(idézet: A horogkereszt rémtettei – Lord Russell)
2
De térjünk vissza a franciaországi eseményekre. A Francia Belső Fegyveres Erők legnagyobbrészt szabályosan szervezett, különböző nagyságú egységekből álltak, amelyek saját szolgálati útjaikon kaptak parancsokat tényleges katonai parancsnokoktól. Kétségtelen azonban, hogy a Szövetségesek normandiai partraszállását követő legelső hetekben egyének és kisebb csoportok, amelyeket a németek joggal tekinthettek franktirőröknek, szabotázscselekményeket követtek el, és lesből támadtak a németekre. Az ilyen maquis-kat elfogatásuk után a németeknek joguk lett volna hadbíróság elé állítani és halálra ítélni.
De nem ez történt; az esetek többségében előbb kegyetlenül megkínozták, majd pedig bírói eljárás nélkül meggyilkolták őket.
Rodezben közvetlenül a felszabadulás előtti napon a németek harminc foglyul ejtett maquis-t előbb megkínoztak, majd agyonlőttek. Géppisztollyal végezték ki őket, majd „a biztonság okáért” nagy kövekkel bezúzták koponyájukat.
Az achéres-i erdőben sok maquis-t gyilkolt meg a Gestapo. Holttesteiket később megtalálták, és hogy mit találtak, arról a paui rendőrtanácsos jelentése számolt be. Több holttest végtagjai el voltak törve, a lábszárak alsó részén pedig mély sebek tátongtak, amelyek nyilván onnan származtak, hogy a kötelek, amelyekkel szorosan összekötözték a foglyokat, húsukba vágtak.
Két fiatalembert, akik a német csapatokkal Provence-ban folytatott csatározások során megsebesültek, a Gestapo-legények kirángatták a nimes-i kórház egyik kórterméből — ahol sebeiket ápolták —, és agyonlőtték őket. Holttestüket megcsonkították, és nyakukba akasztottak egy táblát ezzel a felirattal: „így bűnhődnek a francia terroristák.”
1944 augusztusában, amikor a németek Észak-Franciaországban már mindenütt fejvesztetten menekültek, még az eddiginél is több rémtettet követtek el. Augusztus 30-án az „Adolf Hitler hadosztály” egységei Tavaux-ba, egy Aisne megyei kis faluba érkeztek; egy őrjárat rögtön az ellenállási mozgalom helyi vezetőjének, Maujeannak házához indult.
Felesége nyitott nekik ajtót; nyomban rálőttek, megsebesítették combján, és eltörték állkapcsát. Azután a konyhába vonszolták, ahol öt gyermeke jelenlétében, akik közül a legkisebb még csecsemő volt, eltörték egyik karját és egyik lábszárát, petróleumot öntöttek rá és meggyújtották. A gyermekeket azután azzal fenyegették, hogy ha nem árulják el, hol rejtőzik az apjuk, agyonlövik őket. A gyermekek nem válaszoltak, mire a németek bezárták őket a pincébe, benzint locsoltak szét a padlóra, és felgyújtották a házat, majd eltávoztak. A falubeliek eloltották a tüzet, és megmentették a gyermekeket, akik közül a legidősebb, egy kilencéves kisfiú beszélte el a rémtettet.
Számos más esetben is hajtottak végre megtorlást olyan emberek közeli rokonain, akik a francia ellenállási mozgalomban harcoltak. Oyonnaxban egy este eltűnt egy tizennyolc éves fiú, akinek bátyja maquis volt. Három nap múlva Siége-nél megtalálták borzalmasan megcsonkított holttestét. Orrát és nyelvét levágták, egész testét ütések nyomai borították, lábszárain vágások voltak. Mellette még négy fiatal férfi teste hevert, akik a felismerhetetlenségig meg voltak csonkítva. Egyikük testén sem volt lőtt sebnek nyoma, és nyilvánvalóan mind az öt fiatalember a kegyetlenkedések következtében halt meg.
A dél-franciaországi Presles-ben 1944 nyarán egy SS-különítmény behatolt egy tanyába, mert azt gondolták, hogy két maquis rejtőzik ott. De csalódtak, és erre a zsákmányuktól elesett SS-legények a gazdát és feleségét tartóztatták le. A férfit agyonlőtték, az asszonyon erőszakot követtek el, és azután megölték, hároméves kisfiúkat pedig előbb megkínozták, majd pedig a gazdasági udvar kapuján keresztre feszítették.
Ascq-nál egy másik német egység a vasútvonal megrongálásának megtorlásául hetvenhét embert, köztük a Francia Államvasutak húsz alkalmazottját gyilkolta le. Ezeket válogatás nélkül szedték össze, úgy hogy nem is volt közvetlen közük a megtorlás okául szolgáló akcióhoz. Az egyik áldozat hetvennégy éves aggastyán, egy visszavonultan élő kereskedő volt, egy másik pedig tizenöt éves iskolásfiú. Ezt a gyalázatosságot hivatalosan jelentette a vichyi kormány von Rundstedt táborszernagynak, Észak-Franciaország akkori főparancsnokának, aki így válaszolt: „Ascq lakossága felelős azért, hogy ilyen következményekre vezetett áruló magatartása, amelyet én a legélesebben elítélek.”
Bérard tábornok, a német fegyverszüneti bizottság mellé kirendelt francia misszió elnöke Vogl tábornokhoz, a bizottság elnökéhez fordult Rundstedt ki nem elégítő válasza miatt. Levelében rámutatott arra, hogy 1943 október 10. és 1944 május 1. között az ilyen rémtetteknek több mint 1200 áldozata volt*. Ez még az Oradour-sur-Glane-i tömegmészárlás előtt volt. A Szövetségesek normandiai partraszállása után igen megnövekedett a németek által elkövetett rémtettek száma.* Azt is hangsúlyozta, hogy ezek a megtorló intézkedések főként ártatlanokat sújtanak. A megtorlásokat olyan személyeken hajtották végre, akikről azt gondolják, hogy valamiképpen kapcsolatban állnak a maquis-kkal, de semmiféle erőfeszítést nem tesznek annak megállapítására, hogy vajon volt-e alapja az ilyen feltevéseknek.
