A fehér terror – Karsai Elek: I.
(idézet:A fehér terror – Karsai Elek)
- március utolsó napjaiban a békekonferencia tanácskozásait Párizsban váratlan hír zavarta meg: a magyar proletariátus követte az orosz példát, Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A nyugati imperialista hatalmak éppen fegyveres intervenciót terveztek a Szovjetunió ellen és ezért az intervenciós hadseregek hátában igen veszedelmes fenyegetést jelentett a magyar Tanácsköztársaság. Az imperialisták számára egyszeriben igen nagyfontosságúvá vált Magyarország. A békekonferencia részvevői valamennyien egyetértettek abban, hogy nem lehet tűrni Európa kellős közepén egy tanácsköztársaságot. Az imperialisták saját országaikban sem érezték biztosnak lábuk alatt a talajt, mert az első világháború mérhetetlen szenvedései és áldozatai után saját néptömegeik is forradalmi hangulatban voltak. Az európai burzsoáziának minden erejét meg kellett feszíteni, hogy az egyre erőteljesebbé váló mozgalmakon úrrá tudjon lenni. Nyugat-Európa elnyomott népei számára a magyar Tanácsköztársaság kikiáltása azt jelentette, hogy a szovjet rendszert meg lehet valósítani Európa más országaiban is, hiszen úgy mint az orosz nép, a magyar nép is le tudta rázni az elnyomók, a kizsákmányolók igáját. Érthető, hogy az imperialisták a magyar tanácshatalom megszületésének első percétől kezdve mindent elkövettek annak megdöntésére, minden eszközt felhasználtak arra, hogy a földesurakat, a nagytőkéseket újra visszaültessék, akár szuronyok erejével is, a magyar nép nyakára.
A párizsi békekonferencia Négyek Tanácsa, melyben az amerikai, angol, francia és olasz imperialisták foglaltak helyet, kezdettől fogva a nemzetközi ellenforradalom és a szovjetellenes intervenció vezérkarának szerepét töltötte be. Wilson, az USA elnöke, személyesen irányította a tanácskozásokat, melyeknek legfontosabb feladatát abban látta, hogy az Októberi Forradalom példájára fellángoló forradalmi mozgalmak előretörését minden erővel megakadályozza, hogy elszigetelje a diadalmas orosz proletariátust. 1919. március 21-től az amerikai, az angol, a francia és az olasz diplomaták és hadvezérek egész légiója fáradozott azon, hogy Magyarországon »újra a régi legyen az úr«. Elsősorban a cseh és román burzsoáziát állították csatasorba. Az idegen fegyverek mellett az imperialisták készséges és megbízható szövetségesekre találtak az országból elmenekült arisztokratákban, bankárokban — és az országban maradt, a nép hatalmával szembenálló ellenséges elemekben. Egyetlen pillanatig sem csináltak titkot abból, hogy a magyar Tanácsköztársaság megdöntésében komoly szerepet kívánnak juttatni a jobboldali szociáldemokratáknak. Ezért érthető, hogy Garami Ernőt, a magyar szociáldemokraták egyik legsötétebb múlttal rendelkező vezetőjét, aki március 21-e után elhagyta az országot, Svájcban és egyebütt, ahol csak megfordult, a nyugati hatalmak képviselői nagy megértéssel fogadták, terveit támogatták.
A páratlanul rövid idő alatt megszervezett magyar Vörös Hadsereg május 20-a után támadásba lendült és lendületes rohammal megszakította a cseh és román burzsoázia haderejének összeköttetését és egymás után foglalta el Miskolcot, Kassát, Eperjest. Amint az antant katonai missziójának egyik tagja megállapította, a magyar Vörös Hadsereg támadása úgy hatolt be a cseh hadsereg vonalaiba, »mint kés a vajba«.
A rohamra induló csapatokat Lenin üzenete lelkesítette: »Ti háborút viseltek, egyedül jogos, igazságos, igazán forradalmi háborút, az elnyomottak háborúját az elnyomók ellen, a dolgozók háborúját a kizsákmányolok ellen, háborút a szocializmus győzelméért. Mindaz, ami a munkásosztályban becsületes, az egész világon a ti pártotokon áll.«
És valóban: hiába próbálta a nemzetközi reakció a Magyarországgal szomszédos országok munkásságát soviniszta demagógiával a magyar proletariátus ellen uszítani, a Tanácsok első országos gyűlésén. 1919. június 13-án megjelentek a román, a szlovák, a cseh proletariátus küldöttei és felszólalásaikban nyíltan elítélték »az internacionális kapitalizmusnak ezt az aljas manőverét«. (A cseh delegátus beszédéből.) A szlovák küldött hangsúlyozta: »a szlovák proletariátus sohasem volt ellensége a magyar munkásságnak, hanem mindig együtt akart vele dolgoznia A román munkásság küldöttje pedig arról beszélt, hogy a román katonák nem akarnak harcolni magyar proletártestvéreik ellen és elmondotta azt is, hogy a román munkásság tüntetésekkel, sztrájkkal tiltakozik az imperialista háború ellen, mert tudják, hogy ez a háború nem az ő háborújuk, ez a háború a bojár földesurak, gyárosok érdekeiért folyik.
