett meg, és akit ügyvédje minden előző megbeszélés nélkül ültetett a tanúk padjára. Sontag tanúhoz a védők azért intéztek kérdéseket, hogy bizonyságot szolgáltassanak a bíróságnak arról, hogy Salvequart a Jugendlager kórházának betegeivel általában, Lotte Sontaggal pedig különösen gyengéd és figyelmes volt, s hogy sohasem mulasztotta el azokat az alkalmakat, amikor a Revierben betöltött felelősségteljes állásánál fogva megvédhette a felügyeletére bízott nők érdekeit, és meghiúsíthatta a tábor személyzetének aljas szándékait.

„Emlékszik-e arra — kérdezte tőle az ügyvéd —, hogy Salvequart egyszer bakancsot szerzett az önök számára? „Igen — felelte Lotte —, emlékszem, hogy bakancsokat szerzett nekünk, de egyben azt is meg kell mondanom, hogy azoknak a betegeknek a bakancsait kaptuk, akiket Vera mérgezett meg.” „Valóban ezt mondta a tanú?” — kérdezte a hadbíró. „Igen” — felelte a tolmács.

„És ön nem érzett semmiféle lelkiismeretfurdalást, amikor másnak a cipőjét hordta?” — kérdezte Salvequart ügyvédje meglehetősen méltatlankodva.

„Nagyon sajnáltuk őket — felelte Lotte Sontag —, de a cipők ott voltak, nekünk pedig nem volt más, és így azokat hordtuk”.

Lotte Sontag a továbbiakban azt vallotta, hogy Vera Salvequart elmondta neki, azért adja be ő a fehér port a foglyoknak, mert az SS-legényektől, akikben nem bíztak, nem akarták elfogadni; ő azonban maga is fogoly volt, szelíd hangon beszélt velük, és színleg barátságos volt hozzájuk, abban a hiszemben fogadták hát el tőle a port, hogy gyógyszert kapnak.

Kétségtelen tehát, hogy Salvequart a Jugendlager foglyainak kiirtásában együttműködött a tábor személyzetével — de hogy mi volt ennek az oka, azt nehéz volna megállapítani.

1945 áprilisában a Szövetségesek fogságába került, de akkori viselkedése sem felelt meg annak az állításának, hogy az SS ellen, és a foglyok érdekében tevékenykedett. Noha szemtanúja volt a tömeggyilkosságoknak és más bűncselekményeknek, ahelyett, hogy ezekről beszámolt volna, meghamisította személyi adatait, nevét Anna Markovára változtatta, és letartóztatása idején is ezt az álnevét használta.

A ravensbrücki női táborban a főnővér (az „Oberschwester”) 1943 áprilisától az 1945-ben bekövetkezett felszabadulásig Elisabeth Marschall volt, akiről joggal mondták el, hogy „minden piszkos dologban, ami a táborban történt, benne volt a keze”.

Marschallt, a 15 éves náci párttagot, aki hivatásos ápolónő volt, saját közlése szerint büntetésként helyezték Ravensbrückbe, mert a Hermann Göring-művek brunswicki kórházában vétett az SS szabályzatai ellen, élelmet adott két francia kényszermunkásnak.

Ez a nő szégyenére vált nemes hivatásának. Főnővér létére brutálisan viselkedett betegeivel, megtagadta az ápolást a rászorulóktól, éhen hagyott veszni kisgyermekeket, és ellopta a Vöröskereszt által küldött csomagokat.

1944-ben, amikor néhány barakkot fertőtlenítettek, Marschall irányította ezt a műveletet. Éjszaka zajlott le az egész, és a nőknek közben levetkőzve, meztelenül kellett állniuk. Valami vegyszert szórtak a fejükre, és kenőccsel kellett bekenniük testük fertőzött részeit. Marschall látta, hogy egyik-másik nő nem megfelelő módon használja a kenőcsöt, s erre durván ütlegelni kezdte őket. Az egyik fogoly elbeszélése szerint „ezután egy másik barakkba vezettek bennünket, ahol egész éjszaka állnunk kellett, úgyhogy egyáltalán nem is alhattunk. Másnap a zuhanyozóba vezettek, de mielőtt beléphettünk volna, három órán át kellett állnunk az esőben”.