Ami magát az ascq-i gyalázatos bűntettet illeti, amely úgy látszik nem okozott gondot a német főparancsnoknak, Bérard tábornok tiltakozott az ellen, hogy nyolcvanhat ártatlan ember életével fizetett egy olyan támadás kísérletéért, amely egyetlen német katonának sem okozta halálát. Ezt a tiltakozást a németek kereken visszautasították.
A Szövetségesek normandiai partraszállását követő napon a Francia Belső Fegyveres Erők nagyobb egységei megtámadták Tulle-ben a vichyi francia erőket, amelyeket a rend fenntartására használtak fel a körzetben, s hosszú, egész napon át tartó harc után a város legnagyobb részét birtokukba vették. Néhány órával később német páncélosok érkeztek az erősen szorongatott vichyi helyőrség segítségére, és behatoltak a városba, mire az FFI visszavonult.
A német parancsnok elhatározta, hogy megtorló intézkedéseket léptet életbe. Mivel a visszavonuló FFI-egységből nem ejtettek foglyot, a megtorlást a polgári lakosság közül összeszedett százhúsz áldozaton hajtották végre. A következő részletet egy hivatalos jelentésből vettük.
„Sem nyomozást nem indítottak, sem kihallgatásokra nem került sor, találomra szedték össze az áldozatokat: munkásokat és egyetemi hallgatókat, tanárokat, iparosokat és kereskedőket. Még néhány milicista** Milícia — a vichyi kormány önkéntes rendőrsége, amely együttműködött az SD-vel és a Gestapóval.* és a Waffen-SS egy-két újonca is közéjük keveredett. Az Avenue de la Gare félkilométeres szakaszán az erkélyekre és lámpaoszlopokra felhúzott százhúsz holttest borzalmas látványt nyújtott, amely örökre bevésődött Tulle szerencsétlen lakosságának emlékezetébe.”
1944 áprilisában és májusában a németek Franciaország középső és délnyugati részében az addiginál is erőteljesebb támadást indítottak a francia ellenállási mozgalom ellen. A maquis-k a Szövetségesek normandiai inváziójának előkészítésére szakadatlanul rongálták a német közlekedési vonalakat, s ezért a német főparancsnokság rendeletei felhatalmazták a belső rend és biztonság fenntartásáért felelős hatóságokat bármiféle olyan intézkedés életbeléptetésére, amelyet a francia nép ellenállásának letörése céljából szükségesnek tartanak.
E feladat végrehajtására a limoges-i katonai körzet parancsnokává kinevezett német tábornok rendelkezésére bocsátották a „Das Reich” nevű SS páncélos hadosztályt.
Magukat a maquis-kat nemigen lehetett felgöngyölíteni. Nem voltak utánpótlási problémáik, és úgy ismerték a terepet, mint a tenyerüket: csak akkor bukkantak elő rejtekhelyükről, ha rajtaütésszerűen meg akartak támadni egy ellenséges szállítmányt, vagy egy katonai tábort, s a támadás után ismét visszatértek búvóhelyeikre. A németek ezért a könnyebb utat választották: ártatlan emberek közül szedtek túszokat, és a maquis-k sikeres hadműveletei után mindig a francia falvak lakosságán töltötték ki bosszújukat.
A „Das Reich” hadosztály egyik szökött katonája, aki azonban az említett időszakban még a hadosztálynál volt, röviden így ismertette az elkövetett rémtettek egynémelyikét:
„E hadműveletek során a tisztek nem viseltek rangjelzést, mert nem akarták, hogy felismerjék őket. Először Agen vidékén hetven kilométeres körzetet tisztogattunk meg. Számos falut átfésültünk, a lakosságot lemészároltuk, és a tisztek erőszakot követtek el a fiatal nőkön. Az ilyen akciók után a tisztek átkutatták a katonákat, és minden értékesebb holmit elszedtek tőlük. Mivel a németországi utánpótlástól el voltunk vágva, a hadosztály utánpótlási osztaga mindenütt elkobozta a szarvasmarhákat.
Agentól néhány kilométernyire, amikor áthaladtunk egy körülbelül tizenkét házból álló kis településen, egy harminc év körüli nő nézett bennünket az egyik ablakból. Századparancsnokunk észrevett az út szélén egy veszteglő teherautót, s megkérdezte az asszonyt: «Vannak itt maquis-k?» «Nincsenek» — felelte a nő, «Akkor kié ez a teherautó?» «Nem tudom» — hangzott a válasz. Erre minden további kérdezősködés nélkül levonszolták a nőt az első emeletről, levetkőztették, husángokkal agyba-főbe verték, és a sebeiből vérző asszonyt felakasztották egy közeli fára.
Arrébb különítményünk megállt egy nagy ház előtt, amelyen a francia lobogó lengett. Századparancsnokunk tüzet nyittatott az épület homlokzatára, s erre a ház tulajdonosa kilépett: a tiszt habozás nélkül mellbelőtte. Ekkor a ház valamennyi lakóját kikergettük, és közülük öt fiatal nőt az egyik kocsinkban magunkkal vittünk. Azután tovább indultunk, s énekelve és puskáinkból lövöldözve keresztülrobogtunk a falun. Mikor a faluból kiértünk, mindenkire rálőttünk, aki a földeken dolgozott, a lovakra, tehenekre és kutyákra pedig géppuskákból tüzeltünk.
Innen Limoges-ba mentünk, és másnap Haute-Vienne-ben folytattuk a tisztogatást. Mindenkit, aki az utunkba került, meggyilkoltunk; a nőket levetkőztettük, erőszakot követtünk el rajtuk, és felakasztottuk őket a fákra. Június 6-án St. Junienbe érkeztünk. Aznap este, mialatt a század élelmiszer után kutatott, megszöktem, mert nem bírtam már tovább a borzalmakat.”