Az, hogy a román, cseh és szlovák proletariátus együttérzése a magyar Tanácsköztársaság hősi harcával nem eredményezett nagyobb sikereket, sőt a cseh és a román burzsoázia mozgósíthatta hadseregét a magyar dolgozók ellen, abban leli magyarázatát, hogy 1919-ben ezekben az országokban még nem volt a dolgozóknak Pártjuk, még nem alakult meg Romániában és Csehszlovákiában a Kommunista Párt. Mégis a román, cseh és szlovák proletárok szolidaritása megerősítette a magyar proletariátus harci lendületét és még nagyobb hősiességre és áldozatvállalásra ösztönözte.
Az imperialisták kénytelenek voltak egyre nagyobb erőket harcba vetni a magyar Tanácsköztársaság ellen. Főtörekvésük arra irányult, hogy megszervezzék, nagyszabású támadó hadjáratra előkészítsék a szétzilált cseh és román hadseregeket. Természetesen ezzel egyidőben gondoskodtak arról is, hogy magyar ellenforradalmárok az országon belül és kívül minden segítséget megkapjanak. Belgrádban nagy szívélyességgel és előzékenységgel fogadták Teleki Pál grófot, Horthy Miklós tengernagyot és a többieket, akik készségesen vállalkoztak arra, hogy háborúba induljanak a magyar nép ellen. Bécsben gróf Bethlen István, őrgróf Pallavicini, báró Ullmann tárgyalt az antant-missziókkal. A párizsi béketanácsot egyrészt Bethlen gróf, másrészt Garami Ernő sürgette, hogy Európa »békéje« érdekében az antant-hatalmak minél előbb semmisítsék meg a magyar Tanácsköztársaságot. Aradon és Szegeden a franciák védelme alatt szintén szervezkedtek a grófok, papok és nagytőkések.
A Tanácsköztársaságon belül sem voltak tétlenek az ellenforradalmi erők. A harc legválságosabb szakaszában, amikor a proletariátusnak minden erejét össze kellett szednie az ellenség visszaverésére, az ország megvédésére, Kunfi Zsigmond, a szociáldemokraták egyik legnagyobb tekintélyű vezetője azt követelte, hogy a tanácskormány mondjon le. Úton-útfélen mindenütt igyekeztek aláásni a tanácskormány tekintélyét, minden törekvésük oda irányult, hogy megbontsák a magyar munkásság egységét. Nem nyíltan támadtak, hanem igyekeztek megszerezni a proletárdiktatúra legfontosabb pozícióit: részt vettek a tanácskormányban, a Vörös Hadsereg vezetésében. Böhm Vilmos, aki a Vörös Hadsereg főparancsnoka lett, már április elején azon »fáradozott«, hogy fegyveres erővel semmisítse meg a kommunistákat és egy tiszta szociáldemokrata kormány vegye át a hatalmat. Budapest katonai parancsnoka egy másik szociáldemokrata: Haubrich József hadügyi népbiztos lett és azzal kezdte működését, hogy a 9. vasas hadosztály parancsnokává Hönig Vilmost, egy régi vezérkari tisztet nevezett ki. Haubrich Hönig alárendeltje volt az első világháborúban. Volt parancsnokát nagy tisztelettel fogadta, elgondolásait mindenben magáévá tette.
Mikor pl. április első napjaiban Hönig előterjesztette Haubrichnak egy különleges hadosztály felállításának tervét, mely hadosztályt az ellenforradalomra hajlamos tisztekből és izgága, elégedetlenkedő, söpredék elemekből akart összeállítani, Haubrich fedezte hadosztályparancsnokát tervének megvalósításában. Amikor pedig a parancsnokság politikai tisztjének bejelentésére kérdőre kellett vonnia Höniget ellenforradalmi magatartása miatt és Hönig kijelentette, hogy nem kommunista és nem is lesz az soha, Haubrich nem távolította el, hanem a politikai tiszt ellen indított eljárást! Haubrich azt is megmondta Hönignek, hogy az ő szemében nem vétség az, hogy valaki nem kommunista, hiszen ő sem az … Ezek után semmi csodálkozni való sincs azon, ha az ellenforradalmárok katonai szervezkedése Hönigre és rajta keresztül Haubrichra épített. Perényi Zsigmond báró és a többi ellenforradalmárok nyugodtan mertek Haubrichra támaszkodni, hiszen Haubrich számtalan ténykedésével bebizonyította, hogy jóindulattal nézi, tűri, sőt segíti a Tanácsköztársaság elleni szervezkedést.