Néhány nap múlva a kórház tele volt tüdőgyulladásban megbetegedettekkel, s mivel a betegek teljesen le voltak gyengülve, és semmiféle hatékony gyógykezelésben nem részesültek, sokan meg is haltak közülük.

Marschall tevékenyen részt vett azokon a szemléken is, amelyeken összeválogatták „a lábadozók számára létesített mittelwerdei táborba” küldendő csoportokat, ami köztudomás szerint az elgázosításra szántak megjelölésére kitalált kifejezés volt; segített annak a 800 nőnek a kiválasztásában is, akiket 1944 novemberében Lublinba küldtek. Dr. Treitével együtt ő határozta el, kik kapjanak rózsaszínű kártyákat. Marschall mondta ki ebben a kérdésben az utolsó szót. Egy alkalommal az a norvég fogoly, akit Salvesen asszony néven már megemlítettünk ebben a fejezetben, arra kérte dr. Treitét, húzza ki az egyik „haláltranszport” listájáról két norvég nő nevét. Dr. Treite azt válaszolta, hogy ő maga nem dönthet, kérje meg a főnővért. Amikor Marschallhoz fordult ugyanezzel a kéréssel, ő megkérdezte: „Mit dolgoznak azok a nők?” „Kötnek” — felelte Salvesen asszony. „Valamennyi kötőnőnek el kell mennie” — mondta Marschall. A kötőnőket természetesen nem volt érdemes életben- tartaniuk. Mind túl idősek és túl gyengék voltak ahhoz, hogy nehéz munkát végezhessenek.

A főnővér volt a felelős a tábor kórházában uralkodó állapotokért, melyeknél rosszabbakat alig lehet elképzelni. Marschall nemcsak hogy belenyugodott mindebbe, hanem szemmelláthatólag még megfelelőnek is tartotta ezeket az állapotokat. Kétségtelen, hogy semmit sem tett megjavításuk érdekében.

Salvesen asszony, aki a Revierben dolgozott, a következőképpen írta le a kórház egyik szobáját, azt, hol a legtöbb beteg mély, vágott sebbel feküdt.

„Borzalmas bűz volt, mivel a kötéseket hetenként csak egyszer váltották. Egyébként a kötések papírból voltak, és így egy nap után már szétmállottak. Mivel mindenkinek nyílt, gennyes sebe volt, képzelhetik, milyen lett az ágynemű. Meg sem tudnám mondani, milyen időközökben cserélték, de annyi biztos, hogy mindig koszos volt. Az elkülönítettek blokkjában még ennél is százszorta rosszabb állapotok uralkodtak. Egyszer, emlékszem, engedély nélkül bementem oda. A betegek mind a földön feküdtek, és az egész helyiség annyira zsúfolva volt betegekkel és haldoklókkal, hogy csak rajtuk átlépve tudtam odajutni norvég barátnőmhöz, akinek egy kis élelmet hoztam. Barátnőmet kétségbeesve találtam, azt mondta: «rosszabb ez, mint a pokol». Ha valaki tífusszal került a Revierbe, s életben maradt, és elbocsátották a kórházból, hamarosan újból visszajött valamilyen más betegséggel. Gyakran fordult elő, hogy a beteg csak egy másik szobába került, mert egy másik betegséget kapott.”

Violette Lecoq, aki, mint emlékeznek rá, hivatásos ápolónő volt, és egy ideig ugyancsak a tábor kórházában dolgozott, egy napon, amikor a kórház udvarán áthaladva az érzéstelenítőket előállító laboratórium felé tartott, öt targoncát látott, amelyek mindegyikén emberi húsdarabok és egy emberi test hevert. Mikor alaposabban szemügyre vette ezeket, látta, hogy öt zsidó nő — ezt a ruháikra rávarrt háromszög jelezte — fekszik hanyatt a targoncákon, lábuk pedig lelóg a kocsi oldalán. Lecoq odament a talicskákhoz, és megérintette a fekvő testeket, hogy megállapítsa, élnek-e még, és nem segíthetne-e rajtuk. Hárman még életben voltak. Ebben a pillanatban megjelent Marschall, és az udvaron átkiabálva megtiltotta a francia lánynak, hogy bármiképpen is segítségére legyen ezeknek a nőknek. Lecoq visszatért blokkjába, és elhozta két barátnőjét, mert valamit mégis tenni akartak a zsidó nők érdekében, de Marschall újból kijött, és elkergette őket. A talicskák egész éjszaka ottmaradtak, és reggelre már mind az öt nő halott volt.