Június 6-án megkezdődött a normandiai partraszállás, és ekkor a maquis-k tevékenysége is minden eddigit felülmúló méreteket öltött. Hogy megakadályozzák a német tartalékoknak délről és délnyugatról északra való átdobását, súlyos helyzetben levő csapataik támogatására, a maquis-k támadásaikkal állandóan veszélyeztették az országúti és vasúti közlekedést, s komoly zavart okoztak. Közben a „Das Reich” hadosztály tovább folytatta portyázását Közép-Franciaországban, s mindenütt halál és pusztulás járt a nyomában.
Mintegy huszonkét kilométerre Limoges-tól északnyugatra, St. Junien kerületben, ahova június 6-án érkezett a hadosztály, a kis Glane patak északi partján fekszik Oradour-sur-Glane falu, nem messze a Limoges—La Rochefoucault—Angouléme-i országúttól.
Oradour-sur-Glane nagyobb mezőgazdasági község Haute-Vienne megyében. 1936-ban a szomszédos Brandes-ot, Lapland-t, Bellevue-t, Le Repaire-t, La Fauvette-et és még több más tanyát is hozzászámítva, összesen körülbelül 1500 lakosa volt. Magában a faluban azonban ennél sokkal kevesebben laktak, a lakosság nagyobb része a közeli településeken és különálló tanyákon élt.
A háború kitörése óta némileg megszaporodott a falu lakossága, mivel egyrészt Lotaringiából menekültek telepedtek itt le, másrészt pedig Limoges-ból is költöztek ide olyanok, akik a háborús időkben könnyebben tudtak boldogulni vidéken, mint a városban.
1944 június 10-én, egy szombati napon, Oradour-sur-Glane-ban nagy volt az élénkség. A lakosságon kívül sok limoges-i is volt a faluban, akik a hétvégi szünnapokat akarták ott tölteni, és mivel éppen ekkor kezdődött meg a tíz napra kiszabott dohányfejadag árusítása, a dohányárusok az egész körzet területéről bejöttek Oradourba, hogy átvegyék a számukra kiutalt mennyiséget.
Az emberek még ebéd utáni pihenőjüket tartották, amikor negyed három órakor a limoges-i úton német katonákat szállító kocsik hosszú sora száguldott Oradourba, és a falu végén megállt. A katonák rohamsisakot és a jólismert, álcázásra szolgáló, terepszínű egyenruhát viselték, amelyet számos fegyveres SS-alakulat hordott. Néhány kocsi tovább haladt fölfelé a faluban, és ott állt meg.
Kevéssel érkezésük után a kisbíró végigment az utcákon, és felolvasta a németek parancsát: kivétel nélkül minden férfi, nő és gyermek személyazonossági lapjával felszerelve azonnal gyülekezzen a falu főterén. Közben a németek már minden egyes házba behatoltak, s a bent tartózkodókat mind kihurcolták és a főtérre terelték; a földeken dolgozó embereket is összeszedték, és eközben sokat közülük agyon is lőttek. A tanyákon és a szomszédos településeken lakókat is behajtották Oradourba.
Ezen a délutánon véletlenül valamennyi iskolás gyermeket, összesen 191-et, orvosi vizsgálatra gyűjtötték egybe a különböző iskolaépületekben. A német különítmény parancsnoka kijelentette, hogy mivel attól tart, fegyveres összeütközésre kerülhet sor a faluban, valamennyi gyermekei a templomban fogják biztonságba helyezni. Miután így megnyugtatták a gyermekeket és tanítóikat, azok minden ellenkezés nélkül hagyták, hogy a templomba kísérjék őket. Csak egyetlen gyermek nem tartott velük, egy Lotaringiából menekült fiatal fiú, akinek már voltak bizonyos tapasztalatai a német csapatokkal kapcsolatban. Odaszólt egyik barátjának: „Ismerem már a németeket, tudom, hogy bántani akarnak bennünket, megpróbálok elszökni.”
Ennek a Roger Godfrin nevű fiúcskának sikerült valamiképpen elszöknie a többiektől, és miután egy darabig az iskola kertjében rejtőzködött, eljutott a falut környező erdőkbe. Hat órával később egyedül csak ő volt már életben a gyermekek közül.
Háromnegyed háromkor már mindenki a főtéren gyülekezett; fiatalok és öregek, betegek és nyomorékok, apák és fiúk, anyák és lányok, iskolás gyermekek és tanítóik, karonülő vagy kocsiban odatolt csecsemők; a polgármester, a jegyző, a kovács, a gyógyszerész, kereskedők, iparosok és parasztok — összesen mintegy hatszáz ember.
A parancsnokló német tiszt ekkor felszólította a polgármestert, hogy jelöljön ki harminc túszt, de ő ezt kereken visszautasította.
A német katonák ekkorra már körülzárták kiszemelt áldozataikat, akiket két csoportba osztottak; az egyikbe a nőket és a gyermekeket, a másikba a férfiakat. Az előbbieket fedezettel a templomba kísérték. Az ő sorsukról később számolunk be.
Ezután a német parancsnok beszédet intézett a férfiakhoz. Közölte velük, hogy értesülése szerint a faluban a maquis-k titkos fegyverraktárat létesítettek, s ezért alaposan át fogják kutatni az egész helységet. Ezalatt a férfi lakosokat hat csűrben fogják elhelyezni, és őrizet alatt tartani. Ennek megfelelően hat csoportba osztották és hat helybeli lakos portájára kísérték őket.
Valamennyiük közül mindössze öten maradtak életben, és tőlük tudjuk, hogy mi történt a többiekkel. Adjuk át a szót egyiküknek* Az itt következő vallomást a Dossier d’Oradour-sur-Glane-ból vettük; a Crimes ennemis en France (Az ellenség Franciaországban elkövetett bűntettei) című hivatalos kiadvány is idézi.*, Yvon Robynak, aki 1944 júniusában tizennyolc éves volt, és szüleivel együtt Basse-Forét-ban, Oradour-sur-Glane körzetében élt.