A tanácsok első országos gyűlésén az ellenforradalmár jobboldali szocialisták Kunfi vezetésével támadásra indultak. Azt igyekeztek bizonyítani, hogy a magyar proletariátus egyedül, külső segítség nélkül nem állhatja a harcot, le kell tenni a fegyvert. Szamuelly Tibor, a magyar Tanácsköztársaság egyik legkiemelkedőbb alakja, június 19-én, ugyanazon az ülésen, ahol Kunfi defetista, megalkuvó nézeteit fejtegette, élesen szembeszállt az árulókkal és azt mondotta: »Nem akarom bővebben fejtegetni, hogy mit és miért köszönhetünk mi az oroszországi tanácsköztársaságnak, nem akarom bővebben fejtegetni, hogy mily kötelességeink vannak az oroszországi proletariátussal szemben. De az az egy kétségtelen, hogy nékünk a harcot feladni, a harcot beszüntetni addig nem lehet, amíg az oroszországi proletariátus veszélyben van«.
Amikor Kunfi nyíltan azt követelte, hogy a proletariátus diktatúrája »öltsön enyhébb formát«, azaz tűrje el az ellenforradalmárok szervezkedését, engedje meg a Tanácsköztársaság ellen uszító újságok, könyvek megjelenését, akkor Rákosi Mátyás, Salgótarján bátor védője, a Tanácsköztársaság hős népbiztosa, leplezte le Kunfi áruló magatartását.
A tanácskozás szünetében Kunfi Haubrichhal tárgyalt, Haubrich közölte vele, hogy »rendben mennek a dolgok«. Ekkor már kialakult a Tanácsköztársaság ellen az ellenforradalmárok egységfrontja a grófoktól, tőkésektől, katonatisztektől, a magas klérustól — a jobboldali szociáldemokratákig és ez az egységfront a magyar vörös csapatok harctéri sikereinek hatása alatt egyre erősebbé kovácsolódott össze. Az ellenforradalom katonai vonalát vezető katonatisztek jól tudták azt, hogy a Tanácsköztársaság megdöntésére, belső ellenforradalom szervezésére egyedül gyengék. Ezért szövetségest kerestek, hogy annak segítségével megtéveszthessék és maguk mellé állíthassák a munkásságot. Az ellenforradalmárok ezt a szövetségest a jobboldali szociáldemokratákban találták meg. Ugyanakkor azonban Kunfiék is tisztában voltak azzal, hogy aljas terveik megvalósítására szövetségeseket csak a proletariátussal szemben álló ellenséges elemek közt találhatnak, de semmiképpen sem számíthatnak a proletáriátusra.
Június elején két katonatiszt felkereste Vanczák Jánost és Miákits Ferencet, a jobboldali szociáldemokraták két vezetőjét, hogy tárgyaljanak velük a tanácskormány elleni közös akció lehetőségéről. Vanczák és Miákits ismerték a munkásság hangulatát, látták, hogy mily hősiesen és lelkesedéssel harcolnak a magyar proletárok a Tanácsköztársaság védelmében, és ezért azt tanácsolták a puccsra készülő katonatiszti klikknek, hogy várjanak még, ne hamarkodják el a dolgot. Vanczák és Miákits a tiszteknek kijelentette: »Mi úgy látjuk, hogy a helyzet még nem elég érett, a munkások nem hajlanak az ellenforradalomra.«
A katonatiszti klikk június 24-ón megkísérelte, hogy Budapesten fegyverrel magához ragadja a hatalmat. Az ellenforradalmárok jó előre összeállították kormánylistájukat. Ez a kormánylista így festett: Bethlen István gróf, Garami Ernő, Teleki Pál gróf, Peidl Gyula, Peyer Károly és a szegedi kormány néhány tagja. Katonai diktátornak Haubrich Józsefet jelölték.