Marschall azon idő alatt, amíg ennek a tábornak főnővéreként működött, az emberiesség és a tisztesség valamennyi általánosan elismert törvényét lábbal tiporta. Képzett ápolónő volt, aki sokra vitte a maga nemes hivatásán belül, amelyet azután annyira lealacsonyított és megtagadott. Az emberiesség íratlan törvényeinek teljes semmibevételével a náci párt és a Führer undorító elveit követte, s minden tőle telhetőt elkövetett, hogy elősegítse aljas céljaik megvalósulását.

Hadd mondjuk ki Salvesen asszony szavaival az ítéletet Elisabeth Marschall felett:

„Mivel tanult ápolónő volt, sajnos, azt hiszem, valamennyiünkben Florence Nightingale képét idézte fel; azt gondoltuk, hogy egy ápolónő hivatásánál és esküjénél fogva nemzetiségétől függetlenül, mindenkor segíti az embereket. Azt hiszem, fogolytársaimat és engem is az háborított fel leginkább, hogy orvosokat, nővéreket, ápolónőket ennyire lezüllve, a kötelességmulasztásnak ezen a fokán láttunk.”

Azok az orvosok, akik a háború alatt koncentrációs táborokban voltak alkalmazva, bemocskolták a német orvosi kar becsületét, és ennek nyomait évtizedeken át nem lehet majd eltüntetni. Ezek az emberek teljesen megfeledkeztek orvosi esküjükről, és általában a legcsekélyebb tiltakozás nélkül tevékeny részeseivé váltak a koncentrációs táborok emberirtó rendszerének, teljes mértékben együttműködtek az SS-ekkel, és a táborokat élő pokollá változtatták.

A ravensbrücki tábor vezető orvosa hosszú időn át dr. Schidlausky volt. 1933-ban, két évvel diplomájának megszerzése után lépett be az SS-be. 1941 decemberében érkezett Ravensbrückbe, s 1943 decemberig maradt ott; ekkor a buchenwaldi koncentrációs táborba helyezték át. Buchenwald nagyobb és fontosabb tábor volt, mint Ravensbrück, és így áthelyezése előléptetés számba ment. Mindazokkal a tapasztalatokkal gazdagodva ment oda, amelyeket két évi vadállati kegyetlenkedései során szerzett; új működési helyén pedig annyira érdemesnek bizonyult erre az előléptetésre, hogy ha nem ítélte volna halálra egy brit haditörvényszék Ravensbrückben elkövetett bűneiért, később hasonló vádak alapján Ilse Kochhal és más társaival együtt az elé az amerikai haditörvényszék elé került volna, amely Dachauban 1947 áprilisában a buchenwaldi tábor bűnösei felett ítélkezett.

Amikor egy-egy újonnan érkezett csoportot megvizsgáltak a zuhanyozóban, úgy, amint azt már ebben a fejezetben Salvesen asszony szavaival elmondtuk, rendszerint Schidlausky volt a vizsgálatot végző egyik tiszt. A nőknek mindig anyaszült meztelenül kellett állniuk, noha semmiféle orvosi vizsgálatra nem került sor. Schidlauskynak kizárólag az volt a szerepe ezeken a szemléken, hogy a nők előtt elhaladva trágár megjegyzéseket tegyen.