„Annak a csoportnak, amelyet velem egy csűrbe zártak, tagja volt Brissaud kovács, Compain cukrász, és Morliéres fodrász is. Amint megérkeztünk, a németek odább tolattak velünk két szekeret, amelyek útban voltak; azután bekényszerítettek bennünket a csűrbe. Négy katona az ajtóba állt, és géppisztolyukat ránk szegezték, nehogy elszökjünk. Beszélgettek és nevetgéltek, s közben fegyvereiket vizsgálgatták. Hirtelen, öt perccel azután, hogy beléptünk a csűrbe, nyilvánvalóan a főtérről leadott jelre, tüzet nyitottak ránk. Azokat, akik elsőnek terültek el, rájuk zuhanó társaik megvédték a későbbi lövésektől. Elnyúlva, hason feküdtem a földön, fejemet karjaim közé szorítottam. Közben állandóan golyók pattantak vissza a mellettem levő falról. A por és a homok miatt alig jutottam lélegzethez. A sebesültek közül néhányan jajveszékeltek, mások feleségük, gyermekeik nevét kiáltozták.
Hirtelen megszűnt a lövöldözés, és a német szörnyetegek testeinken taposva, közvetlen közelről leadott lövésekkel végeztek azokkal, akik még életjelt adtak.
Iszonyodva vártam, mikor kerül rám a sor. A bal könyököm sérült meg. Körülöttem elcsendesült a jajveszékelés, és ritkultak a lövések. Végül minden elcsendesedett, s ezt a nyomasztó csendet csak időről időre törték meg elfojtott nyögések.
A katonák ekkor mindenféle kezük ügyébe akadó gyúlékony holmit dobtak ránk: szalmát, szénát, rőzsét, kerékküllőt, létrát.
De a körülöttem fekvők nem voltak mind halottak, és azok, akik nem sérültek meg, suttogni kezdtek azoknak, akik megsebesültek ugyan, de még éltek. Félrefordítottam kissé fejemet, és ekkor megpillantottam egyik barátomat; oldalán elnyúlva, vérrel borítva feküdt mellettem, és haláltusáját vívta. Vajon nekem is ez lesz a sorsom?
Lépések zaját hallottam; a németek jöttek vissza. Meggyújtották a ránk borított szalmát, és a lángok gyorsan átcsaptak az egész csűrre. Ki akartam szabadítani magam, de a rámzuhant testek súlya akadályozott a mozgásban. Azonkívül sebesülésem miatt bal karomat nem is tudtam használni. Kétségbeesett erőfeszítések után végre kiszabadítottam magam. Óvatosan felemelkedtem, számolva azzal, hogy rám lőnek, de a gyilkosok már elhagyták a csűrt.
A levegő fojtogató lett. Hirtelen észrevettem, hogy a falban, valamivel a föld felett, lyuk tátong. Valahogyan sikerült átpréselnem magam rajta, és egy szomszédos padlásra menekültem.
Addigra már négy barátom húzódott meg ott: Broussaudier, Darthout, Hebras és Borie. Egy halom szalma és szárított bab alá rejtőztem. Borié és Hebras egy farakás mögé bújt. Broussaudier egy sarokban keresett menedéket. Darthout, aki négy golyót kapott a lábszárába, megkért, hogy csináljak neki helyet magam mellett. Szorosan egymás mellett feküdtünk, és aggódva vártunk, feszülten figyelve minden zörejre.
Megpróbáltatásainknak azonban sajnos még nem volt vége. Hirtelen belépett egy német, megállt a mi szalmarakásunkkal szemben, és meggyújtotta. Lélegzetemet visszafojtva lapultam a helyemen. Pisszenés nélkül, mozdulatlanul maradtunk, de közben a lángok már lábamat nyaldosták. Felkapaszkodtam Darthout-ra, aki nem mozdult, és bármilyen kockázattal járt is, gyors pillantással körülnéztem; az SS-legények már elmentek. E pillanatban Broussaudier végigment a padláson. Észrevette, hogy van még egy mód a menekülésre. Szorosan mögötte haladtam, és a lángok között kijutottam egy nyúlketrechez, amelybe Broussaudier éppen akkor bújt be.
Követtem, s pillanatnyi késedelem nélkül lyukat ástam a földbe, összehúzódzkodva, guggolva belefeküdtem, és befedtem magam a köröskörül heverő limlommal. Három óra hosszat maradtunk ott, míg a tűz végül a nyúlketrecre is átterjedt, és a füst torkunkat fojtogatta. Fejem fölé tartottam kezeimet, hogy elhárítsam a tetőről rámhulló égő üszköket, amelyek hajamba kaptak.
De harmadszor is ki tudtunk szabadulni a lángok közül. Észrevettem egy szűk hasadékot a ketrec két fala között. Odakúsztunk, és egy kis friss levegőt szíttunk. Helyzetünk itt most már tarthatatlanná vált. Kiegyenesedtünk, és óvatosan elindultunk a főtér felé. Meg kellett bizonyosodnunk, nem hagytak-e a németek őrséget. Broussaudier felderítőként előre ment. Senkit sem látott. Odaértünk a térre. Merjünk-e keresztülmenni?
Utoljára még egy-egy pillantást vetettünk jobbra és balra, s azután, amilyen gyorsan csak tudtunk, a temető felé rohantunk. Végre menedéket találtunk a sűrű bokrok közt. Boldogságunkban, hogy visszanyertük szabadságunkat, megöleltük egymást.
Azután elváltunk. Én egy rozsföldön töltöttem az éjszakát, és másnap délelőtt, körülbelül tizenegy óra tájban végre hazaértem Basse-Forét-ba.”