Mikor a június 24-i ellenforradalmi puccsot a budapesti proletariátus szinte órák alatt elsöpörte, felszámolta, Haubrich mindent megtett az elfogott ellenforradalmárok megmentésére. Egy Lajtos nevű ellenforradalmár tiszt később meghálálta Haubrich jóindulatát és a bíróság előtt tett vallomásában következőket mondotta: »Haubrich becsületes keresztény embernek mutatkozott, mert dacára annak, hogy bizton tudta, hogy nekem szerepem volt az ellenforradalomban, mégsem jelentett fel. Haubrichnak nemcsak ezért, hanem kiszabadításomért, szökésem elősegítéséért, továbbá a polgárság és tiszttársaim érdekében tett lépéseiért mindenikor hálás fogok lenni. Őt nem szabad a többi népbiztosokkal egy sorba helyezni.«
A szociáldemokrata párt vezetősége 1920 decemberében, amikor a tanácskormány népbiztosait a bíróság halálra ítélte, hosszú és terjedelmes beadványban igyekezett menteni a szociáldemokrata népbiztosokat, közben szégyenkezés nélkül felsorolta érdemeiket. Ebben a beadványban szó szerint a következőket írják: »A bolsevizmus elleni harcot komolyan, becsületesen és őszintén küzdötte végig pártunk és szakszervezeteink vezetősége. A halálra ítélt népbiztosok közül Haubrichnak oroszlánrésze volt ebben a harcban …«
Jellemző a magyar szociáldemokrata párt vezetőségére, hogy a Tanácsköztársaság elleni aknamunkát, a magyar dolgozó nép leigázására való szövetkezést »komoly, becsületes« küzdelemnek merte mondani!
Míg Kunfi és társai szövetkezvén Perényi Zsigmond báróval és más ellenforradalmárokkal, belülről igyekeztek bomlasztani harcoló népünk egységét, addig május 5-én Károlyi Gyula gróf Aradon »megalakította« kormányát — ahogyan kiáltványában is elismerte — »idegen megszálló csapatok védelme alatt …« Mind Károlyi Gyula kormánya, mind az utána következő Ábrahám-kormány — melyet különben »operett«-kormánynak neveztek, hasztalanul próbálkozott a munkásság és parasztság megnyerésével.
Ezalatt Horthy Miklós tengernagy, a kormány hadügyminisztere hozzákezdett a »nemzeti hadsereg« szervezéséhez. De már az elején is sok baj volt ezzel a hadsereggel. Ebben a hadseregben több volt a tiszt, mint a közlegény — ez természetes, hiszen a munkások és a parasztok nem voltak hajlandók proletártestvéreik ellen, az ezer és tízezerholdasokért, a bankárokért, a gyárosokért harcolni. Hiába árasztották el felhívásaikkal, »szózataikkal« a várost, a falut — a magyar dolgozó nép utálattal fordult el tőlük. Így pl. az »Antibolsevista komité« szegedi végrehajtó bizottsága május 17-én felhívással fordult a magyar néphez. »Célunk az, hogy biztosítsuk a közrendet és köznyugalmat, a haza minden lakójának, polgárának és munkásának a békességét, … hogy megindítsuk a termelő munkát, a műhelyekben ismét halljuk a termelő munka hymnuszát, a szántóvető szorgos munkájában a pacsirtával együtt dicsérje az Egek Urát …« — és így tovább, kifogyhatatlanok az ígéretekben, cserébe pedig csak egyet kérnek: megszüntetni »a mesterségesen szított gyűlöletet a munkások és munkaadó, a polgári osztály és a munkás osztály között«. (Kunfi ugyanabban az időben állandóan azért agitált, hogy fel kell függeszteni az osztály harcot! …) És ha akadtak egyesek, akik a szép szavaktól talán megszédültek — elég volt egy pillantást vetni a felhívást aláírók névsorára, rögtön előtűnt a valódi szándék.
Íme a végrehajtó bizottság névsora: »Dr. Kelemen Béla ny. főispán, Back Bernát gőzmalomtulajdonos, Bárdos Béla tb. városi főjegyző, Bernátsky Kornél tábornok, dr. Biedl Samu fakereskedő, Gyárgyán Imre borkereskedő, Gombos Imre gazdálkodó, Harsányi Elemér főállamügyészhelyettes, dr. Koszó István ügyvéd, Nyáry György vendéglős, Pálfy Dániel vasgyáros, Zadravecz István ferencrendi házfőnök …« Főispán, vasgyáros, nagykereskedő, kulák, rendfőnök békés egyetértésben összefogtak vagyonuk, kiváltságaik megvédésére.
Az országból elmenekült arisztokraták, bankárok Bécsben szervezkedtek. Gróf Andrássy Gyula, gróf Bethlen István, Gratz Gusztáv, Héderváry Lehel, őrgróf Pallavicini György, gróf Zichy János, gróf Sigray Antal, Szmrecsányi György, gróf Teleki Pál, gróf Zichy Aladár és a többiek 1919-ben ugyanazt tették, mint 1849-ben arisztokrata elődeik: idegen hatalmak segítségét igyekeztek megszerezni, hogy vérbe fojthassák a magyar nép szabadságát. Mennyire féltek a néptömegek hangulatától, jellemző, hogy az első időkben elhagyták nemesi rangjuk megjelölését, senki közülük nem merte használni grófi, őrgrófi, bárói címét — igyekeztek »demokratikus« álarcot magukra ölteni.