Ő is, akárcsak Thea Binz, azzal szórakozott, hogy kerékpárjával a nők közé hajtott, amikor azok a betegszemlére vártak. Ezeken a szemléken a legritkább esetben részesültek kezelésben a betegek; általában félrelökte őket, és utasította az ápolókat, hogy távolítsák el valamennyit. Mivel a foglyok tudták, hogy szinte lehetetlen orvosi kezeléshez jutni, kizárólag abban az esetben jelentkeztek betegszemlére, ha már olyan súlyos betegek voltak, hogy még a földön kúszva sem tudták munkahelyükre vonszolni magukat. Éppen ezért gyakran előfordult, hogy egykét nappal azután, hogy Schidlausky megtagadta tőlük a kezelést, meghaltak.

Schidlausky 1943 szeptemberében, néhány hónappal azelőtt, hogy Buchenwaldba helyezték át, tíz egészséges nőt válogatott ki kísérleti műtétek céljára. Ezek közül ketten testvérek voltak, és őket egy másik orvos operálta Schidlausky segédletével, aki a műtét után figyelemmel kísérte betegségük alakulását. Egyiknek mindkét lábszárát felmetszették, a másiknál pedig egy csontdarabot vágtak ki, és ugyancsak mindkét lábszárát felmetszették, a sebeket pedig mesterségesen elüszkösítették.

Schidlausky maga is elismerte, hogy segítséget nyújtott a gázgangréna-kutatásokkal kapcsolatos műtéteknél. Egy ízben segédkezett Oberhauser és Rosenthal orvosoknak egy ilyen műtétnél; ő ellenőrizte az érzéstelenítő-adagolást. Bevallotta, hogy tudtával és beleegyezésével halálthozó injekciókat adtak súlyos, bár nem gyógyíthatatlan betegeknek, továbbá, hogy a táborban csontátültetési kísérleteket végzett teljesen egészséges fiatal nőkön, olymódon, hogy kis csontdarabokat vett ki a lábszárcsontból, és ugyanazon beteg testének egy másik részébe ültette azt át; ezeknek a műtéteknek sok áldozata egész életére nyomorékká vált.

Ezt a gyilkos orvost otthoni környezetében ismerősei olyan embernek tartották, aki „még rossz gondolatra sem képes, nemhogy gonosz cselekedetre”. Ez a jellemzés rosszul illik rá arra a Schidlauskyra, akit Ravensbrückben ismertek, ahol annyi aljasságot követett el, viszont semmi jót nem tett.

Ismertettük már Percy Treitének, a tábor másodorvosának szerepét. Bonyolult jellemű ember volt. Ha úgy látta jónak, teljes kíméletlenséggel járt el, és sok fogolynak közvetlenül ő okozta halálát, egyes rá kirótt kellemetlenebb feladatokat azonban elhárított magától, és éppen ezért nem csodálatos, hogy néhányan azok közül, akiknek élete és halála egykor az ő kezében volt, felszabadulásuk után valami jót is mondtak róla.

Voltak, akik azt vallották, hogy Treite minden tőle telhetőt elkövetett a foglyok érdekében, és a körülményeket hibáztatták minden bűnéért. Néhányan — enyhítő körülményekre való tekintettel — kegyelmet kértek a számára; mások „a legszigorúbb mérce alkalmazását és annak megfelelő szigorú büntetést követeltek”.

Egyesek elismerték ugyan, hogy keveset tudnak az ügyről, de azt az álláspontot képviselték, hogy „túl szigorúan járnánk el, ha a németekre a civilizált nemzetek mércéjét alkalmaznánk”.

Egy előkelő hölgy még azt is kétségbevonta, hogy igazságosan folytatták le Treite ellen a pert. Ügyvédje, dr. von Metzler maga és az összes többi ügyvéd nevében szólva, a következőket mondta védőbeszédében:

„Mint a védelem képviselője, kötelességemnek tartom, hogy legnagyobb tiszteletemet és megbecsülésemet fejezzem ki azért az igazságosságért és méltányosságért, amellyel ezt a pert lefolytatták. Ön, elnök úr, kétségtelenül tisztában van azzal, hogy meglehetősen nehéz a védelem helyzete egy ilyenfajta perben, amely felkavarja a nagyközönség érzelmeit, de mindezek ellenére legyen szabad kijelentenem, hogy az az igazságosság és méltányosság, amellyel ezt a pert lefolytatták, emlékezetünkben mindig az igazságosság és méltányosság nagyszerű példájaként fog megmaradni.”