Mialatt ez a mészárlás folyt, a nők és gyermekek, mintegy négyszázan, a templomhoz értek. Ott voltak mind a falubeli nők, akik közül sokan karjukon vitték, vagy kocsiban tolták csecsemőiket, és ott voltak az összes iskolás gyermekek is.
Az egész csoportból egyetlenegy maradt életben, a limoges-i származású Marguerite Rouffanche asszony, aki férjét, fiát, két lányát és héthónapos unokáját vesztette el ezen a napon.
A szerencsétlenek a templomban összezsúfolva, két óra hosszat egyre fokozódó aggodalommal vártak, találgatták, milyen sors vár rájuk. Azt, hogy mi történt velük, Rouffanche asszony a következőképpen mondta el* Lásd Crimes ennemis en France.*:
„Délután négy óra tájban néhány katona jött be a templomba — mind húsz év körüli fiúk voltak — valami ládafélével, amelyet a templom középső hajóján át előre vittek és az oltár közelében helyeztek el. A ládából zsinórok** Valójában gyújtózsinórok.* lógtak le a földre. A katonák meggyújtották ezeket a zsinórokat, és kimentek. Amikor a tűz elérte a ládát, az felrobbant, és sűrű, fekete, fojtogató füstfelhő keletkezett.
A nők és a gyermekek levegő után kapkodva és rémülten sikoltozva menekültek a templomnak azokba a részeibe, ahol még lélegzetet lehetett venni. Ekkor törte be a fejvesztett tömeg puszta súlyával a sekrestyeajtót. Én is utánuk mentem, leültem egy lépcsőre, és megadással vártam sorsomat.
Mikor a németek észrevették, hogy a templomnak ezt a részét elözönlötte a tömeg, irgalmatlanul lelőttek mindenkit, aki arrafelé tartott. Lányomat mellettem sebezte halálra egy kívülről behatoló lövés. Én lélekjelenlétemnek köszönhetem életemet: behunytam a szememet, és halottnak tettettem magam.
A templomban sortűz dördült. Azután szalmát, rőzsét és székeket dobáltak a kőpadlón szanaszét heverő holttestekre. Miután a mészárlásból megmenekültem, és még sérülést sem szenvedtem, egy füstfelhő védelme alatt a főoltár mögé rejtőztem.
A templomnak ebben a részében három ablak volt. A három közül a legnagyobbik, a középső felé tartottam, és a gyertyagyújtáshoz használt kis létra segítségével megpróbáltam elérni. Nem tudom, hogyan történt, de egészen rendkívüli erőt éreztem magamban. A törött ablakon át, több mint három méter magasságból kiugrottam.
Amikor fölnéztem, láttam, hogy egy ismerős asszony követ, és gyermekét nyújtja felém a nyitott ablakból. Ő is leugrott mellém. A németek, akiknek figyelmét ránk vonta a gyermek sírása, géppuskával lőttek ekkor ránk. Barátnőmet és gyermekét meggyilkolták, s holttesteiket meg is találták azon a helyen, ahova zuhantak.
Én azután a plébánia kertjébe kúsztam, s útközben magam is megsérültem. Ott a zöldborsóbokrok közé bújva, aggodalommal vártam, hogy valaki majd csak segítségemre jön. Ott feküdtem sebesülten másnap délután öt óráig, amikor végre megtaláltak.”
A templom romjai a maguk némaságában is kétséget kizáróan megerősítik Rouffanche asszony vallomását. A tető kiégett, a hajó tűztől megkímélt részei is legnagyobbrészt beomlottak, és a megfeketedett falak mindmáig zordonul tanúskodnak a bűntettről. A főoltárt szinte teljesen szétrombolták, az áldozóasztalt ledöntötték alapzatáról.
Később, a romok vizsgálata során kiderült, hogy a németek sok lövést bent a templomban adtak le; ahol számos üres töltényhüvelyt találtak. Az is bebizonyosodott, hogy alacsonyan lőttek, nyilván azért, hogy minél biztosabban eltalálják a gyermekeket.
Két vagy három nappal később az Egészségügyi Minisztérium körzeti felügyelője megvizsgálta a rémtett színhelyét. Első vizsgálata alkalmával a templom padlózatát hamu, emberi maradványok, undorító hús- és csonttömegek borították. Leírhatatlan összevisszaságban félig elszenesedett, felismerhetetlen holttestek tömege hevert szanaszét. Jelentésében beszámolt arról, hogy a főoltár közelében sok csontot és elszenesedett emberi csonkokat találtak, egyebek között egy hat év körüli gyermek egyik lábát. A sekrestyében, ahova Rouffanche asszony elbeszélése szerint sok asszony és gyermek rohant be a robbanás után, számos holttest elszenesedett maradványai hevertek. A templom déli oldalának egyik kápolnájában volt egy kis ajtó, amely a temetőbe vezetett. Sokan, akik nem sebesültek meg az első sortűz alkalmával, ezt az ajtót igyekeztek elérni, nyilván abban a reményben, hogy rajta keresztül elmenekülhetnek. De úgy látszik, az ajtó be volt zárva, mert a közelében nagy halom hamut és elszenesedett holttesteket találtak. A felügyelő beszámolójában megállapította, hogy a templomban talált holttestek alig fértek fel egy nagy szekérre, s az összeszedett jegygyűrűk és csecsebecsék számából ítélve a rendőrség arra következtetett, hogy az áldozatok száma többszázra rúg, és mindnyájukat élve égették el. Két kilométerrel távolabb élő emberek tanúskodtak arról, hogy a templom irányából jajveszékelést hallottak.
A lakosság legyilkolása után a német csapatok módszeresen végigfosztogatták a helységet és környékét, azután pedig tovább vonultak.
A német katonai hatóságok sohasem adtak hivatalos indokolást e borzalmakra vonatkozóan. A mészárlást követő napon mindössze azt közölték megjegyzés nélkül, hogy egy katonai akció során „porrá és hamuvá” változtatták Oradour-sur-Glane-t.