Hogy a nép megtévesztésére való törekvés mennyire tudatos politikai program volt az ellenforradalmárok között, arra bizonyíték Horthy egyik titkos feljegyzése, amelyben a szegedi ellenforradalmi kormányról azt írja, hogy a kormány összeállításának és politikai megnyilatkozásainak olyanoknak kell lenniök, hogy a dolgozó nép azt higgye, hogy a kormány a nép széles rétegeire támaszkodik, tehát nem csupán a polgárságra és parasztokra, hanem a munkásságra is. Horthy szerint károsak és feleslegesek tehát most az összes politikai viták a kormány programja felett. Zsidóellenes vagy zsidóbarát, királyság vagy köztársaság, tiszta polgári vagy tiszta szocialista legyen-e a kormány — arról most nem szabad vitatkozni, »… a kormányon belőli teljes összhang által azt a benyomást kell kelteni, hogy a mostani kormány tényleg a rend képviselője … és egyelőre más célt nem ismer.«
Míg kiáltványaikban, felhívásaikban Magyarország függetlenségéről beszéltek, bizalmas irataikban nyugodtan rögzítették a valóságos helyzetet. Horthy az előbb említett feljegyzésben minden szégyenkezés nélkül ír azokról az alkudozásokról, amelyekben az alku tárgya Magyarország függetlensége volt. Szó szerint ez olvasható az előbb idézett írásában: »A franciákat nem szabadna kétségben hagyni afelől, hogy az, ki nekünk most segédkezik a rendet Magyarországon helyreállítani és bennünket tevékenyen támogat, az a jövőben az ország rokonszenvére és hálájára számíthat.« Ez legalább világos beszéd: ha a franciák segítenek vérbe fojtani a magyar Tanácsköztársaságot, ha Horthyékat hatalomra juttatják, cserébe megkapnak mindent, amit kérnek. Erről persze csak egymás között beszéltek, a népet ámítani igyekeztek és szívesen vették volna, ha sikerül a megtévesztett munkásokból és parasztokból olyan hadsereget toborozni, amelyik hajlandó értük harcolni. Egyesek ugyanis úgy vélekedtek, hogy ha a magyar ellenforradalmi csapatokkal sikerül megdönteni a Tanácsköztársaságot, az ország kirablásánál a zsákmányból kevesebbet kell az imperialistáknak adni — és több marad nekik …
Miközben a Tanácsköztársaság hős katonái a cseh és román burzsoázia rablóhadai ellen védték a hazát, a grófok, tisztek Szegeden élték világukat. Kelemen Béla, az ellenforradalmi szervezkedések egyik krónikása, könyvében élénk színekkel festi meg a szegedi »szép« napokat: »Szeged korzója sohasem volt olyan élénk. Egyrészt a megszálló színes csapatok tisztjei, a színes legénység, másrészt a mi derék, napbarnított, szittyaképű vitézeink, tarka forgataggá varázsolták a Tisza partját. Délután bridzsezés volt mindenütt. Soha annyit nem fognak Szegeden bridzsezni, mint akkortájt. Ha gyanútlan vendég, mit sem sejtve, belépett a „Kas”-szálló kávéházába, tényleg megijedhetett a rengeteg bridzs-asztaltól. A kávéházban, a hallban, a „regatta” teraszán, egyes hotelszobák hűs mélyén, mindenütt csak a bridzs járta …«
Ehhez a költséges semmittevéshez persze pénz kellett. Honnan lehet pénzt szerezni? A legegyszerűbben rablás útján. Bécsi csoportjuk május elsején betört a bécsi magyar követségre és elrabolta a követség pénzét. Hogy pontosan mennyit vittek el, azt nem lehet megállapítani, mert a pénz megolvasásakor felvett jegyzőkönyv elveszett … Nem hiteles adatok szerint, pusztán a rablásban részt vettek vallomásai alapján a parlamenti bizottság 135 millió magyar korona, 98.000 svájci és 333.000 francia frank összegről tett jelentést később, 1920-ban a nemzetgyűlésnek. Ebből az összegből a bécsi rendőrségnek Bethlen grófék visszaküldték 70 milliót, a hátramaradó 65 millióról pedig sohasem tudtak elszámolni. Maga Gratz Gusztáv, aki később a Horthy-fasizmus bécsi követe, majd külügyminisztere lett és aki jól ismerte a bécsi ellenforradalmi csoportok tevékenységét, meglepő nyíltsággal ír a Szmrecsányi-csoport néhány tagjának költekező életmódjáról, amelyet a pénzrablás után folytattak. Gratz szerint ez az életmód »kedvezőtlen hatást tett és mindenféle kellemetlen megjegyzésre adott okot … Állandóan autón jártak, nemcsak Bécsben, de egész Ausztriában a legelőkelőbb éttermekben és mulatóhelyeken voltak találhatók.«
