(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)
1
A koncentrációs táborok rendszerét már jóval az 1939. évi lengyelországi invázió előtt általánosan bevezették a Harmadik Birodalomban, és Himmler irányításával még békeidőben tökéletesítették e rendszer szervezetét; a módszereket németeken próbálták ki és ellenük alkalmazták először.
Az 1933 február 28-i elnöki szükségrendelet (Hitler ilyen kérdésekben nemigen vesztegette az időt) bevezette a Harmadik Birodalom jogrendjébe a „Schutzhaft”, azaz védőőrizet fogalmát, így bárkit, aki a legcsekélyebb jelét is adta annak, hogy esetleg aktívan szembe fog szállni az új rezsimmel, ártalmatlanná lehetett tenni. Ilymódon a következő hat év folyamán sokezer németet hurcoltak koncentrációs táborokba, hogy ott „kezelésbe vegyék” őket; sokan közülük sohasem nyerték vissza szabadságukat.
A Gestapóra bízták tehát „a párt és az állam összes ellenségei felszámolásának” feladatát, és ennek a szervezetnek tevékenysége nyomán népesültek be a koncentrációs táborok, melyek keretlegénységét az SS szolgáltatta.
Ebben a fejezetben megmutatjuk, hogy ezt a fegyvert, amelyet közvetlenül a háború kitörését megelőző években kovácsoltak és próbáltak ki, hogyan használták fel a háború éveiben a megszállt területek lakosainak terrorizálására, és arra, hogy közülük sokmillió embert elpusztítsanak.
1939-ben, a hadüzenet pillanatában, hat koncentrációs tábor volt Németországban, összesen mintegy 20 000 fogollyal. A következő két évben további táborokat építettek, s ezek közül jónéhánynak neve világszerte fogalommá vált; ilyenek Auschwitz, Belsen, Buchenwald, Fossenberg, Mauthausen, Natzweiler, Neuengamme, Ravensbrück és Sachsenhausen.
A háború alatt a leigázott és megszállt területek lakosai közül a legalacsonyabb becslés szerint is tizenkét millió férfit, asszonyt és gyermeket gyilkoltak meg a németek; ezek közül nyolcmillió a német koncentrációs táborokban pusztult el. Sir Hartley Schawcross, aki a háborús főbűnösök ellen indított perben az Egyesült Királyság főügyésze volt, záróbeszédében ezt mondta erre vonatkozólag: „Tizenkét millió gyilkosság! Az európai zsidók kétharmad részét, több mint hatmillió zsidót végeztek ki, maguknak a gyilkosoknak az adatai szerint. Akárcsak a sorozatgyártást valamely iparágban, úgy szervezték meg a gyilkosságokat Auschwitz, Dachau, Treblinka, Buchenwald, Mauthausen, Maidanek és Oranienburg gázkamráiban és krematóriumaiban.”
Sokmillió embert szállítottak a megszállt területekről ezekbe a táborokba; voltak, akik azért kerültek ide, mert zsidók voltak, mások, akiket korábban rabszolgamunkára hurcoltak el hazájukból, azért, mert munkaképtelenekké váltak; volt sok orosz hadifogoly a koncentrációs táborokban, azonkívül a „Kugelerlass” számos áldozata, továbbá „Nacht und Nebel” foglyok. Itt mocskos barakkokba, a legmegalázóbb körülmények között zsúfolták össze őket, parancsolgattak nekik, verték, kínozták, éheztették, végül pedig halálra dolgoztatták vagy „felszámolták” a foglyokat — így nevezték a németek a gázkamrákban való tömegkivégzéseket.
A koncentrációs táborok — úgy amint azt kiagyalóik gondosan kitervelték — valóban elrettentő hatással voltak az emberekre. Kezdetben még Németországban is a titokzatosság fátylát borították a koncentrációs táborokra, és ezt, valamint a hivatalos körök által sugalmazott mendemondákat használták fel rejtélyességük növelésére és az irtózat fokozására. Sokan nem tudták pontosan, mi folyik a szögesdrót-kerítések mögött, de alig voltak olyanok, akik ne sejtették volna.
Azt akarták, hogy sohase lebbenjen fel teljesen a titokzatosságnak ez a fátyla. Néhány kiváltságos embernek alkalmilag bepillantást engedtek a táborok életébe, és a koncentrációs és munkatáborok nagyszámú polgári alkalmazottja nyilván elejtett rokonai és barátai körében egy-két szót arról, amit ott bent látott. Azt akarták, hogy Németország ellenfelei sohase szerezhessenek teljes bizonyosságot az elkövetett bűntettekről, s terveket dolgoztak ki valamennyi tábor teljes megsemmisítésére és életbenmaradt foglyaik elpusztítására; e tervek végrehajtását csak a Szövetségesek gyors előrenyomulása és Németország hirtelen összeomlása akadályozta meg.
Azóta már világszerte jól tudják, milyen borzalmak játszódtak le a koncentrációs táborokban. Az életbenmaradottak elmondták, mit éltek át, és maguk a táborok is bizonyságot szolgáltattak azokról a szörnyűségekről, amelyeknek néma tanúi voltak. Azokat, akik elsőnek léptek be a felszabadulás után ezekbe a táborokba, életük végéig kísérteni fogja az az iszonyatos látvány, amely ott eléjük tárult.
A következőkben megpróbáljuk ismertetni e táborok egynémelyikét; leírjuk, milyen körülmények között, milyen megaláztatásban, szennyben és kínzások közepette éltek mindazok, akiket ott fogva tartottak.
Auschwitz
Auschwitznak (Oswiecim), ennek a 12 000 lakosú, Varsótól körülbelül 160 kilométerre délnyugatra fekvő lengyel városkának a nevét a háború előtt Lengyelországon kívül sehol sem ismerték. Fekvése igen kedvezőtlen. Egy sík medence legmélyebb pontján épült, számos apró, poshadt vizű tó veszi körül, s így nyirkos, egészségtelen, rossz a levegője.