A Sicherheitsdienst egyik tisztje azonban, aki megjelent a Haute-Vienne-i prefektúrán, hogy nyilatkozattételre bírja a prefektust, aki a rémtett elkövetése után megszemlélte Oradour-t, elmondta a prefektusnak, hogy egy német tisztet és soffőrjét, akiket a maquis-k foglyul ejtettek, és Oradouron keresztül vezettek, a falubeli asszonyok megtámadták, és dróttal megkötözték csuklóikat, azután tovább hurcolták és agyon akarták lőni őket, de a tisztnek sikerült elszöknie. Rögtön visszatért Limoges-ba, és ott megtorlásul büntető expedíciót szervezett Oradour ellen, és maga is részt vett az akcióban.
Noha igen alaposan kivizsgálták az ügyet, semmi sem erősítette meg az elmondottakat, és úgyszólván biztosra vehető, hogy az indokolásul felhozott esemény meg sem történt.
De még ha minden úgy is zajlott volna le, ahogyan azt a német tiszt állította, még az sem indokolta volna ezt a szörnyű megtorlást. Ugyanis, még ha valóban megtörtént volna is az elmondott eset, minden nagyobb nehézség nélkül meg lehetett volna állapítani, kik felelősek érte, és a nemzetközi jog értelmében bíróság elé lehetett volna állítani őket. Az ártatlan emberek százainak ilyen módon való legyilkolása azonban az emberiesség meggyalázását jelentette, és amikor a részletek ismertekké váltak, borzalommal töltötték el az egész civilizált világot.
A vichyi kormány jelentést küldött e rémtettről a nyugati területek német főparancsnokának, és felkérte, hogy ismertesse a tényeket a franciaországi német főparancsnoksággal, „mivel ezek az események olyan nagy hatással lesznek a francia népre, hogy politikailag jelentőssé válnak”. A francia hatóságok nyomozása megállapította, hogy az FFI egyetlen tagja sem tartózkodott Oradourban, illetve annak hét kilométeres körzetében, és hogy az a német egység, amely a borzalmas tettet végrehajtotta, ezzel akart bosszút állni az ártatlan lakosságon egy támadásért, amelyet az egység egyik tagja ellen a falutól ötven kilométernyi távolságban követtek el.
1940 júniusában Olaszország Németország oldalán lépett a háborúba, és a németek szövetségeseként harcolt az 1943 szeptemberében kötött fegyverszünetig, amikor is Dél-Olaszországban Viktor Emánuel király által megbízott nemzeti kormány alakult.
A szövetséges haderő olaszországi partraszállása után Észak-Olaszországban Mussolini vezetésével köztársasági kormány létesült.
1943—1944 telén és 1944 tavaszán a partizánok igen élénk tevékenységet fejtettek ki a német közlekedési vonalak ellen, mire Albert Kesselring táborszernagy, a német főparancsnok, drasztikus intézkedéseket léptetett életbe az ellenállás elfojtására.
Maga Kesselring a következőképpen jellemezte, milyen álláspontot foglaltak el a németek az olaszokkal szemben a fegyverszünet megkötése után:
„Olaszország Németország akarata ellenére lépett be a háborúba, és a német hadseregnek, légierőnek és haditengerészetnek támogatnia kellett az olasz haderőt. Német hadseregeknek kellett Olaszország életbevágó érdekeiért harcolniuk. A németeknek óriási áldozatokat kellett hozniuk Afrikában, Tuniszban, Szicíliában és Dél-Olaszországban, de meghozták ezeket az áldozatokat. Ámbár az olaszok jóval többen voltak, mint a németek, ugyanakkor kevésbé elszántan harcoltak, de az olaszokkal való barátság kedvéért ezt is eltűrtük. Ez az érzés azonban gyűlöletté vált akkor, amikor Olaszország, megtagadva a Tengely politikáját, partizán-hadviselést kezdett.”
1944 március 23-án délután Rómában olyan incidens történt, amelynek megbosszulására a németek szörnyű megtorló intézkedéseket hajtottak végre, és az addigiaknál is vadabb terrorista módszereket alkalmaztak az Olaszország megszállt részében élő polgári lakossággal szemben.
Rómában, a Via Rasellán minden délután három óra tájban végigmasírozott a német rendőrezredek egyik különítménye. Az említett napon, a felvonulás idején bomba robbant a Via Rasellán, és harminckét németet megölt, számosat pedig megsebesített közülük. Kappler SD-Obersturmbannführer tüstént a robbanás színhelyére sietett, és megindította a nyomozást.
Közben az esetet a szokásos katonai szolgálati úton jelentették Hitler főhadiszállásának, ahonnan azonnal utasították Kesselring táborszernagyot, hogy huszonnégy órán belül minden meggyilkolt német rendőr halálának megtorlásául tíz olaszt lőjenek agyon. Nem érkezett utasítás arra, hogy miképpen szedjék össze a megtorlásul kivégzendő foglyokat.
A parancsot Mackensen tábornok, a tizennegyedik hadsereg parancsnoka továbbította Meltzer tábornoknak, Róma város katonai parancsnokának, és utasította, hogy állapítsa meg, van-e a kezükben a parancsnak megfelelő számú halálra ítélt fogoly.
Kappler jelentette a német városparancsnoknak, hogy a szükséges számú túsz kijelölésére listát állít össze, amelyen 280 olyan ember neve szerepel majd, aki „megérdemli a halált”*. Totwürdig.* Ez igen tág meghatározás volt, és nemcsak a hosszú börtönbüntetésre ítélt foglyokat foglalta magában, hanem sok olyan személyt is, akit állítólagos partizántevékenység és szabotázscselekmények miatt tartóztattak le, továbbá mindazokat a zsidókat, akik akkor Rómában az SD őrizetében voltak.
Kappler alaposan átvizsgálta a Via Tassón levő börtönt, de nem tudta összehozni a kívánt számot. Ezért egy másik római börtöntől kért olyan foglyokat, akiket német hadbíróságok elé kellett volna állítani.