A »bankgassei milliók« ügyét különböző bizottságok vizsgálták. Az első bizottság még 1919 novemberében kezdett munkához, de 1926 februárjában az ügyet még mindig nem zárták le. A magyar királyi legfőbb állami számvevőszék elnöke ekkor — 1926. február 11-én — azt írja Bethlen István grófnak, a miniszterelnöknek, hogy már négy év óta hiába sürgeti az elszámolást, Bethlen még mindig nem küldötte el neki. Ha a miniszterelnök 1926. február 20-ig (!) nem közli vele a hiányzó tételekről való elszámolást, akkor kénytelen lenne jelentésben megjegyezni, hogy ezekről a tételekről a miniszterelnök válaszának hiánya miatt nem tud elszámolni. Milyen súlyos lehetett az ügy, ha az állami számvevőszék elnöke ilyen levelet írt a miniszterelnöknek …
A parlamenti bizottságok mindent elkövettek, hogy az elszámolásokat rendben lévőnek találják. Ezért pontosan meghatározták a bizottságok hatáskörét és rögtön az elején megegyeztek abban, hogy csak azt fogják vizsgálni, hogy az elszámolásokban szereplő összegeket kifizették-e, de azt már nem fogják kutatni, hogy a pénzt arra fordították, amire kérték. De hát még így is megakadt a bizottság tudománya nem egy ízben. Rendkívül kínos volt egy 13.5 milliós tétel, amelyről Szmrecsányi azt vallotta, hogy ezt egy B. nevű angol újságíró foglalta le magának »közvetítési díj« címén. Ezt az újságírót a bécsi ellenforradalmároknak Clark angol diplomata ajánlotta, mint feltétlenül megbízható embert. Bethlenéknek pénzre volt szükségük és a kölcsön megszerzésére vállalkozott ez a B. nevű angol újságíró 10 százalék provízió fejében. A rablás után az újságíró lakására vitték a zsákmányt és minthogy az angol birtokon belül volt, egyszerűen levont az összegből 13.5 milliót … (Ugyanez a Clark, aki ezt a honfitársát olyan megbízhatónak tartotta, később a magyar ellenforradalmi rendszer konszolidálása terén végzett »komoly« munkát …)
A bizottság kénytelen volt szemet hunyni olyan apróságok felett, hogy egyes nyugtákat kisebb összegről nagyobbra javítottak ki és ott, ahol nem voltak nyugták, megelégedtek egyszerűen azzal, ha a pénzkezelők egymást igazolták. Az egész vizsgálatra legjobban az a módszer vet fényt, ahogyan az egyik homályos tételt, melynek összege 8,400.000 korona volt, elszámolták. Ezt az összeget »árfolyamveszteség« címén állították be, azzal az indokolással, hogy amikor a magyar koronát átváltották osztrák koronára, akkor nem kapták meg a teljes névértéket. Később kiderült, hogy az átváltási veszteség nem tett ki többet három és fél milliónál. Amikor arról érdeklődtek, hogy hová tűnt a hiányzó öt millió, azt válaszolták, hogy ez az összeg az egyik sikertelen puccsnál veszett el. Így többek között Nopcsa bárónál kallódott el 1 millió, de ezt nem lehet hiányként elkönyvelni, »mert ez azt a téves benyomást keltette volna, mintha erről az összegről a pénzkezelők nem tudnának elszámolni«, állapítja meg a jegyzőkönyv …
Így vizsgálták a »bankgassei milliók« ügyét, de akárhogyan is mesterkedtek a különböző bizottságok, mégsem tudták egészen tisztára mosni a pénzrabló ellenforradalmárokat …
Így festett az ellenforradalmi egységfront Garamitól Horthyig, a dicsőséges »nemzeti hadsereg«-ig.