Nem meglepő tehát, hogy az Auschwitzot körülvevő ködös, mocsaras vidéken egyetlen emberi település sem volt. Valaki egyszer azt mondta erről a vidékről: „Az élet ezer éven át elkerülte ezt a helyet, mivel a halál tanyázott itt.”
És valóban nem hiába őrködött itt ezer éven át a halál: a németek ezen a helyen létesítették az „auschwitzi koncentrációs tábort”, ahol volt idő, amikor naponta tízezer embert vittek a gázkamrákba, s magának a tábor parancsnokának számításai szerint nem kevesebb mint hárommillió embert gyilkoltak meg ilyen és egyéb módon.
Megnyitásakor a tábor hat roskatag barakképületből és egy düledező dohánygyárból állt; később azonban jelentékenyen kibővítették. 1940 május 1-én Rudolf Franz Ferdinand Höss SS-Hauptsturmführert előléptették, és Auschwitzba helyezték át Sachsenhausenból, ahol 1938 óta a parancsnok mellett látta el a segédtiszti teendőket. Auschwitznak fontos szerepet szántak, főként a lengyelországi ellenállás szétzúzásában, mivel a náci megszállást ennek a szerencsétlen országnak a lakosai távolról sem fogadták valami nagy lelkesedéssel. Éppen ezért erélyes táborparancsnokot kellett találni.
Hössnek megvolt ehhez a szükséges előképzettsége, és nyilván minden különösebb nehézség nélkül rákerült a legesélyesebbek listájára. Katona volt az első világháborúban, majd pedig sziléziai és schleswig-holsteini gazdaságokban dolgozott 1923-ig; ekkor részt vett egy gyilkosságban, amelyért tíz évi börtönre ítélték. Öt év után kegyelmet kapott, szabadlábra helyezték, és 1932-ben Münchenben csatlakozott a náci párthoz.
1933-ban Pomeránia egyik uradalmában egy SS-lovasszázad parancsnoka volt, és itt vonta magára egy szemle alkalmával Himmler figyelmét, aki úgy vélte, hogy Hösst tapasztalatai és magatartása alkalmassá teszik arra, hogy valamelyik koncentrációs táborban vezető tisztséget töltsön be.
Ettől kezdve biztosítva volt a jövője. 1934-ben Dachauba kerül, ahol eleinte a védőőrizetesek táborában volt Blockführer, egészen addig, amíg 1938-ban Sachsenhausenba helyezték át.
1941-ben Himmler szemlét tartott Auschwitzban, és utasításokat adott a tábor kibővítésére és a környező mocsarak lecsapolására. Egyidejűleg a közeli Birkenauban 100 000 orosz fogoly számára újabb tábort létesítettek. Ettől kezdve napról napra nőtt a foglyok száma, noha elhelyezésük körülményei igen rosszak voltak. Megfelelő egészségügyi intézkedések híján rendszeresen pusztítottak közöttük a járványos betegségek.
1941-ben érkezett ide az első zsidókból álló szállítmány Szlovákiából és Felső-Sziléziából, és az ilyen szállítmányokkal érkező munkaképteleneket kezdettől fogva gázzal végezték ki a krematórium épületének egyik helyiségében.
Később, még ugyanebben az évben, Himmler Berlinbe rendelte Hösst, és közölte vele, hogy Hitler elrendelte az európai zsidók kérdésének „végleges rendezését”, s mivel nézetük szerint a többi lengyelországi megsemmisítő tábor nem működött elég eredményesen, és nem alkalmas kibővítésre, utasították Hösst, hogy utazzon Treblinkába, és vizsgálja meg az ottani megsemmisítő berendezéseket.
Höss 1942 tavaszán ellátogatott Treblinkába, és az ott alkalmazott módszereket meglehetősen kezdetlegeseknek találta. Itt a kivégzés apró kamrákban történt, amelyekbe csöveken robbanómotorokból kipufogó gázt vezettek. Ez az eljárás azonban nem volt eléggé megbízható, mivel a motorok zsákmányolt öreg járművekből és tankokból származtak, és gyakran felmondták a szolgálatot. Ezért nem is tudták végrehajtani a tervben előirányzott programot, noha a táborparancsnok kimutatásai szerint az előző hat hónapban 80 000 embert pusztítottak el gázzal. Ez azonban nem volt elég Himmlernek, aki éppen akkor fogott hozzá a varsói gettó felszámolásához.
Éppen ezért úgy döntöttek, hogy Auschwitz a legmegfelelőbb tábor erre a célra, egyrészt mivel négy vasútvonal csomópontja volt, másrészt pedig minthogy a környező vidék nem volt sűrűn lakott, a tábor területét teljesen el lehetett zárni a külvilágtól.
Hössnek négy hét időt adtak terve elkészítésére, és utasították, hogy lépjen érintkezésbe Eichmann Obersturmbannführerrel, aki meglehetősen fontos állást töltött be az RSHA 4. hivatalában*. Az RSHA 4. számú hivatala foglalkozott az összes Gestapo-ügyekkel. Abban az időpontban Müller Obergruppenführer volt a vezetője.* Eichmannak kellett megbeszélni Höss-szel, milyen tervezeteket küldjön be neki az áldozatok tömeges megsemmisítésére vonatkozóan.
Egyre több szállítmány érkezett, és mivel az újabb krematóriumok csak az év végére készülhettek el, az újonnan érkezetteket ideiglenes gázkamrákban kellett kivégezni, tetemüket pedig gödrökben hamvasztották el.