Végül összesen 335 embert végeztek ki. Volt közöttük hetven éves aggastyán, tizennégy és fél éves fiú, egy olyan fogoly, akit már felmentett egy német haditörvényszék, továbbá ötvenöt zsidó, akik közül egyik sem volt kapcsolatban a partizánokkal, és többen még csak nem is voltak olasz állampolgárok. Az áldozatokat Róma környékén, az Ardeatine-barlangokba vitték, és ott hajtotta végre a kivégzést Kappler egyik Sicherheitsdienst egysége, mivel a Wehrmacht nem volt erre hajlandó.
1947 februárjában a velencei Tribunale de Giustiziában Kesselring táborszernagy ellen lefolytatott per* Kesselringet valamennyi ellene emelt vádban bűnösnek találták, és golyó általi halálra ítélték, de az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták, s 1953-ban „kegyelmi aktussal” szabadlábra helyezték. Kesselring jelenleg a Stahlhelm elnöke.* során Kappler elmondta, hogyan folyt le a szerencsétlen áldozatok kivégzése. Ötösével kerültek sorra, le kellett térdelniük, kezüket hátrakötözték, és azután tarkón lőtték őket. Hatvanhét ötös csoportba osztották őket, egész délután folyt a mészárlás. Nem volt jelen orvos, hogy megállapítsa, az egyes csoportok valamennyi tagjánál bekövetkezett-e a halál addigra, mire elővezették a következő csoportot. Miután az utolsó áldozatokat is legyilkolták, felrobbantották a barlang bejáratát, hogy a bűntett minden nyomát eltüntessék.
A németek soha még csak nem is próbálták elhitetni azt, hogy az áldozatok legtöbbjének bármi köze is lett volna a bombamerénylethez. Hiszen a meggyilkoltak egy része már régóta le volt tartóztatva, sokan közülük nem is a Via Rasella közelében laktak, néhányan még csak római lakosok sem voltak, ötvenöt áldozatot pedig kizárólag azért végeztek ki, mert szerencsétlenségükre zsidónak születtek.
A német rendőrkülönítmény ellen elkövetett bombamerénylet természetesen a megszálló hatalom ellen elkövetett támadásnak minősült, és tetteseit német hadbíróság elé lehetett volna állítani, s kétségtelenül halálos ítéletet szabtak volna ki rájuk. De az Ardeatine-barlangokban kivégzettek felett nemcsak hogy ítéletet nem mondtak előzőleg, hanem még bíróság elé sem került egyikük sem. Mindannyiukat megtorlásképpen lőtték agyon. A „megtorlás” szót sokféleképpen lehet értelmezni, de azt senki jogosan nem állíthatja, hogy ártatlan lakosok önkényes legyilkolása menthető volna pusztán azáltal, hogy megtorlásnak nyilvánítják.
Az Ardeatine-barlangokban végrehajtott mészárlás csak bevezetése volt a további eseményeknek. 1944 június 17-én a táborszernagy újabb parancsot adott ki. Maga Kesselring fogalmazta meg a parancsot, amely inter alia (egyebek közt) a tízedik és tizennegyedik hadseregnek, a főhadiszálláshoz beosztott légierőnek, s az SS és az olaszországi rendőrség legfőbb parancsnokának, Wolff tábornoknak szólt.
A parancs új rendszabályokat léptetett életbe a partizánok elleni hadműveletekkel kapcsolatban, s leszögezte, hogy a partizánok tevékenysége folytán az olasz hadszíntéren, különösen Közép-Olaszországban annyira súlyosbodott a helyzet, hogy komoly veszéllyel fenyegeti a harcoló csapatokat és közlekedési vonalaikat. „A partizánok elleni harcot minden rendelkezésünkre álló eszközzel és a legnagyobb kíméletlenséggel kell folytatni. Védelmembe fogok venni minden parancsnokot, aki a partizánok ellen alkalmazott módszerek megválasztásával és kíméletlenségével túlteszi magát a nálunk szokásos mérsékleten (sic). Ezzel kapcsolatban az a régi elv érvényes, hogy jobb, ha helytelenül választják meg a parancs végrehajtásának módszerét, mint ha elmulasztják vagy nem tudják végrehajtani.”
Ezután a parancs meghatározta, hogyan kell eljárni, valahányszor kézre kerítenek egy olyan polgári lakost, aki részt vett a partizánok hadműveleteiben. Mivel a „szokásos mérsékletet” az jelentette a németek szemében, hogy a polgári lakosság által megölt minden egyes német halálának megtorlásául tíz olaszt lőttek agyon, ez az új parancs valójában még ennél is vadabb terrorra szólította fel a parancsnokokat.
Kesselring körülbelül egyidejűleg ezzel a paranccsal az alábbi felhívást intézte az olaszokhoz:
„A német fegyveres erők főparancsnoka közli:
A német fegyveres erők eddig mindazt, amit a háború szükségszerűségei miatt tenniük kellett, korrektül, és a lakossággal szemben tanúsított legnagyobb kímélettel hajtották végre. Ez a baráti magatartás azonban a lakosság részéről fennálló feltétlen kölcsönösségtől függ. Amennyiben a partizánok ezideig elszigetelt és egyéni akciói a jövőben nagyobb méretűvé válnának, a német fegyveres erők főparancsnokának szükségképpen azonnal meg kellene változtatnia magatartását. Egy ilyen elhatározás következményeiért pedig magát a lakosságot terheli majd a felelősség.
A hátország és a közlekedési vonalak biztonságának fenntartására azonnal elrendelem:
- Mindenki, akinek fegyverek és robbanóanyagok vannak tulajdonában, és ezt nem jelentette be a legközelebbi német parancsnokságnak,felkoncoltatik.
- Mindenki, aki menedéket vagy támogatást nyújt partizánoknak, ruhaneművel, élelemmel vagy fegyverrel segíti őket,felkoncoltatik.