Valamilyen megmagyarázhatatlan módon Percy Treite, a kifinomultságnak és az embertelenségnek ez a keveréke talán még nagyobb bűnös, mint bármelyik más kollégája, hiszen tisztességes családból származó, művelt fiatalember volt, nem pedig aljas, brutális korcs mint Binder, nem szakképzett SS-gengszter mint Schwartzhuber, nem szadista ringyó mint Binz; Treite azokkal a bűnökkel, amelyeket elkövetett, a kultúra ellen vétkezett.

A tábornak egy másik orvosa, Rolf Rosenthal, megfelelő kiképzést kapott a koncentrációs táborbeli orvosi álláshoz: már 1928-ban tagja volt a Hitlerjugendnek, 1929-ben pedig belépett a náci pártba. Sőt, az SA-nak (Hitler orgyilkos-seregének) is tagja volt 1932-ben, amikor az még illegális szervezetként működött. Tíz évvel később Ravensbrückbe helyezték.

Ez az undorító teremtmény a háború alatt saját maga is bajba került, és egy SS-bíróság nyolc évi börtönre ítélte, mert tiltott viszonyt folytatott az egyik fogoly nővel, akin több magzatelhajtást is hajtott végre.

Sok fogoly tanúsága szerint Rosenthal az összes többi orvost felülmúlta a betegekkel szemben tanúsított brutalitásával. Az egyik betegszemlén a betegek egy része olyan gyenge volt, hogy csak a falhoz támaszkodva tudtak megállni a lábukon. Rosenthal rugdalta és verte a betegeket, majd anélkül, hogy megvizsgálta volna őket, elküldte valamennyiüket.

Amikor az egyik fogoly jelentette, hogy beteg, tífuszgyanús, és hőmérséklete 40 foknál is magasabb, Rosenthal még csak meg sem vizsgálta; diagnózisa így hangzott: „Takarodj!” Jelen volt, amikor Schidlausky számos egészséges fiatal nőt válogatott ki, hogy kísérleteket hajtson végre rajtuk, amelyeknél azután ő is segédkezett. 1942 júliusában a 75 kiválasztott nő közül nyolc a műtétek következtében meghalt.

Számos bizonyíték tanúsítja, hogy ez az orvos egyáltalán nem tisztelte az emberi élet szentségét. Bevallotta, hogy halálos adag morfiumot adott beteg foglyoknak; ez egyszerűbb volt, mint meggyógyításuk. Ő maga úgy beszélt erről, hogy „morfiuminjekciók révén átsegített a halálba súlyos betegeket”. Elismerte, hogy verte betegeit, „hogy fegyelmet tartson közöttük, és példát statuáljon”, és azt is bevallotta, hogy segédkezett azoknál a kísérleti műtéteknél, amelyeket a csontátültetés tanulmányozása és a gázgangréna elleni hatékony gyógyszer felfedezése céljából hajtottak végre számos foglyon, noha azok tiltakoztak a műtét ellen.

1942 szeptemberében segédkezett egy műtétnél, amelyet egy bizonyos dr. Oberhauser hajtott végre egy Zofia Sokulska nevű fiatal lengyel nőn. Dr. Oberhauser orvosnő később — számos német orvossal együtt — az Egyesült Államok nürnbergi katonai törvényszéke elé került azon műtétek miatt, amelyeket olyan emberi kísérleti alanyokon hajtottak végre, akik ebbe nem egyeztek bele.

1942 szeptemberében egy napon utasították Zofia Sokulskát, hogy jelentkezzék a tábor kórházában. Levetkőztették, megvizsgálták, és közölték vele, hogy műtétnek kell alávetnie magát. Sokulska ekkor teljesen egészséges volt. Amikor az altatásból magához tért, látta, hogy bal lábszára combtól lábfejig gipszben van. A műtétnél dr. Oberhauser, dr. Schidlausky, dr. Rosenthal és néhány SS-nővér volt jelen. Sokulska műtét utáni kezeléséről a következőket mondta:

„Tizenegy nappal később ugyanennek a három orvosnak a jelenlétében eltávolították a gipszet, és ezután három hétig a kórházban kellett dolgoznom, kötéseket csináltam … December 2-án közölték velem, hogy ismét megoperálnak. Tiltakoztam, de hiába. Régi sebemet újból felnyitották, és még két hétig a kórházban maradtam. Ez idő alatt semmilyen orvosi kezelésben nem részesültem, még a kötésemet sem cserélték.”