Birkenau közelében, egy félreeső helyen fekvő két majorsági épületet légmentesen záródó ablakokkal és erős faajtókkal láttak el. A szállítmányokat egy Birkenau mellett elhaladó mellékvágányra irányították, ott nyitották ki a vagonokat, és a munkaképes foglyokat az auschwitzi és birkenaui táborokba vitték. A többieket elgázosításra szánták, és ezek közül a járni tudókat a mellékvágánytól egy kilométer távolságban levő gázkamrába hajtották. A betegeket és járni nem tudókat teherautón szállították oda.
A majorsági épületnél egy palánk mögött mindnyájuknak le kellett vetkőzniük. Az ajtón „Desinfektionsraum” (fertőtlenítő helyiség) felírás volt olvasható, és a foglyokkal elhitették, hogy tetvetlenítés végett viszik be őket ebbe az épületbe.
Amikor elkészültek a vetkőzéssel, az érkezettek létszámától függő — általában 250 emberből álló — csoportokban mentek be a helyiségbe. Rájukzárták az ajtókat, és a falakban elhelyezett, különleges módon szerkesztett nyílásokon át egy-két „Cyclon B” gázt tartalmazó bádogdobozt dobtak be. A „Cyclon B” gáz, amelyet általában erre a célra használtak, nyers hidrogéncianidot tartalmazott. Az, hogy mennyi ideig tartott, amíg az áldozatok elpusztultak, az időjárástól függött, de általában legfeljebb tíz percet vett igénybe.
Félóra múlva kinyitották az ajtókat, a holttesteket egy állandóan erre a munkára felhasznált, foglyokból álló különítmény kihordta, és gödrökben elhamvasztotta. A hullák elégetése előtt a gyűrűket lehúzták róluk, az aranyfogakat pedig kitördelték szájukból. A hullák közé tűzifát raktak, és amikor már körülbelül 100 hulla volt a gödörben, parafinnal átitatott rongyokkal meggyújtották a fát. Amint elharapóztak a lángok, újabb hullákat dobáltak a gödörbe. Ha esett az eső, a gödör fenekén egybegyűlt zsiradékot vödrökkel öntötték a máglyára, nehogy a tűz kialudjon. Hat-hét óráig tartott ilyen körülmények között, amíg elhamvadt annyi hulla, amennyi színültig megtöltötte a gödröt. Az égő hús bűze még akkor is érezhető volt a táborban, ha a szél az ellenkező irányban fújt.
A gödörből kiszedett csontokat összetörték. Ezt a tábor foglyai végezték. Cementpadlóra halmozták fel a csontokat, és nehéz fadöngölőkkel porrá zúzták. A maradványokat teherautókra rakták, a Weichsel folyóhoz vitték, és a vízbe szórták.
A fenti leírás magának Hössnek 1946 márciusában tett vallomásából származik, és azokat a módszereket ismerteti, amelyeket az átmenetileg létesített gázkamrák használata idején alkalmaztak, azelőtt, hogy megépültek az új gázkamrák. Ezután Höss ismertette azokat a tökéletesített módszereket, amelyeket 1942 végén vezettek be, amikor a négy hatalmas új krematórium közül kettő elkészült.
Ettől kezdve már tömegesen érkeztek a szállítmányok Belgiumból, Franciaországból, Hollandiából és Görögországból, s ezeket a következőképpen fogadták. A vonat egy különleges, erre a célra épített rámpa mentén állt meg, amely a tábor raktára és a birkenaui tábor között húzódott. Ezen a rámpán válogatták szét a foglyokat, és egyúttal elvették tőlük poggyászukat. A munkaképes foglyokat innen valamelyik táborba szállították; a munkaképteleneket, akikre a megsemmisítés várt, az egyik új krematóriumhoz hajtották.
Először a gázkamrával szomszédos, hatalmas földalatti öltözőhelyiségbe kerültek. Itt padok és ruhafogasok voltak; tolmácsok közölték a foglyokkal, hogy fürdeni és tetvetleníteni viszik őket, s lelkűkre kötötték, hogy jól jegyezzék meg, hova akasztották ruháikat. Innen egy másik helyiségbe kellett menniük, amelyben zuhanyozók voltak, hogy az áldozatok elhiggyék azt, amit a tolmácsok mondtak nekik. Ilyen elővigyázatossági intézkedésekkel akarták elejét venni mindennemű pániknak; két altiszt az utolsó pillanatig a foglyok mellett maradt, hogy minden esetleges nyugtalanságot „lecsillapítsanak”.
Időnként előfordult azonban, különösen a Belsenből érkezett foglyok esetében, hogy az áldozatok tudták, mi vár rájuk. Belsenben nem voltak gázkamrák, és így, amikor a nyugatnémetországi Belsenben vonatra ültetett foglyok észrevették, hogy messze kelet felé szállítják őket, majd megérkeztek Felső-Sziléziába, mindinkább erőt vett rajtuk a nyugtalanság, mert gyanították, hova kerülnek.
Ezért valahányszor Belsenből érkezett egy-egy szállítmány, megszigorították a biztonsági intézkedéseket, a foglyokat kisebb csoportokba osztották, és különböző krematóriumokba küldték, hogy elejét vegyék mindennemű zavargásnak. SS-legények erős kordont vontak, s az ellenkező foglyokat erőszakkal tuszkolták be a gázkamrába. Rendzavarásokra azonban csak ritkán került sor, és általában beváltak azok a módszerek, amelyekkel meg akarták nyugtatni az újonnan érkezetteket.