Amíg az ellenforradalmárok így tevékenykedtek, addig a magyar proletariátus tovább vívta hősi harcát. Külpolitikailag a magyar Tanácsköztársaság helyzete nem volt reménytelen. Szovjetoroszország erkölcsi támogatása, az imperialista hatalmak belső ellentétei, a magyar Vörös Hadsereg győzelmei — Miskolc, Kassa és Eperjes visszafoglalása — arra kényszerít ette a párizsi békekonferenciát, hogy tárgyalásokat kezdjen a fiatal magyar Tanácsköztársasággal. Igaz, hogy az amerikai, angol, francia imperialisták tárgyalási készsége mögött álnok, csalárd terv rejtőzött. Clemenceau francia miniszterelnök, a »Tigris«, a szovjetellenes intervenció egyik főszószólója, június 25-én Hallier tábornoknak, a bécsi francia katonai misszió vezetőjének táviratában nyíltan megírta: »A magyar Tanácsköztársasággal folytatandó konferenciák célja csak időnyerés …«, majd a továbbiakban rámutat arra a nagy veszélyre, amit a magyar Tanácsköztársaság számukra jelent: »Ha Magyarország még hosszabb ideig bolseviki marad, akkor Német-Ausztria 1—2 héten belül szintén bolseviki lesz.«
Clemenceau-nak ez a megállapítása világosan mutatja, mennyire megrettentek az imperialisták a magyar proletariátus sikereitől. Ez a magyarázata annak, hogy a párizsi békekonferencián az amerikai imperialisták egyre erőteljesebben sürgették a magyar Tanácsköztársaság ellen indítandó katonai akció tervének kidolgozását. Hoover, az amerikai »segélyakció« vezetője, aki később az USA elnöke lett, július 1-én követelte: gondoskodjék a békekonferencia a Duna mentén haladó kereskedelmi útvonalak biztosításáról, szükség esetén »rendőri eszközökkel«. Hoover ezzel kettős célt akart elérni: egyrészt biztosítani akarta a Szovjet ellen felvonuló intervenciós csapatok utánpótlását, másrészt azt, hogy Magyarország szabad vadászterülete legyen az idegen, elsősorban az amerikai tőkének. A tanácskozáson részvevő imperialista delegátusok Hoover javaslatát helyénvalónak tartották és »elismerték a kérdés sürgősségét«.
Wilson, a Wall Street ügynöke, aki állandóan a békéről, a népek szabadságának és függetlenségének biztosításáról beszélt szép szavakkal, kenetteljes frázisokkal, nyíltan nem állhatott az intervenció élére, de a háttérből továbbra is kezében tartotta az irányítást. A magyar Tanácsköztársaság letiprását az amerikai imperializmus rábízta a francia imperialistákra.
Clemenceau ezért — a tárgyalások egyidejű megkezdése mellett — erélyesen utasította a francia missziót: minden támogatást megadni a magyar ellenforradalmároknak! Legszívesebben persze francia csapatokkal fojtotta volna vérbe a magyar Tanácsköztársaságot. De erre nem volt módja. Dufresne tábornok, a francia hadügyminisztérium egyik vezető tisztviselője, a bécsi misszióhoz július 11-én azt táviratozta, hogy csak a román és cseh haderőre számíthatnak a Tanácsköztársaság elleni támadásnál, mert nincs módjukban francia erőket harcba vetni. A francia hadsereg leszerelését a munkásszervezetek egyre élesebben követelik és azt is követelték a kormánytól, hogy »hozzák vissza Magyarországról a francia csapatokat, mert nem akarnak magyar testvéreik ellen harcolni«.
A hervadásnak indult grófi, püspöki, tiszti remények újra kivirultak, kaptak pénzt és fegyvert, mert a franciák megkezdték a magyar proletariátus ellen indítandó támadás előkészítését és szükségük volt megbízható zsoldosokra. A zsoldos szerep nagyon megfelelt a tiszt uraknak és versengtek a franciák kegyeiért.
Ki képviselje a katonai tanácskozásokon a magyar fehéreket! — vetette fel De Lobit francia tábornok a kérdést. — Horthy tengernagy — felelte gróf Teleki. A francia tábornok megkérdezte: »Ez a Horthy volt Ferenc József szárnysegédje és igaz, hogy magyarul csak törve beszél?« — »Igen« — hangzott a válasz. — »Akkor hát legalább arról beszéljenek, mikor és hol tett már valamit ez a Horthy tengernagy magyar ügyért?« — kérdezte a francia tábornok.
Teleki gróf: »Ilyen esetről én nem tudok, de nekünk ez nem fontos. Horthy kemény katona és kegyetlenül gyűlöli a kommunizmust. Bízhatnak Önök is benne: rendet fog csinálni«. De Lobit ezt már megértette és beleegyezően bólintott. »Akkor hát július 14-én jöjjön el Horthy Nagykikindára.«
A nagykikindai tanácskozáson Pétain tábornagy elnökölt. Mellette volt Franchet d’Espérey, a balkáni francia csapatok parancsnoka, De Lobit, a magyarországi haderők parancsnoka. A román hadsereget Mardarescu tábornok képviselte — és végül, de nem utolsósorban ott feszített a tárgyalóasztalnál — ahol a dolgozó magyar nép uralmának vérbefojtásáról tárgyaltak — Horthy tengernagy.