Ez alatt az idő alatt 73 más lengyel nőn is hajtottak végre kísérleti műtéteket. Egyikük sem egyezett bele ebbe. Öten közülük meghaltak a műtétek következtében, és csaknem valamennyien nyomorékká váltak.

1943 márciusában harmadszor is meg akarták operálni Sokulskát. De ő előzőleg megtudta ezt, kiszökött a kórházból, és elrejtőzött az egyik barakkban. Valamilyen oknál fogva mégsem hajtották végre rajta a harmadik műtétet, hanem ehelyett a büntető barakkba küldték. Itt Margarete Mewesnek, egy kis boszorkányszerű nőnek „gyengéd gondjaira” bízták, aki úgy próbált elégtételt szerezni magának a múltban elszenvedett bajaiért, hogy amennyire csak módjában állt, megkeserítette a rábízott foglyok életét.

Margarete Mewes több mint négy éven át volt a „Strafblock” felügyelője, ahova a legjelentéktelenebb okok miatt küldtek foglyokat, hogy ott válogatott kegyetlenkedésekkel gyötörjék őket. Indokolt tehát az a feltevés, hogy Mewes mindvégig kiérdemelte felettesei bizalmát.

A „bunkerben”, ahogyan a büntetőbarakkot nevezték, szörnyű állapotok uralkodtak; a foglyokat hosszú időre apró, sötét, dohos cellákba zárták.

Odette Sansom több hetet töltött a „bunkerben”. 1944 júliusában érkezett Ravensbrückbe, és a zuhanyozóban lefolyt szokásos fogadtatás után — az egész éjszakát ott kellett töltenie — másnap reggel a parancsnok elé vezették. Mrs. Churchill néven érkezett Ravensbrückbe, és ez felkeltette Fritz Suhren érdeklődését, aki megkérdezte tőle, nem unokahuga-e az angol miniszterelnöknek.

Odette Sansom megítélése szerint a táborparancsnok olyan utasítást kaphatott az RSHA-tól, hogy különösen kegyetlenül bánjanak vele, de a parancsnoknak nem igen voltak ínyére ezek az utasítások, és inkább túszként kezelte őt. A távozáskor lejátszódott jelenet teljesen igazolta ezt a feltevését.

Ennek ellenére a kihallgatás után a „bunkerbe” küldték. Csaknem három és fél hónapot töltött itt egy körülbelül 3 méter hosszú és 60 cm széles kis cellában, s egész napi táplálékul reggel valami kávészerű löttyöt és egy kis darab kenyeret, délelőtt 11 órakor hideg levest, délután háromkor pedig megint a reggelihez hasonló kávét vagy teát kapott, ötheti fogság után egy teljes héten át egyáltalán semmi élelmet nem kapott. Mewes azt állította, hogy ez felsőbb parancsra történik. A büntetőbarakk valamennyi többi foglya is hasonló bánásmódban részesült.

Augusztusban büntetésül három napra teljes gőzzel megindították a központi fűtést. Ez nem volt szokatlan formája a német „megfélemlítéseknek”, és a németeknek az elfogott repülők kihallgatására Frankfurt közelében létesített központjában is alkalmazták ezt a módszert, hogy ezzel csikarjanak ki vallomást a Szövetségesek repülőiből a német kémszolgálat emberei.

Ez volt tehát a Strafblock, és ilyen volt fő börtönőre. Ha a büntető rendszabályok nem lettek volna olyan borzalmasak, s Mewes nem lett volna olyan embertelen és kegyetlen, jónéhány fogoly még megkönnyebbüléssel is fogadta volna az itteni elkülönítettséget a szennyel, mocsokkal teli, zsúfolt blokkokban eltöltött hosszú hónapok után.