Höss vallomásában beszámolt egy olyan esetről is, amikor komoly zavargásra került sor:
„Egy esetre különösen jól emlékszem. Belsenből érkezett egy szállítmány, s a foglyok kétharmad része, legnagyobbrészt férfiak, már a gázkamrában voltak, egyharmad részük pedig még az öltözőben. Három vagy négy fegyveres SS-altiszt lépett be az öltözőbe, hogy siettessék a vetkőző foglyokat, s ekkor zendülés tört ki. Leszaggatták a villanyvezetékeket, megrohanták és lefegyverezték az SS-katonákat, s az egyiket össze is szurkálták. A helyiség teljesen sötét volt, a kijáratnál álló őr és a bent tartózkodó foglyok vaktában lövöldöztek egymásra. Amikor odaérkeztem, elrendeltem, hogy zárják be az ajtókat, és befejeztettem az első csoport elgázosítását, azután pedig apró fáklyákkal felszerelve, az őrséggel együtt bementem a helyiségbe, s ott a foglyokat az egyik sarokba szorítottuk, majd egyenként a krematóriumnak egy másik helyiségébe vitettem őket, ahol parancsomra kézi fegyverekkel végeztek velük.”
A nők sokszor a fogasokra akasztott ruháik mögé rejtették gyermekeiket, s nem vitték be őket magukkal a gázkamrába. Ezért a krematóriumban dolgozó különítmény tagjainak az SS-legények felügyeletével mindig át kellett kutatniuk a ruhákat, és ha gyermekeket találtak mögéjük rejtve, őket is bevitték a gázkamrába. Az új, tökéletesített gázkamrákban a gázcsapok kinyitása után félórával üzembehelyezték az elektromos ventillátort, s a hullákat lifttel a hamvasztó kemencékhez szállították. Tizenkét óra alatt öt kemencében körülbelül kétezer holttestet tudtak elégetni.
A foglyok ruhaneműit és egyéb holmiját a raktárban válogatta szét egy foglyokból álló különítmény, amely állandóan oda volt beszállásolva és munkára beosztva. Az értéktárgyakat havonta beszolgáltatták a berlini Reichsbanknak. A ruhaneműt kitisztítva elküldték a hadiüzemeknek a rabszolga-munkaerő számára. Az aranyfogakat beolvasztották, s összegyűjtve havonta eljuttatták az SS egészségügyi osztályának.
Höss 1943 decemberében eltávozott Auschwitzból, de az embertelen pusztítás tovább folyt. Maga Höss fontos beosztást kapott Münchenben Pohl Obergruppenführer mellett. Ebben a minőségben gyakran tartott szemlét a koncentrációs táborokban, és sok minden, amit ma ezekről az intézményekről tudunk, tőle származik. Tőle tudjuk, hogy Auschwitzban nem kevesebb mint hárommillió embert végeztek ki, s ezek közül 2,5 millió a gázkamrákban lelte halálát.
Azt is ő mondta el, hogy parancsnoksága idején egyetlen utasítás alapján 70 000 orosz hadifoglyot végeztek ki Auschwitzban. És ugyancsak az ő parancsnoksága idején, 1943-ban volt olyan időszak, amikor naponta 10 000 fogoly került a gázkamrába.
Az Auschwitzba érkező haláltranszportokkal 90 000 ember jött Szlovákiából, 65 000 Görögországból, 11 000 Franciaországból, 20 000 Belgiumból, 90 000 Hollandiából, 400 000 Magyarországból, 250 000 Lengyelországból és Felső-Sziléziából és 100 000 Németországból.
Auschwitz tehát rászolgált a „haláltábor” névre. Főkapuja felett „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz) felirat díszelgett. Dante Poklának felirata — „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” — stílszerűbb volt.
Egy SS-legény, aki Auschwitzban szolgált, így írta le a tábort:
„A «Vigyázat! Életveszélyes!» feliratú táblákkal ellátott sűrűszövésű, magas kettős szögesdrótkerítések, a géppuskás és géppisztolyos őrszemekkel megrakott őrtornyok és a kihalt, zord téglablokkok láttán minden újonnan érkezőt elfogta a teljes reménytelenség érzése, amikor ráébredt arra, hogy soha többé nem térhet innen vissza a szabad életbe. És valóban, csak igen kevesen kerülték itt el a gyötrelmes pusztulást. Sokan megérkezésük után néhány nappal öngyilkosok lettek. Amikor külső munkán voltak, az őrök közé rohantak, hogy azok lelőjék őket, vagy — a táborban használatos kifejezéssel szólva — «rámentek a drótra». A magasfeszültségű áram egyetlen ütése és egy géppuska-sorozat végzett velük, és így megszabadultak a további kínoktól. Valahányszor éjszaka lövések hallatszottak, mindenki tudta, hogy megint egy embert a drót felé kergetett a kétségbeesés, és most ott fekszik hitvány rongyaiba burkolva, élettelen tömegként, az úgynevezett semleges övezetben. Ez két méter széles salakcsík volt a belső drótkerítés mentén, és aki erre rálépett, azt lelőtték.
Másokat nadrágszíjukra felakasztva találtak meg reggel ágyuk oldalán. Az ilyen esetekben a blokk rendjéért felelős fogolynak jelentenie kellett az öngyilkosok számát a táborparancsnoknak.
Ilyenkor a «Személyazonosságot megállapító osztály» emberei a helyszínre siettek, minden oldalról lefényképezték a hullát, s kihallgatták a barakk többi lakóit, hogy megbizonyosodjanak róla, vajon a szerencsétlen öngyilkost nem a tábor más foglyai ölték-e meg. Minden képzeletet felülmúlt az a bohózatba illő álszenteskedés, amelyet ilyen alkalmakkor tanúsítottak. Mintha egy olyan táborban, ahol rendszeresen gyilkolták meg naponta az emberek ezreit, az SS-hatóságot a legkevésbé is érdekelte volna valamelyik szerencsétlen áldozat sorsa!”