Horthy a tanácskozás előtt beszámolt az egyik francia vezérkari tisztnek a nép hangulatáról és elmondta, hogy néhány nappal ennek előtte Algyőn a parasztok nem nagyon barátságosan fogadták a szegedi kormány kiküldött embereit. A szónokokat nem, akarták végighallgatni és állandóan a föld oszlást emlegették. Egyetlen algyői paraszt sem jelentkezett a »nemzeti hadseregbe«. A francia vezérkari tiszt »a nemzeti hadsereg« szervezési kudarcát újra szemére vetette, mert sehogyan sem javult a szervezés folyamán a tisztek és a legénység arányszáma. Horthy adatai szerint július közepéig a »nemzeti hadseregbe« jelentkezett 6500 tiszt és — csak feleannyi közlegényt sikerült összeszedni, nem egyszer erőszak útján. A francia tiszt a beszélgetés végén megjegyezte: »Nemrégiben a szegedi kormánytól kaptunk egy levelet, melyben tiltakozik az erdélyi magyar nagybirtokosok földjének felosztása miatt. Én azt tanácsolnám: egyelőre foglalkozzanak kevesebbet az erdélyi főurak birtokaival és többet a hadsereg szervezésével«.
A tanácskozáson nem volt sok vita. Pétain közölte, hogy Foch tábornagytól megkapták a támadási terv jóváhagyását. Azután így folytatta: »Nekünk most a következő csapatok állanak rendelkezésre: a román kir. haderő 89.000, a jugoszláv hadsereg 32.000, és tartalékban — ha esetleg baj lenne, a francia hadsereg 56.000 embere, ez összesen 177.000 ember. A magyar ellenforradalmár csapatokat — létszámuk 9000 fő — rohamcsapatként fogjuk felhasználni. A rohamcsapatok legnagyobb részben a volt osztrák-magyar hadsereg tisztjeiből állanak. E tisztek teljesen megbízhatók, csak nem egészen engedelmesek.« Majd Horthyhoz fordult: »Mi van Julier alezredessel, a Vörös Hadsereg vezérkari főnökével? Válaszolt Gömbös levelére?« »Igen« — hangzott Horthy felelete, és az előtte lévő papírlapról olvasni kezdte Julier válaszát. »Mindenkor csakis a ti érdekeiteket tartom szem előtt … a helyzet és a körülmények fogják megadni, hogy mit lehet tenni.« A katonai tanács tagjai megelégedetten néztek össze. Franchet d’Espérey közbeszólt: »A Vörös Hadsereg hadrendjére feltétlenül szükségünk lenne. Híreink szerint a parancsnokváltozás — Böhm eltávolítása a hadsereg éléről — a Tanácskormány katonáinak harci szellemét jelentősen megjavította. Teljes pontossággal ismernünk kell a kommunisták hadműveleti tervét, hogy biztosra mehessünk.« — Horthy sietve válaszolt: »Még az offenzíva megindítása előtt érintkezésbe fogunk lépni Craenebrock Edgar alezredessel — aki Böhm vezérkari főnöke volt és ma is magas posztja van a Vörös Hadseregben. Előzetes értesülésünk szerint ő és tisztjei vállalkoznának arra, hogy a front egyik szakaszát megnyitják a román csapatok előtt és ezáltal az elit kommunista csapatok hátába kerülhetünk. Juliertől pedig meg fogjuk kapni a magyar Vörös Hadsereg támadásának megindulása előtt a Vörös Hadsereg felvonulási rendjét.« A haditanács véget ért …
Az árulók — kívül és belül — Kunfitól Telekiig, Böhmtől Horthyig, Haubrichtól Julierig »becsülettel« elvégezték a rájuk bízott feladatokat. Franchet d’Espérey július 23-án a magyar Vörös Hadsereg támadásának megindulása előtt sugárzó örömmel jelenthette Foch marsallnak: »Meg vagyunk győződve, hogy a magyar offenzíva már kezdetében össze fog omolni. Már tegnap jelentettem, hogy az összes elképzelhető ellenintézkedéseket megtettem. Különben a Vörös Hadsereg hadrendjének másolatát Komlós ügynök elhozta nekünk. Ezzel teljesen tájékozva vagyunk a Magyarországon történő eseményekről.«
Ezért indultak hiába 1919 júliusának végén rohamra a magyar vörös katonák. Az árulásra nem voltak felkészülve. Meg kellett kezdeni a visszavonulást. Július 31-én a Tanácsköztársaság kormánya lemondott.
A román csapatok átkeltek a Tiszán és Budapest határánál megálltak. Nem mertek a fővárosba bevonulni, tartottak a budapesti proletariátustól. Ekkor Budaörsön, a román parancsnokságon megjelent két gyászmagyar — az egyik Schnetzer Ferenc volt, aki később a Friedrich-kormány hadügyminisztere lett — ezek megkérték (!) a román csapatok parancsnokát, hogy mégis vonuljanak be Budapestre, mert nem múlt még el a kommunizmus …
A román tábornokok örömmel kaptak az ajánlaton és csapataikkal augusztus 3-án bevonultak Budapestre. Később az ellenforradalmárok sokat panaszkodtak a románok telhetetlen, kielégíthetetlen étvágyára, de csodálatos módon teljességgel megfeledkeztek arról, hogy a román burzsoázia rabló hadseregét ők kérték meg az ország meghódítására …
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!