A gonosztevőknek e listáján utoljára, de nem utolsó sorban említjük meg Hellingert, a tábor fogorvosát.

Ő is már korán, 1933-ban belépett az SS-be, és 1944-ben Hauptsturmführerré léptették elő. 1943 tavaszán érkezett Ravensbrückbe, és a tábor feloszlatásáig ottmaradt.

A foglyok gyakorlatilag semmiféle fogkezelésben nem részesültek, s így ez nem is igen foglalta le Hellinger idejét. Ezzel szemben tényleges SS-tiszt volt, s mint ilyen, segített a tábor többi tisztjének az általános feladatok végrehajtásában. Egy este például részt vett egy teljességgel jogellenes kivégzésen, amikor 50 nőt minden előzetes tárgyalás nélkül meggyilkoltak; Hellinger meg sem próbálta ezt megakadályozni.

Legfontosabb hivatalbeli kötelessége azonban abban állt, hogy ő volt Walther Funknak, a Reichsbank elnökének megbízott hullafosztogatója. A Himmler és Funk között létrejött megállapodás értelmében ugyanis az SS a Reichsbanknak küldte meg a koncentrációs táborokban megsemmisített áldozatoktól elvett értéktárgyakat, beleértve a szájukból kivert aranyfogakat és arany töméseket is.

A tábor fogorvosának kötelessége volt az, hogy maga szedje ki az aranyat a ravensbrücki hullák szájából. Egyik vallomásában, amelyet letartóztatása után, de még a per megkezdése előtt tett, elismerte, hogy végre is hajtotta ezt a borzalmas feladatot. Akadályoztatása esetén valamelyik „munkatársát” bízta meg e feladat elvégzésivel. Ha egy fogoly a tábor nyelvén szólva „természetes okok”, tehát a gondozás teljes hiánya, az éhezés és egyéb kegyetlenségek következtében meghalt, nem sok időt vesztegettek. Hellinger, fogóval a kezében hamarosan megérkezett. Minden kivégzésnél jelen volt, és amikor a hivatalosan kirendelt orvos megállapította a bekövetkezett halált, Hellinger azonnal hozzálátott, és kiszedte az áldozatok szájából az aranyfogakat és töméseket, mielőtt valamilyen „jogosulatlan” személy tette volna meg saját számlájára ugyanezt.

Ebben a minőségben volt jelen annak a két fiatal angol nőnek a kivégzésénél is, akiket 1944-ben ejtőernyővel dobtak le Franciaországban, s a németek fogságába estek*. Mindkét nő rádió-távírász volt, akiket az SOE dobott le ejtőernyővel. A németek elfogták őket. A Gestapo mindkettőjüket kihallgatta és megkínozta, majd Ravensbrückbe küldték, és végül a szokásos módon, tarkólövéssel kivégezték őket.*

Pere során Hellingert alaposan kikérdezték ezekre az esetekre vonatkozóan. Bevallotta, hogy egy alkalommal másfél óra hosszat állt a krematóriumban dr. Treitével, mialatt „akárcsak a döghúst”, folytonosan vonszolták befelé az imént végrehajtott tarkólövéstől még vérző női holttesteket; és ő, a szakképzett fogorvos, egymás után vizsgálta meg „az összezúzott fejeket”, hogy megállapítsa, ki tud-e venni a szájukból bármilyen kis aranymennyiséget.

Mégis megsértődött, amikor azzal vádolták, hogy megbecstelenítette hivatását, és a koncentrációs táborok SS- személyzetének módszereit alkalmazta. Sőt, azzal érvelt, hogy az arany töméseknek ilyen körülmények közt, hullák szájából való kivevése „kegyeletsértés ugyan”, de semmiképpen sem büntetendő cselekmény, és arra is hivatkozott, hogy a múltban is volt már példa erre az eljárásra. Civilizált népeket persze nem lehet meggyőzni ennek az érvelésnek a helyességéről, hiszen ezek már régóta bűncselekménynek minősítik a hullarablást.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!