Valamennyi koncentrációs táborban általában a polgári börtönökből kiválogatott német nemzetiségű hivatásos bűnözők töltötték be az alacsonyabb tisztségeket, s a koncentrációs táborok tapasztalt SS-legénysége képezte ki őket erre a munkára. Auschwitz sem volt kivétel e szabály alól; először harminc bűnöző érkezett ide, akiket azért válogattak össze, hogy ők alkossák az alsóbbrangú személyzet magvát. Ők voltak a táborfelügyelők (Lagerälteste), blokkfelügyelők (Blockälteste), szobafelügyelők (Stubendienst), és a kapók vagy munkavezetők*. A kapók felügyelői tisztet töltöttek be az egyes épületekben, brutálisan bántak a rájuk bízott foglyokkal, s ezek rettegtek tőlük.* Ezeket a legaljasabb bűnözők közül válogatták össze, a legtöbbjüket erőszakos bűncselekmények miatt hosszú börtönbüntetésre ítélték. Ugyan hol lehetett volna alkalmasabb eszközöket találni Himmler bűnös terveinek végrehajtására?
Két héttel később megérkezett az első lengyelországi szállítmány; kezdetben csak lengyel foglyokat hoztak Auschwitzba. A tábor fennállása alatt azonban összesen 26 különböző nemzethez tartozó foglyok kerültek ide, s a vége felé, amikor a tábort már úgyszólván kizárólag tömeges emberirtásra használták, a foglyok többsége zsidó volt. Alig akadt köztük olyan, aki valamiféle bűntettet követett volna el; egyszerűen azért kerültek ide, mert lengyelek, zsidók, cigányok, vagy szovjet hadifoglyok voltak.
Azokat, akiket nem küldtek rögtön a gázkamrákba, regisztrálták és számokkal látták el. Ezeket a számokat rávarrták a foglyok ruháira, és 1942-től kezdve alsókarjukra is rátetoválták. A foglyok különböző kategóriáit külön jelvényekkel is ellátták: a politikai foglyokat vörös háromszöggel jelölték meg, a hivatásos bűnözőket zölddel, a homoszekszuálisakat rózsaszínnel, a prostituáltakat és a perverz nőket feketével, a papokat pedig lilával. A zsidók Dávid-csillagot viseltek, később pedig sárga csíkot a háromszög felett.
Regisztrálásuk pillanatától kezdve teljesen megszűntek egyének lenni, puszta számoknak tekintették őket. Sem egyéniségük, sem tulajdonuk nem volt. Mindenüket elvették tőlük és elraktározták, kivéve néhány olyan tárgyat, amelyekre vonatkozóan külön rendelkezéseket hoztak, továbbá azokat a holmikat, amelyeket az SS-legények és az őrök a maguk vagy családjuk számára raboltak el tőlük.
Ennek a tábornak 35 épületében osztályozták és raktározták el a foglyoktól elszedett tárgyakat, és némi fogalmunk lesz az elkobzott javak mennyiségéről, ha meggondoljuk, hogy noha a németeknek a tábor kiürítése előtt sikerült tartalmával egyetemben felégetni 29 ilyen raktárt, visszavonulásuk után a megmaradt épületekben a következő tárgyakat találták: 348 820 öltönyt, 836 255 teljes női öltözéket, 5525 pár női cipőt, többezer fogkefét, borotválkozóecsetet és szemüveget, végül pedig mindenféle konyhai felszerelési tárgyakat, sőt még művégtagokat is.
Ha már a mindennapi élet ilyen szörnyű volt az auschwitzi táborban, nyilvánvaló, hogy a büntetésnek, ahhoz, hogy hatékony legyen, még kegyetlenebbnek kellett lennie. Ebben úgylátszik semmi sem akadályozta a tábor személyzetét. A táborparancsnok általában a következő büntetéseket szabta ki: korbácsolás, büntetőosztaghoz való áthelyezés, esetleg órákon át állnia vagy térdelnie kellett a fogolynak, vagy sötét, szűk cellába zárták*. Ennek a büntetésnek a „Stehzelle” nevet adták, mert a zárka olyan szűk volt, hogy csak állni lehetett benne.* Ezek a cellák olyan szűkek voltak, hogy a fogoly nem tudott bennük megmozdulni, és a büntetés egész ideje alatt állnia kellett. Birkenauban az ilyen cellák bejárata kutyaól nyílásához hasonlított, úgyhogy ember csak kúszva tudott bejutni a cellába.
A Stehzellet a kínzás különféle más formái kísérték és tették „változatossá”, így például kitépték az áldozat körmeit, vizet öntöttek fülébe; gyakran napokon át kizárólag erősen sózott főzeléket adtak neki enni, hogy minél jobban szomjazzon.
A korbácsolás a nyilvánosság előtt folyt le az esti létszámolvasás után egy külön erre a célra emelt szégyenfánál. Bőrkorbáccsal verték az áldozat ülepét. Noha szabály szerint a büntetésre kiszemeltnek ruhán keresztül kellett volna elszenvednie a verést, mindig véresre korbácsolták meztelen testüket. Ha a férfi vagy női fogoly elájult, magához térítették, és tovább folytatták a korbácsolást.
Nők számára általában azt szabták ki büntetésül, hogy hosszú időn át vigyázz állásban kellett állniuk, és ez alatt semminemű táplálékot nem kaptak. A térdeplésre ítélteknek térdelés közben kinyújtott kezükben egy-egy nehéz követ kellett tartaniuk. Ha a fogoly keze lehanyatlott, vagy ha elejtette a követ, megverték.