- Mindenki, akiről kiderül, hogy bár ismeri a lázadók valamely csoportját vagy akár csak egyetlen lázadót is, és ezt nem jelentette a legközelebbi német parancsnokságnak,felkoncoltatik.
- Mindenki, aki tájékoztatja az ellenséget vagy a partizánokat német parancsnokságok vagy katonai berendezések helyéről,felkoncoltatik.
- Minden falu, amelyről bebizonyosodik, hogy partizánok tartózkodnak benne, vagy amelyben német vagy olasz katonák elleni támadásokat követtek el, vagy ahol katonai raktárak elleni szabotázscselekmény-kísérletek fordultak elő,porrá égettetik. Az ilyen falvak tizennyolc éven felüli férfilakosaifelkoncoltatnak, a nők és a gyermekek pedig munkatáborokba internáltatnak.
OLASZOK!
Hazátok boldog jövője és családjaitok sorsa a ti kezetekben van. A német fegyveres erők e parancs értelmében igazságosan, de könyörtelenül, és mindig az adott esetnek megfelelő szigorral fognak eljárni.”
E felhívásra hivatkozva egy 1944 július 1-én kelt, távíró útján továbbított újabb parancsban a következőket közölte a főparancsnok:
„Az olaszokhoz intézett felhívásomban bejelentettem, hogy szigorú intézkedéseket kell életbe léptetni a partizánokkal szemben. Ez a bejelentés nem maradhat üres fenyegetés … Valahányszor bebizonyosodik, hogy valahol jelentékeny létszámú partizáncsoport működik, az illető környék férfilakosságának egy részét le kell tartóztatni, és amennyiben bármilyen erőszakos cselekmény következik be, a letartóztatottakat agyon kell lőni … Ha valamely faluban lövéseket adnak le csapatainkra, a helységet fel kell égetni, és a főkolomposokat nyilvánosan fel kell akasztani. Kábelek vagy kerékabroncsok megrongálásáért a felelősség a közeli falvak lakosságát terheli.”
E gyilkolásra és gyújtogatásra való nyílt felhívás után a parancs kenetteljesen leszögezte, hogy tilos a fosztogatás, és hogy minden megtorló intézkedésnek keménynek, de igazságosnak kell lennie, „amint azt a német katona becsülete megköveteli”.
A német haderőt nem nagyon kellett biztatni arra, hogy tegye túl magát „a szokásos mérsékleten”. Még tíz nap sem telt el, és Covolo városkában már a következő kiáltvány volt kiragasztva mindenfelé a falakra.
„Covolo polgármestere tudatja:
A német fegyveres erők bármely — akár katonai, akár polgári — tagjának megsebesítése esetén, a tett elkövetésének helyén összeszedett ötven ember koncoltatik fel.
Bármely katona vagy polgári alkalmazott meggyilkolása esetén, ugyancsak a tett elkövetésének helyén összeszedett száz ember koncoltatik fel.
Több katona vagy polgári alkalmazott megölése vagy megsebesítése esetén A HELYSÉG VALAMENNYI FÉRFILAKOSA FELKONCOLTATIK, A HELYSÉGET FELGYÚJTJÁK, A NŐKET INTERNÁLJÁK, AZ ÁLLATÁLLOMÁNYT PEDIG AZONNAL ELKOBOZZÁK.”
A német csapatok késlekedés nélkül végrehajtották az ilyen parancsokat, és augusztus hónap folyamán egész sor megdöbbentő megtorló intézkedést hajtottak végre olaszokon.
Borgo Ticinóban egy reggel ismeretlen tettesek megsebesítettek négy német katonát. A német csapatok azonnal megtorló eszközökhöz nyúltak. Mindenekelőtt útakadályokat építettek a falu utcáin. Az egyik kocsmában teljes hévvel folyt a tekézés, amelyben több szomszéd falubeli és helyi lakos vett részt.
A németek körülvették a kocsmát, sok embert letartóztattak, és kiválasztottak közülük tizenhármat, csupa harminc éven aluli férfit, hogy agyonlőjék őket. Egy olasz tiszt megpróbált közbelépni, de csak két feketeinges szabadonbocsátását tudta kieszközölni, akik ugyancsak a kijelölt áldozatok között voltak. Ezután agyonlőtték a megtorlásul szedett foglyokat, közöttük egy fasisztát is, aki sebesülten tért vissza az orosz frontról, és csak azért látogatott el a faluba, hogy felkeresse menyasszonyát. Ezután felrobbantották és felgyújtották a falu házait.
Két nap múlva a bresciai német parancsnok a Feld-Gendarmerie* Tábori csendőrség.* egyik különítményét Bovegnóba küldte, mert azt gyanították, hogy a partizánok titkos összejövetelt tartanak ott a Hotel Brentanában. Amikor a különítmény a falu határába ért, lövéseket adtak le rá; három katona megsebesült.
A németek benyomultak a városka főterére, és megtorlásul válogatás nélkül rálőttek mindenkire, aki csak az útjukba akadt, holott a főtéren tartózkodó emberek semmiképpen sem lehettek felelősek a német csapatok ellen néhány perccel előbb lesből intézett támadásért. A lövöldözés során legalább hat ember halt meg, és többen megsebesültek. A halottak között volt a Nemzeti Köztársasági Gárdának egy tagja, továbbá Mussolini Köztársasági Pártjának egyik tagja is: mindketten németpártiak voltak.
Több házat felgyújtottak, köztük a helyi szövetkezeti bolt és a sütöde épületét is. A lakóházakban, üzletekben és szállodákban elkoboztak minden élelmiszert, és az éjszaka folyamán még nyolc olaszt lőttek agyon a német katonák, akik csak hajnaltájban távoztak a városkából. Utólag határozottan megállapítást nyert, hogy az áldozatok, kettő kivételével, egyszerű polgárok voltak, akik semmiféle kapcsolatban sem álltak a partizánmozgalommal.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!