A hírhedt XI. számú blokkban helyezték el a büntetőszázadot. A tábor őrszemélyzetének egyik volt tagja a következőképpen írta le ezt a blokkot:
„Kívülről nézve alig különbözött a többi 28 épülettől, amelyekben a foglyok aludtak, vagy amelyeket konyhának, kórháznak használtak. Néhány kőlépcső vezetett az épület főbejáratához. A többitől eltérően, a XI. számú blokk ajtaja mindig zárva volt. Ha valaki csengetett, egy SS-őrszem jelent meg, akinek léptei már messziről visszhangzottak a látszólag kihalt épületben. Minden látogatót gyanakodva mért végig egy kis ablakrostélyon keresztül, mielőtt bebocsátotta volna. A folyosó félhomályában a belépő hatalmas rácsos vasajtóval találta szembe magát, amely szemmelláthatólag elzárta az épület fő részét. Már kívülről is feltűnt, hogy az ablakok csaknem teljesen be voltak falazva, csak keskeny résen át engedték be a fényt. Tekintettel arra, hogy a szomszédos blokk ablakait ferde falécek fedték, feltétlenül arra kellett gondolnia az embernek, hogy ennek megvan a maga különleges oka.”
Ebben a sötét, ijesztő külsejű épületben tartózkodtak a büntetőszázad tagjai, amikor éppen nem voltak munkán. Bármilyen volt az időjárás, mindig a szabadban dolgoztak, sokszor derékig érő vízben. Munka után egész éjszaka jéghideg helyiségekben a puszta földön feküdtek. Ilyen körülmények között a betegek arányszáma rendkívül magas volt, és mivel a XI. blokk betegei nem kerülhettek kórházba, igen sokan haltak meg közülük.
De ennél is többen haltak meg a bántalmazások következtében. A blokk Krankenmann nevű parancsnoka sok foglyot sajátkezűleg ölt meg. Felsorakoztatta a foglyokat egy kőfal előtt, és olyan erősen vágta állon őket, hogy állkapocscsontjuk eltört, fejük pedig a falhoz vágódott és összezúzódott.
Aki a tábor lakói közül munkaképtelenné vált, azt kiselejtezték és meggyilkolták. Ezt a rostálást különleges szemlék alkalmával végezték. A betegek és öregek, akik ismerték e szemlék célját, igyekeztek egészségesnek és fiatalabbnak látszani. Egyenesen tartották magukat, kidüllesztették mellüket. A kiselejtezettek külön blokkokba kerültek, amelyeket a foglyok „halálblokkoknak” neveztek.
Nemcsak gázzal gyilkolták meg azokat, akiknek már nem tudták hasznát venni. Dr. Endredd SS-Obersturmführer új gyilkolási módszert eszelt ki; fenol-injekciók alkalmazását*. Másutt is használtak halálos injekciókat. 1944 július 6-án az elzászi Natzweiler koncentrációs táborban az SOE (Special Operations Executive — különleges hadműveletek egysége) négy fogságba esett nőtagját, akiket azért dobtak le ejtőernyőn Franciaországba, hogy fenntartsák a kapcsolatot az SOE főhadiszállása és a francia ellenállási mozgalom között, evipan-injekciókkal meggyilkolták.* A tábor orvosai közül többen segítségére voltak, és együttesen legalább 25 000 foglyot gyilkoltak meg ezen a módon. Az injekciókat a következőképpen adták be:
„Az áldozatot fogorvosi székhez hasonló székbe ültették; két fogoly megragadta kezeit, egy harmadik pedig törülközővel bekötötte szemét és a fejét tartotta. Ekkor Dr. Klehr odalépett hozzá, és hosszú tűt döfött a mellébe. A fogoly nem halt meg rögtön, csak elfeketedett előtte a világ. Ekkor azok a foglyok, akik az injekció adásánál segédkeztek, egy szomszédos szobába vezették, és lefektették a földre a félig eszméletlen áldozatot, aki körülbelül fél perc múlva meg is halt”**. A németek Lengyelországban elkövetett bűntettei. 1. köt. (A Lengyelországban elkövetett bűntetteket kivizsgáló központi bizottság jelentése.)*
A kivégzés harmadik módja az agyonlövés volt. Az ilyen kivégzéseket a tábor politikai osztálya hajtotta végre. Ennek Grabner SS-Untersturmführer volt a parancsnoka, aki személy szerint talán több gyilkosságért volt felelős, mint az SS bármelyik más tagja. Valaki, aki ismerte, a következőképpen jellemezte Grabnert:
„A politikai osztály hivatali helyiségében összegyűlt az osztály valamennyi tisztviselője és egyéb alkalmazottja. A főnök, Ernst Grabner SS-Untersturmführer beszél nekik hivatalos ügyekről. Hatalmas íróasztala mögött ez a közepes termetű ember osztrák tájszólással, fontoskodó arckifejezéssel, nagy hangon adja elő mondanivalóját. Nyakatekert mondatai és hibás német beszéde nyilvánvalóvá teszi, hogy olyan emberrel van dolgunk, aki ezüst váll-lapokat hord ugyan, de teljesen műveletlen. A beavatottak tudják róla, hogy a polgári életben tehénpásztor volt valamelyik alpesi legelőn. Most büszkén hordja a Sicherheitsdienst jelvényeit … Nincs megelégedve csoportjának munkájával. Túlságosan kevés jelentés érkezik a foglyok ellen, túlságosan kevés fogoly kivégzését javasolják. Liberalizmussal vádolja alárendeltjeit. Parancsát, hogy a jövőben brutálisabban kell viselkedniük, némán, bokájukat összevágva veszik tudomásul. Grabner gátlástalan kegyetlenségével, nagyravágyásával a tábor első emberévé küzdötte fel magát. Még Höss parancsnok is, aki pedig szadista kegyetlenség tekintetében aligha marad el bármiben is mögötte, és ugyancsak nem ismer gátlást, gondosan ügyel arra, nehogy rossz viszonyba kerüljön vele.”
Grabner vezette be a táborban a napi tömegkivégzéseket és a tarkólövést* Német nevén: Genickschuss.* is, amelyet az SS Európa-szerte mindenütt alkalmazott. Legfőbb segítőtársai Fritsch, Palitsch, és Aumeier voltak. Fritsch az újonnan érkezetteket általában így szólította meg: „Figyelmeztetlek, hogy nem szanatóriumba kerültél, hanem német koncentrációs táborba, ahonnan csak a kéményen keresztül vezet kifelé az út!** „A kéményen keresztül” (Durch den Kamin) természetesen a krematóriumot jelentette. Az a mondás, hogy „vigyázz a nyelvedre, mert különben a kéménybe szállsz”, Németországban a háború éveiben meglehetősen elterjedt fenyegetés volt.* Ha nem jól érzed itt magad, legjobb, ha nekimész a magasfeszültségű áramvezetéknek.” Grabner és segédei kegyetlenül megkínozták a foglyokat a kihallgatások alkalmával, amelyekre gyakran és úgyszólván akármilyen ürüggyel sor kerülhetett. Ha férfi volt az áldozat, tűkkel szurkálták heréit, ha nő volt, égő kúpot helyeztek vaginájába.
Az agyonlövés útján való kivégzéseket a tábor kerítésén túl álló karók mellett hajtották végre. A foglyokat hátracsavart karral odakötötték ezekhez a cölöpökhöz, és azután tízes csoportokban agyonlőtték őket; az utolsó csoport tehát végignézte az összes többi áldozat kivégzését. Az agyonlövést Palitsch hajtotta végre, de Grabner adta ki az erre vonatkozó parancsot; összesen 25 000 foglyot lőttek agyon Auschwitzban ilyen módon.
Végül a kivégzés általánosan alkalmazott formái közül a negyedik az akasztás volt. Erre főként olyan esetekben került sor, amikor a foglyok szökést kíséreltek meg, és elfogták őket. Ezeket a kivégzéseket az összes fogoly jelenlétében hajtották végre, hogy elrettentsék őket a szökéstől. Kivégzésük előtt megkorbácsolták az áldozatokat. Hulláik egész éjszaka ott lógtak a bitófán, és másnap reggel a tábor valamennyi foglyának el kellett vonulnia előttük.
Ilyen volt Auschwitz, a „haláltábor”; de ezzel távolról sem mondtunk el mindent. Ha mindent megírnánk róla, nem tudnák végigolvasni. Ha pedig elolvasnák, egyszerűen nem hinnék el.
Belsen
Bergen falu közelében, a Cellétől Hamburg felé vezető út mentén létesítették a belseni koncentrációs tábort. Kezdetben kis kiterjedésű volt, de később kibővítették, és 1944 novemberében Joseph Kramert, a koncentrációs táboroknak egyik nagy tapasztalatokkal rendelkező szakértőjét küldték ide Auschwitzból, mert itt, a belseni táborban akarták elhelyezni a koncentrációs táborok beteg foglyait, továbbá a gyárakban és gazdaságokban dolgozók közül a betegeket, azonkívül pedig valamennyi Északnyugat-Európából elhurcolt személyt.
A tábor személyzete az összes többi táboréhoz hasonló volt; a parancsnoki és felügyelői rendszert alkalmazták itt is. Tehát az összes olyan posztokat, amelyek elnevezése a „Führer” szót tartalmazta, SS-legények — a parancsnokok — töltötték be, azokat az állásokat pedig, amelyek elnevezésében az „Ältester” szó fordult elő, mint például Blockältester, általában a polgári börtönökből erre a célra idehozott közönséges bűnözők töltötték be — ők voltak a felügyelők.
Belsenben nem voltak gázkamrák, mégis, betegségek és éhezés következtében ezerszámra pusztultak el az emberek. A tábor fennállásának utolsó néhány hónapjában olyan méreteket öltött az éhség, hogy a foglyok (a tábor személyzete természetesen még mindig jól táplálkozott) kannibalizmusra kényszerültek, és a tábor egyik volt angol foglya, a tábor parancsnoka és a tábor több alkalmazottja ellen indított per során azt vallotta, hogy amikor a holttestek eltakarítását végezték, látták, hogy körülbelül minden tízedik holttest combjából vagy testének más részéből ki volt vágva egy darab, és annak is tanúja volt, amikor az éhező foglyok ilyen húsdarabokat ettek, idáig juttatta őket a kínzó éhség.
Ez a tanú a következőket mondta:
„Több alkalommal is előfordult, hogy sok holttesten igen különös formájú sebet láttam a comb hátsó részén. Először közvetlen közelről történt puskalövés által előidézett roncsolásnak tartottam, de amikor egyre több ilyet láttam, érdeklődni kezdtem egyik barátomnál, mire az elmondta nekem, hogy a foglyok közül sokan húsdarabokat vágnak ki a holttestekből, és megeszik azokat. Mikor legközelebb azon a helyen jártam, ahová a hullákat hordták, valóban láttam egy foglyot, aki az egyik holttest lábszárából késsel kivágott egy darabot, és gyorsan a szájába dugta, mivel természetesen félt attól, hogy rajtakapják. Rábízom az önök képzeletére, milyen körülmények közé kellett juttatni a foglyokat ahhoz, hogy emberek erre vetemedjenek, hogy megfeketedett hullákból kivágott húsdarabokat egyenek.”
Nem kíséreljük meg annak leírását, milyen volt a foglyok élete ebben a táborban; nem igen voltak különbségek az egyes koncentrációs táborok életkörülményei között, s Belsen sem volt sokkal rosszabb, és egészen biztosan jobb sem volt mint a többi.
De ha leírjuk azt a megdöbbentő látványt, amely a tábor kapitulációja után elsőnek belépő angol tiszt szemei elé tárult, némi fogalmat adhatunk arról a létről — mert életnek ezt nem lehet nevezni —, amely e drótkerítések között folyt.
Az első csapatokkal érkezett a táborba Derek Sington százados, a 14. számú hangerősítő berendezést kezelő egység parancsnoka, akinek az volt a feladata, hogy megtegye a szükségesnek vagy kívánatosnak látszó bejelentéseket, és tolmácsként működjön Taylor alezredes, a királyi tüzérség 63. tankelhárító ezredének parancsnoka mellett, aki egységével bevonult, és átvette a tábor igazgatását.
A kapunál Sington századost a tábor parancsnoka, Joseph Kramer fogadta, aki közölte vele, hogy az 1. számú táborban 40 000, a 2. számú táborban pedig további 15 000 fogoly van, akiknek legtöbbje közönséges bűnöző, gonosztevő vagy homoszekszuális, továbbá Schutzhäftlingek* „Schutzhäftling” szó szerint védőőrizetben levőt jelent.* — vagyis politikai foglyok. Ez utóbbiakból került ki természetesen a tábor foglyainak 99 százaléka: az összes olyan országok deportáltjai, amelyeket a németek 1939 óta leigáztak.
Amikor Glyn Hughes őrnagy, a rajnai brit hadsereg egészségügyi osztályának igazgatóhelyettese, Taylor alezredes után néhány órával megérkezett a táborba, leírhatatlan állapotokat talált. „Semmiféle leírás, semmiféle fénykép — mondta — nem tudná szemléltetni a barakkokon kívül talált szörnyűségeket, a barakkokban szemünk elé táruló borzalmas kép pedig még irtózatosabb volt.”
Hullahegyek meredeztek mindenfelé a táborban, a szabadban és a barakkokban; sok helyen az élők a hullák mellett feküdtek a priccseken. A krematórium közelében hatalmas betemetett tömegsírok voltak, egy nyitott gödör pedig színültig volt rakva holttestekkel.
A barakkok zsúfolásig tömve voltak csontvázzá aszott foglyokkal, akik súlyos betegségekben szenvedtek; sok olyan barakkban, amely mindössze száz ember befogadására volt alkalmas, ezren zsúfolódtak össze.
Semmiféle egészségügyi berendezés nem volt, és a barakkokban uralkodó elviselhetetlen állapotokhoz az is hozzájárult, hogy a legtöbb fogoly valamilyen gyomor- vagy bélbetegségben szenvedett, és túl gyenge volt ahhoz, hogy el tudja hagyni fekhelyét. Mindenesetre a barakkok latrinái már régen nem voltak használatban. A nők táborrészében egy mély árok volt, fölötte hosszú rúddal, de az ároknál semmi kerítésféle vagy elkülönítés nem volt.
Azok, akiknek még volt hozzá erejük, kimentek az árokhoz; a többiek ott végezték el természetes szükségleteiket, ahol feküdtek. A barakkok földjét mindenütt emberi ürülék borította.
Az egyik tábor-részlegben 8000 férfifogoly volt összezsúfolva, kiknek legnagyobb része tífuszban szenvedett. Az egyik női tábor-részlegben 23 000 nő volt, és mindenfelé hullák hevertek. Egy hullahegy közelében álló barakk folyosóján női holttestek feküdtek. A folyosóról nyíló egyik helyiségben annyi hulla hevert, hogy egyetlen egyet sem lehetett volna már bepréselni.
A foglyok 70 százaléka kórházi ápolásra szorult, és valószínűnek látszott, hogy mielőtt még erre sor kerülhetne, tízezren közülük meg fognak halni.
Volt itt mindenféle betegség, de az áldozatok reménytelen állapotát mindenekelőtt a tífusz, a tuberkulózis és a teljes kiéhezettség idézte elő. Hónapok óta szörnyű állapotoknak kellett uralkodni ahhoz, hogy erős, egészséges emberek is elpusztuljanak.
A szemlét követő reggelen Glyn Hughes őrnagy újból végigjárta a tábort Kramer kíséretében, aki az egyik nyitott sírhoz vezette. A táborparancsnok teljesen érzéketlennek és közömbösnek látszott. „30 év óta vagyok orvos — mondta Glyn Hughes őrnagy —, láttam a háború minden szörnyűségét, de sohasem láttam olyasmit, ami akár csak megközelítette volna mindezt.” Azt is kijelentette: semmi jelét sem találta annak, hogy bármilyen kísérletet is tettek volna a foglyok életének és egészségének megóvására.
Röviddel a brit haderő megérkezése után filmet készítettek a táborról, és ezt a filmet a belseni per során le is vetítették. A vetítés előtt T. M. Backhouse ezredes, a per angol főügyésze a következőket mondta:
„Ez a film némi fogalmat fog adni önöknek a táborról és arról,milyen mélyre süllyedhet az ember. Látni fogják a szanaszét heverő hullák ezreit, és azt, hogy milyen állapotban voltak ezek a holttestek. Ugyanakkor látni fogják, milyen jóltápláltak voltak a táborban szolgálatot teljesítő SS-legények. Látni fogják, amint emberek bádogdobozzal próbálnak vizet merni egy tartályból. De azt nem fogják látni, hogy a víz poshadt volt és hullák úsztak benne. Kizárólag ilyen ivóvíz volt a táborban. Látni fogják a holtakat, látni fogják az élőket és látják majd a haldoklókat. De a film nem adhat fogalmat arról a borzalmas bűzről, mocsokról és szennyről, ami az egész tábort elborította.”
Ugyanezt a filmet Lünebergben, ahol a pert lefolytatták, németekből álló közönségnek is levetítették. Voltak, akik szemmelláthatólag kitűnően szórakoztak rajta, és sokan propagandafilmnek tartották.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!